avagy egy akadémiai intézmény sikeres multimédiás vállalkozása

Miközben e sorokat írom, a kilencvenöt évvel ezelőtt született Széchenyi-díjas régészprofesszor, László Gyula emlékét idézik a Petőfi Rádióban, aki azokat az előadásait tartotta a legsikerültebbeknek, amelyeken legfrissebb kutatásainak műhelytitkaiba avatta be hallgatóságát. Olyan személyiség szólalt meg a katedrán – vallják egykori tanítványai és munkatársai –, aki úgy vonta a tudományos igazság tisztítótüze mellé diákjait, hogy egyaránt teret adott a tudósi intuíciónak, a jelenségeket merészen értelmező leleménynek, illetve a tévedés kockázatát is vállaló igazságkeresésnek, a „teremtő bizonytalanságnak”. S mert nemcsak tudós, hanem művész is volt, kivételes rajztehetségének köszönhetően a képszerű megjelenítés eszközeivel tette még élményszerűbbé magyarázatait. „Nem előírásokon múlik a jó oktatás – érvelt nemegyszer –, hanem a jó oktatókon. A legkitűnőbb reform sem teszi élménnyé a szürke unalom óráit…”

Csak sajnálhatjuk, hogy a 2002 szeptemberében életre hívott  Mindentudás Egyetemének előadói pulpitusáról már nem szólhatott hozzánk az ő rendkívül szuggesztív, derűt és biztonságot árasztó, alkotó szellemi kalandra hívó személyisége. Ám akik élőben követték az immár hatodik szemeszterénél tartó előadássorozatot, azok tanúsíthatják: László Gyula szellemi habitusa mindegyre visszaköszön ránk. Igényt és mércét sugároz.

Két év fél évvel ezelőtt, amikor Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke megnyitotta a Mindentudás Egyetemét, még kevesen bíztak abban, hogy sikere lehet egy olyan rendezvénysorozatnak, amelyik korunk legfontosabb természettudományos és társadalomtudományi eredményeit közvetíti – közérthető formában – a nagyközönség számára. A vállalkozásról eleinte sokan próbálták lebeszélni az Akadémia vezetőségét, azzal érvelve, hogy Franciaországban egy ilyen típusú, a társadalom tudáskoefficiensének emelését célzó sorozat igencsak rövid életűnek bizonyult. És mi történt? A száz előadás „gyorsmérlege” szerint a rendezvénysorozat már az első szemeszterben annyira népszerűvé vált, hogy a Mindentudás Egyeteme hosszú távra intézményesült (igazgatóval, ügyvezetővel, marketing-stratégiával stb.), támogatói (MATÁV, Axelero stb.) segítségével pedig sikeres multimédiás akadémiai vállalkozássá vált. Hogy e rövid idő alatt mit adott a magyar kultúrának? Jubileumi előadása alkalmával Vizi E. Szilveszter – újságírói kérdésre válaszolva – elégtétellel összegezhetett ekképpen: „Én azt hiszem, egy hatalmas hiányt pótolt, és talán ez a titka is, hogy a társadalom nagyon, de nagyon jól fogadta, szinte éhezett már az igaz szóra, éhezett a legújabb tudományos eredmények közérthető nyelven való tájékoztatására. Amikor elkezdtük, megmondom őszintén, a szakemberek döntő többsége azt mondta, hogy bukásra van ítélve, hiszen egy olyan korban, amikor a szappanoperák nagyon divatosak, amikor morálisan nagyon nehezen elfogadható műsorok hatalmas nézettségnek örvendenek, akkor egy tudományos sorozatnak, amely a természet és a társadalom titkaival, jelenségeivel, törvényszerűségeivel foglalkozik, nem lehet sikere. Ez volt a vélemény. És mi lett belőle? Olyan siker, hogy először csak három szemeszterre terveztük, majd azt mondtuk, jó, legyen hat, és most már azt tervezzük, hogy szinte a végtelenségig folytatódjon. Multimédiás vállalkozás, tehát nemcsak a televízió különböző csatornáin, hanem a napilapokban, a hetilapokban, a különböző tudományos folyóiratokban közlik az előadásokat, az interneten interaktív módon minden előadás most már megnézhető élőben is, és bármikor visszamenőleg mind a száz előadást meg lehet tekinteni, vitatkozni lehet vele. […] Nagyon nehezen volt elképzelhető, hogy a tízéves kisfiútól kezdve a kilencvenéves nagymamáig mindenki egyforma szeretettel fogadja, és kiderült, hogy igénylik az emberek, hogy az oktatásban, határon túl a felsőoktatásban használják, hogy a Kárpát-medence magyarságának egy sajátos közös műsorává vált. […] Tehát egy mozgalmat indított el…”         

A média és a tudomány tehát ez esetben szerencsésen egymásra talált. Míg a helyszínen – a terem méretétől függően – hatszáz, ezer, ezerkétszáz hallgatója van az előadónak, a televíziós csatornák és a rádióműsorok, a kábeltelevíziókhoz eljuttatott digitális kazetták révén ez a szám megsokszorozódik, nem-egyszer eléri a 600–800 ezret, olykor az egymilliót is. Az írott sajtó fórumai és a könyvkiadók jóvoltából ugyanennyien ismerkedhetnek meg az előadások szövegeivel. És ami más korszakban elképzelhetetlen lett volna: ötmillióra tehető az internetoldalak letöltésének száma.  

E multimédiás vállalkozás főszereplői – némelyek szerint „sztárjai” – azonban kétségtelenül a legnevesebb magyar tudósok és kutatók. Akik közül sokan külföldről tértek haza, illetve sikeresen ellenálltak a nyugati agyelszívásnak. Akik ma már versengenek azért, hogy tudományos eredményeiket a nagyközönség számára is „láthatóvá” tegyék. Merthogy felismerték az „első kézből” nyújtott információk varázsát. A tudásalapú társadalom jövőjét illetően pedig ugyancsak biztató fejlemény: a Mindentudás Egyeteme máris neveli az utánpótlást a Kutató Diákok Országos Szervezete segítségével.

Jubileumi számvetésében az MTA elnöke arra is kitért, hogy a Mindentudás Egyetemének előadásai milyen fontos szerepet töltenek be a határon túli felsőoktatásban, közművelődésben. Hadd tegyük hozzá: nemcsak a tudományos információk áramlásának felgyorsítását segítik elő. Legalább ennyire lényeges az is, hogy modellszerepet töltenek be a fiatal oktatók előadói készségének a kifejlesztésében. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának legutóbbi módszertani konferenciáján Dombi Erzsébet és Péntek Imre alapos elemzésben mutatta be az első szemeszterben elhangzott előadások pszichopedagógiai vonatkozásait. „Az élő didaktikai diskurzus számos olyan élőnyelvi elemet tartalmaz, amelynek írott tudományos közlésben nincs helye. Ilyenek a figyelemfelkeltő kérdések, a lényeg kiemelését szolgáló ismétlések, szituatív értékű közbevetések, megjegyzések, a kapcsolatfenntartást szolgáló élőnyelvi fordulatok stb. Ezekhez járul még a metakommunikációs jelzések gazdagsága. Vizi E. Szilveszter előadása iskolapéldája lehetne annak, hogy didaktikai szituációban az előadó mennyire ura a hangjának, az arcjátékának, a gesztusainak, a poszturális és proxemikus viselkedésben rejlő üzeneteknek.” A szöveg kiemelt elemei – hangsúlyozták – segítik annak befogadását. A színes, átélt megjelenítés azt sugallja, hogy a tanár számára nincs érdekesebb, izgalmasabb dolog a világon, mint amiről éppen szól.