Interjú a Nobel-díjas Kovács András Ferenccel
(Firenze, 2029. november)

Kérdezett Kántor Balázs Aladár.

Tisztelt KAF, hogyan szólíthatom?

– Szólítson Kovács úrnak vagy bárhogy, csak azt ne mondja, hogy KAF.

– De hát önt mindenki így ismeri.

– Ha nincs idejük a rendes nevemet kimondani, akkor meg se szólítsanak.

– Az egyik kritikusa, Bedecskey Géza szerint nem is ön kapta a díjat, hanem Lázáry René Sándor.

– Nem ismerem.

– De hát bocsánat, Lázáry René… Ugye tréfál?

– Ezt a Bedecskét nem ismerem. A dolog különben is marhaság, mert egyértelmű, hogy nem a verseket díjazták, azt nemigen szokták, talán Quasimodo volt az utolsó költő, aki Nobelt kapott, hanem a drámáimat.

– Kérdésem veleje az akart lenni, hogy nem érez–e féltékenységet, amikor valamely alteregóját méltatják?

– A görögöknek háromszáz istenük volt, nekem van száz alakmásom. Miért volnék féltékeny? Az emberek sokfélék, van, akinek ez tetszik, van, akinek az.

– Költőtársaira sem féltékeny?

– Bevallom, sokszor nemigen tudom, ki vagyok én, és kik a többiek. A múltkor például BIJ nagyon dicsért nekem…

– Mármint Balázs Imre József?

–…igen, szóval áradozott egy bizonyos Sárpataki Csöves Frankyről, azt mondta róla, van egy új zsenink, én meg csak ingattam a fejemet, már megint a szokásos híg galeridics, ám amikor aztán elém tette a verseket, ráismertem, hogy én vagyok az.

– Hogyan viseli el a sikert?

– Van, akinek árt, van, akinek nem. Alkati kérdés. Én szerencsés alkat vagyok. Ez a rengeteg riporter viszont idegesít. Meg ez a sok gratuláló. A siker bárkájára mindenki fel akar szállni, mert azt hiszi, az özönvíz elől kiköthet az Araráton, és akkor halhatatlan lesz. De ez nincs így. A siker bárkája, ha túl sokan szállnak rá, elsüllyed. Ezért aztán az utasok egy idő után rémüldözve kidobálnak mindenkit, akit tudnak. De én akkor már nem leszek a hajón. Az Ararátra a Noé bárkája megy, ahol mindenből egy van, nem egyből száz.

– Ön azt állítja, hogy a drámáiért kapta a díjat, de hát mégiscsak önt tartják a nemzet költőjének…

– Ez is marhaság! Már fiatal koromban sem volt divatban az ilyesmi. Talán Illyés Gyula volt az utolsó, az örökösök, mondjuk Csoóri, Nagy Gáspár, esetleg Ágh mindenben elmaradtak mögötte. Illyésnek még komoly szava volt, például ki tudott a börtönből embereket hozni. Ma már ezt nem tehetné meg egyetlen költő sem. Az is igaz, hogy senkit nem zárnak be, ha vicceket mesél. 

– Visszatérve a versekhez, az ön költészete könnyen érthető, könyveit százával vásárolják, és nem csak most, hiszen versei valóban fülbemászóak.

– Én sohasem szerettem a lila ködöket, az avantgárdért sem voltam oda. A közönség megérti azt, ami világos, tiszta és nincs félremagyarázva. Nézze meg a régieket, Leonardo da Vinci, Goethe vagy a mi Babitsunk sokkal magasabban állt műveltségben, mint a maiak, a közönségük meg elmaradottabb volt, mégis, amit mondtak, az beletalált egyenesen a nép szívébe. Érthetőek voltak, nem kellett magyarázni őket. Nem szeretem a divatokat, mert olyanok csinálják, akik meg akarnak élni valamiből, amihez nincs tehetségük. Csak halandzsázni tudnak, ezért a halandzsát teszik divattá.

– De hát az új, korszakos művek gyakran tűntek halandzsának. A nagy újítókat kifütyülték, megdobálták, sőt műveiket elégették.

– De ugyanakkor elismerték, még ellenzőik is, hogy nem a nemtudáson alapulnak, hanem a régi tökéletes ismeretén. Weöres, a nagy újító, mindent tudott a költészetről. És valami fontos: az igazán nagyok soha nem tudtak hazudni.

– Ön szerencsés volt, nem fütyülték ki, nem dobálták meg sárral…

– No, ezt nem mondanám. A darabjaimat különösen lehúzták. Amikor a Bálványosomat Európa hét színházában játszották egy időben, akkor Bedecskey azt írta rólam, hogy darabjaim periferikus témákat szednek össze, papírízűek, semmi élet nincs bennük, nézhetetlenek. Megjegyeztem, mert jó a memóriám, de nem érdekelt, mit mond. Az ember legyen kemény kívül, hogy lepattanjanak róla a kicsinyes támadások, belül meg érzékeny, mint a velő, megrezzenjen mindenre.

– Milyen érzés világhírűnek lenni?

– Ez marhaság. Nekem ilyesmire nincs érzékem, másféle érzéseim vannak. De azokról nem akarok nyilatkozni. Fecsegni lehet időjárásról, utazásról, képeslapokról, érzésekről aligha lehet szólni. Ugyanakkor szeretném még kiigazítani, hogy a Bálványosom természetesen nem azért jó, mert sokfelé játszották, ez nem akart érv lenni. Volt például olyan darabom, amit csak négyszer, ám jól, tisztességesen adtak elő, és szerintem tisztességesen is van megírva, tehát létezik, megvan az időben. Vannak sokat játszott, sikeres darabok, mégis egykettőre kislisszannak az időből.

– Sokan önt tartják az első magyar Nobel–díjasnak…

– Erre nem is akarok válaszolni, ez szégyenletes dolog! Aki ilyet mond, vagy továbbad, az nem tisztességes ember… Kertész Imrét annak idején lezsidózták, most megint zsidóznak, hát ettől felfordul a gyomrom. A piszok, a szemét mindig a felszínen úszik, ezért azt hiszi, ő a fennforgó. Pedig csak szemét.

– Ön Marosvásárhelyen maradt, sokak szerint ragadt… Csak nemrég költözött Firenzébe. Mi tartotta eddig otthon?

– Most is ott élek, Firenze csupán vakáció, igaz, egy éve tart, és talán még maradok egyet, de ez az első alkalom, hogy hosszabb időre kiruccanok. Az ember hetvenévesen talán megengedhet magának egy kétéves vakációt, ha már tizenévesen nem jött össze neki. Jó ez a gondtalanság, ténfergés, jó, hogy ha bármit megkívánok, megvehetem magamnak. Egyébként meg sehol másutt nem olyan jó, mint a dolgozószobámban.

– Most tehát feléli a milliókat?

– A díjból már nem telik sokra. Ugyanis 1991-ben Láng Zsolttal kötöttünk egy szerződést, hogy bármelyikünk kapja is meg a Nobel-díjat, köteles a másiknak, illetve amennyiben az elhunyna, családjának egy házat vásárolni, méghozzá Auguste Merdelot Loire-völgyi házának aktuális tőzsdei árfolyamát figyelembe véve, a Bourse of Peticon-sur-Noyán. Nos, annyira felmentek a telekárak egész Európában és főképp Franciaországban, hogy a Merdelot-villa értéke felemésztette nagyjából az egész díjat, nem sok maradt nekem. Ami leginkább azzal a tanulsággal jár, hogy Európa kapós hely, egyre többen akarnak itt élni. Lángék viszont már vásároltak is egy lakatlan szigetet az Indiai-óceánban.

– Önöket úgy emlegetik mint elválaszthatatlan barátokat, nem lesz furcsa, hogy különválnak?

– Ma is háromszor beszéltem már vele, pedig még csak délután kettő.

– Maradt pénze telefonálásra?

– Azt azért tudni kell, hogy a díj nem csupán az éremmel átadott summa, hanem legalább annyi jön be a jogokból, a világszerte megugrott példányszámból. Úgyhogy nem szakadunk el…

– Megkérdezhetem, hogyan született ez a legendás barátság?

– Egyszer, még a régi Kolozsváron, egyetemista korunkban találkoztunk. Egy Gaál Gábor-körről mentünk hazafelé a kivilágítatlan Pata utcában. Én elkezdtem szidni az előkelősködő európai racionalizmust, ezt az évszázados kalodát, köpök rá, mondtam, és köptem, de máris bocsánatot kértem illetlen viselkedésemért, jaj, bocsánat, mire Láng úgy elkezdett nevetni, hogy a könnyei patakzottak, és mire abbahagyta, barátok lettünk.

– Nem is ír semmit mostanában?

– A japán murashuki-költészet versformáit variálom, szeretnék 33 verset egy kis kötetbe betenni, és félre kilencet, a hagyaték számára. Ez a forma tulajdonképpen nem is Japánban fejlődött ki, hanem Észak-Kambodzsában, mert volt egy kis száműzött csoport, Cseresznyevirágszaggató Hirohito császár haragja elől menekült el, és mivel Japán akkoriban furcsa módon nem állt senkivel háborúban, ezért mindenhonnan kiadták volna, így jutottak tagjai majombőrbe öltözve egészen a kambodzsai Dmer vidékére, az őserdő szélén telepedtek le, ahol akkoriban még élt a fénykorában nagyon erős vei-buddhizmus, amelyről tudni kell, hogy nem a kínaiak alapították, hanem egy elkínaiasodott török–tatár törzs tagjai, az abgácsok, ezzel találkoztak a japán menekültek, és ebből a találkozásból született meg egy érdekes költészet, amely a törökök révén bizonyos ritmikai vonatkozásban igen közel áll a magyarhoz, az ősihez, ami azért is kedves dolog nekem, mert én a török–magyar rokonság felé hajlok, de ez most szinte mindegy. Költészetben viszont körbe akarom járni ezt a rokonságot, hátha születik belőle valami, ami élvezhető is.

–             Köszönöm a türelmét, Kovács úr, és további sikereket kívánok. Valóban nem csodálkoznék, ha egyszer valamelyik alteregója is megkapná a díjat. Akkor engedelmével majd újra jelentkezem.