Egyik huszadik századi klasszikus írónk gondolatából indulnék ki, aki a szavakról állította, hogy azok olyanok, mint a hírnökök: „mindazt a jót és rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jöttek” – írta. Nekünk meg, akik ugyanazt a nyelvet beszéljük, a hírvivőknek kijáró módon kell fogadnunk őket. A magyar szóról emellett megjegyzi, hogy az a nép nemzetté formálásában játszotta a főszerepet, ennélfogva számunkra a legnagyobb ereklye. Egyértelmű tehát, hogy – amint írta – „kegyelet, hűség és becsület illeti őt” (Tamási Áron). A kritikus meg – aki nem műveli, legföljebb magyarázza a csodát – a művekhez, a hiteles és érvényes alkotásokhoz viszonyulhat azzal az érzülettel, mint amivel az író a szavakhoz, a nyelvhez. A művekből próbálja kihallani, hogy milyen üzenettel érkeztek azok. Még akkor is így van ez, ha az utóbbi évtizedekben mind az írói személyiség, mind a nyelvi kifejezhetőség kétségessé vált. Nyelv által szólhat ugyanis az író a legmélyebb nyelvi válságról is...

A kritikus számára tehát a primér élmény helyett főként a nyelvi objektivációk által hordozott élmények adottak. Induló kritikusként, több mint két évtizeddel ezelőtt egy huszadik század eleji gondolkodónál találtam rá e probléma frappáns megfogalmazására, hogy tudniillik „a forma a valóság a kritikus írásaiban” (Lukács György), ma pedig egyik kiváló költőnk ezzel összecsengő gondolatát idézném, miszerint „a költők művükkel és példájukkal legalább annyira lehetnek ihletadók, mint a közvetlen lét vagy tárgyi világ” (Nagy Gáspár).

Az ihletadó művek különben indulásom idején s végig az 1980-as évek Romániájában, ha meg is születtek, komoly akadályokat leküzdve juthattak el „lélektől lélekig”. A hazai, romániai magyar írói műhelyekben születetteknek eleve veszélyeztetett volt úgymond a kihordásuk és a létük, megkínzottan, fáradtan érkezhettek, mint ama hírnökök, mások, az anyaországban és másutt létrejöttek viszont országhatárokon átsurranva, nagy kockázatokat vállalva érkeztek, de nemegyszer le is buktak. Emlékezetesek maradtak mind a mai napig azok a „találkozások” is, amikor a diktatúra mindennapi tapasztalati valóságát rögzítő művek gépiratban, kézről kézre adva érkeztek két- vagy négyrét összefogott papírlapokon, más esetben meg az ellenőrzött levegőégen keresztül keltek útra, s juthattak el a távoli rádióhallgatókhoz, mondhatni: az igére várakozókhoz.

Ki mondaná, hogy nem kegyelet, nem hűség és nem becsület illette az ilyen műveket? Azt tartom, hogy hűséget és hozzáértést egyaránt elvárhatunk attól, ki nemcsak érzi, de érteni is véli, s értelmezni is megkísérli a műveket. Az irodalom iránti hűséget még diákként volt szerencsénk megtapasztalni ébresztő hatású tanároktól a szülővárosban, a magyar nyelvhaza keleti peremén, a székelyföldi Kézdivásárhelyen. (Iskolai folyóiratunk különben Ébredés címmel jelent meg azokban az években.) Igaz, a hűséget nemcsak mint állhatatos ragaszkodást foghatjuk fel, hanem – hogy egy kölcsönzött gondolatra hivatkozzam – olyképpen is, mint „az emlékezet szabad éltetését” (Nagy Gáspár). A hozzáértés pedig a felkészültség, jártasság, szakismeret jelentésben értendő. Ezek elsajátítására volt jó alkalom a kolozsvári bölcsészkaron az 1970-es években, de később is, hiszen kiváló irodalmárok, bátor írástudók álltak ott a vártán, akikhez reménykeltő volt – s lehetett is! – fordulni. Megtanulhattuk a tudományosság alapkövetelményeit figyelembe venni, azt, hogy eleget kell tenni az interszubjektivitás, a kifejtettség, az ellenőrizhetőség és az ismételhetőség követelményeinek. Aztán nem lehetett figyelembe nem venni – sőt a kritikusi munka során alkalmazni is próbáltuk – azt a szempontot, ami Németh László megfogalmazásában így hangzik: „Nincs barbárabb, mint a külföld szempontjait fordítani a magyar irodalom ellen. De nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkodni magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondolkozott.”

Íme, néhány mozzanat, amely valamiként meghatározta, hogy széttekintvén milyen irodalmi horizontokat képes érzékelni és érzékeltetni 2005-ben egy kritikus, aki ott él, ahol még létező valóság a korona, igaz, nem mint fizetőeszköz, se nem mint jogi személy. Mindössze közlekedési eszköz, mely Székelyföldet összeköti Budapesttel.

*Elhangzott 2005. június 4-én az Irodalmi horizontok című kötet bemutatóján Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.