Faludy György 1935 július–augusztusában, hetven évvel ezelőtt publikált először verseket, fordításokat a Korunkban. Az elsőként közölt szövegek között volt a Villon-balladakötetből is ismert Ballada a kalózok szeretőjéről. 1935 szeptemberében ugyancsak a Korunkban jelentek meg a Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól, illetve a Levél Jehan de Bourbon herceghez, „melyek közléséért a Magyar Hírlapot elkobozták vagy betiltották volna” – ahogy Faludy a Villon-balladák kései utószavában írja.

Pályájának fontos állomásai azok a harmincas években írt szövegek – Heine Németország című ciklusának átköltése, a Landsknechtnóta vagy a József Attila emlékére című vers –, amelyekhez számos Faludy-történet is kapcsolódik a szerző Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi kötetében.

Hetven évvel az első Korunk-publikációk után a szerkesztőség Erdélyben köszönthette a 2005-ben 95. életévét töltő költőt. Lapszámunkban a május 24-i, kolozsvári Faludy-est anyagának rövidített és szerkesztett változatát közöljük.^* A költő beszélgetőtársai Szőcs Géza és Balázs Imre József voltak.

Balázs Imre József: Jó estét kívánunk, sok szeretettel köszöntünk mindenkit, aki Faludy György költői estjére érkezett, és még nagyobb szeretettel köszöntjük körünkben Faludy Györgyöt. Nem ez az első alkalom, hogy Kolozsváron jár, és nem ez az első alkalom, hogy különböző kolozsvári kulturális intézményekkel kerül kapcsolatba. A múltkoriban egy nem túl bonyolult művelettel kiszámítottam, hogy idén júliusban hetven éve annak, hogy Faludy György első alkalommal publikált kolozsvári lapban, a Korunkban. Ezt a jubileumot is ünnepeljük ma este.

Egy rövid felvezető kérdéssel szeretném megtörni a jeget: amikor először láttam Faludy Györgyöt – úgy 1992 táján –, egy budapesti színpadon ült, reflektorfényben, és a Hobo Blues Band épp egy Faludy-verset énekelt. Kíváncsi volnék a szerző véleményére: milyen zenét vagy milyen életérzést kifejező zenét képzel el saját verseihez?

Faludy György: A kérdés azért nehéz, mert mindenféle verset csináltam, és mindenféle vershez mindenféle zenét. A helyzet tulajdonképpen az, hogy sokféle zene, de mindenekelőtt a klasszikus zene illik hozzám. Van egy kis félelem is bennem persze, hogy olyan zene társul a verseimhez, ami nem talál hozzájuk, de amit a közönség mégis elfogad. A kérdés azért is nehéz, mert a trubadúrok például maguk csinálták a zenét saját verseikhez, és ezzel úgymond elintézték a problémát: rendkívül komplikált zene volt ez, rendkívül komplikált versekhez: nem is annyira az értelmük volt bonyolult, inkább az ügyességük.

Szóval nem tudom, mi lenne a helyes eljárás a verseimmel kapcsolatban: Reinitz zenésítette meg először őket 1935–1936 táján, és azóta nagyon sokan. Én azt a zenét, amit kaptam, mindig boldogan, örömmel fogadtam.

Szőcs Géza: Közben hadd mondjam el, hogy van itt egy olyan kis kiadvány az asztalon, amit nem ismertem, és minden bizonnyal te sem ismertél így, ebben a formában. Korunkos barátaink állították össze, egy kis katalógusról van szó, ezzel a címmel: Írások Faludy Györgytől és Faludy Györgyről a Korunkban. Itt van az 1935. júliusi számtól kezdődően (Heinrich Heine: Az emigráns halála) egészen az 1940. júniusi számig (Charles Baudelaire: Don Juan az alvilágban) meglehetősen sok versed és versfordításod. Ez azt jelenti, hogy öt kerek éven keresztül folyamatosan jelen voltál a Korunkban.

Faludy György: Nézd, a Korunkkal a harmincas években mindannyian nagyon jóban voltunk. A mindannyiunk alatt értsd Illyés Gyulát például és még rengeteg fiatal költőt. Miért? Mert a Korunk le tudta közölni azokat a verseket és versfordításokat, prózákat, amelyeket Magyarországon a cenzúra nem engedélyezett. A magyarországi cenzúra nagyon szigorú volt. Emlékszem, egyszer a Magyar Hírlap szerkesztőjéhez, Feleki Gézához bevittem egy Heine-versfordítást, az Enfant perdut. Ebben voltak a következő sorok: „S a németek nagy örömére végre / én, Heinrich Heine, feljutok az égbe, / s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem, / úgy majd Isten törvényt ül felettem, / és megbocsát, mert ez a mestersége.” Feleki azt mondta: ezt nem lehet közölni, mert istentelen, és ez azt jelentené, hogy ha a cenzúra megharagszik, a tizenkét Magyar Hírlap-szerkesztő és a tizenhat nyomdász elveszítené a kenyerét, mert betiltják a lapot. Mondom: add vissza. Azt mondja: nem adom, mégis megpróbálom majd kijavítani. Vasárnap megjelent a vers, s a vége így szólt: „S a németek nagy örömére végre / én, Heinrich Heine, feljutok az égbe, / s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem, / úgy majd Jehova törvényt ül felettem, / és megbocsát, mert ez a mestersége.” – Jehovát az ügyészség ugyanis nem védte.

Gyakran küldtünk tehát verseket a Korunk szerkesztőségébe, Kolozsvárra, nagy örömmel. Itt szintén volt cenzúra, de másfajta cenzúra. Például a Carol román királyra való vonatkozásokat keresték, és próbálták eltüntetni. Ha én egy verset írtam, amelyben V. Károly német-római császárról volt szó, akkor kijavították másvalamire. A „forradalom” szót sem szerették, azt írták helyette, „az idők telje”. Lenint nem lehetett említeni, se negatív, se pozitív szempontból. Vlagyimir Iljicset viszont igen, mert a cenzor nem tudta, hogy az kicsoda. Így küldtünk a Korunkba sok verset, én például Heine Németország című hosszú versét, kissé „kijavítva”. Ez folytatásokban jelent meg a lapban, később kijött könyv formában is a Korunk kiadásában, Erdélyben lehetett kapni a könyvet, Magyarországról kitiltották. Így dolgoztam számukra folyamatosan, József Attila halálára írott versemet is a Korunk hozta le, 1938. január elején (az első-második oldalon). Mindaddig békében éltem a szerkesztőséggel, amíg 1939. szeptember 20-a táján meg nem kaptam a Korunk friss számát, amelyben a szerkesztő, Gaál Gábor dicsérő hangnemben írta, hogy Sztálin, mint mindig, megmentette a világ békéjét – a németek abban az időben vették be Varsót. Akkor már három hete folyt a második világháború, és három héttel korábban a lap még bízott abban, hogy Sztálin megmentette a világbékét – amihez neki semmi köze nem volt. Én akkor írtam neki egy mérges levelet, hogy többé a Korunkba nem írok. Ez ma már nem érvényes, természetesen.

Balázs Imre József: Elhangzott itt egy apró utalás a Heine „kijavítására” vonatkozóan, voltaképpen Heine „átköltéséről” volna szó e külön kiadványként is megjelent mű esetében. Szintén a Korunkban jelent meg, az 1935. július–augusztusi számban a Ballada Johanna Darkról című vers, amelynek a refrénszerű sorai valamennyire talán a közönség számára is ismerősek lesznek: „Bénán bolyongunk mindahányan, / vakok a jóban és a hitben: / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus isten.” Ez megváltozott formában a Faludy-féle Villon-kötetből ismert Haláltánc-balladában is feltűnik. Hogyan jellemeznéd a két vers viszonyát?

F. Gy.: A kérdés nehéz. Én láttam azt, hogy a nagyrészt szerény és meglehetősen mérsékelt politikai véleményemet a magyar sajtóban nem tudom közölni, mert ha verset írok, és ha ilyesmikről szó van a versben, akkor betiltják a közlést, s az újságot vagy a könyvet elkobozzák. Úgyhogy gondoltam, inkább lefordítom a Villon verseit, amelyeket már lefordítottak néhányszor előttem – Szabó Lőrinc, Babits Mihály, József Attila például. Gondoltam, olyan verseket írok, amelyekben egyszerre van benne a Villon véleménye és az enyém. Vettem is egy francia Villon-könyvet, elutaztam a bécsi egyetemre, húszévesen, de a Villon-könyvet Pesten felejtettem. Úgyhogy elmentem a bécsi egyetemi könyvtárba, hogy kikérjem a Villont. Azt mondták, baj van: ha egyetemi diák kéri kölcsön, akkor nyolc napon belül vissza kell érkeznie a könyvnek. Csakhogy a Villon-kötetet egy egyetemi tanár kérte kölcsön, neki nem lehet azt mondani, hogy hozza vissza, akkor sem, ha egy évig tartja magánál a könyvet. A Villon már hat hónapja nála volt.

Gondoltam, akkor emlékezetből fordítom le a Villon-verseket. Volt, amit pontosan sikerült – például a négysorost –, volt olyan, ahol én írtam néhány szót, mondatot a Villon-vershez, és volt, ahol az egész verset én írtam. A Haláltánc-balladát például teljes egészében én írtam, a Testamentum című vers 384 sorából pedig 381 az enyém.

Írtam aztán egy verset, amelyet említettél, és amelyet később túlságosan lármásnak találtam – nem egészen saját versem ez, de nem is egészen fordítás –, a refrént viszont szerettem. Az általad olvasott változatban „Jézus isten” szerepel, a Haláltánc-balladában „Jézus herceg”. A középkorban ugyanis ezt a formulát használták: „prince Jesu”, ugyanis Jézust a királyság egyfajta utódjának tekintették: koronahercegnek, királyfinak. Nagyon szép kifejezés.

Szőcs Géza: A József Attila-vershez térjünk még vissza egy pillanatra, ugyanis ott egy másfajta cenzúrával is szembesülnöd kellett, amikor ez megjelent az Új Hangban.

Faludy György: Én a Korunknak küldtem a verset, az Új Hangnak nem küldtem verseket, Moszkvába – Magyarországon mindenkit lecsuktak, aki az Új Hangba írt verseket, ez ugyanis a Kommunista Párt hivatalos lapja volt. Én tehát a Korunknak küldtem a verset, de a Korunk-lapszám valamivel később jelent meg. Ők viszont elküldték az Új Hangnak a szöveget, és az pontosan jelent meg, mert a Kommunista Pártnak ott sok pénze volt. Telefonon értesítettek engem a megjelenésről. Fölmentem ügyvédünkhöz, Vámbéry Rusztem professzorhoz, odaadtam neki a verset, és kérdeztem, mit csináljak. Vámbéry elolvasta a verset, de közben mozgatta a kezét: számolt. Letette a kéziratot, és azt mondta: hét rendbéli nemzetgyalázás. Akkoriban nemzetgyalázásnak számított minden. – Börtönbe akarsz kerülni? – kérdezte Vámbéry. Mondom, akar a fene. Azt mondja: Akkor csináld a következőt: menj föl a miniszterelnöki sajtóosztályhoz, és kérd el az Új Hang egyetlen példányát, amelyik jár nekik: az még ott lesz bekötve az asztalukon, év eleje van. Kérd kölcsön: egy példányt kap a miniszterelnöki sajtóosztály, abból szokták indítani a bűnvádi eljárásokat. Utána ne add vissza – mondta Vámbéry. Fölmentem a várba, a miniszterelnökségi sajtóosztályon elkértem az Új Hang-példányt, amelyik valóban nem volt még felbontva. Zsebre vágtam, és nem adtam többé vissza. Evvel az ügy el volt intézve.

Váratlan, hogy a Horthy-rendszerben, ahol minden szabályokhoz volt kötve, a miniszterelnöki palotában kedvére járhatott az ember. Ez ma már elképzelhetetlen. Ahogy az is, hogy a miniszterelnököt akkoriban a vicclapokban éjjeliedényen ülve lehetett ábrázolni. A szatíra akkoriban meg volt engedve.

Balázs Imre József: Azt hiszem, nagyon sok olyan személyről faggathatnánk, akikhez személyes emlékek fűznek, és akik a közönség számára inkább csak történelemkönyvekből vagy irodalomtörténetekből ismerősek. Ha már szóba került a József Attila-vers, akkor elmondanám, hogy két olyan „szereplője” is van, aki ebbe a kategóriába tartozik. Az egyiknek a szíve szerepel a versben, a másiknak a szeme. Az egyik Babits Mihály, a másik Németh Andor. Hozzájuk milyen emlékeid kapcsolódnak?

Faludy György: Babits Mihályt, hogy úgy mondjam, nem ösmertem. Illetve tizenkilenc éves koromban történt mégis valami: akkoriban úgy volt, hogy illik a nagy írókhoz fölmenni és bemutatkozni nekik, ha az ember írónak készül. Fölmentem tehát Babits Mihály Attila utcai lakásába, 1934 táján, az előszobában egy fadívány volt, amelyen hárman ültek. Többen nem is fértek volna el rajta. Ők mind Babits Mihályhoz jöttek, és várták, hogy beléphessenek hozzá, Babitsnál ugyanis már volt bent valaki: Cs. Szabó Laci. Én, nem lévén helyem, odaálltam negyedik várakozónak a fadívány mellé. Az ajtó nyílt, Cs. Szabó kijött Babitstól, Babits az ajtóban megjelent, a három várakozó pedig föl akart állni a díványról. A fenekükkel valahogy benyomták a díványt úgy, hogy beleestek a Babits Mihály szennyesébe. Én pedig ott álltam és röhögtem, úgyhogy el kellett mennem – „megszentségtelenítettem” Babits szentséges otthonát. Lementem hát Cs. Szabóval együtt.

Én nem szerettem Babitsot, de tudtam, hogy jeles költő, aki nem saját magáról ír verseket, hanem könyvekből ír verseket – irodalomból ír irodalmat, de azért sok jeleset csinált, jó irodalomtörténetet írt és így tovább. Egy alkalommal, amikor József Attilával álltam a Vörösmarty téren, és előzőleg már olvastam versét (Egy költőre), amelyben „Dala-dög”-nek, és „éveire mester”-nek nevezi Babitsot, mondtam Attilának, hogy nem tartom helyesnek, amit csinált, mert a „Dala-dög” azért egész tűrhető verseket ír, és hogyhogy „éveire mester” valaki, aki negyvenkét éves? Ahhoz legalább hatvannak kellene lennie. Miért nem azt írod meg Babitsról, hogy gonosz ember? Azt mindenki tudja, és az kárára is volna. Ez nincs kárára. Ilyesmikről beszélgettünk, Attila nem engedett. A halálára írt versemben viszont megírtam: „nem volt keményebb a tehervonat / vaskereke Babits Mihály szivénél”. Utána hallottam, hogy emiatt Babits mérges és bánatos. Amikor hazajöttem az első emigrációmból, 1946-ban, találkoztam Babits özvegyével, aki mondta, hogy Babits még a halálos ágyán is ezt kérdezte: tényleg olyan kemény volt a szíve? Én akkor súlyosan megbántam, hogy ezt írtam, de nem volt kihez jóvátételért könyörögnöm.

Balázs Imre József: És Németh Andor szeme?

Faludy György: Németh Andor remek esztéta és remek emberértő volt. A Népszava szerkesztősége a Népszínház utca egyik mellékutcájában volt, azzal ferdén szemben pedig egy kupleráj volt. A kuplerájt onnan ismertük, hogy Németh Andor oda járt kritikákat írni rossz könyvekről, a Pesti Naplónak. Alul tudniillik volt egy kávéház, ahova be lehetett ülni, és ha az ember rendelt egy kávét, akkor senki nem zavarta három vagy négy óráig. Szóval egy tisztességes kupleráj volt, ha szabad így mondanom. Gyakran hívta oda találkára a Népszava munkatársait.

Ő egyébként kétszeres emigráns volt, emigrált az első világháború előtt is, Franciaországba, aztán a második idején is, ugyancsak Franciaországba – ahogy én magam is. Nagy vacsorákat adott. Nehéz volt egy emigránsnak a szállodai szobájában nagy vacsorákat adni, de ő megtette ezt Párizsban. Azt jelentette, hogy a két egymás mellett álló ágy vagy egyetlen nagy ágy végén volt a dívány, az előtt az asztal, és persze ehhez kölcsön kellett még kérni székeket a szomszéd szobákból. A lepedőt lehetett asztalterítőnek használni. Általában olyan tízfős társaság gyűlt össze ezeken az estéken, Németh Andor pedig nagyon kedvesen játszotta a házigazda szerepét. Sokat lehetne ezekről a vacsorákról mesélni…

Balázs Imre József: Volt itt szó a két világháború közötti cenzúráról, hogy például az „Isten” szó nem működött, a „Jehova” viszont igen. Mi a helyzet a második világháború utáni kommunista cenzúrával?

Faludy György: Amikor hazaindultam Amerikából, 1946 februárjában – decemberben szereltem le, és szereztem be a szükséges írásokat, hogy hazajöhessek; nem volt könnyű –, mindenki csodálkozott, és próbáltak lebeszélni arról, hogy hazajöjjek. A szelídebbek, okosabbak azt mondták, várjam meg, amíg az inflációnak vége van, hiszen nem lehet úgy élni, hogy egy doboz gyufa mondjuk hárommillió pengőbe kerüljön. Hazamentem. Az elején teljes szabadság volt. Voltaképpen először a történelemben, hiszen 1848 nyarán sem volt teljes szabadság és teljes felvilágosodás. 1918-ban sem. Először élhette meg Magyarországon az ember, hogy amit becsületesen gondolt, a kritikát is (mindenfélét: kormányét, bankokét, miniszterelnökét) le lehetett írni. Gyönyörű időszak volt tehát, és aztán kezdett sötétedni, fokozatosan. A vége, 1948 közepére az volt, hogy nem lehetett azt írni, hogy „Sztálin”, csak azt, hogy „a Nagy Sztálin”. Ez az újságokban kötelező volt. A Nyugatról tilos volt akár egy jó szót is írni, az újságok vacak nyomtatványokká váltak, a Szovjetunió, Sztálin és Rákosi dicséretén kívül másról nem volt bennük szó. Lépésről lépésre mentünk lejjebb és lejjebb. A bíróságon is ugyanez ment. Egy kisgazda képviselőt például azért ítéltek el többek között, mert a vádirat szerint kapcsolatot tartott fenn Voltaire-rel, akiről egyébként a bíró pontosan tudta, hogy kicsoda. Én is „bevallottam” az ávósoknak, amikor vertek, hogy azok az amerikai ügynökök, akik nekem mint állítólagos amerikai kémnek információkat szolgáltattak, Edgar Allan Poe és Walt Whitman voltak. Amikor tovább piszkáltak, azt is bevallottam, hogy Z. E. Bubbellel (azaz Belzebubbal) is összeköttetésben voltam, akit a nyári birtokán is meglátogattam, sőt a gyerekeivel is játszottam.

Ezt lehetett csinálni. Egy olyan világban éltünk, amelyik hülyeségben grandiózus volt, de ezt a hülyeséget szigorúan ápolta.

Szőcs Géza: Arra kérlek, hogy emlékezetből mondd el néhány strófádat nekünk.

Faludy György: Nehéz, amit kérsz, mert a verseimet kívülről mindig szégyelltem megtanulni – illetlenségnek tartottam ezt, úgyhogy csak Recsken próbáltam megtanulni őket. Ott sötétzárkában voltam öt hónapig. Nagyon nehéz sötétzárkában öt hónap alatt nem eszelőssé válni. Nekem a költészet segített ebben. Rájöttem arra, hogy ha nem írok verset, akkor a sötétzárkában és később a rendes zárkában egy nap húsz-huszonöt óra hosszú, de ha verset írok, akkor két óra. Megrövidíti a rabságot. Írtam mondjuk negyven sort, elmondtam magamnak a negyven sort este és reggel, írtam hozzá negyvenet, és elmondtam a nyolcvan sort este és másnap reggel. Aztán írtam százhúszat, százhatvanat és így tovább, elég szabályosan. Ezzel boldog voltam, csak egy baj volt még, hogy én vagyok a kézirat: ha meghalok, akkor nem marad semmi. Nyugtalan voltam, amíg ki nem engedtek – amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, akkor engedtek ki a fogdából. A barátaim (lehettek talán negyvenen vagy ötvenen) elhatározták, hogy megtanulják a verseket arra az esetre, ha közben meghalok, hátha valaki csak életben marad a negyvenből, és majd elmondja a verseket. Így lett, hogy körülbelül negyvenen tudták a verseimet vagy azok nagy részét. A rabtársak sorozatban szabadultak, én az utolsó csoporttal. Akik előttem szabadultak, felmentek a feleségemhez, és részleteikben elmondták neki a verseimet.

Kérdés a közönségből (Barazsuly Emil): Minek tulajdonítható ez a csodálatos szellemi frissesség ebben az életkorban?

Faludy György: Ez nagyon nagy dicséret, amire nem vagyok méltó. Próbáltam minden nehézségen át (börtön, háború, száműzetés) az emberi értékek iránti tiszteletemet megtartani. Csupán erről van és volt szó. Ami frissített, az tulajdonképpen az irodalmi és a történelmi érdeklődés volt. Aki nagyon kíváncsi a történelemre, az öregen sem hülyül meg.

Balázs Imre József: Ezzel kapcsolatban érdekes lehet a hogyan is… Hogyan kell érdeklődni a történelem iránt, hogy az a frissességet őrizze az emberben?

Faludy György: Ha öregszel és hátradőlve a karosszékben elkezdesz siránkozni, hogy jaj, de öreg vagyok, jaj, de vén vagyok, akkor tényleg megvénülsz. Valaki három évvel ezelőtt azt mondta nekem, ugye, már nem tudsz verset írni. Mire fogtam magam, és harminc nap alatt ötven verset írtam. Mindennap egyet-kettőt. Szóval a szellemi frissesség nem egy ajándék, annak jelenlétét, marasztalását elő kell segíteni. Hogyha nagyon sokat foglalkozol történelemmel, a múlttal, ha nagyon érdeklődő, nagyon kíváncsi vagy, akkor azt hiszem, hogy egész életedben friss maradsz.

Persze, ha a múltról van szó, akkor mindig arra kell figyelni, ami abból érdekes. Például Catullus költeményeire vagy Petronius regényére, ami olyan érdekes, hogy nem lehet letenni. Volt egy barátom, aki pontosan fel tudta sorolni az angol királyokat, egymásután a magyar királyokat is, a német-római császárokat, de ha rákérdeztél, hogy milyen volt az élet, mondjuk 1500-ban, arról semmit se tudott mondani. Én viszont mindig arra törekedtem, hogy ha a múltból származó verset, esetleg történelemkönyvet olvastam egy keresztes vitéz vagy Nagy Károly aacheni tiszttartója tollából, próbáljam elképzelni az egészet. Ne csak egy netalán unalmas tényt ismerjek, hanem azt is, hogy miképpen éltek ezekben a korokban az emberek, hogy tűrték vagy nem tűrték egymást, miképpen viszonyultak egymáshoz és így tovább. Ez aztán sok mindenben segített engem. Tudnunk kell mindig, hogy mi a lényeges és mi az érdekes a történelemben. Érdekes például, ahogy Anatole France leír egy epizódot Napóleon oroszországi hadjáratából. A császár egy arcképet kap a fiáról, és bevonul a sátorba. A főemberek, tábornokok kinn meg se mernek szólalni, nehogy megzavarják Napóleont a bensőséges pillanatokban, amikor a fia képével van kettesben, ő pedig valójában nekiáll egy festékfoltot lekaparni, amelyet rögtönzött hadiszállása belső falán éppen akkor fedezett fel. Anatole France példáját említettem – ő egyszer hozzáfogott, hogy megírja a francia forradalom történetét, és azt gondolta, hogy Robespierre-t és Saint-Justöt, a jakobinus hősöket fogja dicsérni. És miközben a forrásokkal foglalkozott, írt egy könyvet, amelyben a volt uralkodó osztálynak, a grófoknak és hercegeknek ad igazat. Vagyis átfordult a másik oldalra. A történelemben sok mindent lehet találni, ami az embert elképeszti, megörvendezteti vagy kétségbe ejti. Az például döbbenetes, hogy Szent István háromszázezer magyart temettetett el élve, mert nem akartak keresztények lenni. Vagy előveszem esetleg a kiváló erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor cselekedetei közül azt a mozzanatot, amikor tizenkétezer embert küldött a Habsburgok csehek elleni harcába a harmincéves háború elején, 1617-ben, akiket lemészároltak a katolikusok, és akkor szintén elborzadok. Szóval a világtörténelem olyan rettenetes, hogy az ember meghatódva öleli át a családját, a feleségét, gyermekeit, hogy együtt éljenek békében, nyugalomban. Mert egy olyan borzasztó világban élünk, hogy azt sem megérteni, sem elfogadni nem vagyunk képesek. De gondolkodnunk kell, hogy mit kellene csinálni, hogy ne így legyen.

Kérdés a közönségből (Selyem Zsuzsa): Az irodalomtörténetben lehetségesnek tart-e olyan komoly változásokat, mint amilyet a fizikában a Faludy György által személyesen ismert Einstein relativitás-elmélete hozott?

Faludy György: Hát persze. Fiatal koromban, mondjuk tizenhat éves koromban a magyar irodalomtörténet azt tartotta, hogy a jelen nagy költőjét Vargha Gyulának hívják. Szabolcska Mihályt is nagyon nagyra tartották. Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád nem volt érdemes említésre sem. Van tehát eset, hogy a buta irodalomtörténet olyasmihez ragaszkodik, amihez nem kell. Hogy a buta irodalomtörténet azt képzeli, hogy az írók kiválasztását ő csinálja, és nem a közönség. Hogy Ady Endrét azért szeretik, mert Bölöni György írt róla, és nem azért, mert nagy költő. Ilyen szempontból igaz ez, hogy nagy változás képzelhető el. A magyar irodalomtörténetben mindig az volt, hogy az esztétika rendkívül gyenge volt – ha Szerb Antalt leszámítjuk, és még egy-két modernet. A régi Petőfi-életrajzok például nagyon rosszak (nem az Illyéséről beszélek), azokból nem tudunk meg semmit róla.

Balázs Imre József: 2001-ben a Korunk körkérdésére négy költőt emeltél ki a huszadik század magyar költészetéből, emlékszel, kik voltak azok?

Faludy György: A huszadik század magyar költői közül Ady Endrét tartom a legjelentősebbnek. Aki megmondta azt, hogy mi lesz velünk. Aki olyan verseket írt, amelyek bennünk élnek, sőt olyanokat is, amelyekről talán azt se tudtuk, hogy bennünk vannak, mégis oda kerültek. Adyt óriási, remeklő költőnek tartom. Utána a rangsoromban József Attila következik. Nem olyan erővel, mint Ady, mert amit a világról, például a jövőt s a közös dolgainkat illetően leírt, az részint közhely. De ugyanakkor más verseiben ott látom a szépet. Weöres Sándor követi őt nálam. Nem egyik vagy másik verséért, hanem az egész művéért, a zenéért, ami benne él. Azért tartom nagynak. Kosztolányi nem nagyon élvezetes, szép versikéket írt egész életén át, de végül megkomolyodott, és a halála előtt olyan gyönyörű versekkel jelentkezett, mint az Ének a semmiről vagy a halottakhoz írt költeménye.

Szőcs Géza: Tíz évvel ezelőtt jöttél először Kolozsvárra. Legkésőbb tíz év múlva ugyanitt folytatjuk!

Lejegyezte, szerkesztette B. I. J.

*Köszönjük a Kolozsvári Rádiómunkatársainak, Orbán Katalinnak, Rostás-Péter Istvánnak és Szuszámi Zsuzsának a kolozsvári est szervezésében és a hanganyag archiválásában nyújtott segítségüket, Szőcs Gézának, Béres Andrásnak, Lázok Jánosnak és Szűcs Lászlónak a Faludy-turné lebonyolításában való közreműködésüket, illetve az estek támogatóinak, hogy lehetővé tették Faludy György erdélyi útját. A Kolozsváron felvett beszélgetés anyagát kiegészítettük néhány, Marosvásárhelyen elhangzott kapcsolódó gondolattal. Ezek rögzítésében Nagy Miklós Kund volt segítségünkre. – B. I. J.