Zólya Andrea Csilla Kritika? Határok? Siker?
Elek Tibor: Fényben és árnyékban;
Németh Zoltán: A széttartás alakzatai
Az utóbbi években több irodalmi folyóiratban jelentek meg összeállítások, amelyek különböző sajátosságok mentén kísérelték meg a kortárs, illetve a fiatal magyar irodalom bemutatását, kritikai elemzését, valamint az irodalmi hagyományban és kánonban való elhelyezését. Mégis úgy tűnik, hogy vannak még bőven hiányosságok ezen a területen. Így igazán örvendetes és jelentős eseménynek számíthat a jelenkori irodalomban tájékozódni kívánó számára az a két kortárs irodalomról szóló tanulmány- és kritikakötet, amely 2004-ben a pozsonyi Kalligram kiadónál jelent meg.
Németh Zoltán A széttartás alakzatai. Bevezetés a „fiatal irodalom” olvasásába1 és Elek Tibor Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza2 című kötete több szempontból is rokonítható egymással. Nem csak megjelenési körülményeiket tekintve – tudniillik egyazon időben ugyanannál a kiadónál jelentek meg ízléses és olvasásra csábító külcsínnel, illetve az is nyugodtan elmondható mindkettőről, még a legnagyobb visszafogottság mellett is, hogy vastag (ahogy egy interjúban fogalmazott Németh Zoltán saját könyvéről, annak fogadtatása kapcsán). E külsőségeken túlmenően több ponton azonosságot mutat viszont a két könyv mind a szerkezeti felépítést szemlélve, mind pedig azt, hogy több esetben találkozik az irodalomról és a különböző irodalmi kánonjelenségekről alkotott szemléletmódjuk. Többek között olyan ontológiai kérdések jelennek meg bennük, mint: Milyen a „jó” szöveg? Mitől lehet „jó”? Mitől válik sikeressé, milyen tényezők befolyásolják eb-ben? De a kortárs magyar irodalmat tekintve az olyan kikerülhetetlen és kulcsfontosságú problémákkal való szembenézést is felvállalja mindkét szerző, mint a „határon túli irodalom” fogalmának és kérdéskörének a felülvizsgálata,3 de ugyanígy központi kérdést érintenek a „fiatal irodalom” szókapcsolat tartalmának újraértelmezésére tett kísérleteik a kötetekben olvasható kritikákban, tanulmányokban és beszélgetésekben. Tudomásom szerint az utóbbi évtizedben nem volt az övékéhez hasonló vállalkozás, ami megkísérelte volna feldolgozni a kilencvenes évek után létrejött magyar irodalmi történéseket. Elődeiknek az 1993-ban és 1994-ben megjelenő Kulcsár Szabó Ernő-irodalomtörténet4 és a Csipesszel a lángot5 című tanulmánykötet számíthat, de azok a jelenkori irodalmat tekintve több szempontból is felülvizsgálásra szorulnak. Az elsődleges és leginkább magától értetődő szempont, hogy nem foglalkozhattak nyilván még azzal, ami megjelenésük után következett, másrészt pedig bizonyos ott is megjelenő fogalmak (pl. „fiatal irodalom”) a jelentések tisztázása nélkül, reflektálatlanul használódtak, illetve az sem elhanyagolandó, ahogyan Kulcsár Szabó irodalomtörténete mennyire figyelmen kívül hagyta a „határon túli” irodalma(ka)t.
Nagymérvű és alapos munkákról van szó, amelyek több műfajt is magukban foglalva olvassák a jelenkori szépirodalmat és irodalomkritikát. De természetesen a találkozási pontjaikon túl két különálló, stílusában nagyon is eltérő munkáról.
Elek Tibor Fényben és árnyékban című kötete két tételből áll. A kötet bevezető tanulmányait követik a kortárs szerzők prózaköteteinek kritikái (néhány név közülük: Závada Pál, Rakovszky Zsuzsa, Esterházy Péter, Gion Nándor, Kiss Ottó, Grecsó Krisztián, Kiss László), majd verskötetek elemzései (Székely János, Zalán Tibor, Kiss Ottó, Varró Dániel, Körmendi Lajos stb.), tanulmány- és interjúkötetekről írott elemzések, beszélgetések kortárs magyar írókkal műveikről (Gion Nándor, Szilágyi István, Zalán Tibor, Darvasi László, Závada Pál, Grendel Lajos stb.), majd kerekasztal-beszélgetések következnek kortárs írókkal és kritikusokkal, illetve a kötet záró része Félre a kánonokkal! címmel, Elek Tibor és Németh Zoltán beszélgetése.
Elek az Egy kritikus olvasó feljegyzéseiből. Ars critica(?) című tanulmányában értelmezi a saját kritikusi tevékenységét, számolva a kritikaírás buktatóival is, miközben leszögezi, hogy maga a kritika, mint ahogy valamennyi írásmű, nem nélkülözheti a személyességet.6 A kötet egyik fontos kérdése, hogy milyen is a jó kritika, hiszen a kortárs irodalom megítélésében, megismerésében a kritika lényeges szerepet tölt be. Kiemeli a kritika nyelvezetének és közérthetőségének a jelentőségét, amelytől a tudományos megalapozottság mellett elvárható, hogy mint szöveg is jó legyen, képes legyen közel hozni a szépirodalmat az olvasóhoz, illetve új értelmezési síkokat nyitni számára. Ez a tendencia Elek Tibor kritikáiban is nyomon követhető. Nem törekszik valamiféle kritikusi, elméletírói távolságtartásra, hiszen miközben elemzéseiben és kritikáiban mindvégig érvényesülnek a különböző irodalomtudományi, irodalomelméleti tézisek, azok működésével párhuzamosan nagyon is személyes olvasatoknak lehetünk a tanúi. Az elemzéseket sok esetben áthatja a szépirodalomnak, az irodalmi művek létrejöttének az ontológiai megközelítése. Néhol kissé túlzottnak is érezhető irodalom és valóság kapcsolatának boncolgatása vagy a megszólaló narrátor és az író személyének elkülönítő hangoztatása (mert azt akár természetesnek is gondolhatnánk).7 Ugyanakkor érthető is ez, ha figyelembe vesszük Elek szociografikus írások vagy műfajukban azokhoz közel álló prózák iránti érzékenységét, amelyeknek sajátossága a valóság és irodalom közötti határon levés.
Elek Tibor kötetének legfőbb kérdése, amint az alcím is jelzi, az irodalmi siker természetrajzának problematikája. Lehetséges-e „az irodalmi siker egzakt mérése”?8 Mit is takar a fogalom? Mennyire azonosítható vagy különíthető el az a népszerűségtől? Kötetében ezeket a kérdéseket, illetve a kortárs irodalom és kánon kapcsolatának ellentmondásait kíséreli meg körüljárni, miközben az uralkodó kánonokon kívül rekedt értékek felmutatásával próbálkozik. Ő sem vállalkozik arra, hogy megteremtse, rögzítse (még ha részben azt is teszi munkájával) a kortárs magyar irodalom kánonját, hogy megnevezze maradéktalanul mindazokat, akik a jelenkori irodalomban fontosak. A kánont inkább mint problémát, mint nyitott kérdést kezeli.9 A határról közelít, ugyanis a kanonizált szerzőkön túl, több esetben olyan szerzőkről ír, akiket érdemtelenül, szinte vagy teljesen elfeledtek,10 illetve olyan fiatal szerzőkről, akik még nem kerültek be az irodalmi köztudatba.11
A kötet egyik legizgalmasabb részét képezi Németh Zoltán és Elek Tibor beszélgetése, melyben a két kritikus, irodalomtörténész szemléletmódja találkozik a különböző kortárs irodalmi jelenségeket érintő problémák megvitatása során.
Németh Zoltán A széttartás alakzatai című könyve négy nagyobb szerkezeti egységből épül fel: a kötet elején az 1989 utáni irodalom sajátosságainak többszempontú elméleti megközelítéseit tartalmazó tanulmányok találhatók, ezeket követi huszonhét fiatal szerző munkájáról írt könyvkritika (szúrópróbaszerűen néhány név közülük: Tóth Krisztina, Grecsó Krisztián, Orbán János Dénes, Hazai Attila, Szécsi Noémi, Farkas Wellmann Éva, Sántha Attila, Varró Dániel stb.), majd beszélgetések kortárs kritikusokkal és írókkal (H. Nagy Péter, Győry Attila, Balázs Imre József, Bedecs László, Rácz I. Péter, Grecsó Krisztián, Csehy Zoltán), valamint a kötetzáró rész, egy irodalmi sci-fi mesének is beillő elemző összegzés-adalék a „fiatal irodalom” történetiségének kérdéseiről.
Németh Zoltán már könyvének elején, az aktuális irodalmi trendeket provokálva kikezdi a szépirodalmat és irodalomkritikát egymástól elkülönítő szemléletmódokat. A Laza elmélkedések szépirodalomról és kritikáról című tanulmányában írja, hogy „
De irodalomszociológiailag is indokoltnak tartja a szépirodalom és az irodalomelmélet viszonyának egyre szorosabbá válását, mivel a fiatal írók és költők nagy része filológiailag is képzett, illetve megélhetése során is rákényszerülhet az elméletek gyakorlati alkalmazására.13 Ilyen értelemben az 1989 utáni irodalomban a szépirodalmi művek esetében is az elméletek tapasztalata sok esetben „szövegkonstruáló erőként” lép működésbe.14 Németh Zoltán szerint oly mértékben történik ez – jelenti ki meglehetősen provokatívan –, hogy valójában csak azoknak a szövegeknek volt (van?) tényleges esélyük részt venni a kanonizációban, amelyek az aktuális „teoretikus olvasási technikáknak jól megfeleltek”.15 Szerinte ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen átlátni a fiatal irodalom történéseit, kánonjait és kánonjelenségeit, elengedhetetlen megismernünk a fiatal irodalom értelmező közösségeinek és nyelveinek is a kánonjait, hiszen ezek különféle módon a szépirodalmi szövegekben is egyfolytában visszaköszönnek. Ez követhető végig A széttartás alakzataiban levő tanulmányokban és kritikákban is, mivel az értelmezések során egy olyan szövegolvasás történik, amely maga is folyamatosan újraolvassa, interakcióba lépteti vagy ütközteti a különböző kortárs és előd kritikusoktól, íróktól származó, sok esetben egymástól elkülönböző, olvasói és értelmezői intenciókat, miközben megteremti a maga saját olvasatát. Az irodalom így ebben az olvasatban a szövegek és beszédmódok ugyanabban az időben történő összetartó és szétbomló játéktereként reprezentálódik.
A kötet másik fontos tézise a fiatal irodalom és az irodalmi kánon viszonyának vizsgálata. Különbséget tesz strukturális tényezők és mechanizmusok alapján a történelmi kánon és a „fiatal irodalom” kánonja között. Ez a feszültség abból adódik, hogy míg az első a „mérce” és a „merevség” értelemben használódik, addig a fiatal irodalom az „ellenőrizhetetlen utópia” révén, hiszen ezek a szövegek folyton olyan mozgásban levő, örök jelenbe vetett játéktere(ke)t hoznak létre, amelyek megteremtik annak az illúzióját, hogy képesek kiszabadulni a történelmi kánon által uralt játéktérből.16 Ezzel a gondolattal Németh Zoltán mintegy a saját jelenkori irodalomra vonatkozó irodalomtörténészi munkájának a csapdájával is számol, amelynek lényege épp a jelenleg is mozgásban levő szövegek és nevek rögzültként való megragadásának az abszurditása. Itt válik lényegessé az alcím értelmezése, Bevezetés a „fiatal irodalom” olvasásába, a könyv tehát csak bevezet az olvasásba. Nem vállalhatja fel ő sem a mindent átfogó irodalomtörténet-író szerepét, tudja, hogy ez lehetetlen, hiszen az ő szövege sem mentesülhet az önkényesség és szubjektivitás terhe alól. Mégis nyugodtan elmondható róla, hogy a „fiatal irodalomba” való bevezetése során a megidézett szépirodalmi alkotások mellett egyúttal azoknak többféle megközelítésmódját is mozgósítja, ütközteti vagy bírálja, ezáltal a közöttük történő tájékozódást is elősegíti.
Figyelembe véve a két kötet alaposságát, egyéb erényeit és az általuk felvetett problémaköröket, valóban kijelenthető az, hogy kiegészítő segédanyagként lehetne használni őket az egyetemi oktatásban.
„Készülj a harcra és a kudarcra! Már javában zajlik a Pegazus Háború. Oh, Teremtőm, figyeld meg a harcosokat, az arctalan beavatkozógépeket, akik nem mással küzdenek, mint a Szellem Mátrix térenergiákat mozgósító virtuális vegyjeleivel, a Textuális Biomasszával, s az Ezeréves Ikonok hatalmát szabadítják egymásra és Rád” – idéztem Németh Zoltánt a Yu-Gi-Oh, avagy a fiatal magyar irodalom története című kötetzáró sci-fi meséjéből, ahol végképp lerántani véli a leplet a Pegazus-erődbe igyekvők névsoráról, vagyis a „fiatal irodalom” összes képviselőjéről, azaz mindenkiről, aki most valamit is „számít”, miközben megjelennek a hatalmas hélium képernyőn a jelen nagy időfolyamából a rendíthetetlen szöveggenerátor által folyamatosan újratermelt „szövegtojásokból kikászálódó szövegszörnyek”.17
JEGYZETEK
1. Kalligram, Pozsony, 2004.
2. Kalligram, Pozsony, 2004.
3. Igaz ugyan, hogy egyre inkább magától értetődik a „határon túli” irodalmaknak a magyarországival való egységben látása, mégis folyamatosan beszélnek, beszélünk róla, ha másként nem is, akkor földrajzi és politikai határvonalak mentén. De mindezek ellenére számos példa hozható a kortárs irodalmi történéseket összegző tanulmányok közül, amelyek mégis hajlamosak a mai napig figyelmen kívül hagyni az irodalomnak ezt a részét. Ezért is annyira rokonszenves az az irodalmi koncepció, ami Németh Zoltán és Elek Tibor írásait jellemzi, amelyekben bármiféle hangzatosságot nélkülözve a legnagyobb természetességgel képesek kezelni ezt a kérdést. Ez végül is érthető, ha figyelembe vesszük azt, hogy Németh Zoltán a felvidéki irodalom jeles fiatal képviselője. Tehát ő maga is a „határon túli” irodalom tagja, irodalomtörténeti munkáiból kitűnik, hogy mennyire alaposan és meggyőzően tájékozott a kortárs magyar irodalom egészében, és a többi „határon túli” irodalomban is mennyire otthonosan mozog. Elek Tibor eddigi munkásságát tekintve is hasonlóan szembeötlő ez a szemlélet, elég ha csak a Bárka című folyóiratban (amelynek főszerkesztője) megjelenő szerzők névsorát tekintjük végig, ahol a magyarországiak mellett folyamatosan jelen vannak mind az erdélyi, felvidéki, mind a vajdasági szerzők.
4. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Bp., 1993.
5. Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról (szerk. Károlyi Csaba). Nappali Ház, Bp., 1994.
6. „Amit tehetek, annyi, hogy saját kritikusi tapasztalataimról, elveimről és gyakorlatomról szólok, a személyességet vállalva…” Elek Tibor: i. m. 10.
7. Lásd Elek Tibor: i. m. 94.
8. Uo. 20.
9. „Kritikusként és szerzőként pedig egyik legfőbb törekvésem a kánonok keresztül-kasul szabdalása, a kanonikus pozícióktól független értékelés, az uralkodó kánonokon kívül rekedt értékek felmutatása…” Uo. 17.
10. Például Székely János.
11. Hiányolom emiatt a kötetből a név- és tárgymutató jelenlétét, ami segíthetné a jobb tájékozódást a sok név között, s így növelhetné a könyv használhatóságának mértékét is.
12. Németh Zoltán: i. m. 86.
13. Uo. 37.
14. 1989 után a magyar irodalomtudományban is, akárcsak a keletközép-európaiban is megtörtént az elméletek terén a kuhni paradigmaváltás – írja Németh Zoltán –, csakhogy itt már annak egy sajátosan fordított megvalósulásáról beszél, hiszen ekkor az elméletek hirtelen, egyszerre, sok esetben egymástól differenciálatlanul árasztották el az irodalomelméleti iskolákat. Ez a tobzódás a szépirodalomra is kihatott. „Tény azonban, hogy a sokak által megdöbbenéssel szemlélt »elméleti bumm« vagy »elméleti karnevál« a szépirodalomba is beszűrődött, a szépirodalmi szövegek is reagáltak az előállt helyzetre… ” Uo. 15.
15. Uo. 65.
16. Viszont ezzel együtt az az állítás is elfogadtatik, hogy „semmi sem áll közelebbi viszonyban a mindenkori kánonnal, mint éppen a fiatal irodalom, amely láthatóvá teszi a kánon időbeli játékát, továbbörökít, esetleg rámutat az elhagyott hagyomány elemeire, a régi és új kánon kapcsolódási pontjaira, feszültségeire és szokásaira, sőt egyfajta negatív kánon lenyomataként funkcionál…” Uo. 28.
17. Németh Zoltán: i. m. 386.