Irodalom és siker – azaz irodalom helyett szociológia. Siker az irodalomban: a mű, munka megteremtésének sikere. Irodalom és siker: a mű sikere az olvasók közt vagy – a mű sikere az időben. Arról, hogy miképpen teremtődik meg a mű, s miért éppen a létező formájában a legteljesebb (ha az), annyi-annyi meditáció után sem tudunk semmit. Arról, hogy a mű miképpen arathat sikert az olvasók között, már sejtünk valamit. Azt pedig, hogy miképpen lehet egy műből sikeres művet teremteni, most már ismét látjuk. Megjegyzem: jelentős műből is lehet sikeres könyv, és jelentéktelenből is. A siker (mondjuk így: a társadalmi siker) ezek szerint nem irodalmi kategória, az irodalomban csak a művek számítanak, a sikerhez viszont nem mindig elég a jó mű, néha kell valami más is. Egyre inkább az, hogy a sikeres könyvet (ami, mondtam, lehet jó vagy kevésbé jó munka) valahogy megcsinálják. És akkor még mindig előfordulhat, hogy a jó mű a megcsinálás nélkül is sikeres lesz, s az is, hogy a rossz mű is sikeres lesz a megcsinálás nélkül. De a siker akkor biztos, ha megteremtik. Ennek már nálunk is megvannak a technikái. Régen is megvoltak, de közbejött pár évtized, s nekünk most mindent újra kell tanulnunk. Amit viszont tanulás nélkül is tudunk: a mű (csak jelentős művekről beszélek) és a siker között nincs közvetlen kapcsolat. De a sikernek van egy harmadik vonatkozása is, az anyagi siker. Ismét csak azt kell mondanom, hogy a mű és a siker (az anyagi siker) között nincs közvetlen kapcsolat. Közvetlennek érzem viszont a megteremtett siker és az anyagi siker közötti kapcsolatot, azt is mondhatnám, ha megteremtik, akkor a társadalmi sikert az anyagi sikerért teremtik meg. Így, ebben a vonatkozásban minden úgy történik, mint minden más árunál, létrehozzák, hogy valakinek sikert biztosítson. Elképzelhető, hogy nem a létrehozója számára biztosítja a legnagyobb sikert. De: még mindig azt mondom, hogy a nem az anyagi gyarapodás jegyében megteremtett mű sem csak társadalmi sikert arathat, hanem anyagit is. Talán ez a legvigasztalóbb az egészben. Nem a pénzszerzés vágya miatt mondom ezt, vagy annak titkolt reménye miatt, hanem azért, mert elméletileg ez a mozzanat rejtheti magában a gettóból való kitörés lehetőségét. Ezt a gettót a tömegkultúra hozta létre, s azok záródtak bele, akik még mindig valódi művet akarnak létrehozni. A gettóból való kitörés azonban csak egyes alkotóknak és munkáiknak sikerülhet, a kitörés után ugyanis már ezek a munkák is a tömegkultúra törvényei szerint léteznek, még akkor is, ha természetük szerint nem, csak megcsinált mivoltuk miatt tartoznak oda, létüket a pénzipar irányítja, s ezzel még inkább nyilvánvalóvá válik a gettóban maradtak gettóléte. Szó se róla, így volt ez máskor is. S még mindig azt mondom, hogy a pénzipar által elénk dobott munkákban is érdemes magára az irodalomra figyelnünk. Ha lehet… Az eddigi mozzanatoknál is sok múlott az olvasón, de itt már minden rajta múlik, itt mutatkozik meg, hogy képes lesz-e megőrizni befogadói, eredendően olvasó mivoltát, vagy irányítottá válik a tájékozódásban-olvasásban is. Sok minden múlik az olvasón, ha ugyan lesz olvasó, s innét kezdődik minden elölről, csak most a tanításról-nevelésről kellene újra elmondanom azt, amit eddig az irodalomról mondtam. Aztán jönne a média, s jönne-jöhetne még minden más…

Még emlékszem arra, hogy milyen volt egy folyóiratszám sikere a „régi időkben”. A régi időkön értsük a Kádár-rendszer utolsó évtizedét. Összeállítást szerkesztettünk az 1943-as szárszói tanácskozásról, a lap példányai egy órán belül eltűntek az újságárusok polcairól. Hogyan terjedt el az összeállítás híre, kik és mit tudtak a szárszói tanácskozásról, történeti téma feldolgozásaként olvasták-e a számot vagy aktuálpolitikai hozzászólásként az akkori jelenhez? A kérdésekre ma sem tudom a választ. De emlékszem arra, hogy a megjelenést követő napon délben feljött a szerkesztőségbe a város egyik jeles tudósa, körülnézett, megkérdezte: nincs itt senki?, a válaszra, hogy nincs, egy szobával beljebb húzott, becsukta az ablakot, becsukta az ajtót, kihúzta a telefonzsinórt, és azt mondta: gratulálok. Tíz évvel később az egyik újonnan alakult párt szervezője volt. Lehet-e ezt irodalmi sikernek nevezni? És: az ő sikere volt ez vagy a miénk, s ki volt bátrabb, ő vagy mi? – ezeket a kérdéseket is meg kellene válaszolni. Aztán: a bátorság irodalmi kategória? – merthogy mi mégiscsak irodalmi lapot szerkesztettünk… Van, amikor igen, s van, amikor nem. A szám „sikere” után jöttek a főszerkesztői értekezletek, a kiátkozások, a szankcionálások, az elbizonytalanodások… Siker volt ez? Így, ezekkel a kísérőjelenségekkel együtt volt siker? A lap, amelyiknek szerkesztőségében dolgoztam, az érkezésem előtti évben hosszú és alapos tanulmánysorozatot közölt a népi-paraszti szexualitásról. A siker óriási volt, a dolgozat másolt példányait gyárakban árulták, máig emlegetik. Elképzelhető lenne-e ma hasonló siker – ma, amikor a szexlapok elárasztják a piacot, nem beszélve a világháló szexcsatornáiról? Ugyancsak az érkezésem előtt az ellenzéki költő esszéjét pengével vágták ki a lapból, az említett Szárszó-szám után az egyik oroszlányi bányász szocialista brigádtól kaptunk meghívást, miközben azt sem tudtuk, hogy dolgozhatunk-e tovább, avagy sem. Siker volt ez, vagy: akkor ez volt a siker? Utólag visszanézve (még akkor is, ha csak a Szárszó-számhoz volt valamelyes közöm) azt kell mondanom, szakmailag mindazok az írások, amelyeket említettem, megállták-megállják a helyüket. Ezt tartom eredménynek, sikernek. De: mindez irodalom lett volna? Nem, akkor sem volt mindez irodalom vagy tisztán irodalom, ahogy ma sem csak a szöveg az irodalom…

Viszont: akkor mindazt, ami nyomtatásban-újságban-folyóiratban-könyvben megjelent, s irodalomként jelent meg, irodalomként is tartották számon. Tudjuk, közelről sem volt irodalom mindaz, amit ekként kinyomtattak. Mára – teljes joggal – az irodalmi munkaként kinyomtatott munkák irodalom volta kérdőjeleződött meg, azt valamiképpen meg kell teremteni. Azt is mondhatnánk, hogy megkezdődött a harc az új legitimációért, ezért harcolnak a szerzők a már nevet szerzett folyóiratokban való szereplésért, ezért szeretnének rangos kiadóknál megjelenni, ezért zajlik tragikus és kisszerű harc a különböző díjakért, noha a díjak számának hirtelen felduzzadása a külső szemlélő számára érdektelenné tette az egész játékot, egy-egy díj pedig csak egyetlen pillanat erejéig teremt-teremthet legitimációs bázist, miközben maga a rendszer vált fölöslegessé, mert immáron máshol és másként történnek a lényeges dolgok…

S akkor – mi ma a sikeres irodalom? Az egyik, indulásként irodalom alatti regény kiadója mondta: egymillió forint befektetéssel mindenből sikerkönyvet lehet ma Magyarországon csinálni. Ne felejtsük, a mai Magyarországon jó, fontos könyvek jelennek meg három-ötszázezer forintból. Akkor hol az az egymillió, amiből a jobb könyvek reklámját megteremthetnénk? Az említett könyv ma a Nagy Könyv százvalahányas listáján a sikerkönyvek egyike. Két év múlva, egy újabb Nagy Könyves hullám jelentkezésekor már senki nem említené. De, még mindig mondom: nemcsak ez a sikeres irodalom a mai magyar világban. S azt is mondom, hogy az említett egymillió nem is biztos, hogy egymillió, s ha több, még akkor is összeomolhat a reklámkampány. Az általam leginkább becsült három, szépirodalmat is megjelentető könyvkiadó közül viszont csak egynek van pénze reklámra, a másik kettő könyvei még az irodalmi közeget sem érik el, az ő könyveik szükségszerűen irodalmi létre ítéltettek, társadalmi sikerről nem is álmodhatnak. A többi kiadó könyveire is ez a sors vár, szükségszerűen…

Előszót írtam Féja Géza Móricz Zsigmondról írott könyvének új kiadásához, a könyv szövegét a kiadó elküldte e-mailben. Ennek ellenére felhajtottam az első kiadás egyik példányát, kemény táblás, piros vászonba kötött könyv, az Athenaeum adta ki, még a háború előtt. Ugyanabban az évben, ugyancsak az Athenaeumnál indult Móricz életműsorozata. Kézbe vettem a sorozat egyik kötetét, piros selyemvászon borító, méretben-formában a Móricz-sorozat és a Féja-kötet erősen hasonlít egymáshoz. Feltevésem: Féja Gézával a kiadó íratta meg a Móricz Zsigmond munkásságával foglalkozó könyvet, bevezetésként az életműsorozathoz… No, itt még nem tartunk. Ami van: plakát, reklám, hírverés, megvásárolt újságcikk, könyvvásár, díszvendégség, díjak. A könyv áruként is megjelenik, áruként, aminek eladása szellemi befektetést is igényel, nemcsak anyagit. Vagy: anyagin keresztül szellemit. Kérdés, a könyvek tudnak-e egyszerre szellemi jelenségként és áruként létezni. Van, amelyik igen, van, amelyik nem. S van, amelyik csak szellemi jelenségként létezik, s van, amelyik csak áruként. Ha elfogadom az adott gazdasági-társadalmi viszonyokat, nem tehetek mást, el kell fogadnom őket, mert a létük szempontjából teljesen érdektelen, hogy elfogadom őket vagy sem, akkor el kellene fogadom a csak anyagi áruként létező könyveket is, ám ezt máig nem tudom megtenni. Ha viszont vannak csak szellemi jelenségként létező könyvek, akkor kérdés, hogy mikor melyik kapja meg a megírásához,kihordásához, megjelentetéséhez, piacon (?) tartásához, eladásához, sikeressé tételéhez (?) szükséges figyelmet, pénzt, lehetőséget. Újabb nagy fejezet kezdődne, a támogatásról-eltartásról, a szellemi jelenségek és a társadalom kapcsolatáról, ezt a fejezetet most nem nyitom meg, noha az említett fejezetcímek kidolgozása a mai magyar irodalmi élet egyik legfontosabb feladata lenne, ha természete szerint ez az egész jelenségkör nem lenne feltárhatatlan.

S amiről nem tudunk semmit: a siker hogyan változtatja meg a szerzőt, segíti-e vagy inkább gátolja az újabb nagy könyvek megírásában. Gabriel García Márquez nem a pénzteremtésért írta meg a Száz év magányt, úgy gondolom, nem tudta nem megírni, mert a mű egésze megjelent előtte, mégis minden megváltozott körülötte, amikor a könyvből siker-világsiker lett. Hasznára vált ez vagy kárára, léteznek-e egyáltalán olyan mérőszámok, amelyekkel erre a kérdésre választ lehetne adni? S nyilvánvalóan itt önmagában nem Gabriel García Márquez személye az érdekes.  

Abban a szférában, amelyikben élek, a siker a maga hétköznapi módján nem mutatja meg magát. Ezer-kétezer példányban megjelenő folyóiratok, ötszáz-nyolcszáz-ezer példányban megjelenő könyvek, a médiaháttér hiánya. A siker ebben a világban nem lehet más, mint egy jól összeállított folyóiratszám, egy jól megírt tanulmány vagy egy fontos könyv, ami aztán megjelenik-megjelenhet pár száz példányban. S ott a remény: ebben a közegben is születhetnek sikerkönyvek. Könyvek, amelyekre a sikeripar ráveti magát. Aztán kiderül, hogy többnyire nem veti rájuk magát, a dolog természete szerint nem is vetheti rájuk magát, vagy ha igen, akkor – volt már szó róla –, akkor az már nem a szellemi élet törvényei szerint történik. A rendszer hátulütője: a fikcionált, visszhang nélküli élet, a szerző visszavonulása a fikcionált térbe. A cselekvéshez hozzátartozik a következményekkel való szembenézés, a következmények vállalása. Ha az írásnak nincs következménye, nincs visszhangja, akkor egy idő után önmagába fordul. S jönnek a már említett legitimációs kényszerek. Minden a világba való bekapcsolódás fontosságára hívja fel a figyelmet, a csak a művekben való élés a szerzőt a társadalomból is kizárja, a világból való kitudottságból egy életen keresztül nem lehet erényt kovácsolni.

Újabb nagy fejezet, médiakapcsolatok: kinek sikerül, kinek nem. A sikert vagy a sikertelenséget ideológiai kapcsolatokkal szokták magyarázni. Nem hiszek ebben, nálunk minden személyes vonatkozásban mutatja magát. De: a médiaipar még soha nem volt olyan buta, mint manapság. Előír, utasít, önmagáról sem vesz tudomást, pörög a maga üres törvényei szerint. Önmagában kevés a sikerhez, az általa gerjesztett siker hamar kiüresedhet. Díjak: már nem is csupán a legitimáció eszközei, inkább a piacteremtés kellékei, ám önmagukban még mindig kevesek a sikerhez. A siker nálunk a több tízezer példánynál kezdődik. Egy felmérés szerint a mai Magyarország területén kb. nyolcvanezer komolyabb napilapot olvasó, azt megértő olvasó él vagy (a piaci tendenciák jelzik ezt) fog élni. A teljes magyar nyelvterületen százhúszezer ember. Hol vannak akkor az esélyei a több tízezer példányban megjelenő könyveknek? Mára a tömegkultúra eltartottá tette a magaskultúrát. Nem úgy, hogy a tömegkultúra eltartja a magaskultúrát, hanem úgy, hogy a politikát, az üzleti szférát (?) rákényszeríti a magaskultúra támogatására. Nem is kényszeríti rá, az eltűnő magaskultúra hiánya hívja fel a figyelmet annak eltartására. De meddig létezhet egy kultúra közvetlen kapcsolatok nélkül? S meddig létezhet eltartottan, mikor, hogyan tud megújulni? S egy másik nagy fejezet: kik teremtik a sikert? Nem a nem-irodalmi könyvek sikerét, mert azt azok, akik csak pénzt akarnak termelni, hanem az irodalmi könyvek sikerét. A siker teremtése – avagy a szálak mozgatása – és a „kor lelke” között, mert abból a nagy könyvekben csak megmutatkozik valami, létezik-e közvetlen kapcsolat? S akkor még mindig: a reklámozott jó könyvből sem mindig lesz sikerkönyv, mert ennek az egész világnak irracionális összetevői is vannak, ezeket csak érezhetjük, de le nem írhatjuk őket. Újabb kérdés: mitől s hogyan lesz valaki királycsinálóvá? A siker szelét érzi vagy a „kor lelkületét is”? S mi lesz az ő sorsa?  Mitől emelkedik meg az, amit mond, s mi az, amitől évek múltán a semmibe fújja szavait a szél?

Mégis, mindennek ellenére voltak-vannak sikerkönyvek. Nemcsak a Terézanyu, más is. Jó könyvek is. Mi az, ami a jó könyvekből megteremti a sikerkönyvet? Nemcsak a gazdasági szemlélet, hanem más is kell hozzá. Kell a piár, nélküle már nem megy. S van, amikor a jó könyvből a piár sem csinál sikerkönyvet. Példák minden oldalon akadnak. Közben pedig az irodalom is átalakul. Ideológiát teremteni, úgy, ahogyan azt mondjuk Németh László tette, ma már képtelenség lenne. A versből sem lesz siker, most nem a folyóiratokban betöltött szerepéről beszélek, hanem a több tízezer példányban megjelenő kötetekről, pedig a magyar vers hatalmas erejét, önmagát újrateremtő-megújító hajlamát éppen ezerkilencszáznyolcvankilenc-kilencven után mutatta meg. Kérdés viszont, hogy a sikerkönyvszükséglet miképpen befolyásolja magát az irodalmat. Amire ma sikerkönyvként is szükség van, az a regény. Kapaszkodó írónak-olvasónak. Valami, ami biztos a körülöttünk lévő világban. Nem véletlen, hogy egyre többen írnak regényt. Bálint Tibor, Gion Nándor halála után még ritkább a jó elbeszélés, mint korábban, az írók ma regényt írnak. Regénnyel szeretnének megállni az időben – és az olvasók előtt. Az olvasók is regényre vágynak, ha vágynak még valamire, regénybe szeretnének beburkolódzni a világ elől. A szórakozni vágyás is egyre nagyobb elvárásokat támaszt az irodalommal szemben, a valószerűnek és a meseinek az összeolvadása a szemünk előtt történik. Ha ezt nem vettük volna észre, akkor Lovász Andreához kell fordulnunk, az ő nagy témája éppen ennek a megmutatása.

Mindaz, amiről írtam, szerencsére, csak az irodalom körül zajlik, nem az irodalomban. Szeretem nézni, ahogy a nagy sikert aratott írók visszahúzódnak dolgozni. Az irodalom igazsága végső soron mégiscsak a mű igazsága, a meg nem írt munkát, a remekművet semmilyen siker sem pótolja.

S akkor még az utókorról. A mi korunk kultúrájának már nem lesz utókora. Az a kor, amelyik a maga kultúrájával nem tud szembenézni, az utókorra sem tudja átörökíteni a kultúráját. Az utókor a mi korunkból is töredékeket kap majd, töredékeket és műveket. Magunkon láthatjuk, hogy mire vagyunk kíváncsiak az előző korokból: töredékekre és művekre. A változó divat szerint, az idő körforgása szerint. S akkor ismét a de. De: a nagy alkotók mégis megkapják a figyelmet. Ki életében, ki halálában. Ady: életében és halálában is, igaz, most mintha éppen nem. Babits, Kosztolányi: életében és halálában is, József Attila: inkább halálában, de folyamatosan, igaz, korszakonként erősen más módon, Illyés, Németh László az életében, életük végén, Márai halálában, Cs. Szabó halálában sem. Mintha a nagy írók egy-egy közösség hiányérzetét elégítenék ki, a közösségnek valamiképpen mégiscsak szüksége lenne az általuk megteremtett világra, művekre. Siker ez is, igaz, másféle siker, mint amit a piár teremt meg…