Egy

A siker meg az irodalom nem egykönnyen rögzíthető fogalmak, számos olyan perspektívát alakíthatunk ki, amelyek nyomán más-más alakot nyernek, akár egymásnak ellentmondót is. Ha az általános használatot nézzük, irodalom az, amit akként olvasnak az emberek, ha a hivatalos befogadást, akkor pedig az az irodalom, ami megérdemli a kritikai értelmezés arzenálját. Amennyiben könyvesboltban próbáljuk az irodalom fogalmának határait tesztelni, egyszerűbb a dolgunk, hisz az a feliratozott polcok szélével esik egybe. Internetes kereséskor az egyértelműség vágya akár valósággá is lehet, hisz ha jól definiáljuk a kulcsszót, csupa-csupa irodalmat fogunk elérni.

A véletlenszerű merítések helyett, a sikerre nézvést, van egy javaslatom: próbáljuk meg viszonyfogalomként elgondolni, vagy inkább mértékegységként, ami azt mutatja, hány lépésből/polcból/klikkből/cédulából sikerül adott szöveghez, korpuszhoz, névhez eljutnunk, adekvát (keresési) környezeten/kontextuson belül. Az adekvátság feltételét lényeges jelezni, hisz ez teremti meg a siker lehetőségét: feltehetőleg nem találnék rá Stahl Judit bestseller szakácskönyvére egy női írók (valós könyvtári avagy virtuális netes) szekcióban, de egy magára valamit is adó magyar nyelvű könyvesboltban nagy valószínűséggel igen. Ha a sikert (jele legyen mondjuk SIK, 1 SIK=1 keresés-mozzanat, ez lévén az értékmérő skála legmagasabb foka) ily módon konceptualizáljuk, kikerülhetjük a jobbára meddő összehasonlításokat a sikeresség (irodalom)szociológiai, illetve kánonelméleti fogalmai között, a jelen szöveg erejéig legalábbis. Hisz tudjuk, a példányszám és a kritikai visszhang, a kötelező olvasmány-volt és az olvasói élvezet gyakorta kizárják egymást, netán köszönő viszonyban sincsenek, vagy ha igen, akkor a kultusz merev világába kerültünk.

Szóval próbáljuk meg az 1 SIK utópiája felől szemlélni a ráérős olvasásra csábító, nem azonnal felhasználható (nem gyakorlati) tudással kecsegtető, az „igaz/nem igaz” dichotómiáját elegánsan mellőző, két borító, netán cím és végpont közé szorított szövegeket, és gondolkozzunk el azon: milyen stratégiák vezethetnek el a minél kevesebb SIK eléréséhez? A játékszabályom értelmében ugyanis az igazán SIKeres könyvet (pdf-t, site-ot) a minél kevesebb keresési mozzanattal jellemezhetjük – és aki úgy véli, hogy túlságosan önkényes a javaslat, az gondoljon Kertész Imre Sorstalanságának az esetére. A Nobel-díj előtti mondjuk 50 SIK-et (ami egy kistelepülésen élő szemfüles olvasót elválasztott az áhított szikár – jó esetben egy magyar tanszéki könyvtárban vagy szűk körúti antikváriumban üldögélő – prózaszövegtől) mára sikerült legalább 5-re lenyomni. A SIK nevű mértékegység szól a példányszámról is, de nem csak ezt jelzi: hisz jó pozíciómegválasztással (erre talán még jobb szó az angol placement) igencsak jó eredményt lehet elérni minimális példányszámmal is, és itt az agyonolvasott haveri avagy kiskönyvtári Harry Potter példányra tennék utalást. Az egyszerűség kedvéért tehát megmaradnék a kilencedikes informatika-házim fogalomhálójánál, amikor azt írom, a SIKer fokmérője a minél alacsonyabb számú, adekvát kontextusban véghezvitt keresés-mozzanat is lehetne. Hogy ez tulajdonképp a hozzáférés/hozzáférhetőség jelenségét írja körül, nos, ez így van, ettől még igenis releváns maradhat a kérdés: mitől csökken a SIKek száma és nő a sikeresség mítosza irodalmi művek vonatkozásában?

Távol álljon tőlem, hogy rendszerező szellemű térképpel szolgáljak a továbbiakban, a táj-metafora égisze alatt inkább csak egy kis rövidítési útvonalra szeretném felhívni a figyelmet, egy olyan egérútra, amit néhány angol és amerikai regénnyel, valamint írói névvel szeretnék példázni.

Kettő

Adva van egy kritikusként is elismert ifjú brit szerző, nevezzük Martin Amisnek, aki az 1970-es évek második felétől prózai műveket kezd publikálni. Egy 1981-es, az irodalomtörténet mai állása szerint korainak számító regényét a következő címmel látja el: Other People: A Mystery Story (A többi ember: egy rejtélysztori.) A könyv és még inkább az utána következők figyelemre tartanak igényt, és meg is kapják azt. Először csak a szűk irodalmi közélet – lett légyen az kritikai lap, könyvdíjak, közszereplések – kontextusában csökken vészesen a SIKek száma a Martin Amis név vonatkozásában, később már az olvasás bármilyen vetülete – könyvtár, könyvstand az állomáson, unokatestvér baráti köre – felállítható lesz hivatkozási alapként, mint az egyre kevesebb számú SIK háttere. 1997-ben újabb regénye jelenik meg a Martin Amis nevű írónak, Night Train (Éjféli járat/vonat) címmel. Nézzük, mi is történt 1981-ben, 1997-ben, illetve a két időpont között eltelt időszakban?

Az Other People című regény az akkor még sajátságosan (szigetországi) angol kiadónak számító Jonathan Cape égisze alatt jelent meg, minimalistának nevezhető borítótervvel, elegáns, szálkametszésű kék és bordó betűkkel. Az amnéziás, magát néha Mary Lamb-ként megnevező lány története rejtélyesnek ugyan rejtélyes – attól kezdve, hogy kórházból való tovasirülésével indít és ön-tudatlan kalandjaival folytatódik –, ám nem a rejtély-regények hagyományában az. Hanem a személyiség, az emberi való örök megismerhetetlenségének a paradigmájába íródik be, narrációja és szövegvilága inkább a francia nouveau roman megoldásait, mintsem a rejtély bűnügyi műfajokban formalizált röppályáját követi. Ettől még a tény az tény, a megtévesztő alcím – még ha ironikus felhanggal is –, de félig-meddig műfaj-jelölőnek ott marad, és elképzelhető, hogy adott olvasó esetében Amis regénye kisebb SIK-koeficienst gyűjt be, neki, a mystery storynak köszönhetően.

Azt mondhatnánk, sok és nyakatekert hűhó ez, semmiért, de szerencsére szerzőnk, a kortárs brit regényíró nem feledkezett meg arról, hogy megírja és piacra dobja 1997-es szövegét sem, amelyben pedig a SIK-csökkentés előzőleg jelzett stratégiáját továbbfejleszti. A Night Train már a jobbára trendi (azaz: csökkenő SIK-koeficiensű) neveket tömörítő, globális Vintage kiadónál jelent meg, és külalakján nyoma sincs az 1981-es szerény, ám eltökélt absztrakt-avantgárd hangulatnak. Nemes egyszerűséggel egy revolver profilját látjuk neonban, fekete-bordó alapon, így aztán hiába, hogy verbálisan hiányzik, mi tudjuk: ez is egy mystery story. Sejtésünkre rádupláz a védőborító hátoldalának reklámüzenete, amely egyenesen a Seven/A hetedik című bűnügyi filmet jelöli ki lehetséges rokonlélekként, utalási tartományként. Hosszú az út a sötétkéken magába zárkozó Other People szöveguniverzumtól a kortárs tömegfilm egyik hangsúlyos elemére való nyitásig, ám úgy tűnik, 16 év elegendő volt rá. Tán az is elképzelhető, hogy a www.imdb.com Seven-re vonatkozó oldalán az Amis-regény is feltűnik követésre érdemes linkként – nem fogom kiszámolni, hogy ez mennyivel csökkenti a SIKek számát. A Night Train nyelvi és narratív megformáltságában is különbözik az Other People-től: első személyű elbeszélés, bűnüldöző története, egy végletesen megoldhatatlan (ön)gyilkos-ság zárómozzanatával. A mimikri majdnem tökéletes, Amis Night Trainje üldözős kriminek sem utolsó, bár nem tekinthetünk el az újfent kitüremkedő bölcseleti (egzisztenciális?) fölöslegtől. Ám ha valaki két vonat/repülő közötti holtidejében a standnál beleolvas, minden bizonnyal bedől az indításnak („A rendőrség vagyok. Bár szokatlannak tűnhet, mi így mondjuk, és nem úgy, hogy rendőr vagy rendőrnő vagyok”), és végigköveti a szöveget, feltehetőleg anélkül hogy a kortárs brit irodalom életidegenségén, érthetetlenségén, fennköltségén (és ide bármilyen jelzőt behelyettesíthetünk, amit a kortárs irodalomnak megrovásul szoktak adományozni) morfondírozna. Amit Martin Amis e két könyvét összehasonlítva elmondhatunk, az az, hogy a SIK-mutató minimalizálásának egyik életképes stratégiája a már eleve kis SIK-számú, tehát SIKeres mintázatok (ez esetben: a bűnügyiműfaj-világ) átvétele, netán báránybőrbe bújt farkas módjára, a felszíni jegyeinek az utánzása. Nyilván ez nem az Amis-életmű egészére vonatkoztatható kijelentés, és nem is gondolom minden (nemzeti) irodalmi mezőben egyformán érvényesíthetőnek. Tény viszont, hogy a Mystery Train elérhetőségén nagyot dob a bűnügyi konvenciókhoz való alkalmazkodása, hisz egy könyvtári keresőprogram nemcsak a szerző neve alatt, de a műfaji lebontásban is tálalni fogja.

Három

Ezt az aprócska, ám komoly SIKerrel kecsegtető igazságot viszontláthajuk egy másik kortárs író indulásakor is: Paul Auster amerikai szerzőről és az 1985–1987 között megjelent The New York Trilogy című munkájáról van szó. A kötet 1988-as, Faber and Faber kiadása inkább az Other People ízlésvilágát idézi absztrakt komorságában, ám a kiemelt jelölők, a címek-alcímek azonnal megteremtik a bűnügyi hivatkozási alapot. Lakonikusságukban (City of Glass/Üvegváros, Ghosts/ Szellemek, The Locked Room/A bezárt szoba) Poe világát idézik, s egyszersmind átkötnek az amerikai bűnügyi műfaj szinte bárhol olvasható (s így alacsony SIK-koeficiensű) példányaihoz. A regények dikciója, elbe-széléstechnikája és karakterei sok mindent megtesznek a mimikri érdekében, és ha Amis próbálkozásaihoz hasonlítjuk, láthatjuk, a hasonulás helyenként magasabb fokú is lehet. Azaz például a The Locked Room, ha elég távolról és sietősen olvassuk, egy szomorkás és megoldatlan krimi benyomását fogja kelteni bennünk. Miért e hivatkozás Austerre? A kezdetben feltett kérdésre – mi módon csökkenthetjük a SIK-mutatónkat, növelve ezáltal munkánk ismertségét, elérhetőségét, hadd ne mondjam, sikerét – az ő írói pályája ad egy másik lehetséges választ, amely némiképp különbözik az Amis-változattól. Auster ugyanis következetesen helyezi el életművének szövegében a bűnügyi műfaj (kvázi-)nyomait, még akkor is, ha a revolver lenyomata vagy a Sevenre tett utalás esetében nem oly egyértelmű, mint szigetországi kollégájánál.

A bűnügyielem-gyűjtemény egy jól szervezett kulturális összefüggésrendszer, a maga jól bejáratott SIKerképző mechanizmusaival. Ezek némelyikéhez tapadni kölcsönös előnnyel járhat, nem utolsósorban azért, mert egérutat, rövidítőt kínál a hozzáféréssel egyre komolyabban küszködő olvasóközönségnek. Aki azt még beütheti a keresőbe, hogy mystery story, de vészesen csökkenő számban azt, hogy Martin Amis, Paul Auster és társai. Vagy lehet, hogy a Seven mozifilm a maximum?