Az iskola a társadalomban többféle funkciót tölt be, az oktatás mellett színtere a szocializációnak, az erkölcsi nevelésnek, mindannak, amit „társadalmi tőkének” nevezünk. Az iskola a többi közösségi formával, a családdal, a szűkebb környezettel, a kisebb-nagyobb közösségekkel és más hálózatokkal mindinkább fel kell hogy vállalja a sajátos kompetenciafejlesztés mellett a társadalmi problémák – az erőszak, a diákok és a generációk közötti konfliktusok, a környezetvédelmi, nemi és etnikai kérdések stb. – megoldását. Erre a romániai oktatás még csak most készül fel. Ugyanakkor a szociális gondoskodás nem képes megbirkózni jó néhány körvonalazódó társadalmi problémával, amilyen például az iskolázatlan fiatalok potenciálisan ketyegő pokolgépe. A folytonosan és egyre nagyobb ütemben változó társadalmi, gazdasági feltételek hatására az oktatásügy már nemcsak generációnként kénytelen komolyabb megújulást – reformot – átélni, hanem már a menet közbeni szabályozására is állandó szükség van. Ezért merül fel a kérdés, hogy mit és mennyit indokolt megtartani, illetve mennyit kell újítani az oktatásban.

Az oktatás korszerűsítése

Romániában a kilencvenes években kezdődött el a sok ellentmondással, útkereséssel és hiányosságokkal jellemezhető oktatási reform, ami bizonyos vonatkozásaiban mind a mai napig tart. Az oktatás folyamatos reformjának szükségességét senki nem vitatja, és azt sem, hogy nem könnyű a reform megvalósítása. Az iskolai reform elkerülhetetlen, hiszen a valóság egyre szigorúbb követelményeket támaszt, az iskolák folyamatosan változó körülmények közepette működnek, komoly szociális problémákat kell kezelniük. Az iskoláknak nagyobb társadalmi szerepet kell vállalniuk a közösségi értékek terjesztésében, az egészségügyi felvilágosításban, a multikulturalitás oktatásában stb. Segíteniük kell a fiatalokat azon képességeik fejlesztésében, hogy önállóan képesek legyenek a tudás megszerzésére, az együttműködő csoportmunkára, a problémamegoldásra.

Az oktatásban aktív szerepet játszó tényezők között mindig megtalálhatók azok, akik az innovációs törekvések élére állnak. Az alulról felfelé javasolt változásokat nehezebb általánossá tenni, mint a felülről lefelé irányuló reformokat. Az a folyamat tűnik járható útnak, amelyben a fentről jövő forrásokat hatékonyan használják fel az alulról induló kezdeményezések támogatására. A lassú és vargabetűs decentralizációs intézkedések, valamint a kismértékű iskolai autonómia ellenére Romániában lehetőség van az iskolai közösségekből kiinduló megújulási törekvések megfogalmazására és az ezekkel arányos mértékű megvalósításokra.

A tudásértékű világban, a globalizáció, valamint az információs és kommunikációs technológia megjelenésével az iskola a hangsúlyt mindinkább a kritikai és a kreatív gondolkodás fejlesztésére, a problémamegoldásra, illetve az együttműködésen alapuló csoportmunkára kell hogy helyezze. A hagyományos oktatási stílusok túlzottan didaktikus megközelítéseikkel, hagyományos oktatási módszereikkel már nem képesek az új kihívások megoldására. A tanárnak ebben a helyzetben mindinkább „tudásmenedzser” és „tudásfacilitátor” szerepet kell vállalnia.

Az oktatás kérdése a politika szintjén is egyre nagyobb szerepet játszik. Az iskolaigazgatók egyre több szervezési feladattal kerülnek szembe, és ők már nemcsak az iskola tanári közösségének tagjai közül, hanem más körökből is kikerülhetnek. Nálunk is várható, hogy az iskola vezetői sorában egyre gyakrabban megjelennek a képzett adminisztrátorok is, akik az adminisztratív munkában segítik majd az igazgatót, utóbbinak ezáltal több ideje maradhat az iskola pedagógiai vezetésére. Az iskolaigazgatás alapvető irányítási és vezetési feladatai közé tartozik a stratégiai iránymeghatározás és iskolafejlesztés, a tanítás és tanulás, a tanári kar vezetése, irányítása, pontos és hatékony beosztása, valamint a feladatok számonkérése. Ezenfelül a diáktanácsok, iskolaszékek, alapítványok is egyre erőteljesebben bekapcsolódnak az iskolavezetés problémáinak a megoldásába.

Ha az iskolák nagyobb autonómiához jutnak majd olyan területeken, mint a költségvetés vagy a humán erőforrásokkal való gazdálkodás, akkor az igényeiknek megfelelő irányításra való törekvések és az eredmények külső számonkérése között bizonyára feszültség fog megjelenni. A szülőknek „fogyasztókként” történő fellépése és iskolamegválasztási szabadsága az iskolák „szolgáltatói” piacán csak tovább növelheti a megjelenő feszültségeket.

A hagyományőrzés mint a fejlődés akadálya

A nagy múltú iskolák, ahol őrzik még az iskolairányítási tradíciókat, stílusokat és gyakorlatokat, a fejlődéssel szemben passzivitást és érdektelenséget tanúsíthatnak, a hagyományoknak a fenntartására törekednek. Holott a megváltozott körülmények között egyre hatványozottabban szükségessé válik, hogy elemezzék tanulóik oktatási igényeit, és hogy azoknak a kielégítése érdekében változásokat eszközöljenek az iskolavezetési és irányítási stratégiájukban. Különösen a középiskolai tanárok hajlamosak az iskolai céloktól eltávolodva, elszigetelődve folytatni tevékenységüket. A tantárgyakhoz kötött egyetemi tanárképzés, amelyet hagyományosan a diszciplínák elkülönülése jellemez, csak megerősíti őket ebben a meggyőződésükben. Ezzel magyarázható, hogy némely tanár érdektelen az együttműködésen alapuló tanítási módszerek megismerésével és alkalmazásával szemben. Kivételt általában a nyelvtanárok képeznek, akik élen járnak a korszerű oktatási módszerek alkalmazásában, valamint az általános iskolai szinten tanító tanárok, de különösen az elemi osztályokban tanítók, akik gyakran alkalmazzák a csapatmunkák, és a gyerekközpontú oktatásra helyezik a hangsúlyt.

Az alternatív pedagógiák új oktatási stratégiáinak, megváltozott ellenőrzési, értékelési és felmérési módszereinek az alkalmazása kihívásokon és változásokon alapuló folyamat, amit alapos felkészülésnek kell megalapoznia. Ezt önként kevesen vállalják, és azokkal szemben, akik mégis ezeket a módszereket alkalmazzák, az iskolavezetés, de különösen a kollégák részéről legtöbbször értetlenség, esetenként ellenszenv nyilvánul meg. Nem elegendő a tanárokat bevonni a reform folyamatába, a fejlődés követéséhez megfelelő stratégiákra van szükség. Jelenleg a folyamat értékelését alig követi szabályozás. Az alternatív stratégiák szerinti eredményes munka nagyon igénybe veszi a tanárt, éppen ezért huzamosabban ezt nem lehet alkalmazni.

A hagyományőrzés mint a fejlődést elősegítő gyakorlat

Közismert az egykori budapesti fasori evangélikus vagy a jelenlegi piarista gimnáziumban végzettek kimagasló tudása és emberi tartása. De a kilencvenes években Romániában újraindult felekezeti oktatás példái is hasonló tanulsággal szolgálnak. Érdemes megvizsgálni ezeknek a tényeknek az okait. Megállapítható, hogy ezekben a tanintézetekben a tanulók kezdetben  külső motiváció – a hagyományok – alapján szokják meg a rendet és a fegyelmet, ami fokozatosan belső igénnyé, meggyőződéssé alakul, az önművelés és az önnevelés formáját öltve. Ennek eredményeképpen a legtöbben önuralomra és kitartásra képesek, ami a komoly felkészülés alapfeltétele. A hit és a művészetek állandó instrospekcióra, saját maguknak a világgal, a közösséggel és másokkal való összevetésére adnak lehetőséget, megteremtve a feltételeket személyiségük önálló fejlesztésére. Ezekben az iskolákban a tanárok tudása, emberi tartása majd minden esetben követendő példát, biztos fogódzót, tekintélyt jelent. Az ünnepek fennköltsége biztosíthatja azt a közösségi együvé tartozási érzést, ami a tanítási-tanulási folyamatot élményszerűvé varázsolja, ahol a megfelelő és rendszeres megterhelés eredményeképpen elért sikerek megérdemelt jutalomban részesülnek, kialakítva az önbizalmat, a helyes önismeretet és közösségi felelősségtudatot, a szerény és egyenes emberi tartást, a sikerorientált beállítódást. E tanulók számára az iskola az egész életet meghatározó élménnyé válik, olyan élménnyé, amire mindig szívesen gondolnak vissza, ahova a hagyományos osztálytalálkozók alkalmával mindig visszatérnek, és ahova maguk is beíratják majd gyermekeiket.

Freund Tamás neves agykutató szerint a vallásos és művészi élmény, az érzelemvilág gazdagsága jelentősen befolyásolja a tanulási képességet, a kreativitást. „Ezért kell oktatási rendszerünkben, elsősorban középiskolában, jóval nagyobb hangsúlyt kapnia az érzelemvilág gazdagítását szolgáló művészeti és erkölcsi nevelésnek. A lelki elsivárosodás jelei egyértelműen észlelhetők a mai fiatalság körében, amihez hozzásegít az internet, a számítógépek virtuális valósága, a szelektálatlan információáradat – de a hit és vallási erkölcs 40 éves száműzetése is. A művészeti élmények révén tárjuk szélesre a fiatalokban a befogadás folyosóját az agy és a külvilág között, hiszen ugyanezen a folyosón közlekedik az alkotóképesség is, csak ellenkező irányban. Ezáltal nemcsak kreativitásunk nő, hanem emberségesebb emberekké válhatunk a pénz, az önzés és az érdekkapcsolatok világában.”

A fent említett elsivárosodás másik oka az elektronikus médiumok, de különösen a kereskedelmi tévécsatornák azonnali örömöket nyújtó műsorpolitikája, amelyben a hírek – benne az állandóan jelen levő politikusokkal –, a kommentárok és a reklámok értelmezik is az eseményeket, megkímélve a fiatal nézőket a kognitív erőfeszítéstől. Az olvasásra rá nem szokott fiatalok a regényekből megismerhető narratívák hiányában még kiszolgáltatottabban, ún. „kulturális autisták” módjára állnak a problémák előtt, amelyeknek a megkerülése érdekében a hasonló helyzetben levő kortárscsoport társaságát keresik, és egyre növekvő számban nyúlnak a különféle drogokhoz.

A megoldást az oktatásban – nézetünk szerint – a hagyományok (nemzeti, vallási és iskolai) és a korszerű megoldások helyes aránya és viszonylagos állandósága jelentheti. Ezt az arányt kellene minden iskolának megtalálnia, a helyi sajátosságok, igények meghatározásával. Az ilyen iskolák vezetése tekintélyes és értő kezekben kellene hogy legyen, olyan (karizmatikus) igazgatókkal, akik képesek csapatban dolgozni. Az ilyen tanintézetekben a jól bevált hagyományos módszerek mellett helye van a korszerű módszereknek is, sőt ezek alkalmazása hatékonyabb, mint a hagyomány nélküliekben, mert itt a tanárok és a tanulók részvételi szándéka magától értetődő. A tanárok és a diákok között odafigyelési, gondoskodási és szeretetteljes viszonyt kell kialakítani. Az illem a hagyomány részét képezi, és a tanulás az erőteljes, önálló felkészülés, az ún. autodaxia formáját öltheti. A tanulók önálló munkájához rendelkezésre áll mind a hagyományos, mind az elektronikus könyvtár, hiszen a tudáshoz még ma sem vezet királyi út. Az újonnan létesített iskoláknak is meg kell tudniuk határozni fejlődési irányukat, az idő múlásával megteremtve saját hagyományaikat, amelyek őket is a rangos iskolák sorába emelhetik. E célok eléréséhez a tanárképzésnek és a tanártovábbképzésnek is hozzá kellene járulnia.

Az alábbiakban felsoroljuk tanároknak, tanítóknak az oktatással kapcsolatban elhangzott véleményét, amelyek mind a hagyományos, mind a korszerű értékek mellett tanúskodnak. (RMPSZ konferencia, 2003. Szováta)

– Vissza kellene állítani a régi (ötéves) tanítóképzőket.

– Megfelelő oktatástechnológiai laboratórium létezett a tanárképzőn és továbbképzőn.

– Le kellene mondani a kreditrend-szerről, mert nem tükrözi a tudás minőségét.

– A tanítóképző főiskolák működése valaha jól átgondolt volt. A pedagógusokat alaposan felkészítették a pedagógiai-pszichológiai, valamint a nevelői feladatokra (megfelelő szaktárgyak és képzési idő állt rendelkezésre).

– A hitoktatók felkészítése a múltban kielégítőbb volt.

– A hallgatókat a tanár szakra csak pályaalkalmassági vizsga alapján vegyék fel.

– Legyen többszakos képzés, főleg a falusi pedagógusok érdekében (biológia–test-nevelés, vallás–zene–rajz, óvónő–tanító– hangszer).

– A karok csak egyszakos képzést nyújtsanak, és a hallgatók választhassák meg a szak-párokat.

– Választható legyen a ma még kötelező tárgyak egy része.

– Az alternatív módszerek (a játékos tanulási módszerek) megismertetése a tanárokkal.

– A vezetőtanár (mentor) normája legyen megfelelő.

– Elegendő mentort kellene kiképezni.

– Legyen tömbösített (kéthetes) tanítási gyakorlat, vidéki iskolákban is folytathassanak tanítási gyakorlatot.

– Az iskola és a főiskola tanárai között legyen szakmai és nevelői kapcsolat.

– A pedagógusok valaha képesek voltak megindokolni az anyanyelvi oktatás fontosságát.

– A továbbképzés ne legyen formális, legyen hatékony, ne legyen a kreditpontok utáni hajsza színtere.

– A Bolyai Nyári Akadémiát továbbképzőként kellene akkreditálni a Pedagógusok Háza és a BBTE együttműködése keretében.

– A Bolyai Nyári Akadémia vegye fel a továbbképzés körébe a mérnököket is.

– A tanártovábbképzésre szánt minisztériumi pénzek átutalása a tanfelügyelőségek részére legyen zökkenőmentes.

– Valaha létezett az iskolai autonómia (az igazgatók nevezték ki a tanárokat). Az idegen nyelveket viszonylag eredményesen oktatták.

– Az érettségin nem tesztek alapján mérték fel a tudást és a képességek kialakítási fokát. Az egyetemre felvételi alapján jutottak be, ami az oktatás színvonalára is kihatott.

– A tanítók, óvónők versenyvizsga-dolgozatait nem tanárok, hanem tanítók, óvónők javították. Létezett nevelési eszmény (indikátorok).

– Régebben megtartották a vallásos ünnepeket (pl. nagypéntek).

– Megfelelő számú és minőségű alternatív tankönyv, szakoktatási tankönyv álljon rendelkezésre.

– A hittantanárok és a pedagógusok között legyen szorosabb a kapcsolat.

– Vezessék be a Fifty-fifty program szerinti oktatást (a tanár rendelkezzék a tárgy oktatási idejének felével).

– A felvételik, versenyvizsgák rendszere ne csak számítógéppel irányított legyen.

– A tanfelügyelőségnek csak konzulens szerepet kellene vállalnia.

– Az iskolák csak meghatározott időre kössenek munkáltatói szerződést a tanárokkal.

– Az oktatásban és a nevelésben használjanak fel interdiszciplináris témákat is.

– Alkalmazzanak alternatív pedagógiai módszereket is az oktatásban.

– Ne hiányozzék az iskolákból a pszichológus és pedagógus.

Irodalom

http://www.oki.hu/cikk.php?kod=kk-uj-negyedikfejezet.html

Dr. Freund Tamás: „Hullámtörés”. A kannabisz (marihuána) hatása az agyhullámokra – memóriazavar és szorongáshttp://www.mindentudas.hu/freund/20041122drfreund.html

Knausz Imre: Műveltség és autonómia. Új pedagógia szemle, 2002. 10. 3–8.