Az 1999-es frankfurti magyar fővendégség kapcsán több ízben foglalkoztam irodalmunk rendkívül sikeresnek nevezhető németországi, ausztriai és svájci fogadtatásával. Márai Sándornak a harmincas évektől induló immár harmadik nagy sikerhulláma, Szerb Antal és Kosztolányi Dezső reneszánsza, Szabó Magda, Kertész Imre, Konrád György, Esterházy Péter, Nádas Péter és sok más alkotó állandósult jelenléte a német könyvpiacon ma már alig szorul kommentárra. Kár, hogy ennek az átütő sikernek aránytalanul kis részét alkotják a szomszéd országok magyar irodalmának képviselői. Igaz ugyan, hogy egy-egy név – Láng Zsolté, Grendel Lajosé, újabban Végel Lászlóé  és Balla D. Károlyé – meg-megcsillan a könyvvásárok forgatagában, de sem ezek a szerzők, sem pedig az általuk reprezentált szellemi közösség mindeddig nem jutott be a német irodalmi közfelfogásba. Ezen a helyzeten egyelőre az sem változtat, hogy az utóbbi időben több önálló kötet is megjelent a német olvasó számára eleddig ismeretlen határainkon túli iróktól, így Domokos Johannától, Lászlóffy Aladártól, Kányádi Sándortól és Szőcs Gézától.

Legutóbbi példáimat szándékosan kölcsönöztem a mai Romániában élő szerzőktől, máris ezer bocsánatért folyamodva az ilyenkor mellőzhetetlen kihagyásokért. Szerény vázlatomban éppen arra szeretnék rávilágítani, milyen különösen alakulhat egy kisebbségi irodalom nemzetközi recepciójának sorsa, és mi minden hat erre az egyébként is bonyolult folyamatra. Mindenekelőtt azonban figyelmeztetnem kell az olvasót két tapasztalati tényre: egyfelől valamely irodalom külföldi sikerskálája köszönőviszonyban sincs a megjelenő művek esztétikai minőségével, másfelől pedig ami érdekes lehet az egyik időszakban, az teljesen hidegen hagyja egy másik éra közönségét.

Erdélyről mint kisebbségi irodalmi centrumról Trianon óta beszélhetünk. A német nyelvterületre való kisugárzást semmiképpen sem szabad összetévesztenünk magának a témának a visszhangjával vagy az Erdélyből elszármazott írók sikerével. Ne felejtsük el, hogy 1936-ban jelent meg a bécsi Zsolnay Verlagnál a Leányfalun élő Móricz Erdély-triológiája és a transzszilvanizmusnak szinte emblémájaként felfogható Tamási Áron már régen Budapesten élt, amikor első német nyelvű könyve, a Szűzmáriás királyfi Lipcsében napvilágot látott. Minden idők egyik legsikeresebb magyar regényírója, Harsányi Zsolt, akinek egyedül Liszt-könyve 19 német kiadást ért meg, Kolozsvárt diákoskodott, de nyugati diadalmenetében ennek a körülménynek alig volt szerepe.

A királyi Románia magyar irodalmának első nemzetközi könyveseménye kétségkívül  Markovits Rodion Szibériai garnizonja volt, amelynek német fordításában maga Hatvany Lajos jeleskedett. A hadifogolyregény jóval túlélte nehéz sorsú szerzőjét, és még a hetvenes évek végén is bestseller lehetett, amikor a Kriterion közrebocsátotta. Nemzetközi visszhangja csakis Földes Jolán A halászó macska utcája című regényével vetekszik.

A komolyabb igényű erdélyi irodalmat a német könyvpiacon leghatásosabban Nyírő József jelenítette meg. Nyirő 1937-ben az Úz Bencével a bécsi Zsolnay Verlag háziszerzője lett, ez a regénye három kiadást ért meg, a Kopjafák azonban többre vitte, két külön kiadásban jelentették meg a frontkatonák számára. Sikeres volt a Havasok könyve is, de a háborút csak Az én népem élte túl, amely Nyírő madridi halála után egy évvel, 1954-ben, új fordításban, harmadik kiadásban jelent meg. Az emigráns erdélyi szerzők közül egyébként a legnagyobb karriert Wass Albert futotta be – hat könyve jelent meg németül, őszinte sajnálatunkra a Farkasverem nincs közöttük.

A háború utolsó évében a magyar eredeti után két évvel jelent meg Ignácz Rózsa Róza leányasszony című regénye, amelynek német változatát a svájci kiadó „erdélyi regény“ alcímmel látta el. Annál külünösebb, hogy a szinte kultikus tiszteletnek örvendő Kós Károly Erdély című könyve csak 1989-ben bukkant fel németül, s akkor is Budapesten, mint ahogy a közkedvelt Karácsony Benő Napos oldala is majd harminc évvel az eredeti után, 1964-ben talált fordítóra a Corvina Könyvkiadónál. Egészében véve azonban a német recepció igazi vesztese a háború előtt a líra volt és maradt. Ez azonban a magyarországi termésre is vonatkozik. Sikeresen szerepelt Az 500. emelet című regényével Károly Sándor (a kommunista időszakban meg is fizetett e sikerért). Irodalomtörténeti szempontból pedig említésre méltó Reiter Róbert sajátos pályája, akit Kassák avantgardjának híveként nemzetközileg is számon tartottak, hogy azután Franz Liebhard néven tegyen eleget a szocreál követelményeinek. Posztumusz újrafelfedezése meglepetésszerűen, 1989-ben következett be a kelet-európai érdeklődésű klagenfurti Wieser Verlagnál.

Mély levegőt kell vennünk az ötvenes-hatvanas évek romániai magyar irodalmának újraolvasásához. A hivatalos kánont sajnos egyáltalán nemcsak a régi harcosok művelték, mint Asztalos István vagy Nagy István (miközben nyilván szenvedtek eszményeik profanizálódásától), hanem szinte az egész új nemzedék is. A Kriterionnál vagy a bukaresti Jugendbuchverlagnál kiadott német nyelvű magyar könyvek stílusukban alig különböztek a román vagy szász kortársi irodalomtól. A megújulás a hatvanas évek közepén kezdődött Bodor Pál, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Mé-liusz József, Sütő András, Szász János, Szemlér Ferenc, Szilágyi Domokos és Szilá-gyi István eszmélésével és a Vitorla-ének 1968-as generációs indulásával. Megjelentek továbbá a börtöntjártak vagy elhallgattatottak, mint Páskándi Géza vagy Bodor Ádám. És főleg a „kis kulturális forradalom“ nyomán kezdetét vette a humán értelmiség átszivárgása az élhetőbb magyar világba.

Ennek a folyamatnak éppen a német nyelvterületi fogadtatás szempontjából különösen nagy jelentősége volt. A korabeli magyar kultúrpolitika ugyanis nem tekintette feladatának az erdélyi magyar irodalom külföldi terjesztését – így a Kriterionon vagy más romániai orgánumokon kívül a renitens vagy szakmájukat komolyan vevő írók egyetlen igazi esélye az NDK-kiadás maradt. Lelkes fordítók, mint Hans Skirecki vagy Georg Harmat segítségével nyilatkozhatott meg szélesebb német közönség előtt Bajor Andor humora, jelenhetett meg Szilágyi Istvántól a Volk und Weltnél a Kő hull apadó kútba és egészen ritka kivételként a Pilinszkyt is fordító Eva Czjek tolmácsolásában, Szász János előszavával a salzburgi Müller Verlagnál Szilágyi Domokos Sajtóértekezlete – igaz, már az író tragikus halála után.

Sajnos az az igazság, hogy Románián kívüli német nyelvű sikerben kizárólag a Magyarországra áttelepült írók reménykedhettek, s eleinte ők is csak antológiák révén. Bodor Pálnak, Balla Zsófiának, Szőcs Gézának, Bartis Attilának és több más érdemes szerzőnek már csak a kilencvenes évek derekától jelenhettek meg művei az egyesült német könyvpiacon.

A hazai kultúrpolitika szűkkeblűsége különösen feltűnő, ha összevetjük a romániai német irodalom támogatottságával. Az NSZK erőteljes kultúrdiplomáciájának is része volt benne, hogy bár a magyar hatvannyolcasokkal rokon bánáti írócsoportnak a Szeku aktív ténykedése következtében szinte írmagja sem maradt, Richard Wagner, Hertha Müller, William Totok, Helmut Frauendorfer, Gerhard Czejka és (a Ko-lozsvárról jött) Franz Hodjak ma szerves részét alkotja a német irodalmi életnek.

Ami igazán nyugtalanító, hogy az 1990 utáni erdélyi irodalom mindeddig nem tudott kilépni elszigeteltségéből. Ennek egyik oka, hogy az eltávozott német szellemi közeggel a közvetítés lehetősége is megszűnt. A magyar irodalmi struktúra pedig a maga széttöredezett állapotában még annyi integráló szerepet sem tölthet be, mint annak idején Csoóri Sándor, Ilia Mihály vagy Köteles Pál személyes elkötelezettsége.

Ezért örültem legutóbb Domokos Johanna kezdeményezésének, aki a nagyszerű és korán eltávozott Irene Rübberdt fordításában adta közre verstérképét, és ezért tartok biztató mozzanatnak minden olyan antológiát és folyóirat-különszámot, amelyben az erdélyiek már nem a földrajzi határokon túli, hanem a szellemi határokon inneni irodalomként vannak jelen.

*Cikkem megírásához nagy segítséget jelentett Werner Schweikert, Christine Schlosser és dr. Fazekas Tibor bibliográfiája.