Mit értsünk azon, hogy irodalmi siker? Mi lehet ennek a titka? Van-e receptje? Vagy csak éltető, megfontolandó tapasztalatok létezhetnek vele kapcsolatosan? Megnyugtató válasz helyett már most jelezném, mindezek a kérdések egy irodalmi játékkal kapcsolatosan merülnek most fel. Méghozzá egy olyan olvasásnépszerűsítő kampány során, amelynek szerteágazó érdekeltségei mellett kérdéses, mennyire beszélhetünk egyáltalán sikertörténetről, sikerkönyvekről. Egy félig-meddig komoly, azaz játékos komolysággal vagy olykor komoly erőfeszítések komolytalan eszközeivel véghezvitt program utolsó szakaszáról, amikor egybemosódni látszanak olyan fogalmak, mint siker, elismerés, népszerűség, játék és propaganda egy nem túl szerencsés inkoherens listakánon keretein belül. Az idén március elsején útjára indult Nagy Könyv program ugyanis, óriásplakátokon, tévéműsorok vetélkedőin és többszöri, többműfajú szavazások után a végső szakaszához érkezett: megszületett a legjobbnak kikiáltott tizenkét regény. A TOP 12, ahogyan a média máris emlegeti, már a végső győzelemre esélyes külföldi és magyar regényeket tartja csak játékban, méghozzá 7:5 arányban. S mindezt úgy, hogy mindegyik könyvhöz a közszolgálati „királyi” tévé kisfilmet is készít majd. Ezekre is szavazva derül majd ki ugyanis, hogy melyik könyvnek s közvetve melyik kisfilmnek „hoz majd dicsőséget” a végső „összecsapás”. Azaz innentől még inkább érvényre juthat majd az a szempont, hogy már kevésbé igazi olvasókra, sokkalta inkább néző-olvasók szavazataira vagy talán játékos kedvű nézőkre számít igazából a program. (Az első fordulókból kikopott szavazóurnákban történő voksolás már rég a múlté!) Hogy ez miért fontos, arra később még visszatérek. Kezdjük most inkább azzal, hogy az utolsó fordulóba bejutott művek listája mondhatni általános iskolai tananyag, bizonyos fokig kötelező házi olvasmány! Mindösszesen két kivétel látszik kitűnni a sorból, Bulgakov Mester és Margaritája és a García Márquez Száz év magánya. A miértekre nem szándékozom most rákérdezni, bár az átlag szavazótábor életkorától a fordításokon keresztül egészen a megfilmesített alkotások nagyobb nyilvánosságáig sok mindent figyelembe vehetnénk magyarázatképpen. Ehelyett a program teljességéről, netán hiányosságairól, reprezentativitásáról, hasznáról és az ezzel összefüggő irodalmi-társadalmi sikerességről szólnék. Azaz azokról az anomáliákról, amelyek túl is nőnek valahol ennek keretein, s amelyeket nem feltétlenül e kampányon kellene számon kérnünk.

Egy meglehetősen objektivista szemlélet szerint az irodalmi siker valahol egy mű szándékának és egy társadalmi csoport elvárásának egybeesése mentén keresendő. Egy mű elkésett vagy tartós sikere azonban így aligha lenne magyarázható. A lehetséges kritérium az esztétikai érték meghatározásához meglehetősen távol áll ugyanis attól a vagylagosságtól, hogy egy mű teljesíti-e vagy kielégítetlenül hagyja közönségének bizonyos elvárásait. A szórakoztató vagy a népszerűbb irodalom esetén még elégségesnek bizonyulhat mindez, hiszen legalább Jauss óta tudjuk, ez nem feltétlen követel „horizontváltást”. Leo Löwenthal viszont, a világhírű irodalom- és művészet-szociológus a társadalom és a művészet viszonyával, ezen belül elsősorban a népszerű irodalom és a tömegkultúra hatásának történetével foglalkozva elemezte az irodalom művészetre és szórakoztatásra szakadásának folyamatát az irodalmi termékek tömegpiacának kialakulási korszakában, a 18. században. Az irodalmi siker természetrajzát, társadalmi meghatározóit azóta sem sikerült megnyugtató szellemtörténeti vázlat, netán szociológiai háttér nélkül elemezni. Az irodalmi siker mindenesetre ma többnyire nem a tehetségen látszik múlni. Erről győzhet meg a történelmi példákon túl sok száz olyan interjú is, amelyeknek a főszereplői, különböző sikerkönyvek szerzői, mondhatni egy csapásra, a semmiből váltak közismerten sikeressé. Elismertté nem feltétlenül, de megismertté mindenképp. És ez lehet talán a siker mai, igazi természetrajza. A terézanyukon túl például Arthur Philips, egy mai sikerkönyv szerzője esetében, aki a mostani Könyvfesztiválon mutatta be új könyvét, Az Egyiptológust. Az amerikai írót előző regénye, a Prága (megtévesztő címe ellenére, hiszen a regény Budapesten játszódik) egy csapásra ismertté tette. Ő mindenesetre vallja: a siker szerencse, és kész. Legalábbis az ilyesfajta – tehetjük hozzá! Mert a szakmai azért lehet más is. A szakmai elismeréssel is járó hírnév és megbecsülés, nevezzük akkor „szakmai sikernek”, ugyanis nem feltétlen népszerűségfüggő. Ismertek a legkülönbözőbb kanonizált irodalomtörténeti tézisek, amelyek aligha egyeznek, egyeztek valaha is a könyvesboltok eladási listáival. A népszerű, populáris irodalom regisztere mint olyan nem véletlenül alakulhatott ki külön műfaji kategóriaként éppen az úgynevezett magas irodalommal, irodalmi kánonnal szemben. A kérdés bonyolultságát jól jelzi az is, hogy irodalmi ismertség és elismertség vagy a történeti és művészi érték csak a legritkábban esett egybe a történelem legkülönbözőbb korszakai során. Ezért aztán egy ilyen játék esetében is nagyjából borítékolható volt, hogy a műfaji regisztereket átlépve, esetleg meghaladva azokat, együttesen szerepel majd lektűr, populáris, ifjúsági irodalom és a világirodalmi kánonba tartozó szűkebb értelemben vett klasszikus szépirodalom, bármit is értsünk most ezen. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy az értelmezői közösségek különbözősége folytán kialakult nézőpontbeli különbségek ellenére is más és más értékszegmensek mentén ismerhetünk fel például esztétikai vagy történeti értékeket. A nyelvi korlát is, mint a legegyszerűbb példája az időbeli vagy térbeli különböző megítéléseknek, jól mutathatja, mennyire mások lehetnek a különböző nyelvű, kultúrájú, korosztályú olvasóközönségeknek egy adott műre vonatkozó, de az ilyen történeti megértésnek a hagyománybeli hiányosságait gyakorta átlépő értékszempontjai, illetve ezek későbbi rangsorolásai. Ha ma valós sikere lehet egy magyar irodalmi alkotásnak például az angolszász nyelvterület bizonyos régióiban, az még korántsem feltételezi azt, hogy sikerült az említett nyelvi korlátokat legyőzve megismertetni, sőt elfogadtatni valakit irodalmunkból a mi értékszempontjaink analógiájára a nagyvilággal, pláne nem olyasvalakit, akit jószerével itthon sem tart kellően számon a jelenlegi hivatalos irodalmi köztudat. Az utóbbi időkben Márai Sándor egyes regényei vagy korábban Molnár Ferenc jelentős külföldi sikerei bizonyították, hogy nem lehet azonos szempontokat elvárnunk más értői-olvasói hagyományokkal rendelkező közösségek részéről, hogy nem lehet egyes szerzőket, még kevésbé hazai viszonylatokban már kanonizált műveket számon kérnünk akkor, amikor nemcsak a fordítással együtt járó értelmezések, de a kulturális elvárások hagyománybeli kritériumai közt is jelentős eltolódások mutatkoznak. A legutóbbi évtizedekben például alighanem tüzetesebben foglalkoztak Radnóti Miklós életművével külföldön, mint itthon, hogy Kertész Imre hihetetlen sikeréről már ne is tegyünk említést. A példák magukért beszélnek, de nem valószínű, hogy egyértelmű választ tudnának adni arra, hogy pontosan mi alapján tartanak majd egy irodalmi (élet)művet az európai vagy világirodalmi kánonban legitimáltnak, netán sikeresnek. A jobbnál jobb kritériumokat ehhez persze hosszan sorolhatjuk, de ez önmagában még bizonyára nem lesz elegendő. A jó fordítás, mint az egyik alapvető feltétel, a hozzáférhetőségen túl, persze itt sem kerülhető meg. Ez utóbbi fontosságának a hangsúlyozására, illetve egyúttal a különböző szempontok egyidejű érvényesülésének végső soron szerencsés voltára utalva talán érdemes volna, ha a top 12-be bekerült külföldi regények fordítóit is felsorolnánk, Karinthytól (Micimackó) egészen Göncz Árpádig (A Gyűrűk Ura).

Mindenesetre a százas, majd a végső tizenkettes listának az áttekintése más szempontból is többfajta tanulsággal járhat. Kétségtelen, a százas lista esetében is mosolyra ingerlő túlzásnak látszott már a „minden idők száz legjobb regénye” megnevezés is! De persze szeretünk túlozni. A „legnépszerűbb”, legsikeresebb szerzők közül, hogy csak a magyar irodalomnál maradjunk, hiányzott például Krúdy Gyula vagy Illyés Gyula neve. Mások, mint a korban hozzánk közelebb állók közül Mészöly, Nádas vagy Krasznahorkai már szóba sem kerültek. Hasonlóan az erdélyi szerzőkhöz, akikről Kuncz Aladártól Székely Jánoson át, mondjuk Szilágyi Istvánig, esetleg Bodor Ádámig még csak hallani sem lehetett. Ábel, aki a százas „könyvrengetegben” már nem volt elég furfangos ahhoz, hogy elég sms-t, elég szavazatot szerezzen, csak a 13-ik szerencsés/peches helyen végzett. Persze egy listakánon esetében a hiányzó neveket hosszasan lehetne még sorolni. A népszerűség és a siker, illetve az érték és a minőség ugyanakkor véleményem szerint nem áll szöges ellentétben, de a befogadás nagyon is összetett okairól sohasem feledkezhetünk meg, hogy példaként csak Kertész művét, a Sorstalanságot említsük. Amely egyébként felkerült a százas listára. Külön érdekesség lehet ilyen szempontból a korábban tiltott könyvek esete is (manapság a Wass-jelenség), vagy a sikermegélhetés kettősége. Mert min mérhető le az irodalmi siker? A könyvek eladásán? A dicsérő műbírálatokon? Vagy már azon is, hogy bizonyos esetekben a mű megéri a nyomtatást? Esetleg éppen a cenzúra szigorán? Wass Funtinelije végül is a 25-ik, míg ez idáig egyetlen Nobel-díjas regényünk csak a 27-ik helyen végzett. Márai a Gyertyákkal a 34-ik helyet szerezte meg, a szakirodalomban sokkal többre értékelt, ám külföldön nem eléggé ismert Egy polgár vallomásai viszont csak a 94-ik helyen zárt. A százas sort érdekes módon nem sereghajtóként, inkább „mennyei harmóniában” Esterházy nagyszabású műve zárta.

A miértekre tehát, mint említettem, többféle magyarázat is felhozható. Az öt magyar regény mindegyike, A Pál utcai fiúk, az Abigél, a Tüskevár, az Egri csillagok vagy Az arany ember ugyanis egyértelműen tizenéves olvasmánynak számít, s elmondható, hogy kivétel nélkül mindegyikről mára klasszikusnak számító film is készült. Ebből a szempontból maga a kampány mindenképpen sikeresnek mondható. S bár véleményem szerint A Nagy Könyv játékról pedagógiai dicséreteken túl is meleg, pozitív szavakat hosszú sorokon át lehetne mondani, az alábbiakban néhány kétségemnek is hangot adnék, elsősorban a programot körülvevő túlzó, parttalan véleményáradattal, a kialakult „helyzetjelentésekkel” kapcsolatosan. A program elindulása óta olvasható s hallható ugyanis egyre több s egyre hangosabb fórumon, hogy a könyves akció amolyan félresikerült átvétel, külföldi csinálmány, s különben is minőségtelen, ostoba, egyáltalában nem objektív, sőt aránytalan, lehetetlen és előreláthatólag sikertelen is, legalábbis ami vélt vagy valós, esetleg elvárt hatásait illetné. Az előzetes elvárások helyett így várhatóan – mondták már a játék elején is talán az örök pesszimisták, talán csak a kételkedők – érdektelenségbe fulladhat, vagy ami ugyanaz, csak a megszokott konvenciók, esetleg a színvonaltalan zsurnálliteratúra, a ponyvairodalom vagy a lektűrök piacképesebb rétegeit érintheti meg. Ez utóbbi állítás könnyedén cáfolhatónak tűnt (átnézve a második fázisba bekerült száz alkotást), egyrészt a játékkedv hatalmas sikere okán, másrészt a beválogatott, beszavazott alkotások kánonbeli léténél, kanonizált helyénél fogva is. Szóval a nem minden ok nélküli fanyalgás helyett már akkor is célszerűbb lett volna az észérvekről vitázni. Van ugyanis, aki most is azért szomorú a Nagy Könyv akció miatt, mert ismételten csak a „felkészületlenség” látszata kapcsolódik hozzá. Más ugyanakkor elsődlegesen fontosnak tartja a propagandát, hiszen úgy véli, ma alternatívát kell tudni ajánlani, mutatni a televízió és a számítógép helyett. És erre persze készülni is kell, nem is akárhogyan! Az internetes olvasókörök bizonyos stílusjegyei alapján, megint csak mások, már azt is eredménynek tartják, hogy sikerül egyre több gyereket odavonzani az akció honlapjára. Lehet, hogy tényleg minden cselt, furfangot és ötletet be kell majd vetnünk annak érdekében, hogy a mai gyerekek olvasóvá váljanak? Úgy tűnik, a polemikus kérdésekre egyetlen biztos, határozott válasz sem adható, s az ambivalens érzelmeknek sokáig nem is lesz semmilyen megnyugtató feloldása.

Merthogy induljunk ki abból, a már említett százas könyvlista nem volt semmilyen szinten reprezentatívnak tekinthető! Legalábbis aligha lehetett olyan szempontot találni, ami szerint ez a heterogén száz alkotás együttesen képviselhetett volna egyfajta, bármilyen fajta egységet. Valószínűleg nem is ez volt persze a célja! Mert kinek is az egységes olvasói ízlését kellene/kellett volna tükröznie? Országos reprezentatív „mintát” csak valószínűleg egy nagyon jól felkészült és házhoz kiszálló olvasásszociológus csapat átfogó felmérése jelenthetne az ügyben. Csakhogy ez esetben igencsak valószínűsíthető, még ennyi „klasszikusnak” tekintett regény sem versenghetett volna. Mert mit is olvas ma az átlag magyar olvasó? Sikerkönyveket? Meglehet, de félő, elsődlegesen azt olvassuk, nézzük, amit tálalnak, s amiért gyakorlatilag semmilyen erőfeszítést sem kell tenni, lehetőség szerint még fizetni sem kell. Ebben az értelemben szellemi, fizikai vagy anyagi téren egyaránt szomorú a társadalmi összkép, tehát valóban ideje lenne felrázni a mindenkori potenciális olvasók táborát. A kampány a maga játékos formájában minden bizonnyal erre lenne hivatott. Hangsúlyozom, a potenciális, azaz képletesen teljesebb tábor felrázására, hiszen a valódiaknak valószínűleg semmi szükségük sincs minderre. S itt van az első olyan pont, ahol minden bizonnyal már osztanunk kell némileg az aggodalmakat. Mert kinek is szól egy kampány? Bármilyen is legyen az! Az amúgy is elkötelezetteknek vagy a még ingadozóknak? Meggyőzőnek vagy megerősítőnek akar-e inkább látszani? Esetleg mindkettőnek? Mert az utóbb említettek csoportja nem valószínű, hogy egy csapásra hűséges irodalompártolóvá válna mindettől. Ahogyan az is kétségbe vonható, hogy egyetlen médiasztár, vagy legyen akár egy köztiszteletben álló, mindenki által elfogadott s nagyrabecsült személyiség is, szóval hogy egyetlen személyes javaslat, aggodalom, netán tapasztalat miatt bárki is felhagyna, mondjuk valamely káros szenvedély analógiájára a nem-olvasással! Az ilyen ajánlás, már bocsánat, enyhén szólva is naivnak bizonyulna. Aki most is olvas, annak nem biztos, hogy szükséges az olykor szájbarágós kampány, aki pedig sajnálatosan nem, annak valószínűleg mit sem mond ez az egész. A közvetlen környezet személyre szóló könyvajánlása különben is tartósabb hatást gyakorolhat, mint amikor a tévében egy „megasztár” vall kedvenc olvasmányáról.

A média ereje, ha akarom, hatalma, a helyzet kilátástalansága, az olvasás százalékokban mérhető csökkenése folytán is, mint látható, a probléma számtalan egyéb kérdést vet fel, illetve érint, összetettségénél fogva tehát nem lenne tanácsos e kezdeményezéstől máris megoldást várnunk minden – az utóbbi évtizedek során globális viszonylatokban is mérhető – olvasást, olvasási szokásokat visszaszorító tendencia ellenében. A mindent feketén látásra ugyanakkor jó példa lehet, hogy még a magyar könyvtárosok országos fórumán is olyan vélemények láttak napvilágot, miszerint egyeseket kezdettől fogva irritált az egész Nagy Könyv program. Nem kis túlzással: volt, akit például már a plakát önmagában is, amelyen egy gyermek – mondták – „nem átallott” a könyveket rendeltetésüktől eltérően, csupán fizikai valójukban létrának, kapaszkodónak, állványnak használni… S volt, aki arra az álláspontra helyezkedett, hogy az olvasás bármiféle erőltetése – történjék az a sztárok bevonásával vagy a szocialista brigádok mozgósításával – csak visszafelé sülhet el. Az sem mellékes, tegyük gyorsan hozzá, hogy az ötletgazda Nagy-Britanniában és Magyarországon valószínűleg jelentős különbségekkel zajlott, zajlik majd a játék. Alapos hatástanulmány még nem készült ugyan, de az eddigi szakaszok mintegy azt igazolják, hogy sok tekintetben felül is múltuk a briteket, legalábbis a játékkedvet illetően feltétlenül. Tény például, hogy olyan nagy volt az érdeklődés a Nagy Könyv első és második fordulójának lezárulta előtti napokban, hogy össze is omlott a honlapjuk, amely egyébként fordulónként túllépte a nyolcvanezredik internetes szavazatot!

A vitára érdemes szempontok közül itt érdemes kitérni egy újabbra, mert ez persze még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a játékon túl az olvasás maga, az irodalom vagy éppen az olvasás intézményei is népszerűbbek lennének. Viszont, mint minden kampány során (amikor jórészt a csapból is ugyanaz a dolog folyik), mozgásba lendül egy reklámapparátus: tv-előzetesek, plakátok, személyes vallomások, hittételek, később akár emléktárgyak is „belépnek” a kampány kivitelezésébe. S talán nem jogtalanul, ettől a pénzért mindent eladni képes reklámgépezettől valahol akár tartani is lehet. Felismerni a média végtelen hatalmát, amelyet jelen esetben egy nemes célért ugyan, de ki-fel-elhasználni is lehet. A helyzeten tehát mint a jövőre utaló, egyfajta szörnyű lehetőségen s kihíváson egyszerre lehet merengeni. S amennyiben tudunk profánok lenni, úgy kilóra lehet műsoridőt venni s így népszerűsíteni azt, ami számunkra fontos, mert talán kihalófélben van, veszély leselkedik rá, s mert talán nem marad más eszköz, mint éppen általa is az egyéb, népszerűbb, de sokkalta butítóbb saját műfajai ellen is fellépni. Másrészt, a „már itt tartunk” búsongó konnotációin túl, talán nem ártana egy kicsit árnyaltabban véleményt formálni. Mert van még egy fontos vetülete a kritikáknak, ez pedig már nem a kampány miértjére, hanem sokkalta inkább a hogyanjára vonatkozik, azaz annak minőségét veszi célba. S sok esetben nem is alaptalanul. A jelenlegi fázisában a televíziós műsornak ugyanis inkább az elkapkodottságra utaló jegyek vannak túlnyomó többségben, s arról már szinte szót sem ejtek, hogy az olykor akár bugyutának is tűnő PR gépezetben sokadszor nem születhetett meg az a fajta személyesség, amely a befogadás alapvető feltétele, s amely helyes irányba terelhetné a műsort s annak alapvető célját. Az olvasási készséget és habitust valóban a gyermekkorban lehet a legjobban kialakítani, s kétségtelen, hogy ebben a szülőknek, a tanítóknak és a gyermek-, illetve iskolai könyvtáro-soknak lehet talán a legnagyobb szerepe. S bár jószerivel mindenki egyetérthet a fentebbi állítással, illetve azzal, hogy alkalmilag is egy-egy nagyobb összeget fordítsanak központilag is az olvasás és annak intézményei népszerűsítésére, azzal már egyáltalán nem bizonyos, hogy ugyanígy állunk, ha ezt egyszeri kampányként és a kereskedelemben szokásos – túlnyomórészt más célokra használt, népbutító – eszközökkel végzik, olyan reklámszakemberek, akiknek esetleg fogalmuk sincs arról, hogy mire lehetne például egy könyvön túl magát az olvasás élményét használni. Mert a kérdés ismételten csak az, kampányolni, játszani, vetélkedni szeretünk igazán, vagy valóban élményekre (is) akarunk buzdítani másokat.

Ami az ilyen kampányok hasznát illeti tehát, nem megalapozatlanok kétségeink – akár annak ellenére is, hogy többen jelezték, valóban megnőtt a program kezdete óta az olvasók aktivitása. Az is lehet persze, hogy ez az aktivitás csak átmeneti, ahogyan lehet a módozatoktól is minden bizonnyal tartani. A kampányfogások is minősülhetnek pimasznak, akár övön alulinak vagy irritálónak is, s végképp kerülendőknek minősülhetnek kulturális rendezvények népszerűsítésekor, de nem biztos, hogy feltétlen mellőzendők egy nagybetűs játék esetén is. Mert nem kellene a beszavazott száz könyvre vagy a tizenkét döntősre akár mint a nemzet egyfajta panteonjára tekintenünk! Ilyen alapon a játék végkimenetele ugyanis eleve csak kudarc lehet. Amennyiben belátjuk ugyanis, hogy az egész kampány neve (legalábbis az eredeti angol, mely sokkalta inkább nagy olvasmányt, nagy olvasmányélményt s nem egyetlen nagy könyvet jelent!!) is mutatja, a végcél itt az olvasás népszerűsítése, nem pedig valamilyen forma klasszikus műveltségi bizonyítvány akaratos kierőszakolása. Persze viccesen ettől még egyet is érthetnénk egyik író barátommal, aki szerint inkább radikálisak legyünk, mondván: vagy érdemleges olvasmányt nyomunk az ifjúság kezébe, vagy inkább semmit. Persze félő, senki nem biztosít bennünket afelől, hogy az általunk kanonizáltnak vélt alkotások az újabb generációk számára is ugyanolyan egyértelműen azoknak számítanak majd. A valós megismerés ugyanis csakis személyes lehet, ez tehát egy elsődleges, alapvető fázishoz vezet, az olvasás szeretetéhez, szépségéhez, bármilyen olvasmánnyal, olvasmányanyaggal álljunk is jelenleg szemben. Hogy aztán kora előrehaladtával, a későbbiekben melyik olvasó mit és miért választ majd, miért ítél sikeresnek, az már egy komolyabb, de időben mindenképpen későbbi fázist jelent. Mert az olvasást magát, ha körülményesen is, de lehet, annak szépségét viszont nehéz bármiféle kampányban népszerűsíteni. Az olvasás meghitt viszony könyv és olvasó között. Ilyen téren ezért számíthatott akár aggasztó jelenségnek, hogy egyes települések, akár helyi könyvtárak s önkormányzatok is arra buzdítottak, hogy városuk, régiójuk egy-egy nevesebb szülöttje is felkerüljön a százas listára. A kialakuló listakánon itt azért vált döbbenetessé, mert ebben az esetben maguk a könyvszeretők változtatták a jó könyvekkel, a személyes olvasási élménnyel kapcsolatos akciót a lokálpatriotizmus ügyévé.

Az irodalmi sikernek tehát számtalan fokozata létezik. Mindemellett nehéz is nem mindig komolyan venni magunkat. Ha viszont elfogadjuk, hogy alapvetően mégiscsak egy játékról lenne itt szó – ami persze a szervezők részéről is a saját helyzetre való folyamatos önreflexiókkal, olykor akár önkontrollal tartható csak megfelelő helyen s szinten (tehát, ha a verseny karácsonyra meghirdetett döntőjének nyerteséből éppen ez a média nem csinál majd kénytelen-kelletlen „sztárt”) –, akkor valóban lehet akár folytatásokban is gondolkodni, nemcsak nagy könyvben, de nagy költeményben, nagy novellában is versengeni, megmérettetni. Még ha magam részéről nem is kedvelem túlzottan az erőltetett határozott névelőket! És ha nem is tekintek túlzott bizalommal a játék kimenetelét tekintve az olvasási szokások valós felpezsdülésére. A könyvtárak nagyobb látogatottságára, a könyvpiac megugrására, a tanárok, könyvtárosok s egyáltalán a szakma nagyobb fokú elismertségére.