(Gondolatok a siker pszichológiájáról)

A siker pszichológiai megközelítésének két megállapításból, illetve az ezek által reflektált tényállások közötti összefüggések vizsgálatából kell kiindulnia. Az első megállapítás azt szögezi le, hogy a sikerek olyan, az egyén személyiségének fejlődése és lelki egészsége szempontjából meghatározó tényezőt képviselnek, amelyek pszichés szinten hasonló szerepet töltenek be, mint a vitaminok a szervezetben: a személy igényli őket, hiányuk sajátos zavarok (tünetek) kialakulásához vezet, míg biztosításuk megszünteti a tüneteket. A másik megállapítás szerint kevés dolog jellemzi olyan mértékben azt a világot, amelyben élünk, mint az, hogy sikerorientált.

Vegyük szemügyre tehát, mi minden húzódik meg e két tömör, egyenesen száraz kijelentés mögött. Ami az első megállapítást illeti, ezt nemcsak mindnyájunk hétköznapi tapasztalata támogatja, hanem gondosan kivitelezett vizsgálatok ezrei is. A sikerek egyrészről azt jelzik, hogy fontosként értékelt célkitűzéseink megvalósításába fektetett erőfeszítéseink eredményesnek bizonyultak. Másrészről a sikerek ültetik el bennünk annak a mély belső meggyőződésnek a magvát, hogy rendelkezünk azzal a képességgel, amely lehetővé teszi számunkra, hogy akár küzdelmek árán is legyőzzük az elénkbe tornyosuló akadályokat, és biztosítsuk magunk számára azokat a dolgokat, amelyeket el szeretnénk érni. Nem véletlen, hogy a sikerek nyomát gondosan őrizzük az önéletrajzi emlékek tárházában, ahol viszonyítási alapként fellelhetjük őket, valahányszor azt kell mérlegelnünk, hogy valamilyen kihívással szemben, amellyel éppen szembesülünk, lehet-e esélyünk. Nem véletlenül állítják egyes szerzők, hogy a sikereinkről, illetve kudarcainkról szóló narratív szerkezetek („elbeszélések”) énünk szerves alkotóelemét képezik. Az, amit hagyományosan „énképnek” nevezünk, jellegét tekintve nem statikus, hanem dinamikus, formailag sokkal közelebb áll a személyt meghatározott cselekvések kivitelezése közben megörökítő videofelvételhez, mint a pillanatot kimerevítő fényképfelvételhez, és ez az „én-videoklipp” nem más, mint siker- vagy kudarcsztori, mely azokról a dolgokról szól, amikre képesek vagyunk, illetve amelyek – egyelőre legalábbis – meghaladják kompetenciánkat. Wahler és Castlebury (2002) szerint a sikeresen alkalmazkodó gyermekek kompetenciáik elsajátításának folyamatában előbb megértik, majd igyekeznek ellenőrizni azokat a megszámlálhatatlan esetlegességeket, amelyek ökorendszerükön belül életüket meghatározzák. Az esetlegességek („contingencies”) olyan valószínűségi kapcsolatok egyes viselkedések és ingerkövetkezményeik között, amelyek általában az „adott esemény előfordulása esetén milyen valószínűséggel fognak bizonyos mások előfordulni” mintáját követik. Az esetlegességek felfedezése a gyermek által a kompetencia elsőszemélyes élményét biztosítja, azaz annak a képességnek a megtapasztalását, amely lehetővé teszi a következő történés előrelátását és – esetleg – befolyásolását.

A sikerre törekvés, az ambíció bizonyítottan fontos összetevőjét képezi a serdülőkorúak fejlődési folyamatának, irányt szabva a tizenévesek élete további alakulásának azáltal, hogy megmutatják, hogyan és hova fektessék be idejüket és erőfeszítéseiket (Schneider, 2003). Parker és munkatársai (2004) kimutatták, hogy a tanulmányi előmenetel szempontjából legsikeresebb 14–18 éves tanulók interperszonális készségeik, alkalmazkodóképességük és a stressz kezelése terén megnyilvánuló rátermettségük tekintetében is fejlettebbnek bizonyultak gyengébben teljesítő társaiknál, azaz emocionális intelligenciájuk magasabb szintű volt. Sajnos a statisztikai korreláció alapján nem lehet következtetni az összefüggésen belül meghatározó szerepet játszó tényezőre, azt azonban feltételezhetjük, hogy a siker megerősítő funkciója ez esetben is érezteti hatását. Ez azt jelentené, hogy a jobb eredmények azt a meggyőződést ültetik el a tanulóban, hogy olyan sikeres személyiségvonásokkal rendelkezik, amelyek az élet más területein is hozzásegíthetik a kielégítő helytálláshoz, és ennek a hitnek a birtokában biztosítva legyen az a viszonyulás, amelynek talaján az emocionális intelligencia részképességei kibontakozhatnak. Szintén Parker és mun-katársai (2005) igazolták egy utólagos vizsgálatukban azt is, hogy ez az összefüggés az iskolából az egyetemre kerülést követően is szoros marad.

Hasonlóképpen jelentős szerep hárul a sikerekre az iskolai tevékenységekbe való bevonódás biztosítása szempontjából is. Shernoff, Csíkszentmihályi és munkatár-saik (2003) a középiskolai tanulók elégtelen iskolai bevonódásából kiindulva arra a következtetésre jutnak, hogy tekintetbe véve a kihívások, a jártasságok, valamint az oktatás relevanciájának szerepét a diákok elkötelezettségének kialakulásában, a tanárok olyan feladatokkal kellene, hogy szembesítsék a tanulókat, amelyek hozzájárulhatnak kompetenciájuk és autonómiájuk kialakulásához. Ezek a feladatok, túl azon, hogy lehetőséget biztosítanak a választásra, kapcsolódnak a diákok személyes céljaihoz, és a siker élményével kecsegtetnek. Ez utóbbi jellemző tekintetében amúgy a szerzők arra figyelmeztetnek, hogy a siker érzésének biztosítása érdekében döntő jelentőségű a feladat nehézségének megválasztása. Ebből a szempontból a túl könnyű feladatok hamar unalmassá válnak, míg a túl nehezek éppen teljesíthetetlenségükből kifolyólag fosztják meg a diákot a siker örömétől. Az optimális bevonódást olyan feladatok biztosíthatják, amelyek mérsékelt mértékben haladják meg a készségek és jártasságok pillanatnyi fejlettségi szintjét, magukban hordozva ezáltal a továbbfejlődés potenciálját. A szerzők azt is fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy ezen az úton valósul meg a kompetenciák fejlődésének természetes folyamata.

Talán mi sem bizonyítja nagyobb meggyőző erővel a sikerek szerepét a lelki egészség biztosítása szempontjából, mint Roeser (2001) vizsgálatának azon eredményei, amelyek szerint az olyan, serdülőkorban előforduló problémák esetében, mint amilyenek a drogfogyasztás, az antiszociális megnyilvánulások vagy a nem kívánt terhesség, a leküzdés leghatékonyabb formáját nem a problémákkal való közvetlen foglalkozás képezi, hanem azoknak a képességeknek és attitűdöknek a fejlesztése, amelyek lehetővé teszik a veszélyeztetett tanulók számára a sikeres iskolai helytállást, és ezáltal az iskolai közösségbe való hatékony beilleszkedést.

Úgy tűnik, a siker bármilyen formája – még azok is, amelyek nem saját erőfeszítéseink eredményességéhez kapcsolódnak, hanem olyan jelentős másokéhoz, akikkel azonosulunk – erőteljes befolyást gyakorol  lelkiállapotunkra. Kerr és munkatársai (2005) azt vizsgálták, hogy a nyertes, illetve vesztes labdarúgó-mérkőzést követően a szurkolók hogyan élik meg kedvenc csapatuk sikerét, illetve kudarcát. Eredményeik szerint a vesztes szurkolók szignifikánsan nagyobb mértékű unalomról, dühről, elkeseredésről, megalázottságról és ellenérzésről számoltak be, mint azok, akiknek csapata nyertesként hagyta el a pályát. Mi több, a mérkőzésvesztés következményeképpen csökkent a drukkerek ellazulási képessége is. Másrészről viszont a félelem a kudarctól – tehát lényegileg a siker elmaradásától – egyik leggyakoribb forrását képezi a pszichológiai természetű problémáknak. Újabban például Sassaroli és Ruggiero (2005) mutattak rá arra, hogy eltérően az alacsony önbecsüléstől, az aggodalmaskodástól és a szülők részéről megnyilvánuló kritikus viszonyulástól, amelyek csak stresszelő körülmények közepette vezetnek evészavarokhoz, a kudarc lehetőségéhez kapcsolódó nyugtalanság olyan viszonyulást képez, amely más stresszelő körülmények hiányában is zavarokat idézhet elő a személy evési szokásaiban.

Az a tény, hogy a siker ilyen erőteljes befolyást gyakorol pszichológiai jóllétünkre, mindenekelőtt arra vezethető vissza, hogy szerves kapcsolatban áll önbecsülésünkkel. Rosenberg és munkatársai úgy határozták meg az önbecsülést, mint a saját személlyel mint egésszel szembeni pozitív vagy negatív viszonyulást (Flynn, 2003 nyomán). Ezzel szemben Tafarodi és Milne (2002) szerint az önbecsülésen belül két alapvető összetevő különíthető el: a személyes kompetencia (self-competence), amely a képesség jellegű komponenst képezi, és a személy önmagával szembeni szeretetteljes viszonyulása (self-liking); ez utóbbi amúgy egyaránt táplálkozhat azokból az eredményekből és sikerekből, amelyeket a személy képességeinek és rátermettségeinek hála könyvelhet el, de akár más forrásokból is, mint például az a szeretet és feltétel nélküli elfogadás, amellyel szüleik vagy jelentős mások viszonyultak és viszonyulnak hozzá. Hasonlóképpen Johnson és Forsman különbséget tesz az „alap-önértékelés” és az „önértékelés elnyerése” között. Előbbi annak a feltétel nélküli elfogadásnak az eredményeképpen alakul ki, amellyel a szülők viszonyulnak gyermekükhöz, és a személyt olyan „beépített” vérttel ruházza fel, mely megvédi az esetleges kudarcokkal vagy hétköznapi fenyegetésekkel szemben. Az önbecsülésnek és önelfogadásnak ez a formája nem függ a mások véleményétől vagy viszonyulásától, és ez teremti meg az alapvető bizalomnak azt a formáját, amely lehetővé teszi a személy számára, hogy szorongástól mentesen küzdjön meg olyan kihívásokkal, amelyek próbára teszik erejét és képességeit. Ezzel szemben az önbecsülés elnyerésére való törekvés olyan beállítódást képez, amely a személyt a siker, a teljesítmény, az eredményes cselekvés, a tökéletesség, mások elismerésének elnyerésére sarkallja. Ennek a beállítódásnak az értelmében valaki olyan mértékben szolgál rá az önbecsülésre, amilyen mértékben sikeresnek bizonyul, és elnyeri a többiek tiszteletét. A szerzők továbbá arra mutatnak rá, hogy az alapönbecsülés, és az önbecsülés elnyerésére való törekvés magas, illetve alacsony szinten képviselt formában egyaránt jelentkezhet. Ezek szerint azokban az esetekben, amelyekben mindkettő szintje magas, olyan teljesítményorientált személlyel van dolgunk, aki képes a megfelelő önbizalom birtokában relaxált attitűddel viszonyulni a kihívásokhoz és a velük való megküzdés eredményeképpen tovább erősíteni önbecsülését. Ezzel szemben, az önbecsülésre törekvő személynél, akinél a pozitív önértékelés elnyerésének igénye az alacsony alapönbecsülés talaján jelentkezik, az erőteljes szorongásból kifolyólag az ambíció magas szintje és a mindenáron teljesíteni akarás „toxikus” formákat ölt. Ezzel a megállapítással egybevágó eredményekkel zárult Flett és munkatársai (2003) vizsgálata is. Flették azt mutatták ki, hogy a szociálisan előírt perfekcionizmus és a depresszió összefüggését a feltétel nélküli önelfogadás („Unconditional Self-Accep-tance”, röviden USA) modellálja. Előbbi változó nagyjából az önbecsülés elnyerését célzó, kényszerítő formát öltő beállítódás megfelelője, míg a USA az alapönbecsülésé. Ezek szerint a kimagasló – vagy egyenesen elérhetetlenül magas – teljesítmények elérésére sarkalló külső nyomás akár depressziót is eredményezhet, de csak azoknak a személyeknek az esetében, akiknek alapönbecsülése alacsony. Ellenkező esetben az USA azon énvédő funkciója érvényesül, amelyről Johnsonék írnak, és amelynek oltalma alatt a személy még akkor is elkerüli kedélyállapota károsodását, amikor megkövetelik tőle, hogy olyan szinten teljesítsen, amelyen erre képtelennek bizonyul. A gyatra alapönbecsülésről még azokban az esetekben is bebizonyosodott, hogy szorongás forrását képezi, amelyekben a személy amúgy eleve lemond arról, hogy a teljesítményt hajszolva arasson le olyan babérokat, amelyek önértékelésének mutatóját feljebb srófolják. Ez mindenekelőtt annak a számlájára írható, hogy a kihívások elutasítása, a helyzetbe való beletörődés elkerülő viselkedésként jelentkezik. Ezzel szemben a belső elégedettségnek az a formája, amellyel a magas alapönbe-csülésű személy utasítja el a sikerekkel kecsegtető kihívásokat, beérve azzal, hogy konzerválja kielégítő önbecsülését, feszültség- és szorongásmentes állapotot biztosíthat (Johnson, 2002 nyomán).    

Megállapítható, hogy a gyatra önbecsülés feljavítása kedvező hatást gyakorol a pszichológiai jóllétre, és kívánatos irányban módosítja a személy magatartását, annak következményeképpen, hogy az önértékelést fokozó beavatkozások a szociális befogadottság érzését erősítik. Valójában az elfogadottságnak ez az érzése az, amely előidézi a kedvező változásokat, és nem maga az önbecsülés (Leary, 1999).

Baumeister és munkatársai (2003) megállapítják, hogy az önbecsülés magasabb szintje a boldogság érzésével és a személyközi kapcsolatok kedvezőbb kiértékelésével asszociálódik. Mi több, vizsgálatuk arra is rámutatott, hogy ezek a személyek magukat kellemesebb társként és a többiekre pozitív hatást gyakorlóként értékelik, bár a szerzők határozottak annak leszögezésében, hogy a nagyobb önbecsülés nem megbízható előrejelzője a társas kapcsolatok minőségének, ami esetleg annak a számlájára írható, hogy a megalapozatlan pozitív önértékelés megerősíti a személy meggyőződését azoknak az attitűdöknek a helytálló jellegében, amelyek valójában aláássák a kapcsolat minőségét. Nem véletlenül Baumeisterék végül arra a következtetésre jutnak, hogy az a manapság megfigyelhető trend, amely az önbecsülés minden áron való megerősítését erőlteti gyermekeknél és felnőtteknél egyaránt, más nyereséggel, mint a pillanatnyi csábító élvezettel, nem kecsegtet. Csak abban az esetben válhat a pozitív önbecsülés a jobb iskolai teljesítmények, a hatékonyabb társadalmi beilleszkedés vagy a kielégítő párkapcsolatok előidézőjévé, ha megizmosítását a megfelelő teljesítmény produkálásának feltételéhez kötjük. A silány produkciót honoráló taps vagy elfogult elismerés azt a meggyőződést erősíti meg, hogy a gyatra teljesítmény olyan magasra állított mércét képvisel, amelyhez a személy ezentúl is bizalommal viszonyíthatja megvalósításait.

És ezzel megérkeztünk a sikerrel kapcsolatos második megállapításhoz. Amikor a világot, amelyben élünk, sikerorientáltként határozzuk meg, arra utalunk, hogy ennek értékrendszerében a siker előkelő helyet foglal el. Vagyis a társadalom magas polcra helyezéssel honorálja a sikeresnek minősíthető személyeket, és bukottként címkézi azokat, akik nem ütik meg a mércét. Ez azt jelenti, hogy a siker leveti magánügy göncét, és intézményesített formákat ölt. Az egyén felmentést nyer saját teljesítményei minősítésének felelőssége alól, ám cserében szembe kell néznie azzal a reánehezedő nyomással, amely előírja a sikeres helytállás kötelezettségét.

Egyik legkézzelfoghatóbb következmény az a törekvés, amely a siker szubjektív ismérveit minél objektívebbre iparkodik felcserélni. A legnagyobb tisztelet kétségkívül a mérhető eredményeknek van fenntartva. A toplista, a bestsellerek lajstroma, a „rating” egytől egyig attól az erőfeszítéstől igyekeznek megkímélni, hogy nekünk kelljen eldöntenünk, mi a sikerként elkönyvelhető érték. Ebben a megközelítésben a siker már nem egy kedvező kimenetelű forgatókönyv, hanem statisztikai mutató. Nem X vagy Y irodalomkritikus hivatott dönteni egy regény értékéről, hanem az, hogy hány pénztárcát nyitott meg a könyv borítója. Nem belső tetszésünk határozza meg, hogy egy tévéműsor érdekes volt-e vagy sem, hanem az, hogy hány Mézga család kapcsolt rá jobb híján az adásra. Már a tudósok értékét is az határozza meg, hogy hány kilónyi tudományos dolgozatot termeltek – esetenként akár úgy, hogy ugyanazt a munkát, más címmel ugyan és más és más folyóiratoknál többször is eladják –, és nem az, hogy mennyire hoz valóban újszerűt a munka. Mi több, a számítógépes rendszerek számára az sem képez gondot, hogy kiszámítsák, hány szerző idézte a művet, aminek az a következménye, minél közhelyszerűbb területen tevékenykedik valaki, annál nagyobb esélye van, hogy banalitásait nagyra értékeljék. És ha nem lehet mérni, akkor minimum bizottságot (zsűrit) kell létrehozni, amely a demokratikus szavazat intézményével szentesíti a siker megítélésében lólábként kilógó szubjektivitást.

A másik következmény, hogy a sikert díjazzák, kirakatba helyezik, rámában falra akasztható formába préselik. A sikerrel való kérkedés a közelmúltban még kétes ízlésre utaló magatartásmintázatként lett volna elkönyvelve, manapság azonban a letarolt díjak leltárba vétele már a hivatalos CV-k kötelező rovatát képezi. Majd minden magára valamit is adó szakmának, egyesületnek megvan a maga elismerést intézményesítő rendszere, és ebben csak az a gond, hogy régi beváltak és valóban komoly elismerést kifejezők mellett elburjánzottak a „hozzunk össze magunk számára is valamit” alapon összebütyköltek. Az embernek önkéntelenül is az egykori szovjet államfő, Brezsnyev esete jut eszébe, aki – egykori tolmácsa beszámolója szerint – annyira megszállottja volt a kitüntetéseknek, hogy valahányszor közvetlen környezete valami rázós dolgot igyekezett elérni nála, előbb egy újabb medáliát manu-fakturáltak, amit aztán gyorsan a mellére aggathattak, és az ügy máris elintézettnek számított.

Alfred Nobelt, úgy tűnik, mintha neve is arra predesztinálta volna, hogy olyan alkotásokat jutalmazó díjjal társítsák, amelyekért soha nem kell gyászharangot húzni („no bell”). Nem véletlen tehát, hogy a róla elnevezett díj mind a mai napig a siker egyik legáhítottabb és legnagyobb tekintélyt élvező intézményesített formája. Épeszű ember nem tagadhatja, hogy számos olyan alkotó elme olyan munkáját honorálták vele, amely valóban mérföldkövet jelentett a tudomány vagy az irodalom terén. Mint ahogy azt sem, hogy azért nem egy esetben ragadt le a feltehetően nemes szándék a puszta szójáték szintjén. Elég, ha arra gondolunk, hogy például az elmegyógyászat olyan manapság szerencsés esetben is csak kétesként minősíthető felfedezésekért könyvelhet el Nobel-díjat, mint az elektrokonvulzív kezelés (hétköznapi nyelven sokkterápia) vagy a léleksebészetként is említett prefrontális lobotómia. A pszichológiában Hubel és Wiesel vonásdetektorokkal kapcsolatos kutatásait díjazták 1981-ben. Ezek jelentősége szempontjából mérvadó, hogy egy a kétezres években publikált, mintegy hatszáz oldalas kézikönyvben, amely a lélektan alapvető problémáinak bemutatását tűzi ki célul, Hubelék munkásságának majdnem fél oldal van szentelve. Azt, hogy hány szerző eredményeinek, elméletének szentelnek a szerzők több oldalnyit, nem állt módomban összeszámolni, de Freudtól Piaget-ig vannak egypáran. És egy magát mérvadónak feltüntető díj szempontjából az, hogy ki maradt kívül a díjazottak listáján (a pszichológia szakzsargonjában ezeket „álnegatívoknak” nevezzük), legalább annyira mérvadó, mint az, hogy ki kapta végül meg a kitüntetést. A szépirodalom területéről olyan neveket mellőzött a svéd akadémia, mint például Tolsztoj, Ibsen, Csehov, Strindberg, Kafka, Rilke, Joyce, Bulgakov, Saint-Exupéry, Dos Passos, Kazantzakis, Borges, Moravia, Buzzati stb. Szintén az igazságtalanul mellőzöttek listáját szaporítja, a békéért kifejtett tevékenység területén II. János Pál.

A díjak, díjazások és mindennemű ünnepélyes díjkiosztások hívei erre azt az érvet szokták felhozni, hogy egyetlen díj sem juthat el minden arra érdemesülthöz, ami alapvetően így igaz, csakhogy... Csakhogy ez nem akadályoz meg minket abban, hogy a szerencsés választottak mellé odabiggyesszük a titulust, míg az álpozitívaké mellé nem, vagy olyan, önmagukat komolynak feltételező intézményeket, mint amilyenek a világ minden kétséget kizáróan legtekintélyesebb egyetemei, hogy ezen díjazottak számára különleges privilégiumokat biztosítsanak. Ami azt jelenti, hogy egy képzeletbeli irodalmi rendezvény pódiumán a Nobel-díjas Henrik Pontoppidan és Carl Spitteler ülepe alá valamivel magasabb karosszéket csúsztat a „megadni a cézárnak ami a cézárnak dukál” alapon működő protokoll, mint az, amin a sokkal szerényebb (értsd: titulusokkal nem rendelkező) Franz Kafka és Jorge Luis Borges fognak helyet foglalni. (Annak eldöntését az olvasóra bízzuk, hogy kinek az életművéért fogják hamarabb kongatni a jótékony feledésbe merülés ominózus harangját.) És itt még nem szóltunk az Oscar-díjakat odaítélő társaság esetenként kifejezetten eredeti ízlésre valló döntéseiről vagy az akadémiai bizottságok által megszavazott kitüntetéseknek a megvásárlásáról, illetve inkább személyes kapcsolatokról, mint reális megmérettetésről szóló osztogatásáról.

A „szocializálódott” siker még vékonyabb ismérvét azok a külsőségek képezik, amelyek a „menőség” egyértelmű velejáróiként vannak számon tartva. Megismerik az embert az utcán, utánafordulnak, pletykák, botrányok főszereplőjévé válik, megjelenik a tévé képernyőjén. Úgy tűnik, az üvegfelületen való megjelenés mindennél nagyobb mértékben a siker státusszimbólumává vált. A Dirty Harry filmsorozat egyik epizódjának félresiklott sorsú szereplője arra készül, hogy felgyújtsa magát annak érdekében, hogy a lángok martalékává váló pillanat erejéig a névtelenségből a „szenzációs” esemény biztosította identitásig tornázza fel magát. Jellemző, hogy amint a tévések minden reményt szertefoszlatóan kijelentik: produkciójával nem kerülhet az esti hírek képernyőjére, azonnal hajlandónak mutatkozik elállni borzalmas következményekkel járó szándékától. Mifelénk valaki magasfeszültségű villanyoszlopra kapaszkodva figyelte köztudatba vonulásának biztosítását a helyszínre rendelt tévériporterek által. Minőségileg nem sokban különbözik ezektől azoknak a politikusoknak, csodagyógyítóknak vagy leáldozott csillagú előadóművészeknek az eljárása, akikről éppen a közelmúltban kezdett kiderülni, fizetnek azért, hogy híveik, kuncsaftjaik a tévé képernyőjén is beigazolódni lássák választásuk helyességét.

A siker tehát egyre inkább sikerességet jelent. Mintha a Lasch által az óceánon túl több mint negyedszázaddal ezelőtt felismert önimádat társadalma öltene egyre nyilvánvalóbban azonosítható formát mifelénk is. „Ma az emberek olyan elismerésre vágynak, mely nem tetteiknek, hanem személyes tulajdonságaiknak szól. Voltaképpen nem a megbecsülést kívánják, inkább azt, hogy körülrajongják őket. Nem dicsőségre vágynak, hanem a hírnév csillogására, izgalmára. Inkább irigyeljék, semmint tiszteljék őket... Nem az számít, hogy csinált valamit az ember, hanem az, sikerült megcsinálnia”, írja Lasch (1984, 78–79.).

A pszichológus szempontjából azt el kell ismerni, hogy a külső véleményekhez folyamodás nem idegen a siker megítélésében alkalmazott természetes eljárásoktól. A közelmúltban például MacDonald, Saltzman és Leary (2003) mutatták ki, hogy az ún. „vonás-önbecsülés” (a személyt tartósan jellemző, önmagához való pozitív viszonyulása) kialakulásához nem elégséges a személynek az a meggyőződése, hogy jól fejlett képességek birtokában lenne. Az idézett kutatók eredményei fényében az önbecsülés azt a meggyőződést is feltételezi, hogy a szóban forgó képességeket a többiek hasonlóképpen értékesnek minősítik. Leary (1999) egyébként alapelvként kezeli azt a felismerést, hogy a magas önértékelésből származó pszichológiai nyereségek arra vezethetők vissza, hogy az önbecsülés a szociális síkon való elfogadás érzésével kapcsolódik össze. Éppen a mások elismerése iránti éhségre vezethető vissza az a nap mint nap megfigyelhető jelenség, hogy olyan személyek panaszkodnak saját magukról kialakított lesújtó véleményről, akik amúgy kitűnő eredményeket könyvelhetnek el. Mi több, az önalábecsülés nem is feltétlenül annak a számlájára írható, hogy a személy közvetlen környezete nem méltányolná kellőképpen azokat a tulajdonságokat, amelyekkel az illető rendelkezik. Ami mérvadó, az a személy szubjektív véleménye arról, hogy a többiek hogyan gondolkodnak felőle, és ez még azokban az esetekben is alááshatja önbecsülését, amikor saját elképzelése nemcsak jelentős mértékben eltér attól, amit mások valójában gondolnak képességeiről, de ráadásul még a többiek által nyíltan és egyértelműen kifejezett elismerés és elfogadás nyilvánvaló tényének is ellentmond. Leary (2003) úgy vélekedik, hogy az emberek önbecsülésüket nem önmagáért igyekeznek megőrizni, hanem annak érdekében, hogy ezáltal elkerüljék a kizárást azokból a társas kapcsolatokból, amelyek fontosak számukra.  Kapcsolatokon belül a kedvező önértékelés az első garanciája: minimálisra csökkentették annak a lehetőségét, hogy a többiek elkerüljék, elutasítsák vagy orwelli értelemben „nemszemélyként” kezeljék őket.

Másrészről viszont a sikerességnek azok a magamutogató formái, amelyekről fentebb írtunk, jócskán eltávolodtak az egészséges önbecsülést biztosító hétköznapi eredményes helytállás ismérveitől. Úgy tűnik, a siker esetében ugyanazokkal a szintekkel számolhatunk, amelyeket Downie és munkatársai (1989) a fizikai fittség kapcsán írtak le:

1. a személy képessége, hogy egyszerű, hétköznapi feladatokat különösebb erőfeszítés nélkül kényelmesen hajtson végre;

2. az a képesség, amely lehetővé teszi a személy számára, hogy magas szinten specializálódott feladatokat hajtson végre (pl. hivatásos és teljesítménysportolók szintjén);

3. a szervezet teljesítőképességének maximumára való törekvés, a test „gépként” kezelése; nemritkán az egyre kimagaslóbb teljesítmények hajszolása kényszeres formát ölt, és a személy életvitele összeegyeztethetetlenné válik a kiegyensúlyozott, egészséges élettel.

Az első szint megfelelője a sikernek azon formáit foglalja magában, amelyek a hétköznapi élet megannyi – a legapróbbtól a legjelentősebbig terjedő – feladatának eredményes teljesítésére vonatkoznak. Azok a vizsgálatok, amelyek eredményeit e tanulmány első részében bemutattuk, lényegileg az ezen a szinten való teljesítésre vonatkoznak. Ami a második szintet illeti, ezen már tényleg csak a kiválasztottak képesek eredményeket felmutatni: a versenysportokat űzők, az alkotóművészek, tudósok, a dollármilliókat forgató üzletemberek. Nem véletlen: ahhoz, hogy valaki ezen a szinten sikeres legyen, kimagasló pszichés adottságokkal kell rendelkeznie. Golby és Sheard (2004) például, akik azt vizsgálták, a különböző szinteken tevékenykedő rögbijátékosok milyen személyiségvonásokkal rendelkeznek, megállapították, hogy a legeredményesebbnek tekinthető válogatott sportolók szívósság és mentális keménység szempontjából egyaránt jelentős mértékben fejlettebbek, mint a szerényebb sikereket elkönyvelő társaik. Előbbi egyébként azt jelenti, hogy nagyobb mértékben jellemző rájuk az elkötelezettség, a kontroll és a kihívások vállalásának képessége, míg utóbbi a negatív energia ellenőrzésének és a figyelem ellenőrzésének képességére vonatkozik. Golbyék eredményei alapján ezeket a tulajdonságokat akár úgy tekinthetjük mint a valóban legmagasabb szinten való sikeres helytállás kulcsát egy olyan kemény sportágban, mint amilyen a rögbi, de akár azt is feltételezhetjük, a csúcsteljesítményekhez más területeken is hasonló adottságok szükségesek, úgyhogy a legjobb, ha azok, akik ezeknek nincsenek birtokában, eleve alacsonyabbra állítják igényszintjük mércéjét. Ellenkező esetben arra kell számítaniuk, hogy keserű kudarcok sorozata jut osztályrészükül.

A legproblémásabb a pszichológus szempontjából azonban a harmadik szint marad. Ezen egyrészt egy olyan személyiségvonás birtokosait találjuk, amelyről számos vizsgálat mutatta ki az utóbbi időben, hogy komoly pszichológiai problémák forrását képezi. Shafran és munkatársai (2002) úgy határozzák meg a klinikai perfekcionizmust, mint az önértékeléstől való túlzott függőséget. A kóros tökéletességre törekvés szempontjából releváns önértékelésnek olyan erőfeszítésekhez kell kapcsolódnia, amelyeket a személy  valamely önszántából vállalt sztenderdek elérése érdekében fejt ki. Ezek az erőfeszítések komoly igénybevételt kell hogy jelentsenek a személy számára, valamilyen általa kitüntetett jelentőségűként értékelt területhez kell kapcsolódniuk, és a személynek annak ellenére kell ragaszkodnia hozzájuk, hogy nyilvánvalóan negatív következményekkel járnak. Az a séma, amelyet a klinikai perfekcionizmusban szenvedő személyek alkalmaznak önmaguk kiértékelésében, két szempontból is diszfunkcionális: elsősorban, túlzott függőséget mutat az említett sztenderdek elérését célzó erőfeszítésektől, melyek kudarca esetén az egyén önkritikusan, elmarasztalóan viszonyul önmagához, másodsorban pedig a mérce, amelyet képvisel, indokolatlan mértékben függ attól a területtől, amelyben a tökéletesség hajszolása kifejeződik (pl. szakmai előmenetel). Ez utóbbi azt eredményezi, hogy amennyiben az egyén karrierje nem üti meg a mércét, pszichés – sőt esetenként akár fizikai – diszfunkcióval kell számolnunk. A saját elvárások teljesítését célzó kísérletek kudarca által képviselt önromboló potenciál különbözteti meg a tökéletességre törekvés kóros változatát attól a formájától, amely egyértelműen a kiemelkedő megvalósítások és az egészséges alkalmazkodás szolgálatában áll. A klinikai perfekcionizmus esetében a kudarc az önbecsmérlés és önelmarasztalás tirádáját indítja be, miközben a személy a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja a túl magasnak bizonyult mérce lejjebb eresztésére. A gyötrő bűntudat és a kudarctól való rettegés szintén az önként vállalt sztenderdeknek való megfelelés iránti igény kóros változatára utal. Esetenként a perfekcionisták által magukra kényszerített szten-derdek valóban, az adott helyzet viszonylatában objektív mércével mérve is túlzottan magas igényszintet fogalmaznak meg, ez azonban nem feltétlenül szükségszerű. A tökéletességre törekvés szempontjából az meghatározó, hogy a mérce az egyén képességeihez, lehetőségeihez képest lett túl magasra állítva. Ez többek között azt a következményt vonja maga után, hogy amint elért egy bizonyos, előre kitűzött szintet, a perfekcionista rögtön feljebb  „srófolja” elvárásait. Az alapelv, amelyet a tökéletességet hajszoló egyén pillanatnyi sztenderdjei megfogalmazásában érvényre juttat, a „mindig jobban” formát ölti... 

A tökéletesség hajszolásának leírása érdekében több szerző folyamodott a metaforák eszközéhez. Hamachek (1978) szerint például a perfekcionisták „egyvégtében abban az emocionális lében főnek, melyet ők maguk kotyvasztanak szünet nélküli  tépelődésükkel, hogy vajon a megfelelő dolgot cselekszik-e”, míg Hollender (1965) fogalmazásában, az a személy, aki kényszeresen törekszik a tökéletességre, „úgy éli életét, mintha a termelő folyamat végtermékének minőségellenőre lenne”. Végül Horney (1970) számára a perfekcionizmus nem más, mint „a muszájok zsarnokuralma”. (A fenti idézetek Shafran és munkatársai 2002-ben publikált összefoglaló tanulmányából származnak.)

Hewitt és munkatársai (2002) ellenben a perfekcionizmus három összetevőjét különítik el. Ezek szerint a személy által önmaga számára előírt tökéletességre törekvés („self-oriented perfectionism”) mellett, amely a Shafran által leírt klinikai perfekcionizmus megfelelője lenne, számolnunk kell még azzal a mások által a személyre gyakorolt nyomással, amely arra kényszeríti az illetőt, hogy hajszolja a csúcsteljesítményt („socially prescribed perfectionism”), valamint azzal a személy által megfogalmazott követelménnyel, hogy a hozzá közel állók is elérjék a tökéletességet („other-oriented perfectionism”). Mi több, Hewitték azt is kimutatták, hogy a vizsgált változó összetevői közül éppen a szociálisan előírt perfekcionizmus az, amely a legerősebb összefüggést mutatja a kudarctól való félelemmel, vagyis a személy egy olyan sajátos viszonyulásával, amelyet Shafran is meghatározó jelentőséggel bíróként értékel a tökéletességre törekvés kóros jellegének szempontjából. Hewitték vizsgálatának eredményei szerint a mások által a személyre gyakorolt és a tökéletesség irányába mutató nyomás a depresszióval asszociálódik, de csak a kudarctól való félelem mediáló hatása mellett. Ez azt jelenti, hogy a szociálisan előírt perfekcionizmus kizárólag abban az esetben vezethet depresszióhoz, ha a személy ugyanakkor erős félelemmel reagálja le a kudarc lehetőségének gondolatát. Ennek a félelemnek a hiányában nem számolhatunk a muszájok zsarnokuralmának klinikai következményeivel. Ennek ismeretében figyelmeztet például Albert Ellis amerikai pszichológus arra, hogy mindazok, akik úgy vélekednek, igazából csak akkor lehet valaki sikeres, ha úgy érzi, sikeresnek kell lennie, valójában tévednek. Az segít, ha valaki erősen akarja, hogy eredményes legyen, de legjobb, ha nem érzi a „muszáj”-ok és a „kell”-ek kényszerítő – és éppen ezért nemritkán bénító – nyomását (Broder, 2001). A kudarcok nem minden esetben kerülhetők el, és a velük való megbirkózás képessége éppen úgy jelentős ismérve a lelki egészségnek, mint a sikerek eléréséé. Thompson és munkatársai (2004) vizsgálata azt valószínűsíti, hogy a kudarc megélése nagyobb mértékben függ attól, hogyan magyarázzák az érintett személyek negatív eredményeiket, mint attól, hogy nem voltak sikeresek. Ezek szerint azok a gyatrán teljesítők, akik kudarcukat valamilyen jellembeli fogyatékosságuk számlájára írják, globális önértékelésük hanyatlásával és tartós negatív érzelmi állapottal szembesülnek, vagyis fokozott mértékben sérülékenynek bizonyulnak a kudarc romboló következményeivel szemben. Mi több, ezek a személyek továbbra is gyengén teljesítenek, függetlenül attól, hogy a körülmények javulnak-e vagy sem. Az atléták kudarc esetén bevetett magyarázó stílusának vizsgálata nyomán Martin-Krumm és munkatársai (2003) alapjában véve a Thompsonékéval megegyező következtetéseket vonhattak le. Beigazolódott, hogy azok a sportolók, akik a rossz eredményeket olyan okokra vezették vissza, amelyeket időben stabilaknak és hatásukban globálisként értékeltek, eltérően a sikerek megmagyarázása érdekében megidézett ideiglenes és specifikus hatásúként felfogott feltételektől, kisebbnek látják a siker valószínűségét, szorongóbbak, és valóban gyengébben is teljesítenek. 

A patológiás perfekcionizmus diszfunkcionális következményei amúgy egyaránt megnyilvánulhatnak az érzelmi reakciók (pl. depresszió), a társas kapcsolatok (pl. elszigetelődés), a kognitív működés (pl. figyelemzavarok), a fiziológiai elváltozások (pl. krónikus fáradtság) vagy a magatartás (pl. a már befejezett feladat újra meg újra történő leellenőrzése, illetve a befejezett munka véget nem érő csiszolgatása) területein.

A siker a perfekcionizmuson kívül más szempontból is problémás attitűdöket szülhet. Egyesek abból kifolyólag válnak krónikusan elégedetlenné és boldogtalanná, hogy a sikeresség olyan külsőségeit hajszolják, amelyek elérhetetlenek számukra. Talán ezért is lenne megfontolandó, hogy milyen mértékben érdemes a körülrajongottság állapotát olyan vonzó fényben feltüntetni, mint ahogy ezt jelenleg tesszük. Nem lehet kétséges, hogy a rivaldafény ragyogásához képest sokan érzik saját életüket lehangolóan szürkének. 

Más esetben éppen a siker közelsége boríthatja ki a személyt. Yalom (1998) például több szerzőre hivatkozik, akik a „siker neurózisáról” értekeznek. Ennek áldozatai olyan személyek, akik a jól megérdemelt siker kapujában hosszú évek áldozatos munkájára készülvén koronát tenni, ahelyett hogy örömmámorban úsznának, oly bénítóan nyomott hangulat hatása alá kerülnek, amely nem egy esetben okozza a diadal partjától karnyújtásnyira bekövetkező belefulladást a kudarc tengerébe. Freud óta, aki „siker által hajótörést szenvedés” tünetegyütteseként említi ezt a jelenséget, sokan próbáltak meggyőző magyarázattal szolgálni erre a látszólag felfoghatatlan megtorpanásra. Amiben a Yalom által idézett szerzők körében teljes az egyetértés, az az, hogy a siker babérjairól való lemondás mögött szorongás fedezhető fel: félelem attól, hogy a személy elnyerje tulajdon apja meghaladásáért járó büntetését, a kasztrálást, félelem attól, hogy a tulajdon apjává váljon, félelem attól, hogy saját istene legyen. A különböző metaforák lényegileg ugyanarra az elrettentő perspektívára utalnak: arra, hogy a kimagasló megvalósításból táplálkozó siker elidegenít, az alkotót olyan magányosságra ítéli, amelyet meg kell különböztetni a Storr (1989) által leírt alkotó magánytól. Utóbbi az egyedüllétnek (angol eredetiben „solitude”) az a formája, amely egyaránt feltétele és megihletője az alkotó-munkának, míg előbbi a hétköznapi emberi kapcsolatok tengerében való zátonyra futás, látszólag legalábbis, éppen a siker következményeképpen, ennek olyan áraként, amelyet egyesek már nem hajlandók megfizetni. Az a rengeteg ellenpélda, ami arról szól, hogy igenis léteznek sikeres szerzők, sztárolt előadóművészek vagy tudós alkotó elmék, akik mindennél jobban akkor érzik magukat elemükben, amikor Oscar- vagy Nobel-díjak átvételé-nek reflektorfényében, toplisták behízelgő statisztikáiban vagy alkotásuk lelkes fogyasztóinak elfogult visszajelzéseiben fürödhetnek, akiknek vállait nem terheli meg elviselhetetlen gyötrelmet okozva az olyan jelzők áradata, mint „korszakalkotó”, „egyedülálló”, „lenyűgöző”, „felemelő”, „isteni” vagy éppen „zseniális”, hanem ellenkezőleg, a modern orvostudomány leghatékonyabb gyógyírjait megszégyenítő balzsamként kenegeti, akár azt a benyomást keltheti, hogy a fent említett félelem pusztán megalapozatlan elméleti feltevés lenne. Másrészről viszont az is tény, hogy azok a példák is véget nem érő listát eredményeznek, amelyek a „szent szörnyekként” kezelésbe beleroppantak. A Lasch (1984) által leírt „önimádat társadalma” sajátosan kettős attitűddel viszonyul bálványaihoz: egyrészről olümposzi magasságokba emeli, másrészről viszont magára is hagyja őket; hagyja magát meghódítani általuk, de ugyanakkor bosszút is áll azért a megaláztatásért, hogy fölébe merészeltek emelkedni, beletúrva magánéletük sötét zugaiba vagy megszellőztetve ennek dicstelenebb epizódjait. Sok esetben úgy tűnik, mintha a diadal, ami a majdani áldozat osztályrészéül jut, nem lenne egyéb, mint a későbbi nyilvános kivégzéshez minél több érdeklődést biztosítani hivatott reklámkampány. Ez az, ami egyeseket elriaszt, és a jó ég a megmondhatója, mennyi értéktől foszt meg minket a siker neurózisa.

Következtetésképpen leszögezhetjük, hogy a siker olyan pszichológiai természetű, erőteljes hatótényezőt képez, amelyiknek jótékony hatását feltétlenül ki kell használni mind a személyiség harmonikus fejlődésének, mind a lelki egészség biztosításának a céljából. Ugyanakkor azonban olyan kétélű fegyvernek is tűnik, aminek ésszerűtlen sztárolása a személyes értékek kifacsarásához vagy akár komoly pszichológiai problémák kialakulásához vezethet.

Irodalom

Baumeister, R.F., Campbell, J.D., Krueger, J.I., Vohs, K.D. (2003): Does High Self-Esteem Cause Better Performance, Interpersonal Success, Happiness, or Healthier Lifestyles? Psychological Science in the Public Interest. Vol. 4. No. 1 Pg. 1-44.

Broder, M.S. (2001): Dr. Albert Ellis—In His Own Words—On Success. Journal of Rational-Emotive & Cognitive-Behavior Therapy. Volume 19, Number 2,

Flett, G.L., Besser, A., Davis, R.A., Hewitt, P.L. (2003): Dimensions of Perfectionism, Unconditional Self-Acceptance, and Depression. Journal of Rational - Emotive & Cognitive - Behavior Therapy. 21. 2. 119-138.

Flynn, H.K. (2003): Self Esteem Theory and Measurement: A Critical Review. Thirdspace. Vol. 3. Iss. 1.

Golby, J., Sheard, M. (2004): Mental toughness and hardiness at different levels of rugby league. Personality and Individual Differences. 37. 933–942.

Hewitt, P.L., Flett, G.L., Besser, A., Sherry, S.B., McGee, B. (2003): Perfectionism Is Multidimensional: a reply to Shafran, Cooper and Fairburn (2002). Behaviour Research and Therapy. 41. 1221–1236.

Johnson, M. (2002): The importance of self-attitudes for type A-B, internality-externality and health status. Personality and Individual Differences. 33. 777–789.

Kerr, J.H., Wilson, G.V., Nakamura, I., Sudo, Y. (2005):  Emotional dynamics of soccer fans at winning and losing games. Personality and Individual Differences. 38. 1855–1866.

Lasch, C. (1984): Az önimádat társadalma. Európa Könyvkiadó, Bp.

Leary, M. R. (1999): The social and psychological importance of self-esteem. In: R. M. Kowalski&M.R. Leary (Eds.): The social psychology of emotional and behavioral problems: Interfaces of social and clinical psychology (pp. 197–221).

Leary, M.J. (2003): Commentary on Self-Esteem as an Interpersonal Monitor: The Sociometer Hypothesis (1995). Psychological Inquiry. Vol. 14. No. 3&4, 270–274.

MacDonald, G., Leary, M.R. (2005): Why Does Social Exclusion Hurt? The Relationship Between Social and Physical Pain. Psychological Bulletin. Vol. 131, No. 2, 202–223.

Martin-Krumm, C.P., Sarrazin, P.G., Peterson, C., Famose, J.P. (2003): Explanatory style and resilience after sports failure. Personality and Individual Differences. 35. 1685–1695.

Meulemann, H. (2001): Life Satisfaction From Late Adolescence to Mid-Life. The Impact of Life Success and Success Evaluation on the Life Satisfaction of Former Gymnasium Students between Ages 30 and 43. Journal of Happiness Studies. 2. 445–465.

Parker, J.D.A., Austin, E.J., Hogan, M.J., et al. (2005):  Alexithymia and academic success: examining the transition from high school to university. Personality and Individual Differences. 38. 1257–1267.

Parker, J.D.A., Creque Sr., Barnhart, D.L., Harris, J.I. et al. (2004):  Academic achievement in high school: does emotional intelligence matter? Personality and Individual Differences. 37. 1321–1330.

Roeser, R.W. (2001): To Cultivate the Positive. Introduction to the Special Issue on Schooling and Mental Health Issues. Journal of School Psychology, Vol. 39. No. 2, pp. 99–110.

Sassaroli, S., Ruggiero, G.M. (2005): The Role of Stress in the Association between Low Self-Esteem, Perfectionism, and Worry, and Eating Disorders. International Journal of Eating Disorders. 2005; 37:135–141.

Schneider, B. (2003): Strategies for Success: High School and Beyond. Brookings Papers on Education Policy.

Shafran, R., Cooper, Z., Fairburn, C.G. (2002): Clinical perfectionism: a cognitive behavioural analysis.Behaviour Research and Therapy. Volume 40. Issue 7. 773–791.

Shernoff, D.J.,  Csikszentmihalyi, M.,  Schneider, B.  Steele Shernoff, E. (2003): Student engagement in high school classrooms from the perspective of flow theory. School Psychology Quarterly. Vol.18. Iss. 2;  pg. 158.

Tafarodi, R.W., Milne, A.B. (2002): Decomposing global self-esteem. Journal of Personality. 70. 4. 443–483.

Thompson, T., Webber, K., Montgomery, I. (2002): Performance and persistence of worriers and non-worriers following success and failure feedback. Personality and Individual Differences. 33. 837–848.

Thompson, T., Altmann, R., Davidson, J. (2004): Shame-proneness and achievement behaviour. Personality and Individual Differences. 36. 613–627.

Wahler, R.G., Castlebury, F.D. (2002): Personal narratives as maps of the social ecosystem. Clinical Psychology Review. Volume 22, Issue 2 , Pages 297-314

Yalom, I. (1998): The Yalom Reader. Selections from the Work of a Master Therapist and Storyteller. New York, Basic Books.