XXXIV

Rodosto, 18 augusti 1735

Csak csodálni lehet azt a flegmatizmust, mellyel a szultánok a leváltásuk hírét szokták fogadni. Valamelyik Ali vagy Mohamed császárról mesélik, hogy pihenésre elvonulva épp halászott, mikor bejelentették neki, hogy távollétében az öccsét ültették a helyére. Ő elhessegette a hírhozót:

— Hagyj békén, és ne háborgass a munkámban! Most is elszalasztottam miattad két halat!

Ez a szultán aztán később rosszul járt, börtönbe csukták, ahol is a sisakvirág poshadt halálos mérgével megétették, és a méreg által a Sirák hídján elballagott.

XXXV

Rodosto, 18 january 1736

Megkaptuk az ifjabb Fejedelem, Rákóczi József levelét, közeli érkezését jelenti benne, addig is minden döntési jogát gróf Bonnevalra ruházza.

Ez a Bonneval a számát sem tudná megmondani azoknak a zászlóknak, melyek alatt szolgált már. Egy francia limousini nemesi család sarjaként hadi pályáját a tengerészeknél kezdte gróf Tourville parancsnoksága alatt, majd a szárazföldön folytatta Catinat és Vendome tábornagyokhoz szegődve. 1706-ban a királyi szerető Maintenon asszony üldözése elől menekülve Bonneval lehányja magáról a francia gúnyát, és osztrák szolgálatba lép Provence-ban, Malplaquet-nél, Torinóban és még számos más csatában a hazája ellen harcol. Átpártolása miatt XIV. Lajos in effigie felakasztotta, és később sem kapott gráciát tőle.

Ismerősei Bonnevalt jó, sőt rettenthetetlen katonának mondják. Testén tizenegy sebet viselt, beleit most is egy érclap óvta attól, hogy kibukjanak egy sebnyíláson, dicsérték jártasságát az udvari társalgásban is, de mindenki hozzátette, hogy egy folyamatos pénzzavarral küszködő, lelkiismeretlen ember. Ha őszinte volna, azt írná a zászlajára: „ubi bene, ibi patria”, ahol jól megy nekem, ott van a hazám!

Az egész Bonneval egyetlen betegessé duzzadt hiúsággá vált. Ausztriában is elég volt neki annyi, hogy úgy érezte, sérelem érte, és otthagyta a császár seregét. Megint fordított egyet a köpenyén, áttért a muzulmán hitre, és már Ahmed néven török szandzsákbasa lett Travnikban 2000 arany fizetéssel és 2000 tallér külön kegydíjjal.

Ifjabb Fejedelmünk a bécsi udvarnál ismerte meg Bonnevalt, mielőtt még az megtagadta volna a hitét. Most, hogy Törökországba érkezéséig a kezébe adta a kormányrudat, ha apja erényeiből nem is, de a hibáiból egyet már elárult: az idegen, síknyelvű sehonnaikban inkább megbízik, mint a kipróbált magyar emberekben. Elfelejti, hogy a régi vitéz jobb a most fogadott hadnál.

A franciák közül régen is csak kevés udvaronc tudta megkedveltetni magát velünk, magyarokkal. Mindig úgy éreztük, hogy a két haza két esélyt is jelent nekik, ha úgy adódik, elmennek a bajainkból, és nem vállalják el a mi nehéz sorsunkat. Egyetlen kivételre emlékszem: De Riviere grófra, Érsekújvár kitűnő hadmérnökére, aki magyar lányt vett feleségül, megtanulta a nyelvünket, és egyébként is tisztességgel viselte magát.

Engem nem a hiúságom sérelme mozgat, de idegen kéz közbejötte nekem csak könnyebbségemre válik, hiszen ezentúl bárki is fordulna hozzám panasszal, lesz kihez igazítanom. Inkább aggasztanak azok a szándékok, melyek gróf Bonnevaltól kitelhetnek. Mint ahogy a kígyó sem felejti a farka vágását, ő sem emésztette meg régi sérelmeit, és nem tett le bosszúvágyáról Ausztria iránt. A szállongó hírek szerint már kérte is a szultántól, hogy az ő kezébe fizessék le Moldva és Oláhország éves adóját, a pénzből ő sereget szervezne, és mintegy magánháborút indítana az osztrák császár ellen. Elvenné tőle Magyarországot, de az ország további sorsa már nem érdekli, csak pusztítani kíván, építeni nem. Hála Istennek, úgy látszik, hogy a Portán kevés hitelt adnak Bonneval szavainak, de ez nem fogja visszatartani attól, hogy megpróbálja a maga szándékára vonni ifjabb Fejedelmünket.

XXXVI

Rodosto 6 decembris 1736

Majd két évvel elindulásának bejelentése után végre megérkezett Törökországba Rákóczi József — hihetőleg fontos okok miatt késett ennyit. Én szerettem volna, ha az öccsét is magával hozza, hogy jelentésemet egyszerre mindkettőjük kezébe letehessem, de Rákóczi György Franciaországban maradt, és apjától rámaradt örökségét élvezvén idejét reggeltől estig borivással tölti, nyolc-kilenc átalaggal is elfogyaszt, állítólag már a fogai is kiáztak az ital mértéktelen élvezetétől.

Mint annak idején Nagyságos Fejedelmünk, Rákóczi József is Gallipolinál szállt török partokra. Hajóját hátrahagyva néhányadmagával jött le Rodostóba. Nem kívánt közénk telepedni, ezért egy vendégfogadóban szállt meg.

Tolmácsul mellé is Ibrahim Müteferrikát jelölték ki, az ő útján magához kéretett. Rákóczi József éppen Konstantinápolyba készült, ezért csak néhány sietős órát szánt rám.

Kíváncsi voltam külső megjelenésére. Azt szokták mondani: első törvénye az ismereteknek az, hogy a látszat csal, az utolsó pedig az, hogy a látszat nem csal. Ha ennek hitelt adnánk, ifjabb Fejedelmünk igencsak rosszul járna. Rövid karjához-lábához a feje túlságosan nagy, hátul fiókszerűen kicsúcsosodik. Szemeiben az őrülethez hasonlatos makacsság tüzel, ajka között egy nyúlós nyálcsepp húzódik. Rövid nyaka szinte eltűnik a vállán felgyűlt hájban. Egész testét férfihoz méltatlan édes illatosítószer lengi körül.

Számtalan példán tapasztalhattuk már, hogy a szellem ereje képes kipótolni a test fogyatékosságát, mintának hozhatnám fel a félszemű Vak Bottyán uramat, akinél kevés jobb katonát láttunk. Rákóczi Józsefnek azonban ez a szerencse nem jutott osztályrészéül. Élvezve a hangja zengetését, sokat és hiábavalóan beszélt — mindig a saját személyes dolgairól. Fennhangon pertraktálta a maga kiválóságát, azt mondta, ő három dologban múlja felül üdvezült atyját: helyesebben látja a múltat, a jelent, a jövőt. Ezen erősen elbámultam, mert más idő fölött való rendelkezés magának az Istennek sem áll hatalmában. Jobb kezét a levegőben rázva még hozzátette:

— Én nem fogok Rodostóban meghalni!

Sok hiábavaló beszédje után végre elbocsájtott engem, szédelegve indultam el hazafelé. Azt kívántam, hogy Isten öntsön szerénységet ifjabb Fejedelmünk szívére és hozzánk való nagyobb buzgóságot.

Uramban elkísért Ibrahim Müteferrika, aki egész este nem szólt egy szót sem, csak figyelt, a száját kezével eltakarva. Most látva desperátus lelki állapotomat, annyit mondott, hogy semmi rendkívüli nem történt. Eddig Isten különös kedvezéséből a Nagyságos Fejedelem mint egy kőszikla felfogta előttünk a gondok tengerének alattomos csapdosását, de most ő eltávozván, a saját bőrünkön kell tapasztalnunk az élet eredendő nehézségeit.

— A hepciáskodásával pedig nem kell törődni — tette még hozzá Ibrahim Müteferrika —, a világ tele van olyan mullahokkal, akik most frissiben falták fel a Koránt, és mivel megemészteni nem tudták, rettenetes bűzökkel felböfögik.

XXXVII

Rodosto, 22 january 1737

Rákóczi József alig néhány napot töltött Konstantinápolyban, a Portán senki sem kívánt vele szemben lenni, sőt szerették volna minél hamarabb kívül tudni őt a város falain. Nem ismerte ki magát a szokásokban, hogy olyan udvarral van dolga, ahol a miniszterek mindennap változnak, helyükre nem a szakértelem állítja őket, hanem a szultánhoz való hűségük bizonyítása, ahol ma egy dolgot elvégez az ember, holnap az újakkal megint újra kell kezdeni, őket pedig ha ajándékokkal el nem látják, még jó kezdetben sem lehet reménykedni.

Rákóczi József elutasításának okai most azonban mélyebben rejlettek. Az osztrák császár közbenjárását ígérte a töröknek, hogy békét köthessen az oroszokkal, és nem akarták azzal felbosszantani, hogy fogadják nyilvánvaló ellenségét. Márpedig köztudomású, hogy ifjabb Fejedelmünk és a császár nem egyezhet egymással. Carolus nyílt rendeletet adott ki ellene, erdélyi főnemes híveit is elfogatta és börtönbe záratta. XII. Kelemen pápa pedig egyházi anatéma alá vette, — mert jó keresztény csak az lehet, aki engedelmeskedik a császárnak —, így már a második kiátkozott Rákóczit szolgáltuk.

Mindezeket a körülményeket egy okosabb diplomatának illett volna előre tudni. Az egész látogatást gróf Bonneval erőltette, ifjabb fejedelmünk háta mögé bújva próbálta elérni legfőbb célját: a háborút Ausztria ellen.

Az elszenvedett megaláztatásokat Rákóczi József rajtunk, bujdosókon kívánta megtorolni, szigorúan előírt rendben sorra kihallgatott bennünket. Előzőleg összeszedett minden gonosz rágalmat, nem gondolt Szent Bernát doktorral, aki szerint mind a rágalmazók, mind az őket örömest hallgatók ördögöt hordoznak, egyik a nyelvében, másik a fülében.

Elsőnek engem választott ki megmérettetésre, a kicsik között a legnagyobbat, akit ha meg tud verni, mind a kicsiket, mind a nagyokat megrémítheti. Nyugodt lélekkel léptem elébe, apja minden hátramaradott jószágát fogyatkozás nélkül a kezébe adtam. Nem azért igyekeztem, hogy a kedvét keressem, hanem hogy ne távozzék fejem felől az Isten áldása, pártfogója mindeneknek, akik igaz úton járnak.

Rákóczi József olyan képet öltött, mintha értené az árkusokon sokasodó számokat, és megpróbált csaláson fogni. Rágalmazóim kiokították őt, hogy a kis számokban kell kutakodnia, mint ahogy a Thurzók, a Fuggerek is, ha a vagyonukról inventáriumot készítenek, minden felindulás nélkül fogadják a milliók hiányát, mert tudják, hogy ilyen összegek nem veszhettek el, előbb vagy utóbb, de megkerülnek majd, viszont megbolydul az egész ház, ha húsz vagy harminc polturát nem lelnek, mert ez nagy és sokszoros tévedések mutatója szokott lenni. Ifjabb Fejedelmünk sem azt nézte, hogy mire adtam ki harminc vagy negyven aranyat, hanem hogy nem csíptem-e le magamnak tíz vagy tizenkét akcsét. Eszembe jutottak régi elszámolásaim üdvezült atyjával.

Mivelhogy előre felkészültem, becsülettel megfeleltem minden kérdésére. Nem hagytam felingerelni magam, imperare sibi maximum imperium est — önmagunkon uralkodni a legnagyobb uralom. Az ifjabb Fejedelem egy foltocskát sem talált az elszámolásaimban, mégis egy „Isten fizesse meg” nem sok, de annyit sem mondott a szolgálataimért. Háborognom nincs miért, mert az út végén ott áll az Isten, az örök méltányosság, általa majd büntetés és jutalom egyként lerovatik.

Amit én békésen kiálltam, attól mások a lelkük mélyéig felháborodtak, a palota megtelt sértett becsületük fölött őrjöngő bujdosókkal. Volt, aki már nem is győzte érvekkel a vitát, apja mondásával vágott vissza az ifjabb Fejedelemnek:

— Én mosakodni vízzel szoktam és nem szavakkal!

Mindenkinek meg kellett értenie, hogy az a régi szép rendtartás, melyet üdvezült Fejedelmünk szabott meg a dolgok intézésében, fenekestül felborult, és talpra többé soha nem áll. Már nem remélhetjük biztonságunkat, mely olyan észrevétlenül járta át az életünket, akár a levegő, odavannak csendes örömeink és mindannapjaink más szerény hozadékai. Rákóczi József három hónap alatt többet pusztított köztünk, mint amennyit apja harminc év alatt építeni tudott. Mégis bíznunk kell benne, hogy a változó idő majd megzabolázza a természetét.

Ibrahim Müteferrika többször is eljött hozzánk, egyszer sem mulasztotta el, hogy ifjabb Fejedelmünk újabban viselt dolgai iránt érdeklődjék. Nem fedte fel, hogy miért érdeklődik, de ismerve őt, annyit biztosra vehettünk, hogy nem a maga kíváncsisága vezeti.

Az idők változásra készülnek, ezt jelzi az is, hogy a föld mindha megunt volna tartani minket, meg-megremeg alattunk. A földinulások után a tenger is felkeveredik, hullámai éjszakánként becsapnak az ágyam alá is, délben pedig lovon megyünk ebédelni.

XXXVIII

Rodosto, 6 april 1737

Egy Ploutman nevű angol kalandor, akinek liflánder volta olyan nyilvánvaló, hogy a föld behorpad alatta, amerre lép és nem érdemli meg, hogy a Nap ferdén süssön rá, újra megjelent a palotában.

Ploutman sok évvel ezelőtt már üdvezült Fejedelmünket is megkísértette ajánlatával. Azt terjesztette elé, hogy Madagaszkár szigeténél 3500 nagyobbrészt angol kalóz vesztegel tizenhat, kincsekkel megrakott hajóval. Raktáraikban száz és százmillió aranyat halmoztak fel, de állandó ország nélkül a kalózok nem tudnak mit kezdeni a vagyonukkal.

Ploutman azt ígérte, hogy a kalózok vagyonuk egynyolcadát és mindenkori jövedelmük hat százalékát a Fejedelemnek adják, ha kijárja, hogy valamelyik török szigeten, Naxoson vagy Paroson letelepedhessenek. Azt is felajánlotta, hogy ha ezt sikerül elintézni, a királyukká választják.

Üdvezült Fejedelmünk egy pillanatig sem hitt neki. Tudta, hogy Ploutman holdbeli kastélyokat kínál megvételre. Abban sem kételkedett, hogy a török nem tűrhetne meg ilyen kalóz országot, régi nagy tengeri kapitányainak emlékét gyalázná meg ezzel, Dragul Reis tripoli tábornokét, Kilic Ali pasáét, Husszein Mezzomortéét, akik azért hívtak „félig halott”-nak, mert a velencei ágyúk úgy megsebesítették, hogy már halottnak hitték, de ő ilyen állapotban is a fedélzeten maradt, és irányította a tüzet.

Ploutman úgy gondolta, hogy ami nem sikerült az atyánál, azt talán elérheti a fiánál. Ugyanazt a régi mesét adta elő azzal megtoldva, hogy most már pénzt is kért a költségeire. Számítása bevált, Rákóczi József nem ismerte fel, hogy ha húszat szól, tizenkilenc szava hazugság, a jövendő királyság reményében ezer aranyat adott neki. Ploutman persze soha többé nem jelentkezett, pedig ifjabb Fejedelmünk sokszor érdeklődött utána.

Más szélhámosok is megjelentek Rodostóban. Egy Vigouroux nevezetű francia báróként mutatkozott be, holott egy szabómester fia volt. Azt állította magáról, hogy dúsgazdag ember; az ő tulajdonába tartozik az asztrahányi dragonyos ezred, és Prágában selyemgyárakat tart fenn. Ilosvay urammal még azt is elhitette, hogy aranyat tud csinálni.

Vigouroux megnyerte Rákóczi József jóindulatát, ifjabb Fejedelmünk rábízta az egész rodostói kolóniánk vezetését „président du conseil”-i címmel. A francia hatezer frank megtakarítást ígért, valójában évente kétezerrel többet költött, pedig olyan szabályokat vezetett be, hogy az ebédhez mindenkinek magának kellett megvennie a bort. Bűneit magyar titkárára, Kovácsra tolta, elérte, hogy kirekesszék közülünk és Konstantinápolyba száműzzék.

Vigouroux diplomáciai küldetésében sem ért el sikereket, útjaiban egyszer berúgott, másszor szemtelen hangú jelentést küldött. Azon már senki sem csodálkozott, mikor kiderült róla, hogy spionként Diriing osztrák követ szolgálatában állott.

Mindez mégis kevés volt ahhoz, hogy megingassa Rákóczi József önmagába vetett kevély hitét.

XXXIX

Rodosto, 20 july 1737

Miként, ha a messzi úti cél megmozdul és a vándor elé siet. olyan csodaképpen valósulnak meg gróf Bonneval háborús vágyai. Már bizonyosra vehetjük, hogy az osztrák császár többé nem jár közbe a törökök ügyében, hanem nyíltan átáll a Portával ellenséges muszkák oldalára. Felbontották a passarovitzai békességet, melyet pedig 24 évre kötöttek — akkoriban mi bujdosók úgy éreztük, hogy 24 kőfallal zárták le előttünk az Erdélybe visszavezető utat.

Fel nem foghatom, miért képzelik a fejedelmek, hogy esküjük nem számít többet annál a pergamentnél, melyre leírták, és kedvük szerint megmásíthatják adott szavukat. Hogy nem félnek a mindent figyelő és mindent számon tartó Istentől?! Tanulniuk kellene Ulászló királyunk példájából, aki a békesség jeléül egy szentelt ostya felét adta Amurates szultánnak, de Cesarini bíboros felbujtására mégis fegyvert fogott ellene, életével fizetett ezért a várnai csatában.

A töröknek most egyszerre két hatalmas császár ellen kell hadba szállnia, hogy végképp ki ne űzessék Európából. Ereje amúgy is megfogyatkozott, minden szalmaszálban kapaszkodót keres, gróf Bonneval is bizonyára tesz majd róla, hogy ifjabb fejedelmünk értéke is megnövekedjen a török szemében. A Történelem már csak ilyen: a magában álló l-es számot időnként sok nullával toldja meg, milliókat kreálva belőle. Ezzel nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk, okain nincs mit gondolkodnunk.

XL

Rodosto, 13 septembris 1737

Most, hogy az osztrák császár már nyíltan is a sárba taposta a passarovitzai békességet, a Porta is leveti a pártatlanság álarcát ügyünkkel szemben. Úgy érzi, elérkezett az idő, hogy elbocsássa az eddig láncon tartott ebeit. Akképp okoskodik, hogy ellenségem ellensége az én legjobb barátom kell hogy legyen — mely, ha ilyen egyszerűen intéződne, a kutyám sem volna sánta, könnyen érthetővé válnának a világ minden dolgai. De ne firtassuk a változások okait, elég legyen annyi, hogy a kikötőben újra feltűnt Ibrahim Müteferrika ösztövér, szakállas alakja, a kalmakán levelét hozta, a szultán az ő útján invitálta meg Konstantinápolyba ifjabb Fejedelmünket.

A szándék még a vakok előtt is világos: az elkövetkező háborúban ijesztgetni akarják velünk az osztrák császárt, azt a félelmet akarják kelteni benne, hogy egy Rákóczi szózatára nyeregbe száll majd Magyarország és Erdély minden fegyvert bíró férfija. Nem gondolnak arra, hogy Rákóczi Józsefet senki sem fogja összetéveszteni az apjával, az ő személye csak keveseket indítana csatlakozásra. Avvaló egyébként is, hogy egy nemzedéket csak egyszer lehet harcra-háborúba trombitálni, másodjára már ritkán sikerül.

Nagyságos Fejedelmünk, ha élne, maga ellenezné leginkább ezt a háborús tervet. Bár sohasem tett le jussáról, inkább szerette volna itt a száműzetésben érni meg a halálát, mintsem a töröknek a némettel való összecsapását látni magyar földön. Elrettentő tanulságul emlegette a tatár hadak régebbi átvonulását Erdélyen, nyomukat egészen Szamosújvárig felégetett földek és rabláncra fűzött emberek jelezték.

Fejedelmünk példája nem hat a fiára, Rákóczi Józsefet csak a hiúsága fogja irányítani döntéseiben. A közjó szolgálata semmiben sem vezérli, tantum ut noceat cupit esse potens — csak azért kíván hatalmas lenne, hogy ártani tudjon.

XLI

Konstantinápoly, 21 septembris 1737

Megütötték a dobokat, fújják már a készülőt, Rákóczi József, a Sors bal keze háborúba készül. Naponta fűti fel magát az ordas hősiességre, gyerekeket sem rémítő hadi demonstrációkkal. Elfelejti, hogy sohasem ismerte a tábori reglama előírásait, olyanokat, mint hogy minden hadba vonulást a lovaknak negyvennapos tavaszi füveltetése kell hogy megelőzzön. Háromezer magyar huszárral dicsekszik, de ennyi bolhája sincsen, legfeljebb rájákat, környékbeli keresztény, de török alattvaló örményeket bujtathatott uniformisba. Jól mondják ifjabb Fejedelmünkről: a kurva is megyen a lakodalomba, de csak vizet hordoz ott.

El kell hagynunk hát Rodostót, az egyetlen helyet, mely még üdvezült Fejedelmünk emlékétől illatos, ahol a falak még őrzik a szegény Magyarországot felidéző szavait. Nakivágunk innen a semminek, ahová már akkor megérkeztünk, mielőtt még elindultunk volna.

Nem hittem volna, hogy fájdalommal válok majd meg bujdosásunk helyétől. Kimentem a piacra bevásárolni, az árusok, akik korábban naponta megpróbáltak becsapni, most részvéttel kérdezték:

— Hová mégy, beyzade?

A távoli Magyar- és Oláhországot, Moldvát és Havasalföldet mondtam, bólogattak, és jó szerencsét kívántak ottan való járásomban, de az arcukon látszott, hogy nem hiszenk ezeknek a földeknek még a létezésében sem.

Az utolsó este elbúcsúztam hátrahagyott holmicskámtól és ágyamtól-ládámtól-mosdótálamtól-künyveimtől, mindentől, amit nem vihettem magammal.

— Szeretnélek titeket ugyanígy látni, mikor visszatérek, ha visszatérek. Ha pedig elvesznék, szolgálhattok úgy más gazdáknak is, mint ahogy nekem tettétek.

Úgy indultunk el herdi-burdi módjára, mintha a tatát kergetett volna minket, pedig Törökországban nehéz az úton járó emberek sorsa. Akármelyik kis német fejedelemség több levelet szokott küldeni, mint a Magas Porta, ezért a posta nem tudott kifejlődni az utazók kényelmére. Azt beszélik, hogy maga a Császár is rossz szemmel nézte, mert különféle visszaélések jutottak tudomására. Az állami delizsánszokat sokan a maguk kényére használták fel, egy pasa az ott felejtett papucsát is külön postával hozatta el maga után.

Magunkkal kellett vinnünk mindent, amire szükségünk lehetett: derékaljat, élelmet, még bort is tömlőkben és kátrányozott nagy fapalackokban. Az út menti karavánszerájokban békeidőben sem kapni mást, mint piláfot, török módra megdarált és megsütött húst, háborúban pedig végképp semmit.

Estefelé hideg eső vert meg minket, beszorultunk egy kőből épült szerájba. A zsúfoltságban alig-alig találtunk helyet magunknak az ívelt tetejű fedelek alatt, elcsodálkoztam, mikor láttam, hogy egy rongyos ruhájú férfi egyedül foglal el egy egész sarokosztatot, mindenki elhúzódik a közeléből. Próbált és hozzáértő emberek elmagyarázták, hogy ezek a karavánpihenők azylumnak számítanak, éppúgy, mint a keresztény országokban némely templomok. A bűnös, ha beveszi magát ide, három napig érinthetetlen marad, csak azután vetik ki az őrök a szeráj falai közül, és adják a katonák kezére, akik kötelesek ott felakasztani, ahol elfogták. A rongyos férfinak az volt a bűne, hogy megölt egy adószedőt, aki elvette juhainak gyapját, majd a sajtját, végül magukat a juhokat akarta elkobozni tőle, családjával együtt éhhalálra ítélve őt.

A férfi magaviseletén nem érződött félelem, alamizsnában kapott, apró falatokra tépett kenyeret eszegetett olajbogyóval. Megkértem Ibrahim Müteferrikát, kérdezze meg tőle, nem fél-e a három nap elmúltával bizonyosan bekövetkező haláltól. Azt felelte: ilyet csak igen tudatlan és felfuvalkodott ember mondhat, inkább magammal kellene törődnöm, hiszen nekem sem ígérte meg senki, hogy három napnál több van hátra az életemből. Ezen elgondolkodtam, és igazságát belátva elhallgattam; mikor legjobb szerencséje szolgál is az embernek, mindenkor forgassa elméjében a vesztő felét.

Másnap ebéd tájban értünk Konstantinápolyba, ahol egy szűcs házában szállásoltak el bennünket. Bár semmiféle kényelemben nem szűkölködtünk, ifjabb Fejedelmünk itt sem akart közösködni velünk, másik helyet keresett, ahol magába zárkózva töltötte az idejét. Mi természetes és elvárható bizalmából kitaszítva egyedül maradtunk. Csömört eszünk, és undort iszunk.

XLII

Konstantinápoly 11 octobris 1737

A komédia folytatódik, a histriók tovább illegetik magukat a színpadon folytonos tapsokat provokálva. Ifjabb Fejedelmünket ma nagy pompával bevitték a kalmakánhoz, akinek is meg kelleték csókolni a kezét. Kevés várakozás után nyusztos mentét adatott ránk, és átkísért a császári palotába.

A bejáratnál láttuk lerakva őrzés alatt a keresztényektől nyert sok szép ágyúkat. Köztük ott fénylettek a görgényi Veteráni generálistól zsákmányolt világos színű seregbontók, némelyik olyan tágas volt, hogy egy ember kényelmesen beléjük bújhatott volna. Mellettük aranyos kerékpajzsok és alabárdok vannak felfüggesztve, ezen belül senkinek, még a nagyvezérnek sincs megengedve, hogy lovon, fegyverrel lépjenek tovább.

Mahmud szultán ágynak is beillő trónjáról szólt ifajabb Fejedelmünkhöz:

— Az apád mihozzánk mindig is hűséggel viseltetett, remélem, te is fogod őt követni ebben.

Rúkóczi József hosszú és zavaros válaszba kezdett, úgy gondolom, csak az időt húzta, hogy eldicselekedhessen a szultán milyen kimerítő figyelmet szentel neki, de Mahmud elunta, és véget vetett az összevissza beszédnek. Intésére hadi jelvényeket, botot, zászlót és egy áthnámét adtak át, melyben Rákóczi Józsefet Erdély fejdelemének ismeri el, és megerősíti őt az atyjával kötött szövetségben. Ezzel kegyelemben elbocsátott minket, nekünk ajándékozva az értünk küldött lovakat is.

Nem akartam azzal megzavarni ifjabb Fejedelmünk lelkendezését az elértnek vélt sikeren, hogy a medve bőrére irtunk, a birtokba kerüléshez vissza kellene foglalni Erdélyt az idegenektől.

Azt is elmondhattam volna, hogy a szultán mintha nem is hozzánk beszélt volna, hanem rajtunk keresztül a németet fenyegette. Ha ez többé nem lesz szükséges, többé senki sem fog törődni velünk, úgy elvetnek, mint a citromot, melynek kicsavarták a levét. Az ész diktálná, hogy addig is úgy kellene használnunk a felkavarodott szerencsének ezeket a napjait, hogy majd mikor a dolgok nyugalma számunkra kedvezőtlenül újra helyreáll, maradjon nekünk valami kézzelfogható.

Ifjabb Fejedelmünknek sem esze, sem ereje nincs az ilyen lépésekre. Ideje nagyobb felét ágyban tölti, már Törökországba való érkezésekor is hideglelés erőltette, egészsége azóta csak tovább romlott. Innen eredhet, hogy minden apróságért, rossz szóért tombolni kezd, haragja felcsattan, egy pillanat alatt eloszlik, hogy ismét ugyanilyen hamarosan feltámadjon. Jobb elkerülni őt, ha lehet.

Elzarándokoltam a Saint Benoit templomba, és letérdeltem Fejedelmünk sírja előtt. Istenem, ha élne, és látná mostani állapotjainkat, újra meghalna.

XLIII

Csernavoda 19 february 1738

Üdvezült Fejedelmünk régi zászlainak tövében sorakoztunk fel: „ite quo fata vocant”“, „post aspera prospera spero”, menjetek, amerre a Sors szólít titeket, remélem, a bajt követi majd a szerencse — hirdették a skofiummal hímzett betűk.

Elhangzott a jel, és akár tetszett nekünk, akár nem, el kellett indulnunk fényes rendetlenségei. Két kapitsibasa kísért ki minket a városból — azt gondolom, nem annyira tiszteletből vállalták ezt a fáradságot, hanem meg kívántak győződni, hogy biztosan elmegyünk. Egy defterdár útközben is velünk tartott, hogy a költségeinket fizesse.

A vadászatok, melyeken részt vettem, még a Fejedelem életében abbamaradtak, eltöppedtem a sok éve tartó egy helyben üléstől, és most nehezen bírtam a nyeregben.

Az úton szerzett tapasztalatok sem emelték jókedvünket. Ahogy távolodtunk a fővárostól, úgy csökkent a Portától kapott athnaménk tekintélye, és úgy növekedett meg velünk szemben a helyi kisebb vezérek önkénye. Amit nem mernének megcsinálni Konstantinápolyban a szultán közelségében, azt már megengedik maguknak Drinápolyban, hát még Csorlón vagy Csernavodán.

Becsületünk hamarosan végképp alászállott, olyanok lettünk, mint akinek piros csizmát vonnak a lábára, aztán felakasztják. Az országútról le-leszorították a csapatunkat, helyet kellett engednünk az észak felé vonuló török főerőknek. Álltunk félrevetve a sáros oldalmezőkön, a szüntlen esőben lekonyultak hadi zászlaink és jelvényeink. Megpróbáltunk tartani valamilyen katonás méltóságot, de az országúton vonulók felől csak gúnyolódásokat hallottunk, egy-egy lerágott és elhajított csont is megkoppant a hátunkon. Sokszor csak a késő esti sötétben indulhattunk tovább a törökök hulladékát kerülgetve. Meg kellett nyugodnunk benne, hogy mindig az ilyen volt a mások jármában harcoló csatlósok sorsa.

Állomásainkat sorra véve először Bőrváron haladtunk át, mely a Fekete-tenger torkában fekszik. Azért hívják így, mert annak idején, mikor még a görögök bírták Konstantinápolyt, a törökök csak egy ökörbőrnyi helyet kértek maguknak ott a közelben. Hogy ezt az engedélyt megkapták, a bőrt szironyformában vékonyan elmetélték, és így annyi helyet foglaltak el, hogy éppen egy nagy várost építhettek rá. Később Bőrvárról kiindulva vették be Konstantinápolyt. Napjainkra egynéhány erős tornyokat is emeltek itt, némelyikben kurvákat szoktak büntetésül tartani.

Megjártuk Nikápoly városát is, ennek egyik kápolnájában, mondják, hogy Szent Pál doktor is tanított volna. Itt vesztett harcot Zsigmond magyar király azért a kevély kijelentéséért, hogy: van annyi hadam, hogy ha az ég határa leszakadna, akkor is megtartanák a kopjáikkal! Ezért Isten a törökök kezére adtam elvesztette húszezer emberét, és maga Zsigmond is csak csónakon szaladhatott el.

Miután Bulgáriába értünk, megkeményedett az idő. Az utat ellepte a gödrösen megfagyott hó, lovaink nehezen emelgették a patájukat, keresni kellett a helyet, ahová újra letehetik a lábukat. A hegyen átkelve sokáig vonultunk, eltévedtünk volna, ha egynéhány kancát nem hoztunk volna magunkkal. A kancánál nincs jobb kalauz a ködben, ezért egyikünk egy már leellett állaton előrelovagolt, a derékhad magánál tartotta a csikót, és a hívogató nyerítésből tudott tájékozódni.

A szél néha fellebbentette a ködöt, megmutatva a hóból kiálló száraz virágokat, bokrokat. Úgy meredtek ki, mint akiknek már minden mindegy, a vadvirágot nem érdekelte, hogy hol kell nőnie, hasonlatos az idegenben bujdosóhoz.

Szerencsére a jó bolgár falvakban elégséges bort találtunk lankadt szívünket felvidítani. Sőt miután keresztvetéssel bizonyítottuk keresztény hitünket, szalonnával is szolgáltak. Ha egy töröknek adtak volna, és kiderül, az egész falu meglakolt volna érte.

Tegnap keződött a böjt, Csernavodán a temető megtelt sirató asszonyokkal. Ki-ki a maga halottjának a sírjához ment, egy korsó vizet vitt magával. Aztán viaszgyertyát gyújtott, és a temető fölött álló nagy kőre ragasztotta, ott égett sokáig, közben az asszonyok nagy ordítással emlegették a halottjuk nevét. Onnan ki-ki megtért a házához, tálcáját megrakta étellel és egy palack borral, a templomba vitte. Ott is gyertyát gyújtva imádkoztak, elhiszem, hogy pro defunctorum animis, az eltávozottak lelki üdvéért. A kalugyer mindenik palackból ivott, metszett magának a kenyérből is, a maradékját zsákba hányta. A többi étket és a bort ki-ki a házához visszavitte, és az arra járó idegeneket kínálta vele.

Ma vettük hadi postán a vezér levelét. Ha másra nem is, ígéretekre még telik neki, harminc-, sőt negyvenezer szkipetár katonával kecsegteti ifjabb Fejedelmünket. Amit magam is meghiszek, sed quando vituli volabunt, de csak ha majd a borjúk is repülni fognak.

Nemsokára szedelőzködünk, mert tovább kell indulnunk Vidin felé.

(Folytatjuk)

           A regény előző fejezetei a Korunk októberi és novemberi számában jelentek meg.