Az Erdélyben élő magyarság sorsa történelmi fordulat előtt áll. Ezt viszonylag kevesen veszik észre Magyarországon, ahol a politikai közélet igen sok képviselője annak a történelmi fordulatnak a következményeit sem ismerte fel kellőképpen, amelyet az ország egy esztendeje végbement európai uniós csatlakozása okozott. Legalábbis a legtöbb politikai erőközpont tájékozódásán, gondolkodásán és tevékenységén viszonylag kevés nyomot hagyott az, hogy az uniós integráció beköszöntésével a magyarság geopolitikai helyzete, mind a tágasabb európai, mind a szűkebb közép-európai régióban alapvetően megváltozott volna. Megváltozott, vagyis számottevően javult, éspedig éppen a trianoni határok által megosztott nemzet újszerű integrációja tekintetében. Ezt a nemzeti integrációt segítheti, méghozzá minden korábbi próbálkozásnál eredményesebben, egyrészt Magyarország, másrészt Románia európai uniós elhelyezkedése.

Az új lehetőségek következetes végiggondolása, megfogalmazása és érvényesítése az erdélyi magyar közéletben is részben várat magára. Ez a közélet ma bizonyos kétarcúságot mutat. Egyrészt még igen nagy mértékben magán viseli annak a sérelmi politikának a bélyegét, amely nyomban az első világháborút lezáró események: Erdély területének román katonai megszállása és az igazságtalan trianoni rendelkezések természetes következménye volt. Ezt a sérelmi politikát most utólag sem lehet indokolatlannak és feleslegesnek tekinteni, hiszen az erdélyi magyarságot, az egész magyar nemzetet valóban kivételesen súlyos és igaztalan történelmi sérelmek érték, és a nyomukban, mintegy kollektív mentális reflexként kialakult sérelmi politika segített a helytállás, a szülőföldön maradás, az önvédelmi küzdelem lelki és erkölcsi késztetéseinek kifejlődésében. Erről tanúskodik különben maga az erdélyi magyar irodalom, mind 1918 és 1944 között, mind 1944 után, hogy példákat is mondjak: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Kós Károly, Tamási Áron, Makkai Sándor és Dsida Jenő, illetve Sütő András, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár költői és írói munkássága. Ez a, most már hosszabb történelmi korszakon átívelő, sérelmi érzés és sérelmi politika szabja meg az erdélyi magyar közélet egyik arculatát.

A közélet másik arculatát a szemünk láttára átalakuló politikai viszonyok alakítják, ezeknek kell alakítaniok. Ezek a politikai viszonyok kétségtelenül a közép-európai régió európai integrációjának (az integrációs folyamat megindulásának) a következményei. Ezeknek az integrációs politikai viszonyoknak, legalábbis az én tapasztalatom, felfogásom és feltételezésem szerint, két további, fontos velejárója van. Egyrészt a térségi integráció feltételeinek, másrészt a kisebbségi önigazgatás határozottabb szándékának megjelenése. A térségi integráció három területet is érint: az erdélyi magyarság integrálódását a romániai politikai közösségbe, ez korábban sohasem kapott igazi esélyt, az erdélyi magyarság integrálódását a (kárpát-medencei) magyar nemzeti integráció keretében, és az erdélyi magyarság integrálódását (Magyarországgal, a magyar nemzeti közösséggel, illetve Romániával, a romániai politikai közösséggel együtt) az európai uniós keretek közé. Azt, hogy az erdélyi magyarság nagy része készen áll arra, hogy megtalálja saját helyét a romániai társadalomban és politikai közösségben, mi sem tanúsítja jobban, mint az RMDSZ országos és kormányzati szerepvállalása. Ez a szerepvállalás, amely regionális szinteken (például a Székelyföldön) már korábban is sikereket ért el, az államigazgatás legmagasabb szintjein is sikeresnek ígérkezik.

Hasznos lesz ez az erdélyi magyarságnak, amely ezáltal tud kiszabadulni a „kisebbségi létnek” abból a méltatlan alávetettségéből, abból a politikai kitaszítottságból, amely sok-sok évtizeden keresztül akadályozta a magyar közösséget állampolgári jogainak érvényesítésében és megfelelő gyakorlásában. De hasznos lesz Romániának is, amelynek már régen rá kellett volna döbbennie arra, hogy mind társadalmi fejlődését, mind európai elhelyezkedését csak akadályozhatja az a kisebbségellenes politikai stratégia, amely az ország lakosságának egy tekintélyes részét az állam titkos ellenségeként és amolyan „belső gyarmatként” kezeli. Végül hasznos lesz az egész magyar nemzeti integráció (a sokat emlegetett „nemzetegyesítés”) számára is, hiszen ha az erdélyi magyarság közületi jogai biztosabb alapra épülhetnek és kiterjedhetnek olyan területekre is, amelyek mindeddig el voltak zárva a nemzeti kisebbség előtt, akkor a határok fölött, a határok ellenére megvalósuló nemzetegyesítés is tágasabb lehetőségeket kap.

Az ma már kétségtelennek tetszik, hogy az érzékelhető közelségbe került európai (és ennek keretében közép-európai) integráció biztosabb lehetőségeket ad mind az erdélyi magyarság jogegyenlősége, mind a magyar kulturális nemzeten belül elérhető „nemzetpolgári” státusa számára, mint bármiféle korábbi romániai kísérlet az erdélyi magyarság kérdésének rendezésére. Természetesen csakis a jó szándékú – a demokratikus rendezés valamiféle minimumát megcélzó – kísérletekre gondolok, az erőszakos asszimiláció stratégiája nyilvánvalóan nem tartozik az ilyen kísérletek közé. Igaz, a kedvezőtlen és antidemokratikus célzattal kezdeményezett kísérletek jóval általánosabbak voltak, mint a demokratikus megoldásokat megcélzó kísérletek. Következésképp az erdélyi magyarságnak a román kormányzati politika részéről jóval több intoleranciát kellett tapasztalnia, mint megértést és méltányosságot. Kivált, ha arra gondolunk, hogy a nyugat-európai régiókban – Dél-Tiroltól a spanyolországi Katalóniáig és Skóciától a finnországi Aland-szigeteken élő svédekig – milyen méltányos rendelkezésekkel próbálták megoldáshoz segíteni az etnikai és kulturális kisebbségek jogi törekvéseit.

Valójában két karakteresebb változata volt ezeknek a Romániában tapasztalt stratégiai jellegű kísérleteknek. Az első az 1945 tavaszán hatalomra került Petru Groza-kormány korszakából való, midőn a nagy-román célkitűzéseket követő, de a magyarsággal szemben nem ellenséges baloldali román miniszterelnök az erdélyi magyarság megbékéltetése végett több magyar intézmény (közöttük a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem) működését tette lehetővé. Az engedékenységnek ez a politikája mindazonáltal csak időlegesnek bizonyult, és az 1947-es párizsi békeszerződés aláírása után, midőn már nem kellett tartania attól, hogy Erdély (vagy annak egy része) román státusát bárki is megkérdőjelezheti, a bukaresti kormányzat sorra visszavonta vagy pusztán formálissá tette a korábbi engedményeket. Ha az erdélyi magyarság helyzetének ezt a rendezési kísérletét „felülről” kezdeményezték, az 1989 karácsonyi romániai átalakulást követő évtizedben „alulról”: az erdélyi magyar politikai és kulturális élet vezetői részéről történtek rendezési kísérletek. Ezek értek el bizonyos eredményeket, áttörő sikerük azonban a román politikai élet általános bizalmatlansága és ellenállása következtében mégsem lehetett, és a kisebbségi helyzetből eredő jogegyenlőtlenség következményei ma is jórészt rányomják bélyegüket az erdélyi magyarság életére.

A most minden bizonnyal – Magyarország és Románia európai integrációjának következtében – megnyíló új stratégiai helyzet minden korábbinál hatékonyabb eredményeket ígér. Az 1945 és 1947 között rövid időre létrejött erdélyi reformok nem lehettek tartósak, minthogy a békeszerződéseket előkészítő bukaresti politikai taktika következményei voltak, és igen gyorsan okafogyottakká váltak a geopolitikai viszonyok stabilitásának létrejötte után. Az 1989 utáni erdélyi magyar stratégiának, még ha meg is volt hozzá a magyarországi politikai, pénzügyi és erkölcsi támogatás, lényegében abban a viszonylag szűk sávban kellett mozognia, amelyet számára a bukaresti politika megjelölt. A most következő idők, reményeim szerint, éppen azáltal hoznak létre új stratégiai helyzetet, hogy az erdélyi magyarság sorsának alakulásában: a romániai lehetőségek kihasználásában és a magyar–magyar kapcsolatok eredményesebb kibontakozásában hatékony módon érvényesítheti hatását az európai integráció, érvényesíthetik befolyásukat az integrációs rendszer intézményei.

Mindez azzal a történelmi feladattal jár az erdélyi magyarság és ennek politikai vezetői számára, hogy alaposan meg kell ismerni és messzemenően ki kell használni az integráció kínálta lehetőségeket. Erre ad esélyt egyrészt az, hogy az erdélyi magyarság a maga politikai szervezetei révén, a legutóbbi országgyűlési választások következtében, szerepet kapott a romániai kormányzatban, vagyis közhatalmi tényező lett, és természetesen nem engedheti meg magának, hogy ne használja ki minél teljesebben ennek a helyzetnek a lehetőségeit. Másrészt az, hogy a magyarországi közélet és politika is elkötelezettséget érez és tanúsít az erdélyi magyarság fennmaradása és boldogulása, valamint szülőföldjén tartása iránt, és ez az elkötelezettség a tavalyi kudarccal végződött népszavazás után sem fog veszíteni erejéből, ellenkezőleg, megkerülhetetlen nemzetpolitikai prioritást fog kapni, az sem baj, ha ez a prioritás kevesebb pártpolitikai retorika és több józan gyakorlatiasság medrében érvényesül. Végül, harmadrészt maga az európai integráció is igen ígéretes eredményekkel járhat, természetesen csak akkor, ha az erdélyi magyar politika és a magyarországi politika képes meggyőzni arról az unió döntéshozó intézményeit, hogy az integrációs stratégiának külön és nagyon figyelmesen kell foglalkoznia a közép-európai nemzeti kisebbségek, így az erdélyi magyarok európai integrációjának tennivalóival.

Az európai integráció igen nagy lehetőségeket nyithat meg az erdélyi magyar nemzeti közösség, illetve a békés magyar nemzetegyesítés előtt. Talán ebben van a legtöbb lehetőség és remény. Nem először a történelemben, minthogy az európai integráció, mint történelmi lehetőség és feladat, korábban is az erdélyi magyarság stratégiai kiútkeresésének egyik változata volt. Közvetlenül a trianoni végzések után Paál Árpád A politikai aktivitás rendszere című tanulmánya, amely 1921 januárjában Kós Károly Kiáltó szó és Zágoni István A magyarság útja című programadó írásaival közös füzetben került a vesztett háború és az állami főhatalom-változás nagy lelki traumájából éppen hogy ocsúdni kezdő erdélyi magyarság elé, már az európai integrációban látta az erdélyi kérdés, illetve a magyar–román konfliktus tartós megoldásának eszközét. Paál Árpád az akkor szerveződő magyar Nemzeti Szövetség (az erdélyi Magyar Párt elődje) feladatainak megjelölése során rögzítette az alábbiakat:

„A szövetségnek még a maga körén kívül is szintézisekre kell törekednie az olyan értelmű világdemokráciáért, mely a korábbi fejlődési fokokat leroskadni nem engedi, hanem azoknak minél szélesebb kiterjesztését akarja. A szövetség előtt a békeszerződésnek népszabadságokkal való megjavítása lehet az eszmény, efelé kell hatnia úgy a maga népének minden önérzetes megnyilatkozásával, mint más népek hasonló önérzetének a fölkeltésével. Az államalkotó külön nemzetek önkormányzati szabadsága, az ilyen önkormányzatoknak úgy területi, mint testületi szervezése, ezek kölcsönös együttműködése, s így a nemzetek szövetségéből épült állam, – ez a külön népiségek, a külön nyelvhatárok legtöbb kínosságát föltétlenül elenyészteti. A Magyar Nemzeti Szövetség ezen a fejlődésen keresztül maga előtt láthatja a Duna menti államok gazdasági egységének is a távlatát, s ezen az egységen túl az Európai Egyesült Államok kialakulását is, szóval a világ népei békéjének a legfőbb alakulatát.”

Most, több mit nyolc évtized elmúltával, annyi szomorú vereség és veszteség után, mintha ismét értelme lenne azoknak a tervezgetéseknek, amelyekre annak idején Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István a méltatlan kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyarság jövőjét szerette volna bízni. Az európai integráció – és ebben mind Magyarország, mind Románia szerepvállalása – mindenesetre ismét elhozta a nemzetstratégiai tervezgetés korszakát. „Együtt Európában” – ez megint olyan jelige lehet, amely megdobogtatja a szíveket, amely ígéretes jövőképet vetít a magyarság elé, és nem találkozik a románok ellenkezésével.