Csaba Ivánnak

A dolgoknak ereje van és hatalma: parancsolnak neked, de hallgatnak is rád.

(Az éjszakát nyugodtan alszom végig.)

Álmai feloldják egyéni öntudata határait, nárcisztikus átélésükben énje a természet, az időjárás és a felhők, az állatok és növények titokzatos üzeneteinek címzettje. S az üzenetek létének titkaira válaszolnak.

Csak hajnaltájt ébredek meg, a korán kelő madarak énekére. Mindig csodálkozom ezeken a csöppnyi teremtéseken: —Úgy látszik, nem félnek a hajnaltól

— állapítom meg ilyenkor —, nem tölti be szívecskéiket a szorongás és bizonytalanság. Átvirasztott éjszakáim után mindig a hajnal erősít meg kétségeimben. Idegfeszültségemet a görcsbe szoruló, tejfehér készenlét a végsőkig fokozza.

Énje legcsodálatosabb adottsága: megélhető világdarabja összes elemét képes szellemmel felruházni, hogy mindent a maga emberi formájában élhessen át, és fordítva: minden dologgal képes azonosulni, beleképzeli magát a tárgyakba, növényekbe és állatokba, belső rokonságra lép a világ összes részecskéjével, belép a világ alkatrészeinek közösségébe.

A hajnal nem kedves nekem. A világosodó égalja s azok a világotmegváltó csipogások magányomra figyelmeztetnek. — Természetességükben szigorú, megbocsátani képtelen lényecskék — állapítom meg ilyenkor, s megpróbálok visszaaludni.

Sokszor arra gondolok, hogy jó lenne egy ósdi háziszellem, ki éjjel jókedvűen a fejem felett röpdösne, s hajnaltájt, ki-ki nyugovóra térve, testvérekként búcsúzhatnánk egymástól. (Az itt-ott sárgán megvillanó kenderlepedő redőnyeinek suhogósa otthonossággal töltené be a szobát. S persze egy szellem törékeny biztonsága is többet érne a világosság kételyeinél.

Képei a szubjektum és objektum, a külső és a belső, az önismeret és világtudás együvé tartozásának, lényegi közösségének érzetét ábrázolják, mert jelképrendszerük az evolúció, a természet erőivel együttműködő emlékezetébői fejlődött ki: egy darabocska bensőséges külvilágot ábrázolnak.

—Az egyedüllét megöregít —állapítom meg a reggeli borotválkozás közben — s hangom olyan vészjóslóan visszhangzik a fürdőszoba törött csempéin, hogy még ennek a különben kedves foglalatosságnak a varázsát is elfújja.

Tudatalattijának legmélyebb bugyraiban szellemének az összes dolgokkal való eredeti egysége és együvétartozásának érzése lakozik.

A végén aztán pl összefaricskálom magam, s a sebtében arcomra ragasztott vécépapír-foszlányoktól olyan tollas leszek, mint egy néma hajnali madár. Magamra vigyorgok, de a tükörbeli idegen arc oly elhagyatott, hogy jobbnak látom inkább teám után nézni. Rádiót nincs kedvem hallgatni, a madarak csivitelése mellett döntök: hadd énekeljék együgyű örömüket, fütyöljék világgá, hogy újra elkezdődhetik egy nap.

Ezeréves magányodat csak a művészet képes feloldani. (Az énekes-látó-istenorfeusz dala még a köveket és a halakat is el tudja varázsolni.) Ha jól odafigyelsz, érteni kezded a tárgyak nyelvét, követni fogod tanításaikat. Felfedezed pszichéd és a kozmosz közötti abszolút harmóniát, megtudod, hogy a lélek a világmindenség tökéletes mása, belső harmóniája a kozmosz törvényeit követi: a természet jelenségei szellemi életedre vonatkozó üzeneteket tartalmaznak

—        álmaidban pedig felsejlenek az eljövendő természeti jelenségek.

(Az éjszakát nyugodtan alussza végig.)

Álmaim feloldják egyéni öntudatom határait, nárcisztikus átélésükben énem a természet, az időjárás és a felhők, az állatok és növények titokzatos üzeneteinek címzettje. S az üzenetek létem titkaira válaszolnak.

Csak hajnaltájt ébredt fel a koránkelő madarak énekére. Mindig csodálkozott ezeken a csöppnyi teremtéseken: —Úgy látszik, nem félnek a hajnaltól —állapította meg ilyenkor —, nem tölti be szívecskéiket a szorongás és bizonytalanság. Átvirrasztott éjszakái után mindig a hajnal erősítette meg kétségeiben. Idegfeszültségét végsőkig fokozza a görcsbe szoruló, tejfehér készenlét.

Énem legcsodálatosabb adottsága: megélhető világdarabom összes elemét képes vagyok szellemmel felruházni, hogy mindent a maga emberi formájában élhessek meg és fordítva: minden dologgal képes vagyok azonosulni, beleképzelem magamat a tárgyakba, növényekbe és állatokba, belső rokonságra lépek a világ összes részecskéjével, belépek a világ alkatrészeinek közösségébe.

A hajnal nem kedves volt neki. A világosodó égalja s azok a világotmegváltó csipogások magányára figyelmeztették. — Természetességükben szigorú, s megbocsájtani képtelen lényecskék — állapította meg ilyenkor, s megpróbált visszaaludni. Sokszor gondolt arra, hogy jó lenne egy ósdi háziszellem, ki éjjel jókedvűen a feje felett röpdösne, s hajnaltájt, ki-ki nyugovóra térve, testvérekként búcsúzhatnának egymástól. (Az itt-ott fehéren megvillanó kenderlepedő redőnyeinek suhogósa otthonossággal töltené be a szobát. S persze egy szellem törékeny biztonsága is többet érne a világosság kételyeinél.

Képeim a szubjektum és objektum, a külső és belső, az önismeret és világtudás együvé tartozásának, lényegi közösségének érzetét ábrázolják, mert jelképrendszerük az evolúció, a természet erőivel együttműködő emlékezetéből fejlődött ki: egy darabocska bensőséges külvilágot ábrázolnak.

— Az egyedüllét megöregít -—állapította meg reggel, borotválkozás közben, s hangja olyan vészjóslóan visszhangzott a fürdőszoba törött csempéin, hogy még ennek a különben kedves foglalatosságnak a varázsát is elfújta.

Tudatalattim legmélyebb bugyraiban szellememnek az összes dolgokkal való eredeti egysége és együvétartozásának érzése lakozik.

A végén aztán jól összefaricskálta magát, s a sebtében arcára ragasztott vécépapír-foszlányoktól olyan tollas lett, mint a néma hajnali madár. Magára vigyorgott, de a tükörbeli idegen arc oly elhagyatott, hogy jobbnak látta inkább teája után nézni. Rádiót nem volt kedve hallgatni, inkább a madarak csivitelése mellett döntött: hadd énekeljék együgyű örömüket, s fütyöljék világgá, hogy újra elkezdődhetik a nap.