Amikor messze túl a hatvanon, közeledve a hetven felé, igyekszik az ember mindenfélét számba venni, arról is el kellene gondolkodnia, hogy mikor érintette meg a siker. És most nem arra akarok kitérni, közelébe kerültem-e valamikor pályámon a gólemnek, hanem hogy kritikus olvasóként mi közöm volt hozzá. Ha az elmúlt hetekben-hónapokban én is szavaztam volna ama bizonyos Nagy Könyvre, most savanyú a szőlő alapon értetlenkedném, amiért az én könyveim, mármint az én legkedvesebbjeim (a mások által írottak) nincsenek a százötvenes, a százas vagy pláne a tizenkettes listán; azt is kifogásolnám, miért csak regényre lehetett szavazni, miért nem adtak esélyt a kiötlők a költőknek is. (És egy kicsit dagadna a keblem, hiszen mi, Korunk-beliek, miniszteriális, alapítványi meg szponzori segítség nélkül lebonyolítottunk egy, igaz, viszonylag szűk körű 20. századi legszebb versek versenyt – azt hiszem, elég szép sikerrel, legalábbis A teremtmények arca című kötetünk erről beszél.)

Visszagondolva, erős válogatás után, az olvasmányok olvasmányaira, három címnél állapodom meg: Búcsú a trópusoktól, Vad pálmák, Költő disznózsírból.

Az első egy vékonyka versfüzet volt, Szilágyi Domokos a szerzője (1969), mindössze hat – de hosszú – verset tartalmaz, történelmi és szubjektív remények és reménytelenségek költői enciklopédiája egy korfordulónak gondolt időpontban. Nem kapott semmilyen díjat – kapott helyette az illetékes évben egy feledhető verseskönyv; aminek viszont meglett az eredménye, mert emiatti felháborodásunkban hoztuk létre néhányan (elsősorban a Láng Gusztáv ötletéből) a tizenkét évet élt Pezsgődíjat (1972–1983), és 1973-ban Szilágyi Domokos is pezsgődíjas lett, a Sajtóértekezlet válogatott verseivel (köztük a Búcsú a trópusoktól hat darabjával).

A Vad pálmákat a kortárs világirodalom ismerőinek nem kell külön bemutatni – noha Faulknert a Nagy Könyvre szavazók és a saját jelöltjükért (tévében) lobbizók furcsa módon el-, kifelejtették. Nobel-díj ide, Nobel-díj oda – úgy látszik, az 1949-ben díjazott kiment a divatból. Hát nálam nem, számomra továbbra is ő a regényíró. És a Vad pálmák a könyvek könyve. A Yoknapatawpha County embertelen-emberi legendakörét nem tagadom meg (a magyarul elsőként olvasott Megszületik augusztusban-nal), de maradandó lelkesedésem Az öreggel kezdődött (1962-ben), ez teljesedett ki a különös szerkezetű Vad pálmákkal (1972), amelyben a két történet, a világgal már nem, csak egymással törődő emberpáré és a fegyencé, az öregé összekapcsolódik.

A harmadik, szívem szerinti könyvet Tolnai Ottó írta, Palicson (Szabadka határában). Nem csak azért szeretem, mert a szerző is szereti tágasan, egészében látni a magyar irodalmat, nem határolva el a szomszédoktól, és mert ő is szereti (bizonyára nálam is jobban) az Adriát. A humorát is szeretem – a cím, Költő disznózsírból, önmagáért beszél –, mint ahogy a dráma iránti különös érzékét is értékelni tudom. Ez a nagyon friss könyv (2004) a maga öntörvényű módján született, felrúg minden kötöttséget, szabadon asszociál – és mégis összeáll egy átlátható szerkezeté. Tolnai Ottó nyelvi fantáziáját pedig nem most kell felfedeznem, ám megerősödöm abbeli véleményemben, hogy egy nagyon jelentős költő és próza- meg esszéíró él a Vértó közelében. Az már külön örömöm (és személyes sikerként is számon tartom), hogy 2005-ben neki adhattuk át (Budapesten) az Irodalmi Díjat.