Különös kívánság, mondhatnám, ugyanis egy éve nincs tévém. Néha mégis bekapcsolok egy tévét. A másét. A Nézőét. És a bekapcsolódás után sosem következik kikapcsolódás. Tudom, hogy milliók ülnek a képernyő előtt, mégsem érzem azt, hogy felemelő esemény résztvevője vagyok. Amikor arra gondolok, hogy nem a tömegek uralkodnak a tévé felett, hanem a tévé az emberek ura, akkor... Akkor mi? Dühöngjek? Legyintsek? Mosolyogjak? Tüntessek, mint az amerikaiak a KILL YOUR TV! plakátokkal? Legegyszerűbb volna kigúnyolni a Nézőt, hogy ő a bekapcsolást tartja a kikapcsolódás első lépcsőfokának, aki viszont élni akar, kikapcsol, hogy bekapcsolódhassék az emberhez méltó létezés áramlatába. Kigúnyolhatjuk a Nézőt? Megengedhetjük magunknak ezt? Igen. Csakhogy a Nézőnek is jogában áll azokkal azonosulni, akik nála többnek tűnnek.Kik ezek? A mozicsillagok. Az egykori filmszínházból mozivá silányuló szórakoztatóipar termékei. Sértő az izomagyú Terminátorokról és a mindenkitpadlóraküldő Rambókról úgy beszélni, mint valami termékekről? Nem. Ők nem művészek, hanem a tökéletes manipuláció eszközei/termékei. Csak a szivacslelkű emberek szemére hatnak. A lelket nem érik el. Azonban nem is ez a céljuk. Egyáltalán elegendő lélek van az emberben? — kérdem kételkedve.

Nagyon sokan azzal mentegetik a szórakoztatóipart, hogy ugyanazt teszi, mint bármelyik ipar: kiszolgálja a tisztelt vevőt. Jelen esetben a Nézőt. A sokfejű szörnyeteget. Akinek leüthetjük egyik fejét, de tíz nő helyébe. És mindegyik fej mohón követeli az őt megillető áldozatot. Fekete és vérvörös kép kell neki. Lángoszlop, robbanás, világvége. Ütés és fájdalom. Szétroncsolt hús. Cafatokban lógó remény és üvöltés. Erőszak és halál. (Szeret nézelődni, de titokban vagy tudtán kívül persze örül, hogy nem vele történik mindaz, amit lát.) Különös, hogy a csontok ropogósát, a pofonok csattanósát élvezettel hallgató, a hullahegyeket, a már-már tapintható agressziót boldogan szemlélő Néző igényeli a modern népmesei megoldást: a Jónak győznie kell. Igaz, az indítás is népmesei: a Rossz rátör a Jóra. Sokszor azonban ez az „apróság” elmarad... a film arról szól, hogy a Jó visszaütött. A pattogatott kukoricát ropogtató Néző annál jobban kielégül, minél keményebb fickót kell megleckéztetni. Annál boldogabb, minél hamarabb el tudja felejteni a ráncbaszedés okát, és képes kizárólag az akcióra figyelni.

A nézőnek valóban erre van szüksége, vagy csak úgy érzi, hogy ez kell neki, mivel „mindig” ezt kapta? Le lehet-e csökkenteni napi agresszivitás-adagját? Ki szabad-e ütni kezéből az „ártalmatlan” játékszert, a távirányítót?Elvehetjük-e tőle a „kikapcsolódás”, a „felemelkedés” érzését? És az összes erkölcsi „dilemma” tisztázása után szemünkbe vigyorog a gyakorlati kérdés: Rá lehet-e venni — nem egy, nem tíz vagy néhány millió nézőt, hanem a Nézőt arra, hogy ne zongorázzon a távirányító apró billentyűin?

A pszichológiai csapda tökéletes. Olyan szereplők mozognak a vásznon, akikkel azonosulni lehet. A tömeg észre sem veszi, hogy az orránál fogva vezetik. Azt hiszi, kitűnően szórakozik. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a távirányított élet korában élünk. Az akciófilmek „mitológiája” természetessé teszi, hogy a legtöbb ember úgy érzi, azonosulnia kell az „ember feletti” világ mitikus hőseivel. Az izompacsirtákkal. Nem az a legnagyobb gond, hogy az ókoriak isteneiket emberi tulajdonságokkal ruházták fel, kortársaink pedig a filmcsillagokat istenítik, hanem az, hogy a görögök idejében a drámaiság volt a legfontosabb „kellék”, Terminátoréknál viszont a bemosás mindent háttérbe szorít. „Csekély” különbség! Akkor a lelke volt erős az embernek. Ma a gyomra.

Hova tettem azt az átkozott távirányítót?