Túlzás nélkül állíthatom, hogy alig van izgalmasabb, több kihívást igénylő mesterség a világon, mint a tanáré. Ez a megállapítás ugyan eléggé öntelten hangzik, mivel jómagam is gyakorló pedagógus vagyok, de érvekkel tudom alátámasztani. A legfőbb érv mind között: a kezdetektől minden elképzelhető és elképzelhetetlen „segítséget” megkaptam ahhoz, hogy jó pedagógus lehessek.

Már egyetemi éveim alatt rengeteg értékes információt gyűjtöttem be a szakmáról. Köszönet illeti ezért pszichológia-, pedagógia- és módszertantanáraimat, akik minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a lehető legalaposabban bevezessenek a tanítás rejtelmeibe. Az, hogy a tőlük szerzett ismereteket lehetetlen a gyakorlatba átültetni, egyáltalán nem zavarta őket, és engem is csak ideig-óráig, mivel meg sem próbálkoztam ilyesmivel.

Széles körben elterjedt felfogás, hogy a futballhoz és a tanításhoz mindenki ért, mindenki hozzá tud szólni. Meg is tették észrevételeiket, akkor is, ha a kutya sem volt kíváncsi rájuk. Ugyan még csak három éve tanítok, de már számtalan ismerős, rokon, aggódó szülő felvilágosított arról, miben áll e mesterség lényege, hogyan kell bánni a gyerekekkel, úgy, hogy ne gázoljunk bele érzékeny lelkivilágukba. Harminchárom év sem lenne elegendő gyakorlatba átültetni a sok jó ötletet. Én azért köszönöm nekik, ez, úton is.

Az idősebb kollégák, akiket én – félreértés ne essék – rendkívül tisztelek, sem mulasztották el átadni tapasztalataikat. Noha húsz-harminc évvel ezelőtti, enyhén avas tapasztalatokról van szó, ők azért úgy gondolták, nem árt szélesíteni a látókörömet, anélkül persze, hogy a magukét is szélesítenék. Kétkedő arckifejezésemet látva hamiskásan mosolyogtak, esetleg már a közhelyek között is közhelynek számító kérdéssel válaszoltak: „Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” Bár nem érzem magam tojásnak, és idővel tyúk sem szeretnék lenni (már van szakmám!), nekik is mindent köszönök.

Könyvtárnyi anyagot lehetne összegyűjteni a módszertani, pedagógiai szakirodalomból is. E könyveket lapozgatva mindig elönt a forró hála azok iránt, akik időt és fáradságot nem kímélve annyi hasznos ötletet gyűjtöttek össze az eredményes tanítás érdekében. Sajnos, ha az általuk elkészített lecketervek valamennyi momentumát meg akarnánk valósítani, nem egy, hanem három-négy óra sem lenne elegendő hozzá, hogy a többi helytálló észrevételről ne is beszéljünk.

Nem szabad megfeledkezni a tanárok számára kötelező, félévenkénti módszertani tanácskozásokról (románul: cerc pedagogic) sem, melyek hosszúak, és tartalmukat tekintve leginkább a hajdanvolt pártgyűlésekhez hasonlítanak. Már napokkal előtte készültem rájuk: persze nem hozzászólásokkal, hanem a megfelelő olvasnivaló kiválogatásával. Ezek a gyűlések rendre ugyanazt a hatást váltották ki belőlem, mint némelyik unalmasabb óra a diákjaimból: beszélgettem, táplálkoztam (ezen nem szellemi táplálékot értek), firkáltam a padot stb.

A fentiek után visszatérnék cikkem alapgondolatához, kicsit módosítva annak értelmét. Többször használtam a tanítással kapcsolatban a „szakma” és a „mesterség” kifejezéseket. Arra utalok ezzel, hogy – bár jókora elméleti háttérrel rendelkezik – a tanítás is olyan foglalkozás, melyet a gyakorlatban, munkahelyi tanonckodással lehet igazán elsajátítani. A tanár első igazi órája úgy kezdődik, hogy a kezébe nyomnak egy katalógust, és – jó esetben – megmondják, melyik osztályba kell bemenjen. Attól fogva pedig rajta áll, hogy mit kezd saját magával és persze a tanítványaival. Ha problémás helyzetbe kerül, hiába lapozza fel valamelyik módszertankönyvet vagy kér tanácsot kollégáitól, neki kell megoldania azt. Legtöbbször persze ideje sincs ilyesmire, annyira gyorsan kell reagálnia. Ebben rejlik a tanítás lényege, ez és az adott tantárgy elfogadtatása, megszerettetése adja meg e munka savát-borsát.

Mi a különbség a tanítás mint foglalkozás és mint hivatás között? Természetesen a hozzáállás. Először is ki kell tanulni a szakmát, de ha leragadunk ennél a szintnél, csak egy foglalkozás, mindennapi robot marad számunkra. Ha azonban hozzáadjuk magunkat, összes emberségünket, szeretetünket, hivatássá válik.

Soha ne tévesszük szem elől, hogy a tanítás középpontja a tanuló, nem pedig a tanár. Ne gondoljuk hát magunkat mindenhatónak, mindentudónak. Ezzel kapcsolatban még az egyetemi pedagógiai gyakorlat alatt volt egy vitám az egyik kollégámmal, aki kifogásolta, hogy a mintatanításon beismertem: nem tudok válaszolni egy, a tananyagon kívüli kérdésre. Továbbra is az az álláspontom, hogy merjük vállalni, ha nem tudunk mindent. Nem leszünk általa kevesebbek tanulóink szemében, talán csak emberibbek. Természetesen nem kell mindenben utánuk engednünk, bár létezik a pedagógiának egy ilyen irányzata is, amellyel azért nem értek egyet, mivel több kárt okoz hosszú távon, mint gondolnánk.

Ha legjobb tudásunk szerint készülünk fel minden órára, folyamatosan tovább képezzük magunkat, és minden egyes alkalommal úgy megyünk be az osztályba, hogy nyújtani akarunk valamit tanulóinknak, a legfontosabbakat már meg is valósítottuk ahhoz, hogy a foglalkozásból hivatás legyen. Minden gondunkról, problémánkról meg kell feledkeznünk arra az ötven percre, amit egy-egy osztályban töltünk. Ha nem így teszünk, akkor a diákok helyett magunkra koncentrálunk, nem adunk nekik, hanem elvesszük tőlük a legfontosabbat: a figyelmünket.

Egy általános, illetve középiskolai tanárnak nem kell mindenre kiterjedő tárgyi tudással rendelkeznie ahhoz, hogy jó pedagógus legyen. Ennél sokkal fontosabb, hogy amit tud, képes legyen maradéktalanul átadni diákjainak. Ugyanúgy nem kell törekednie arra, hogy a tanulókat két lábon járó enciklopédiává változtassa. Egyrészt azért, mert ilyen jellegű próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve, másrészt pedig így csak megutáltatja tantárgyát, ahelyett hogy megszerettetné.

Foglalkozás és hivatás között kényes a határ. Alig akad olyan pedagógus, aki egyértelműen beismerné, hogy csak rutinból tartja az óráit, vagy azt, hogy számolja a napokat a nyugdíjaztatásáig (bár találkoztam ilyen esettel is, és eléggé elszomorított). Valamilyen szinten mindenki törekszik arra, hogy a tőle telhető legjobbat nyújtsa, és ez is a pedagógia célja.