„Láttam a sikert én, szőke volt, másfél mázsa”, kezdhetném kissé fanyalogva, egy kis divatos, intellektuális fölénnyel, és kivághatnék egy beszédet arról, hogy ó, nem, a költőt nem érdeklik az evilágiak, a költőnek a siker nem fontos, mert a költészet levegője, a benne rejlő metafizika mindennél többet ér, mindenért kárpótol. Mondom, kivághatnám a rezet így is, és nem is hazudnék nagyot, hisz azért előkandikál még belőlem az a kamasz, aki véres-komolyan tekint a világra, és hiszi, hogy a költészetnél fontosabb dolog nincs. De ugyanakkor ma már tudom, hogy biza „nagy költőként” csak egész kis részét éljük le életünknek, maximum a hajnali órákban vagy este, mikor odaül az ember a papírhoz – és tudom azt is, hogy napközben ugyanaz vagyok, mint a taxisofőr szomszéd, kinek az egyetlen gondja az, hogy eltartsa a családját (és ez a gond nem is kicsi). Ezért azt mondom, amit minden normális ember (a költőket most hagyjuk) mondhat: igen, jó, ha olvassák a verseimet, jó, ha jól megfizetnek érte. Velem mindkettő megtörtént, úgyhogy sikeres embernek tartom magam – azt viszont keserű szájízzel mondom, hogy a kánonba nem sikerült igazából betörnöm (de minősítse ez inkább a kánont, ne engem, ágaskodik fel bennem a székely, úgyis előbb-utóbb ők veszítenek).

Igen, sikeresnek tartom magam, mert vannak értő olvasóim. Most nem arról van szó, hogy irodalomtudósok, -történészek olvasnak és írnak rólam kritikákat (ez ugyan nem árt, de különösebben nem is melegít), hanem arról, hogy egyáltalán vannak olvasóim, akik azért veszik a kezükbe a verseimet, mert kedvük van rá. A mai internetes világban sok mindent megtudni, például azt is, hogy mit gondol róla az az olvasó, aki nincsen az „irodalmi brancsban”, s akinek a véleménye számomra a legfontosabb. Egy kis irányított kereséssel – mely elsősorban nem a névre, hanem a versekre, sorfoszlányokra irányul – a blogokban (internetes naplókban) mérem le magam (a kis hiú): van-e értelme annak, hogy írok? És higgyék el, nincsen nagyobb dicséret, mint amikor az ember azt látja, hogy egy csitrilánynak az év első havazásáról az én Első havam jut eszébe (és ugyanúgy gyötrődik, mint amikor én írtam a verset), vagy egy másiknak szerelmi bánatában az, hogy „a kor, amelyben élünk, mondhatnánk, érdekes”. Az már csak hab a tortán, hogy néha a nevem is megjelenik (sokszor pedig nem), például Sántha és a Kispál párosításban, abban a kontextusban, hogy kiket vesz elő a polcról vagy hallgat meg, ha bajban van. (Máris hallom a háttérben a brancs gúnyos röhögését, hogy azzal az olvasóval valami baj lehet. Hát tudja isten – azt viszont megtanultam, hogy nem adok már rájuk, mármint az irodalmárokra, hisz éppen ők: a költők és az írók  a legrosszabb olvasók, mert nem a lényeg, hanem a szakma érdekli őket.) És amikor olvasom ezeket a naplókat, félek is kissé, hisz kiderül, bármennyire próbálok elbújni a versben, vannak, akik átlátnak rajtam, akik megérzik azt, amit én sem mertem annak idején tisztán megfogalmazni (magamnak sem), és amit homályosan, értelmezés nélkül betettem a versbe. Még szerencse, hogy az olvasó a másik oldalon van, és úgy érzi, hogy én találom ki az ő legbelsőbb gondolatait, nem ő az enyéimet. Sokszor jön, hogy odamenjek hozzuk, pontosabban beírjak a blogba, hogy fel a fejjel, és az istenért, ne csinálj semmi bolondságot –  de aztán leteszek erről, mert hogy is nézne az ki, no meg mi értelmeset mondhatnék nekik, mikor ugyanazok a félelmek vannak bennem is.

A legambivalensebb érzést viszont az kelti bennem, amikor a sok irodalomtudományi szakkifejezéstől hemzsegő (hivatásos) kritika közt akad egy olyan, mely túlhatol a felszínen, átlát az én elterelő hadműveleteimen, és ország-világ elé tárja, hogy mit gondolok. Legszívesebben odaszólnék, hogy hallgasson, ne tegyen ki engem meztelenül a világ elé – de (és itt jön be a költő hiúsága) elégtétellel is tölt el, hogy netántán az irodalmi kánon is felfigyel, és neadjisten bekerülök a tankönyvekbe.

Ugyanakkor volt alkalmam megtapasztalni az irodalmi siker másik, anyagi oldalát is (a Kemál és Amál című kötetem kapcsán, az Ulpiusról). Itt csak azt tudom megismételni, amit az interjúkban már elmondtam: ugyan jól jött a pénz is, de számomra legfontosabb az volt, hogy akadtak emberek (mármint a kiadó), akik ától cettig ismerték a verseimet, akik szerették azokat, és akik emiatt belefogtak egy olyan kockázatos vállalkozásba, amelybe én nem mertem volna belevágni (ti. hogy tízezres példányszámban nyomják ki egy Magyarországon eléggé ismeretlen szerző verseskötetét). És higgyék el, nem tudom komolyan venni a tamáskodók érvét, hogy bizony a kiadót a kőkemény érdek vezérelte – beh jól állna  a költészet szénája, ha így lenne! –, azt viszont igen, hogy a kiadón belül akadtak emberek (olvasók), akiknek a verseim elvették az eszét. Na ezt próbáld, KAF, utánam csinálni!