Párizsi napló

2005. május 20-án halt meg Paul Ricœur. Ez a rövid írás olyan pillanatban fordul az eseményhez, amikor az már nem hír, de még nem lett a szakmai megemlékezés tárgya sem. Minthogy a nekrológ műfaja egyre kiaknázottabb forrása lett a társadalomtudományoknak, én is ezeket a Ricœur haláláról szóló tudósításokat1 nézem meg. Kérdéseim ezek: milyen egy filozófus-élet és filozófus-halál a 21. század legeslegelején; illetve milyen filozófus halála és élete ez a történet?

Az életrajz. Ricœur nekrológírói mind abból indultak ki, hogy illusztris halottról beszélnek. A cikkek tétje tehát nem a személyiség kilétének magyarázata, hanem inkább a hírnév genealógiájának dokumentálása. Ez a tendencia teszi, hogy az életrajz egyszerre mutatja fel az egyedien sikeres filozófust, de azokat a normákat is, melyeknek egy filozófusnak meg kell felelnie, ha társadalmilag a „filozófus” státusra tart igényt. Négy ilyen összetevő ismétlődött meg a nekrológokban: az életmű és annak a filozófia kortárs tendenciáiba való integrációja, a kérdéses személyiség intézményes hovatartozása és szakmai karrierje, a nemzetközi tudományosságban elfoglalt helye, azok a nemzetközi díjak, kitüntetések, melyeket megszerzett, valamint – s ez valamennyire francia sajátosság – milyen közéleti szerepet vállalt, illetve amennyiben nem vállalt, visszavonulása mivel magyarázható. Ha a négy összetevő mindenikének több elemet is megfeleltettek, az életrajz szinte teljesen adott, a szerzőnek egy adóssága marad: történetbe, genealogikus struktúrákba helyezni az összetevőket. Vagyis megteremteni a biografikus illúziót. Ennek értelmében Ricœurnél nem szabad megfeledkezni protestáns neveltetéséről, a müncheni tanulmányokról és a német filozófia folyamatos befolyásáról, a második világháború alatti fogságról, melynek Jaspers felfedezése köszönhető. A nekrológok a fenomenológia, az egzisztencializmus és a hermeneutika tapasztalatát az élettörténet sorseseményeivé alakítják. Igaz is, a harminckét önálló kötetből összeálló életművet ezen élmények sorsszerűvé avatása nélkül lehetetlen megmagyarázni. Az életrajzok másik kulcseseménye a nanterre-i egyetemen való dékánoskodás 1966 és 1970 között. Igen, a kritikus ’68-as történések idejében is. Az eseményekkel való szimpatizálás és az adminisztratív szerep előírta feladatok közötti ellentmondással magyarázzák ezek a rövid írások Ricœur politikai közéletből való visszavonulását és a nemzetközi egyetemi oktatás felé való orientálódását. Chicagóból 1992-ben tér vissza újra a nanterre-i egyetemre, ezúttal professor emeritusként. Az életében neki ítélt tizenhárom díjból mindössze három francia, de közöttük van a Francia Tudományos Akadémia filozófiai életműdíja. 1988-ban életművét tematikus konferencia értékelte ki a cerisyi konferenciaközpontban. Ricœur tíz akadémia tagja és a világ harminc egyetemének doctor honoris causaja. Talán ez a szám a Babeş–Bolyait is tartalmazza.2 Íme, ez a lélegzetállító érdemlista jelenti azt, akit a nekrológok „keresztény filozófusnak” neveznek.

Tény és való. A cikkek másik műfaji adottsága, hogy halálról tudósítanak. Ezért integrálják az életrajzot a halál bekövetkeztének körülményeiről szóló igaz történetbe. Megteremtik azokat a valóságeffektusokat, melyekkel a történet az olvasók aktualitása is lesz. A Le Monde egyenesen a család hivatalos nyilatkozata előtt tudósít a halálról május 21-én, szombat hajnalban. A halál ugyan csütörtökről péntekre virradólag következik be 2005. május 20-a hajnalán, közölhető hírré azonban csak a szombati nap folyamán válik. A cikkek ilyen részleteket közölnek: a halál oka szívbetegség, bekövetkeztének helye Ricœur Chatenay Malabry-ban levő lakása, a halál természetes körülmények között következett be a csütörtökről péntekre virradó éjszakán, és alvás közben érte a filozófust. A halott fia azt nyilatkozza, hogy csütörtök este a halál lehetséges bekövetkeztének semmilyen jele nem volt látható apján, annak ellenére, hogy a kilencvenkét éves Ricœur már régen szívbeteg volt. Egy információ viszont nem szivárog ki: a temetés időpontjáé. Ricœur végrendeletében meghagyja, hogy temetésén csak a szűk család vehet részt, az időpontot és a helyszínt a sajtóban nem közölhetik. A hozzátartozók betartják az előírást. Ricœur temetésén nem vonulnak fel a tömegek. A halál körülményei viszont mindannyiunk kis mikrotörténetei közé íródnak.

Akik részvételtek. A tudósítások legterjedelmesebbikét a Libération közli. Nem véletlen, hiszen a baloldali orientációjú lap szolgálja ki leginkább a francia értelmiség információs igényeit. A cikk címe (De battre Ricœur s’est arrêté) Jacques Audiard május 16-án bemutatott filmjének címét írja át (De battre mon cœur s’est arrêté), s ezzel a filozófus nevében rejlő szójátékra is figyelmeztet. A cikkíró Robert Maggiori filozófiatanár és a Libération munkatársa, aki főként a ’68-as generációra vonatkozó cikkeket közölt: interjút Derridával, recenziót Derrida, Bourdieu köteteiről, és filozófiai munkái miatt nevezték már az „állatok filozófusának” is. Ugyanabba a közéleti ambíciókkal rendelkező újságíró-kategóriába tartozik, mint a korábban már citált Didier Eribon. A méltató és eksztatikus írásra hivatkoznak majd a nem kulturális profilú folyóiratok megemlékezései. Érdekesebb viszont a részvétet nyilvánítók Nouvel Observateurben közölt listája: nyolc név szerepel rajta, két újságíró és hat közéleti személyiség. A sort éppen Jacques Chirac nyitja, majd felvonulnak Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök, François Fillon tanügyminiszter, Marie-George Buffet, a francia kommunista párt főtitkára, Renaud Donnedieu de Vabres kultuszminiszter, Jean-Arnold de Clermont, a francia protestánsok föderációjának elnöke, illetve Jean-Marie Colombani, a Le Monde főszerkesztője és Olivier Mongin, az Esprit főszerkesztője. Az Esprit párhuzamosan kiírta a Ricœurhöz kapcsolódó tematikus szám hirdetését is, hiszen a lapnak a filozófus munkatársa volt. A többi hét megemlékezés viszont annál érdekesebb. Chirac, Raffarin, Fillon és Buffet nyilatkozatai fogalmaztak a legáltalánosabban, a többi viszont néha még azt az illúziót is keltette, hogy a rövid szövegnek a filozófus életművére vonatkozó értelmezési igényei is vannak. Mindenik igyekezett azonban egy szlogenszerű mondatban kivonatolni a Ricœur-jelenség értelmét. Chirac az egyik legszabadabb gondolkodónak és a másikkal szembeni tisztelet szószólójának nevezte Ricœurt. Raffarin egy markáns francia hang halálát gyászolta. Fillon a személyes felelősségtudat nagy tanítását látta Ricœur filozófiájában. Buffet korunk meghatározó hangjának nevezte a filozófus életművét. A kultuszminiszter azzal helyezte Ricœurt a Hannah Arendt-féle filozófiai tradícióba, hogy életművét a kor markáns eseményeire adott válaszként értelmezte. A protestánsok szóvivője, nyilván, a filozofikus következetesség és a keresztény hit szétválaszthatatlanságát emelte ki ezen gondolkodás jellemzőjeként. A Le Monde meg a Város filozófusát temette el Ricœurrel. Mongin metaforikusan jellemezte Ricœur filozófiáját a folyamatosan úton levő gondolkodásként. A filozófushalált sikerrel avatták tehát közéleti eseménnyé.

Ezek után már csak az értelmező igényű megemlékezésekre, a Ricœur-emlékszámokra és -tanulmánykötetekre kell várni. Illetve némi rosszféleséggel azt számolni, van-e még életben valaki a huszadik század második felének vezető filozófusgondolkodói közül. Errefelé már egyre egyértelműbben anekdotáznak a filozófia újabb hőskorának végéről és járják be, hozzák létre az egykori nagy gondolkodók lieux de mémoire-jait.

JEGYZETEK

1. Reprezentativitásuk miatt négy forrásra hivatkozom: a Le Monde 2005. május 21-ei cikkére (Le philosophe Paul Ricœur est mort), a Libération 2005. május 21-ei cikkére (De battre Ricœur s’est arrêté, Robert Maggiori), a Nouvel observateur május 31-ei cikkére, illetve a Radio France Internationale itt elérhető cikkére: http://www.rfi.fr/actufr/articles/065/article_36312.asp. A Nouvel observateur-beli cikk későbbi ugyan, mint a másik három, de közli neves személyiségek nyilatkozatait.

2. Paul Ricoeurt 1999-ben avatta Kolozsváron díszdoktorává a Babeş–Bolyai Tudományegyetem.