A középkori ember hitte, hogy gonosz démonok és varázslók tömege leselkedik rá, és félt a male-ficiumtól, azaz a kárt, bajt okozó varázslástól. A világ jelenségeit természetfeletti erőkkel, Isten, a szentek, az angyalok és a gonosz lelkek cselekedeteivel magyarázta. Hitte, hogy Istent, az ő angyalait és a szenteket imával, vezekléssel, egyházi szertartással maga felé tudja hajlítani, s a rossz szellemeket is lehet befolyásolni varázslással. Ahogy Isten megajándékozza a szentjeit a csodatétel képességével, az ördög is juttat gonosz hatalmából a boszorkányoknak.

Legáltalánosabb értelemben a boszorkány olyan interperszonális lény, aki az emberi személy és a természetfeletti hatalom között áll, tevékenysége a mágia köré csoportosul. Az ókorban e két világ között álló lényt jóindulatúnak tartották, a kereszténység elterjedése során alakult ki a közismert negatív jelentéstartalom. Az üldözések, kivégzések csúcspontja a más területeken oly termékeny és értékteremtő reneszánsz korsza-kára tehető. A keresztény autoritások az eredetileg pogány fogalmakat átértékelve, ezeket az eretnekség körébe vonták, melyben a központi szerepet a Sátán kapta.1

Ezen új típusú boszorkányfogalom kialakulására több magyarázat is adható.2 Egyesek szerint a boszorkányság nem volt más, mint szociális forradalmi mozgalom, melynek célja az alsóbb rétegek fellázítása a feudális kizsákmányolás (főként a hírhedt „első éjszaka joga”) ellen és az antik kultuszok, szokások újraélesztésére irányuló törekvés. A kelta elmélet képviselői szerint a boszorkányság ősi pogány természeti vallás maradványait őrzi; ehhez igen közel áll az a magyarázat, miszerint a 4–6. században virágzó Diana-kultuszból eredeztethető a boszorkánykultusz. A fentiek ötvözeteként létrejött az ún. kettős elmélet, miszerint az észak-európai (kelta) és a dél-európai (az ördöggel szerződő) alakból az inkvizíció „tákolta össze” a középkori boszorkány jellegzetes képét.

A boszorkányokkal szembeni vádaskodások legáltalánosabb oka tulajdonképpen az a szociálpszichológiai jelenség, amely révén az emberek nyomor miatt érzett frusztrációja által okozott feszültség a kisközösségek válságához vezet. Az önértékelés kollektív zuhanása gyakorta növeli az emberekben a konformitásra való igényt, utat nyitva a tömeges manipulációnak. A potenciális boszorkányok skálája végtelen, bár voltak különösen „veszélyeztetett” társadalmi csoportok, pl. a jobbágyok, zsellérek feleségei, a cigányok, a török asszonyok (akik gyakran gyógyítók voltak), az agilisek (azaz a nemes anya és nemtelen apa gyermekei) vagy a közönséges bűnözők. Remek céltáblát képeztek a szegények, özvegyek, koldusok vagy a betegségük, fogyatékosságuk miatt egyébként is kitaszítottak, akiket eleve kirekesztettek a társadalomból, és így nem tudtak védekezni. (Az arisztokrácia tagjai esetében a vádlók motiváló tényezője leginkább az anyagi haszonszerzés lehetett.) A boszorkánysággal vádolt elmebetegek gyanús hallucinációi a Sátán jelenlétét bizonyították a középkori ember számára. A paranoid képzelgések, a démonománia ugyanakkor a vádlókra is jellemző volt. Akadt, aki önmagát jelentette fel: egyesek nyíltan boszorkánynak vallották magukat – eljátszották a szerepet, vagy maguk is elhitték, hogy azok.3

A nők elnyomott társadalmi helyzetük miatt kerültek leginkább gyanúba, s igen gyakran maga a férj „ismerte fel”, hogy felesége boszorkány. A középkorban két ellentétes szemlélet4 alakult ki a nőkről. Ez visszavezethető az ambivalens szexuális viselkedési normákra: egyrészt a nők csodálatra méltóak (lásd a lovagi kultúrát), másrészt gonoszak, veszedelmesek (ők a boszorkányok). A nőgyűlölet gyökere a nőktől való patriarchális félelem lehet, vagyis az a jelenség, miszerint az emberek tartottak azoktól a nőktől, akik nem álltak az apjuk vagy a férjük fennhatósága alatt, függetlenek voltak. Ehhez hozzájárult még az is, hogy a középkorban alig voltak orvosok, a betegeket nők ápolták, akik ismerték a füvek, szerek hatásait, s ezt persze a mágiával hozták kapcsolatba.

Az eredmény: boszorkány lehetett, aki nagyon gazdag vagy épp nagyon szegény, feltűnően eszes vagy együgyű volt, aki sok szeretőt tartott, vagy éppen ellenkezőleg: hozzáférhetetlen hírében állt, aki különösen szép vagy csúnya volt, s aki ritkán járt templomba, vagy túl áhítatosnak bizonyult…

Kinek használt, ha bárki boszorkány lehetett? A varázslásba vetett ősi hit, a félelem a gonosztól az egyház hatalmának egyik fő pillére volt. VIII. Ince pápa 1484-ben kibocsátott bullája az ördögben való kétkedést hivatalosan is a súlyos eretnekségek körébe vonta. A gonosz ellen csak a szorgos imádkozás, gyónás, áldozás, böjtölés stb. nyújthatott védelmet. És persze az irtóhadjárat. A boszorkányüldözés központi eleme az a dogma volt, mely szerint a boszorkányok szerződést kötnek az ördöggel, és szolgálatába szegődnek.5 Valójában azonban az egyház számára a démonománia „egyszerű szillogizmuson alapult: a boszorkányüldözés hasznot hoz; ha nincs boszorkány, nincs üldözés; ha nincs üldözés, nincs konfiskálás; ha nincs konfiskálás, nincs haszon”.6

Az egyház tehát a nép hiszékenységével védte és erősítette hatalmát. Egy példa erre a Malleus Maleficarumból: az 5. században egy férfi egy nemes hölgy ágyába bújt. Előbb obszcén beszéddel akarta felizgatni, majd „bűnös aktusra” szólította föl. A hölgy sikoltozni kezdett, segítséget hívott, a férfi pedig az ágy alá bújt, és Silvanus püspök „ábrázatát vette föl”. Másnap a felettes hatóságok megállapították, hogy a csábító valójában az ördög volt, aki „felvette a püspök alakját”.7

A boszorkányüldözés és démonománia futótűzszerű terjedésének oka tehát az volt, hogy a 15. század végén elindul a feudalizmus bomlása, a parasztság tömegesen veszti el földjét, nő a csavargók, koldusok száma, felkelések dúlnak. Az egyház szerint mindez azzal magyarázható, hogy előretörtek az ördög seregei. A középkori ember ésszerűtlenül sokat aggódott a lelki üdvéért; ezt kihasználva az egyház tovább szította a fanatizmust saját anyagi gyarapodása és hatalmának növelése érdekében.

Fontos ugyanakkor megemlíteni, hogy a boszorkányok nem éltek kirekesztetten, magányban, hanem a közösséghez tartoztak, még ha félelem övezte is őket. Gyakran folytattak gyógyító tevékenységet a közösség tagjai kérésére. Emellett a középkori népi kultúra nyomait gyakran csak a boszorkányperek írásos emlékeiben találjuk meg. A nép ugyanis kiszorult az írásbeliség köréből, mivel a kor kulturális értékeinek rögzítését a papok, filozófusok, történetírók végezték.

Az inkvizítorok szerint a boszorkányok minden évben május 1-jén ünnepséget rendeztek, ez volt az ún. Walpurgis-éj. Többnyire hegytetőn gyűltek össze: Németországban a Blocksberg hegyén, Magyarországon pedig a Gellért-hegyen vagy Rudashalmon, ahol megjelent a Sátán, és a boszorkányok tiszteletüket tették előtte. Áldozatok bemutatásával, lakomával, majd féktelen orgiával ünnepeltek. Az állítólagos boszorkányt gyakran kísérte az ún. kísérőszellem, pl. egy fekete macska vagy egy kígyó, béka, varjú, egér, méh, hangya, de akadt lábatlan spániel is.8 Természetesen a boszorkányok elengedhetetlen „kelléke” volt az „ördög könyvének” egy példánya. A skandinávoknál ez Cyprianus könyve volt, mely tulajdonképpen mondókák gyűjteménye. A francia boszorkányok „kézikönyve” a Nagy Albert csodálatos titkai („Les admirables Secrets du grand Albert”) címet viselte; Svájcban elterjedt Mózes hatodik könyve, s világszerte ismert volt egy bizonyos Salamon király kulcsa című mű. E könyvek létezését, tartalmát mind a mai napig homály és titok övezi.9

Ahogyan a boszorkányoknak, úgy a boszorkányüldözőknek is voltak „kézikönyvei”. Az egyik legjelentősebb ilyen mű az 1486-ban megjelent Malleus Maleficarum („Boszorkányok pörölye”), szerzői Jacob Sprenger és Heinrich Institoris domonkos rendi szerzetesek, inkvizítorok. Ezt szinte egész Európában a perek „forgatókönyvének” tekintették. Jean Bodin francia jogtudós nevéhez fűződik a hírhedt La Démo-nomanie des sorciers, mely jól illusztrálja a kor fanatikus légköréből fakadó téveszméket. Ilyen volt például az, hogy a boszorkányok egyszerre több helyen is képesek jelen lenni, tehát egy „hétköznapi” alibi mit sem segített rajtuk, ha perre került a sor.10

A boszorkányperekhez hozzátartoztak a boszorkányüldözők, bár ők maguk sosem vettek részt a perben, csak információkat szolgáltattak a vádlottról. Ismerték a boszorkányok tanait, nyomoztak a falvakban, városokban. Angliában különleges nyomozók járták az országot, boszorkányok után kutatva. Egyik leghíresebb közülük Matthew Hopkins volt,11 aki 20 shillinget kapott minden feljelentés után. Az üldözéseket kezdetben az inkvizíció végezte, később a világi hatósággal együtt folytatta, végül a világi hatalom vette át azokat. A katolikus és a reformált egyházak is részt vettek a perekben, Kálvin és Luther élen járt a boszorkányok elleni hadjáratban. A katolikus országokban a boszorkány fogalma alá vették a protestánsokat is, így az ördög híveiként őket is megégették. Az egyik leghírhedtebb bíró Pierre de Lancre francia jogász volt, aki 1609–1610-ben mintegy 600 embert végeztetett ki.

A boszorkányságot bizonyítandó különböző „próbáknak”12 vetették alá a vádlottat. Először is leborotválták egész testét, nehogy valamilyen démon elbújhasson a szőrzetében. Majd ördögi jelet, stigma diabolicumot kerestek rajta, mely érzéketlen a fájdalomra, és nem vérzik. Ennek megtalálásához hegyes tűvel szurkálták végig az áldozatot. A vízpróba során a vádlott jobb hüvelykujját összekötötték a bal nagylábujjával, majd keresztbe is, aztán vízbe vetették. Ha elsüllyedt, ártatlan volt, ha nem, akkor bűnös, hiszen emberi lény nem marad fenn a vízen. A boszorkányokról „köztudott volt”, hogy visszafelé mondják a Miatyánkot – ezért találták ki azt a próbát, hogy a kínzások, vallatások során el kellett mondania a Miatyánkot pontosan, nyelvbotlás nélkül. Persze mire sor került erre, a vádlott már remegett a félelemtől és a fájdalomtól.

A kínzásra egyre kegyetlenebb módszereket és eszközöket fejlesztettek ki. Ilyen volt pl. a nyújtás kínpadon, a hüvelykszorító, a körömletépő, a spanyolcsizma, az izzó vasak és fogók, a csigahúzás, gyakran súlyokkal.13 Ha a vádlott kényszer alatt sem vallott, biztosra vették, hogy az ördög hatalma alatt áll. (Angliában nem volt divat az efféle kegyetlen vallatás, csak a közvetett kínzás, pl. az alvásmegvonás, járkáltatás vagy az, hogy a vádlottat sóval etették, és nem adtak neki inni.)14

Az így kicsikart vallomást a kivégzés elején részletesen felolvasták a nép előtt. Ezzel megalapozták az egész eljárás legitimitását, és erősítették a nép hitét a boszorkányokban. A kivégzés nagy látványosságnak számított, harang- vagy trombitaszó figyelmeztette a lakosságot az eseményre.15 Az ítéletvégrehajtás költségeit – csakúgy, mint a teljes per és a vallatás költségeit – az áldozat elkobzott vagyonából fizették, vagy annak családjára hárították. Az áldozatok száma bizonytalan, mert sok irat elveszett, és sokszor nem is volt per – a megijesztett, babonás lakosok gyakran maguk hajtották végre az ítéletet. Szerény számítások szerint is közel egymillió boszorkányt végeztek ki, egyes becslések szerint tényleges számuk ennek akár kilencszerese is lehetett.

Magyarországon16 a11. és18. század között folytak maleficium (varázslással, boszorkánysággal való rontás) bűne miatt perek. Ez idő alatt összesen kb. ezer per zajlott le, de ezek közül csak ötszáz ítéletet ismerünk. Legalább kétszáz perben hoztak halálos ítéletet, sok esetben száműzetés, botozás volt a büntetés. A hazai joggyakorlat nem tekintette kivételes bűnnek a boszorkányságot, ugyanúgy járt el, mint gyilkosság esetén. Néhol ugyan előfordult, hogy vízpróbára került sor, de a Nyugat-Európában népszerű kegyetlen kínzásokat nem alkalmazták. Nem egyházi bíróság elé állították a vádlottakat, hanem világi ítélőszékek, a megyei és városi hatóságok, a pallosjoggal rendelkező intézmények és uradalmak úriszékei ítélkeztek a feltételezett boszorkányok felett. A magyarországi vádlottak között mindössze egy nemesasszony volt, polgár is csak kevés.

A 18. század elején szélsőséges vádak is elhangzottak: egy hetvenéves nagyszebeni nőt például a Sátánnal való közösüléssel vádoltak és azzal, hogy „éjjel-nappal kirepül”. Lefejezték és máglyán elégették. „Klasszikus” vádnak számított, hogy az illető a Gellért-hegyre vagy Rudashalomra jár. Két „tömeges” boszorkányégetés ismert: 1728-ban Szegeden kilenc, míg 1738-ban Debrecenben három boszorkányt égettek el egy napon. Ebben az időben az uralkodó osztály és az értelmiség is rendületlenül hitt még a boszorkányokban. Mária Terézia 1756-os rendeletében az elsők között kelt az áldozatok védelmére.

A pereknek elsőként Hollandia vetett véget: Európa gazdaságilag, politikailag egyik legfejlettebb és legműveltebb államában ugyanis már 1610-ben betiltották a boszorkánypereket. Anglia, Franciaország és Ausztria után Magyarország, majd végül Lengyelország, Svájc, Németország területén is beszüntették a boszorkányüldözést. Az egyik legutolsó európai per Lengyelországban, Poznan hercegségében, 1793-ban zajlott. Feltűnően sokáig tartott a boszorkányüldözés Mexikóban, ahol még 1877-ben is zajlott égetés. A világtól elzártabb területeken, pl. francia Svájcban a 20. század közepéig úgymond éltek boszorkányok, és az emberek hittek a varázslásaikban. Szélsőséges esetek még a 20. század második felében is előfordultak – pl. 1976-ban Frankföldön „egy Anneliese Michel nevű diáklányból két lelkészével űzette ki a würzburgi Stangl püspök az ördögöket (jelesül Lucifert, Nérót, Hitlert, Júdást és Káint)”.17 Később a lelkészeket gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával bíróság elé állították.

A 20. században két hullámban erősödött fel a boszorkányság iránti nosztalgikus igény. Először a második világháború idején, majd a hatvanas években. Ekkorra már Európában és az Egyesült Államokban is elterjedtek az újpogány Wicca-csoportok. A mai „fehér” boszorkányok tagadják, hogy közük lenne a sátáni boszorkányokhoz, gyökereiket szívesebben látják az ősi (kelta), misztikus természetvallásban.18 Az okkultizmus valóságos iparággá nőtt a hatvanas évek óta, kiváltképp az Egyesült Államokban. Elég megemlíteni Dennis Wheatley bestsellereit vagy Stephen King regényeit, a filmipar termékeit (Rosemary gyermeke, Ördögűző, Damien stb). Az okkultizmus tehát a tömegízlést kiszolgáló népszerű kultúrává, giccsé vált. Kérdés azonban, hogy mennyire őrzi meg eredeti „feladatát” ilyen körülmények között, s mennyire tud az egyénekhez szólni.19

Lehetetlen szemet hunyni a Malleus Maleficarum és a Mein Kampf mérhetetlen hasonlósága felett: mindkettő a tömeggyilkosság áltudományos igazolása, forgatókönyve. Umberto Eco szerint a másság doktrínája, a kollektív megvetés és félelem azért jöhetett létre, mert a népben már eleve ott lappangott a boszorkányok iránti gyanakvás. „Mindennapi valóságként kezelték, mint ahogy a büntető törvénykönyv tárgyalja a zsebtolvajokat.”20 Az intolerancia gerjesztette tehát azt a szélsőséges, negatív attitűdöt, amellyel a társadalom viseltetett a boszorkányokkal szemben, és amelyet nemegyszer tanúsított az emberiség a mássággal szemben a történelem során.

Nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. Legyen szó boszorkányokról, afro-amerikaiakról, zsidókról, mohamedánokról, fogyatékosokról, homoszexuálisokról vagy bármilyen, a miénktől eltérő életmódú és mentalitású közösségről vagy egyénről, nem hagyatkozhatunk mások ítéleteire, előítéletekre. Vennünk kell a fáradságot, hogy megismerjük azt, ami számunkra szokatlan, új. A másságtól való félelem nagyon veszélyes lehet, erre figyelmeztet a boszorkányok sorsa.

Jegyzetek

1. Hans Sebald: Boszorkányok hajdan és ma. Holnap Kiadó, Bp., 2000. 30.

2. Lásd bővebben A boszorkányság sokrétű értelmezése. Uo. 135–157.

3. Sebald: i. m. 41–44.

4. Lásd bővebben: Boszorkányüldözés és nőgyűlölet. Uo. 178–187.

5. Sebald: i. m. 32.

6. Uo. 45.

7. Uo. 180.

8. Füzéki Eszter (ford.): Boszorkánykönyv. Jószöveg Műhely Könyvkiadó, Bp., 66.

9. Lásd bővebben Sebald: i. m. 85–87.

10. Uo. 35.

11. Matthew Hopkinsról bővebben Füzéki: i. m. 59–62.

12. Lásd bővebben uo.73–77

13. Lásd bővebben uo. 84–86.

14. Sebald: i. m. 38

15. Uo. 47.

16. A magyarországi boszorkányperekről lásd Schram Ferenc (közread.): Magyarországi boszorkányperek, 1529–1768. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983; Klaniczay Gábor–Kristóf Ildikó–Pócs Éva (szerk.): Magyarországi boszorkányperek. Kisebb forráskiadványok gyűjteménye. 1–2. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Bp., 1989; Tóth G. Péter (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásainak katasztere és atlasza, 1408–1848.Bp., MTA Néprajzi Kutató Intézete – Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum, 2000. Online verzió: www.vmmuzeum.hu/boszorkanyperek; Bessenyei József (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai. I., Balassi Kiadó, Bp., 1997; Bessenyei József (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai. II. Balassi Kiadó, Bp., 2000; Kiss András–Pál-Antal Sándor (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai. III. Balassi Kiadó, Bp., 2001.

17. Sebald: i. m. 137.

18. Uo. 31.

19. Uo. 148.

20. Umberto Eco: Öt írás az erkölcsről. Európa Könyvkiadó, Bp., 1998, 104–105.