Beszélgetés Osztovits Leventével, az Európa Könyvkiadó igazgatójával

A hatvanas évek közepén, amikor Osztovits Levente az Európa Könyvkiadó ifjú szerkesztője volt, még könnyedén lehetett tájékozódni az angol és az amerikai irodalomban.

– Két hónapon belül biztosan tudtam, hogy mi történik. A kiadónak jártak egyes nyugati lapok, a külföldi ügynökségek küldték a prospektusokat. Az amerikai irodalmi életben is kitapintható volt egy értékrend, amelyhez a legelőkelőbb orgánumok is igazodtak. Tudni lehetett, hogy a New York-i írók közül Bernard Malamud vagy a chicagói Saul Bellow mit jelent Amerika számára, mit a világ számára, milyen értéket képviselnek, milyen új szemléletet hoztak az amerikai regénybe. Kitűnő tanulmánykötetek láttak napvilágot róluk, nagy kiadóknál. A tájékozódás lehetőségei, ha korlátozottan is, de megvoltak. A fontos dolgokról valóban tudtunk, és azzal áltattuk magunkat, némi joggal, hogy tájékozottak vagyunk. Amikor a hetvenes évek közepe táján angol szerkesztőként először jártam Angliában, nagyon meglepett, hogy a jelenkori angol irodalmat jobban ismertem, mint annak a kiadónak a szerkesztője, amelyik vendégül látott. Ők akkor már olyan problémákkal küszködtek, amilyenekkel mi majd csak később találtuk szemben magunkat. Ott már megindult a tömegtermelés: a címek száma kezdett erőteljesen megnőni. Kezdett már átláthatatlanná válni a könyvkiadás Angliában is, Amerikában is. Mi ezt akkor még nem éreztük. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenesek elejére kezdett kialakulni az a helyzet, hogy tájékozódni már iszonyatos nehéz lett. Miközben az irodalom jelentősége az egész világon csökkent.

– Miért csökkent?

– Ki tudja? Az irodalom mint a világban jártas ember tájékozódásának az eszköze korábbi szerepét elvesztette.

– Volt már ilyen mélypont korábban is?

– Nem hiszem. Voltak hosszabb-rövidebb hullámvölgyek, de hogy ilyen látványosan csökkenjen az irodalom társadalmi hatása, az elképesztő. Irodalommal nagyon kevesen mérnek ma már bármit is a saját életükben. Korábban lehetett egy könyv vezérlő kalauza egy nemzedéknek, egy csoportnak... Ma már ez egyre ritkább. Az egész világon hihetetlen túltermelés folyik. Mire hagyatkozzon az ember? Elég nehéz ezt megmondani. Két magatartás lehetséges. Az egyik szerint az ember eleve lemond arról, hogy az irodalmi piac egészét át tudja látni, és azoknak a sugallatára hallgat, akik kiválóan ismerik a világ könyvtermésének egy-egy részét. Vagy pedig találomra választ. Ez nem baj, a találomra való választás gyakorlata is hozzátartozik a könyvkiadáshoz. A kétféle magatartásban közös, hogy az a magabiztosság, amely korábban megvolt az emberben, mára elszállt.

– És az olvasó? Ő hogyan tájékozódjon?

– Az olvasónak csak korábbi tapasztalatai adhatnak támpontot. Ma nagyon nehéz fiatal olvasónak lenni. Ezért is olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok. Nekik a hagyomány keveset számít, a jelenkornak pedig nincs hagyománya. Ma nincsenek olyan orientáló költők, amilyen a hatvanas-hetvenes években például Nagy László volt, vagy később Pilinszky János. Aki jóval korábban kezdte ugyan a pályáját, de igazi kultikus figurává csak a hetvenes években vált. A hozzájuk hasonló világítótornyok ma nagyon hiányoznak. Nyugaton, a francia vagy az angol irodalomban ugyanez a helyzet. Én, aki négy évtizede foglalkozom külföldi irodalommal ugyanannál a könyvkiadónál, azt érzem, hogy nem teremnek igazi revelációt jelentő művek, hogy nincsenek valóban nagy művek. Vagy alig vannak fontos művek. Az általános színvonal jelentéktelensége egyre nő.

– Az eljelentéktelenedés hogyan jelenik meg intézményesen? A rendszerváltás idején nagy kiadók váltak semmivé. Sok kicsi született, amelyek kiadnak évente tíz könyvet... Az Európa ellenben virágzik.

– Nem új gondolat, amit most hall tőlem, elmondtam már máskor is. Mi külföldi irodalommal foglalkoztunk, ennek következtében a nyugati világ könyvkiadásának természetrajzával is tisztában voltunk, hiszen nyugati kiadókkal, szerzőkkel, ügynökségekkel álltunk kapcsolatban. Következésképpen jobban tudtuk, hogy az 1989-es magyar helyzetben miképp kell cselekedni. Anélkül hogy ez tudatos lett volna, előkészültünk arra, hogy itt is sok minden fog történni. Nem politikai értelemben, hanem kizárólag gazdasági, társadalmi tekintetben. Az Európa már a rendszerváltás előtt is majdnem olyan volt, mint egy közepes méretű professzionista német, francia könyvkiadó. Már akkor sem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ne tartsa el önmagát. Bennünket tehát nem ért váratlanul a politikai, gazdasági és kulturális rendszerváltozás. A tulajdonviszonyok átrendeződése...

– A világlátottság? A rendszerváltás kudarcaiban az is benne van, hogy a rendszerváltó nép nem volt világlátott? A társadalom addig a világtól elzárva létezett?

– Biztosan benne van. De én a nép nevében nem szívesen nyilatkozom. Azt mondanám el inkább, hogy a kiadónk magatartása már akkor olyan volt, amelyről nyugodtan elmondható, hogy profi, piacgazdasági magatartás. Könyvet azért ad ki az ember, hogy eladja, és azért adja el, hogy a könyv eltartsa magát, és fönntartson egy intézményt. Legtöbbünk számára, akik akkor is itt dolgoztunk, ezek evidenciák voltak. A Szépirodalmi Könyvkiadó vagy a Gondolat abban a krízishelyzetben nem tudta hozni ezt a formát. A Magvető talpra állt, évek óta az egyik legjobb magyar könyvkiadó. Megáll a lábán, ahogyan mi. Az Európa Könyvkiadó nevében benne van a múltja, ami nem volt rossz. Következésképp bizalmat kelt. Ami piaci érték.

– A könyv eltartja önmagát és az intézményt, de hogyan tartja el azokat az embereket, akik megcsinálják, például a műfordítókat?

– A magyar műfordító az arányokat tekintve ugyanolyan keveset keres, mint egy magyar orvos. Meg lehet élni a műfordításból.

– Mennyire jól?

– Ugyanolyan rosszul, maximum közepesen, mint Magyarországon a hasonló foglalkozásokból. Abból, hogy valaki tanár, könyvtáros... Az egy más kérdés, hogy abból, ha valaki újrafordítja Goethe Faustját, sehol a világon nem lehet megélni. A honoráriumból. Csak úgy, ha a műfordító erre kap támogatást. Nem a könyvkiadóktól. Az ő dolguk, hogy biztosítsák a maguk létezését, és könyveket jelentessenek meg. Ha megnézem, hogy az Európa Könyvkiadó az évi 150–180 új könyvével hány embernek ad munkát, s ezúttal csak a fordítókra gondolok, nem a technikai megvalósítás, a szállítás, a kereskedelem embereire, akkor a kiadónk fontos intézmény. Azt egy kiadó se tudja megfinanszírozni se itthon, se Nyugaton, hogy egy fordító évekig bíbelődjön két-három gyönyörű vers átültetésével. Erre ösztöndíj kell. Hogy valaki Babits Mihály után tíz év alatt újrafordítsa az Isteni színjátékot, s ebből tíz éven át minden hónapban úgy legyen meg a megélhetése, hogy azt egy könyvkiadó állja, ez nem megy. És ez csak az egyik következménye annak, hogy a magyar könyvpiac kicsi. Egy könyvet el lehet adni kétezerötszáz példányban, egy verseskötetet ötszázban. És ez már jó. Pedig csak ráfizet az ember. És akkor még szóba se került az, hogy a verseskönyvért a szerző igényeit kielégítő sordíjat fizetnénk. Aki hét év alatt hozta létre a karcsú kötetet, és szeretne belőle megélni. Ez képtelenség. Nemcsak Magyarországon képtelenség, hanem mindenütt az. Német műfordítók, ha nagy munkába vágnak bele, ösztöndíjat kérnek. Pedig az egy nagy piac. Nyolcvanmillió ember, és nem tíz. A lengyeleknél is sokkal jobb a helyzet, pontosan azért, mert négyszer annyian vannak, mint mi. Egy magyar műfordító, hangsúlyozom, egy profi műfordító, a társadalmi és anyagi megbecsültségét tekintve, körülbelül azon a szinten van, amelyen egy norvég műfordító, aki azonban, euróra lefordítva, a többszörösét keresi, mint amennyit magyar kollégája. De egy drágább országban. Vagyis ők is éppen úgy panaszkodnak. Van egy kiváló ismerősünk Norvégiában, aki harminc éve magyar irodalmat fordít norvégre, és állandó a panasza, hogy nem fizetik meg. Nehéz megélni műfordításból. Írásból még nehezebb. Örök példa, hogy ha nem volna például Németországban annyi ösztöndíj, akkor annyi könyv se jelenne meg, ami nem volna baj, de nem tudnának az írók megélni. Magyarországon, ha ügyes valaki, azonnal szerez magának egy német ösztöndíjat. Vannak írók, akik oda-vissza járnak. Fél évig, egy évig ott vannak, azután itthon egy ideig, és vissza.

– Egy elegáns gazdasági menekültstátus.

– Az angolok ilyen szempontból fütyülnek a világra, ők egyáltalán nem adnak ösztöndíjat. De a németekben világéletükben bennük volt, hogy Európa közepén élve, ők az egész európai kultúrát támogatják. Tudatos, büszke szerep. Ibsenből a németek csináltak világsikert, nem a norvégok. Hogy Ibsen van, az a németeknek köszönhető. Hogy Strindberg volt, azt is a németeknek köszönhettük, és nem a svédeknek.

– Ha a magyar Európa Könyvkiadónál jelenik meg egy külföldi szerző, az neki, odahaza, sikernek számít? Ha egy francia és ha egy szlovák író jelenik meg a budapesti Európánál, a hazai sikerlistákon ennek mi az árfolyama?

– Az Európa Könyvkiadó legsikeresebb szerzői között ott található Milan Kundera és az elhunyt Bohumil Hrabal. A világirodalomból a két cseh a mi listánkon igen előkelő helyet foglal el.

– Ők a világirodalmi siker után jelentek meg nálunk, vagy korábban?

– Korábban. Amikor A tréfa először megjelent Magyarországon – egyébként be is tiltották –, akkor franciául még nem jött ki, csak később. Hrabal nyugat-európai pályafutása is, amely különben nem volt annyira sikeres, mint itthon hiszik, a hetvenes évek elején indult meg. Magyarországon pedig jóval korábban megjelent, és eleve óriási siker lett. Ma már mindketten klasszikusnak számítanak. A kérdés fordítva is föltehető: mit veszünk át mi a külföldi sikerlistákról? A sikerlista különös dolog. Nagyon jól lehet szidni a sikerlistákat, hogy kizárólag a közönségigényt kiszolgáló, üzleti szempontokat tükröző, kiszolgáló, manipuláló eszközök. Minden rosszat el lehet mondani róluk. De azt is el lehet mondani, hogy időnként meglepetésszerű műveket találni rajtuk. És a közönség még mindig nem vesztette el azt az érzékét, hogy szerencsés csillagzat alatt jól döntsön. Érték mellett döntsön. Az esetek hetven százalékában, amikor valamit sikerré avat, nem az érték mellett dönt. De a harminc százalék szerintem nagyon jó arány. Azt kell mindehhez hozzátenni még, hogy a külföldi sikerlista Magyarországon semmire nem garancia. Külföldi sikerek néha látványosan meg tudnak bukni. Még akkor is, ha a globalizáció következtében a piac, mint mondani szokták, homogenizálódik. De, mondjuk, egy francia sikerkönyv magyarországi bukása ellenben épp ennek az ellenkezőjére mutat. Néhány nagy nemzetközi bestsellertől eltekintve, amelyek híre hét határon át is eljut ide, nehéz kiszámítani, hogy Magyarországon hogy fog egy könyv viselkedni. Épp ez a szép a könyvkiadásban, hogy kockázatos vállalkozás, egy nagy kaland. Ebben a kalandban benne van az is, hogy az ember szembesül a választásával. Aki úgy érzi, hogy egy rossz választással tönkreteszi önmagát is, a kiadóját is, az ne menjen könyvkiadónak. Ki kell bírni a kudarcot. Ki kell várni a sikert. A könyvkiadónak, hiszen intézmény, elsősorban a stabilitása a fontos, és nem az időnkénti kimagasló sikere. Mindig azt szoktam mondani, mi nem azért maradtunk fönn, mert a többiekhez képest – s értsük ezen a magyar könyvkiadás nagy részét! – annyival több közönségsikerünk lett volna, hanem azért, mert a támaszt jelentő, megalapozott, biztos szerzői listánkat sikerült megőriznünk. Hogy Salinger Zabhegyezője itt van, az azt jelenti, hogy ezt a könyvet minden három évben ki lehet adni. Ez sokkal értékesebb, sokkal többet ér, mint egy mulandó bestseller, amelyet egyszer lehet kiadni. Bulgakov: Mester és Margarita – soha jobb sikerkönyvet nem kérek magunknak. Ezek a támaszok! Az, ami nem múlik el. Gyönyörű az a folyamat, amelyet most látunk, hogy azok a szerzők és művek, akik és amelyek az én fiatalságomban az újdonságot jelentették, ma – iszonyú kontraszelekció után – hogyan klasszicizálódnak. Hogyan válik Golding A legyek ura című regénye klasszikus művé. Ahogy annak idején, és most nagy dolgot mondok, klasszicizálódott a Bűn és bűnhődés.

– A világirodalmi kiadónál magyar szerzők művei is megjelennek az utóbbi időben...

– Kiadjuk kortárs magyar írók könyveit, nem túl nagy számban, úri passzióból, meg abban a reményben is, hogy sikert arathatunk vele. Elsősorban azonban mégiscsak világirodalmi könyvkiadónak szeretnénk megmaradni. Valamint túl nagy könyvkiadó vagyunk ahhoz, hogy a könyvtermelés közben kis példányszámú, ígéretes könyvekkel érdemük szerint tudjunk foglalkozni. Ezért szoktam azt mondani bizonyos magyar szerzőknek, hogy minálunk elvész esetleg. De egy kisebb kiadó, amelyik évente tíz-tizenöt könyvet ad ki, a teljes energiáját bele tudja fektetni abba, hogy az általa kiadott, felfedezett szerzőt promotálja. Ez eredményesebb szokott lenni. Nyugaton is általában úgy van, hogy a kisebb könyvkiadók vezetik be a szerzőket, pláne most, amikor annyian írnak. Mert sikeresebbek tudnak lenni abban, hogy a figyelmet egyetlen könyvre irányítsák rá.

– Egy nagy kiadó, amilyen az Európa, első emberének milyen súllyal kell jelen lennie a kulturális környezetben? Igazgató úr például tanár a Színház- és Filmművészeti Egyetem színháztudományi szakán, színházi dramaturg, olykor műsort, kulturális beszélgetést vezet, a Magyar Könyv Alapítvány kurátora, igazgat, fordít, könyvet ír... Mi fontosabb, kívül képviselni a kiadót, avagy belül jó sokat dolgozni?

– Mindez nagyon igénybe veszi az embert. Éppen ezért ma már arra törekszem, hogy igen kiváló szerkesztő kollégáim szerepeljenek minél többet helyettem. Valamikor szerettem szerepelni, ma már nem. Az én munkámra a legnagyobb szükség pontosan a rendszerváltás után volt, annak érdekében, hogy a folyamatosságot tudjam biztosítani, a kiadónak az útját közszereplésekkel is és bármi mással segíteni. Ez a hőskorszak elmúlt, de a nagy dolgokban a döntéseket ma is nekem kell meghoznom. S közben sokat olvasok. Nem minden újdonságot, azt nem is győzném. De én még lektorként is részt veszek a munkában, tehát vannak könyvek, amelyeket angolul vagy németül én olvasok el először. Szerkesztő voltam, s lelkem mélyén az maradtam máig. És tudom azt, hogy mi jelenik meg nálunk, még akkor is, ha nem olvastam el. Mert ha azzal nem volna időm törődni, ami a könyvekben van, az már nem lenne kedvemre való állapot. Én tehát egy ilyen szerkesztő-igazgató-féle vagyok, aki van itt... Aki, bármilyen kiválóak is a munkatársai, az egyszemélyi felelősséget magától el nem háríthatja. Ahogy a kudarcot se háríthatom át.

– Csak a sikert.

– Igen. Itt azonban több a kudarc lehetősége, mint egy tisztességes szakmában, mondjuk, mint az autógyártásban.

– Mi a kudarc?

– Ha a nyakunkon marad a könyv. Sok a hibalehetőség. Rosszul állapítja meg az ember a példányszámot. Magyarországon mindent a kiadó finanszíroz. A jogdíjelőleget, a jogdíjkifizetést, nyomdát, a fordítói munkát szintén ki kell fizetni, mielőtt a könyv megjelenne. És részben bizományba kell odaadni a könyvet. Tulajdonképpen hitelt adunk a kereskedőnek. Ugyanis olyan, aki rögtön fizetne, ma már egyre kevesebb van. Olyan még akad, aki bizonyos határidőn belül fizet. A kisebb boltok, ha a raktárunknál vásárolnak, még rögtön fizetnek. Egy bizonyos mennyiség után köttetik meg a bizományossal a megállapodás. A bizományosi rendszer a rettenetes csapda, amelyikből most már nem lehet kikeveredni. A könyvterjesztés 1989-ben csődben volt. Nem tudom, hová lett a pénz... Az eltűnése azonban csődközeli helyzetbe vagy épp csődbe vitte a kiadókat is, mert a terjesztő nem tudott fizetni ugyanúgy, mint addig. A korábbi állapotban is volt felelőtlenség, mert úgy volt kitalálva a rendszer, hogy ahány példányt a terjesztő átvett a kiadótól, annyit azonnal kifizetett, valami árrést leszámítva. A kiadók erre föl gyártották a könyveket, felelőtlenül. A kilencvenes évek elején úgy lehetett megmenteni a könyvterjesztői hálózatokat, ha a kiadó hitelezett. És ahol ezt egyszer bevezették, ott a dolgot visszacsinálni már soha többé nem lehet. Tudja, hogy az Egyesült Államokban mikor tértek át a bizományosi rendszerre? A nagy gazdasági válság idején, amikor tönkrementek a könyvkereskedők. És azért, hogy működhessenek tovább, a teljes amerikai könyvipar áttért a bizományosi rendszerre. Azóta se lehet visszacsinálni, pedig akkor úgy tűnt, hogy ez csak időleges állapot lesz. Gyógykúra, amelynek költségeiből részt vállal a könyvkiadás. Meg a szerzők. Azóta is vállalják. A gazdasági válság elmúlt, a bizományosi rendszer maradt.

– Saját bolt?

– Kettő van Budapesten és egy Győrben.

– A szülővárosban?

– Nincs ilyen összefüggés. Véletlenül kaptunk ott egyszer egy boltszerűséget, és ott ragadtunk. Nem megváltás a bolt. Ahhoz az Európa túl nagy könyvkiadó, hogy két-három bolttal sokra menjen. Ezek inkább arra valók, hogy bennük minden kiadványunkat meg lehessen kapni, amit már másutt nem lehet. És ott a törzsvásárlóktól az ember olyan információkat kap, amelyeket később a tervezésnél föl lehet használni. Nekünk, a méreteinknél fogva, jól működő kereskedelmi hálózatokra van szükségünk. Minél többre.

– A pénz a különböző erőközpontok közelében összpontosul, az erőközpontok pedig a politika, a pártok szerint szerveződnek. Hogyan lehet megőrizni a függetlenséget ebben a helyzetben?

– Az nem szabadság, ha valaki annak van kiszolgáltatva, hogy melyik alapítványtól, kuratóriumtól, ilyen színű, amolyan színű intézménytől kap pénzt, hogy létezni tudjon. Ennél nagyobb kockázat a világon sincs. Ez nem szabadság. Inkább tartozom a banknak a hitelekkel – minden nagy cég így működik –, mint hogy attól függjek, honnan mennyit járhatunk ki. Azt hiszem, azért maradtunk fönn, mert mindig csakis magunkra számítottunk. Borzasztó volna attól függni, hogy a költségvetés mennyi pénzt ad ennek vagy annak az alapítványnak, és abból mennyi jut nekünk. Állandóan ott nyüzsögni, udvarolni... És azt mondani egy magyar szerzőnek, hogy ha kapunk támogatást, akkor kiadjuk a könyved, ha nem kapunk, akkor meg nem?!... Ezt mi nem csináljuk. Remélem, hogy amíg én itt vagyok, nem is fogjuk. Annak kiszolgáltatni egy intézményt, a saját mindennapi életem, a kollégáim szakmai karrierjét, hogy csak akkor tudok könyvet kiadni, ha azt valaki támogatja? Ezt nem volna érdemes csinálni.

Lejegyezte Zelei Miklós