Egyed Péter: Madonnák, porban

A (sorsszerű?) véletlen úgy hozta, hogy két, Olaszország tájairól (embereiről) szóló könyvet olvashattam az utóbbi két hónapban. Sorrendben az első Lőrinczi László Sárból vétettél című könyve volt, egy műfajilag nem könnyen meghatározható munka, talán útleírás. Művelt írástudó szerzőre vall – ám szerkezetét tekintve mintha egy nagyobb mű részlete lenne, amelynek a végére már a felénél pontot tehetett volna írója – vagy akár folytathatná is további száz oldalakon át. Ami megkapott benne, az a tőlünk már hosszú éve elszármazott szerző vissza-visszapillantása a szülővárosra, Kolozsvárra, mégpedig ízléssel, műnosztalgiamentesen. A magam részéről nem is mondhatok mást erről a könyvről, mint azt, hogy várom a folytatását.

Egyed Péter Madonnák, porban című regénye, amely a Pallas-Akadémia jóvoltából juthatott el az olvasóhoz, izgalmasabb olvasmánynak bizonyult. Ez az egyedülállóan érdekfeszítő regény szintén egy „poeta doctus” munkája. Talán történései, cselekménysora tette számomra különösen izgalmassá? Nem: a megírás módja, a regény cselekménye, történései legfennebb olvasmányossá vagy unalmassá teszik a művet. Izgalmassá ezt a regényt egy – számomra egyedülállónak vélt – jelenség tette. Jelesül az, hogy a szerző úgy ír Rómáról, de kiváltképp Umbriáról, ennek falvairól, városkáiról, ottani barátairól, élettársával, Sabrinával közösen vásárolt vidéki házukról, mintha ez lenne szülőföldje, ahová némi távollét után visszatelepedik, amelynek minden zegét-zugát ismeri. Még erdeiben is otthonosan csatangol – akár az ottani erdészeknél otthonosabban is, akik úgy tudják, hogy onnan már kipusztultak az őzek, kivadászták őket –, de a szerző még lát belőlük, hiszen tudja, hol kell keresnie a kecses, hamar elriadó állatokat, legalábbis sikerül ezt elhitetni az olvasóval. Ismeri a vidék távoli és közelebbi múltját is: kissé csalókán ugyan, de egy második világháborúbeli epizóddal indít, ami csak jóval később folytatódik, ha (legalábbis meglátásom szerint) különösebb jelentősége nincs is a világháborús epizódoknak. Hacsak az nem, hogy az egyik német katona később, a hetvenes években majd ide tér vissza öreg napjaira – és választ magának örök nyughelyet. Rómában is ugyanilyen otthonosan mozog a szerző, bár itt inkább történelmi és művészettörténeti emlékművek, műemlékek között jár. Itt
– aránylag – kevés új emberrel ismerkedik meg, és akit megismer, azt is leviszi magával Umbriába. Lőrinczitől eltérően Egyed Péter csak alig, talán az egész regényben mindössze kétszer pillant vissza szülőföldjére, futólag, érzelemmentesen, mindenfajta nosztalgiázás nélkül. Mint egy olyan tájra, ahol szintén megfordult élete során. A magam részéről csodálom utánozhatatlan alkalmazkodóképességét, amelynek hála „bennszülöttként” vezet végig Rómán, és szól Umbriáról, az ottani emberekről-asszonyokról, az ottani életről, amelyhez minden nehézség nélkül hozzáidomul. Mintha „előző életében” ott élt volna (bár ilyesmiről célzás formájában sem esik szó). Nos, főként ezért tartom én izgalmasnak Egyed Péter regényét. De – minden tiszteletem és olvasói csodálatom ellenére – nem irigylem érte.

Nagyszerűen és szinte magától adódó természetességgel mutatja be umbriai hőseit, férfiakat-nőket egyaránt, kezdve Giuseppe bácsival, az egyik szomszéddal, aki időnként meg-megjelenik nála egy kosár fügével, majd Robertával, egy (többnyire magányos) szomszédasszonnyal, aki reggelenként meglátogatja, hogy kávé mellett elbeszélgessenek, nem is szólva Sabrináról a (majdnem) élettársról, Rogerio de Borbon őrgrófról és annak húgáról, Carla „marcheséről”, a szerző egy másik „szerelméről”, aki még (2001-ben) emlékszik a németekre, a háborúra, tehát már hatvan körül jár. Ennek a szerelemnek Carla halála vet véget (gépkocsibalesetben veszti életét), de temetéséig még meg-megjelenik a szerzőnél, beszélgetnek, esznek – és mindezt magától értetődő természetességgel. A szerző ámulatra méltó biztonsággal kerüli el ezekben a helyzetekben is a giccsre csábító kísértéseket. Ott van azonban egy másik, briliánsan megírt figura, a kis hegedűművész-növendék, a japán Yoko és az eleinte rajongó, majd a szerzőtől egyre inkább elhidegülő Cecilia is. Érdekesen és egyénien megrajzolt a második világháború vége felé, Delius őrnagy parancsnoksága alatt Ausztria felé tartó páncélautónyi (összesen mintegy 10) német katona is, még akkor is, ha útjuk pontos rendeltetése nem világos. Mint ahogy azt se nagyon értem, miért kell Deliusnak meghalnia egy berúgott olasz vénember sarlójától. De nem is fontos. Maradjon az én gondom.

Végezetül az egyes szám első személyben megírt főhős – minekutána Sabrina kolostorba vonul – magára marad.

Közben azonban megismertük Umbriát, annak lakóit, Rómát. Sőt Giann-Lorenzo Bernini 17. századi szobrászművész műtermébe is elkalauzol bennünket a szerző a Rómában, 1988-ban megrendezett nagyszabású Bernini-kiállítás kapcsán.

Szinte restellem magam ezért az igencsak változatos könyvismertetésért. Tudom: olyan ez az írás, mintha egy nagyon választékosan öltözött úr zakójából valahonnan kinyisszantanék ollóval egy darabkát, és utána mutogatnám: nézzétek, milyen remekül öltözködött X vagy Z ekkor vagy akkor. Mert Egyed Péter szürrealista beütésektől se viszolygó regénye végül is – kiváló írás.

Most elismeréssel kellene szólnunk a Pallas-Akadémia Könyvkiadó munkájáról is, amelynek köszönhető, hogy a könyv megjelent. Mert Egyed Péter regénye Részegh Botond borítójával igencsak szép kiállítású. De minden elismerésünk mellett sem hallgathatunk el valamit: sajnos ez a kiváló regény is magán hordozza kiadóink nagy részének súlyos gyermekbetegségét: temérdek sajtóhibát találtunk a könyvben, olykor zavaró elírásokat is, olyanokat, amelyeket (a sajtóhibákkal együtt) a kötet szerkesztőjének kellett volna kijavítania. Nem is tartom véletlennek, hogy a regény belső címlapján, de az impresszumban sincs feltüntetve a könyv szerkesztőjének a neve. Ám ne legyünk igazságtalanok: sajnos nem a Pallas-Akadémia az egyetlen kiadó, amelyik ilyen „fésületlen” szépirodalmi művet is hoz ki a kiválóan gondozottak mellett, amilyenek például a Domokos Géza munkái voltak. Más kiadók is szívesen „megspórolják” a könyvszerkesztőket (pedig ez is szakma – amelyet meg lehet és meg kell tanulni). Talán nem véletlen, hogy az Egyed Péterével szemben a Lőrinczi László könyvében nem figyeltem fel ilyen bőven termő sajtóhibákra, elírásokra. Csakhogy a Polis Könyvkiadót Dávid Gyula vezeti, aki hosszú ideig kiváló könyvszerkesztő volt, és van némi fogalma arról, mit jelent ez a munka: a Polistól nem láttam még ilyen „borzas” könyvet megjelenni.

Egyed Péter, a kiváló esszéíró-költő – immár prózaíróként is – „végképp letette a garast” ezzel a könyvével. Azt hiszem, még nagyon sokat várhatunk ettől a – legtermékenyebb életkorba érkezett – kiváló írótól.

*Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.