A 20. századi, nonfigurációra hajlamos szobrászat történetében kétféle tendencia figyelhető meg. (Természetesen praktikusan használjuk a szobrászat gyűjtőszót, hiszen a század folyamán igen eltérő karakterű térformákat érthetünk alatta.) Az egyik csoport a technikai-tudományos fejlődést célozza meg, így alakulnak ki a tükröződő és áttetsző üveg-, plexi-, fémfelületek, sőt az anyagot kiküszöbölni igyekvő effektusok: pl. Nicholas Schöffer, Kepes György planetáris fénymobiljai.

A másik vonulat képviselői szintén az avantgárdra jellemző expanzív szemlélettel, de egyrészt „ősibb” anyagokhoz, másfelől a környezetükben található hulladékokhoz, törmelékekhez nyúlnak. Számukra nem valamiféle „jövőmakett” létrehozása a cél, a megformálás elszakad az időtálló, hagyományos anyagoktól, a művek állaga romlékony, málló, korhadó, foszló, pusztuló.

Vargha Mihályt kezdetben az üveg és a fém, valamint a fa érdekelte, de ez utóbbit a hagyományos faragással dolgozta meg. Kis mozdulatokkal haladt előre, egyre inkább hagyta az anyagfajtákat „élni”, fokozatosan bontotta ki speciális tulajdonságaikat, a belső összefüggéseket kereste és domborította ki. Az elkészült objektek megőriztek (megőriznek) valamit eredendő tulajdonságaikból is, de a művész formában való gondolkodásának irányát mindig sejtetik. A belső térben elhelyezett tárgy olyan, mint egy elrontott, furcsa, fából készült szék, de fagyott hússzíne mégis valamiféle testet feltételez {Alak).

Szobrászi {térformáló, konstruáló) énjének mindenkori állapota azonban a naponta adódó, sokszor nem is spirituális hatásoktól függ. Döntései így nemcsak lelkiek, hanem hétköznapi életéből is következnek. Lakóhelye a nagy múltú Gyárfás Jenő-kúriában, munkahelye a Sepsiszentgyörgyi Képtárban van. Ha nem is mindig, de a fenyők alatt megbúvó házacska kertjében eszébe juthat a művészelőd, akinek munkáit a Képtárban gondozza, a kereteket restaurálja: a kötelesség a megőrzési írja elő. Ugyanakkor eltűnődik a természeti anyagok rendkívüli változatosságán, a fákról lehulló tobozok matematizálható szerkezetén, belső ritmusain. A toboz mint maghordozó rendkívül funkcionális, ugyanakkor „feleslegesen” ilyen. Romlékony. Nagy mennyiségben, elszóródva a gyepen nekünk költői, másoknak elhagyott kéregdoboz.

A művész a természet alkotta rend felismerésére törekszik, a törvényszerűségeket kihangsúlyozza, de hiú: saját emberi rendjét is belecsempészi a természeti világba, mely megszokott látványegyüttes, s benne a művész munkája a kirívó, értelmezhető, megnevezhető. A ház mögött nyújtózkodó hatalmas villás ágat a művész hánccsal összefonja, egy minőséggé gyúrja, majd kiállítja. Egyben a kettő: (neki) Múmia, (nekünk talán) Lázár feltámasztása.

Vargha Mihály szobrai végül is nem szobrok—térben elhelyezett „leletek”. Lépésről lépésre fejleszti formáit; az egységes méretűre fűrészelt tüzelőfák ritmusa, a „kozsokár” precizitásával kivágott gyepszőnyeg-takarók, de a civilizált emberre jellemző anyagok (lemezek, üveglapok, műanyagok) jelzésszerű beillesztése egyéni tárgyegyüttest eredményez, új viszonyrendszert alkot. A Halomnak nevezett föld-fa-fű sírjelek szinte az őselemek világát idézik, ugyanakkor cseppet sem taszítóak: az embernek derengeni kezd elfeledett múltja. Az már csak távoli asszociáció, hogy a fedőívek hol Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári, hol Bod Péter magyarigeni koporsókövének formájára emlékeztetnek.

A műbe komponált pusztulás a természetesség erejével hat: a fű elsárgul, a fa repedezik, s a föld idővel megnyílik alatta. A szobrász működése e folyamat ellen hat, mindent megtesz annak érdekében, hogy a vízszintes (a föld) és a függőleges (az élőlények „felfelé” élnek) közé speciális elemeket rendezzen, amelyek kellőképpen emberiek és kellőképpen organikusak egyszerre. A kiállítótérben ezek a művek idegenek, hibernálnak. A múzeumiság gyakorlati absztrakcióként jelentkezik. A puha gyepszőnyeg agresszivitást sejtet, a mű védekezik. Hangsúlyai hangsúlyosabbak lesznek. Viszont organikus létét a parkett, a lámpák feszélyezik. Egyetlen esélye: a nézők jelenléte.

Északi részeken a lappok vesszőből, háncsból hótaposó talpakat készítenek. Amikor kunyhóikba, sátraikba érnek, ezeket felakasztják a gerendára. A tűz fénye árnyakat rajzol a falra. Valahogy még csodálatosan együtt van minden. A művész szeme ilyenkor felragyog.