Demény Péter Egy rajongó munkája
Szücsné Harkó Enikő: Wass Albert írói pályaképe
Természetesen érthető, ha egy monográfia szerzője nagyra tartja annak az írónak a munkásságát, akiről tanulmánya szól – máskülönben miért írna éppen róla? Ha a kötet tárgya nem alkotott jelentős műveket, akkor miért szentelne neki annyi oldalt? Igaz viszont, hogy a „jelentős” szónak többféle értelmezése lehetséges: a Bánk bán és Az ember tragédiája korántsem ugyanolyan értékű drámák, mégis mindkettő fontos szerepet játszott a magyar irodalom fejlődésében, s a mai napig gyakran értelmezik és állítják színpadra őket.
Szücsné Harkó Enikő egy Előszóval kezdi Wass Albert írói pályaképét, s ebben egyetértően idézi A. Jászó Annát, aki az Ajánlás az olvasónak című írásban úgy véli: „Wass Albert regényíró. Az egyik legnagyobb magyar regényíró.” A jelenség annál is érdekesebb, mert Szücsné vagy a szerkesztő ördöge kihagyja a „magyar” jelzőt – így válik Wass Albert az egyik legnagyobb regényíróvá.
Meghökkentő megállapítás (attól tartok, Wassnak a Farkasveremen kívül egyetlen egyenletes színvonalú regénye sincs); kíváncsian várom az érveket. A monográfia szerzőjének azonban nincsenek érvei. Alig tesz mást, mint hogy röviden összefoglalja a művek tartalmát, és a recepcióból szemelget. Ha saját értelmezéssel próbálkozik, az ember legszívesebben a fejét vakarná. „Mindhárom kötet természeti festéssel indul. Az első két kötetben a mű történetének egy-egy színhelye tárul elénk. Az elsőben a szarvasok, medvék hazája, amely éles ellentétben áll azokkal az emberekkel, akik ezt az idilli világot szétrombolják” – olvashatjuk például A funtineli boszorkányról. Szücsné egyetért Northrop Frye-jal: „…amikor az ember átalakítja a természetet a maga képére, pásztori, megművelt és civilizált világgá teszi, ki is fosztja, esztelenül rombolja is, és értékeit elfecsérli”. (86–87.)
Miért kell ideráncigálni Frye-t?! Ezt a három sort nélküle is elmondhatná a szerző, annyira közhelyszerűek. Frye gondolatmenetének mélységét azonban sem itt, sem másutt nem képes érzékeltetni. Előzőleg még egyszer idézte: „A legenda, a monda, a mítosz a teremtő képzelet, a gondolkodás formája, Northrop Frye szerint ezek kapcsolata az irodalommal szükségszerű.” (86.) (A vesszőket találomra tettem ki, a szerkesztő fentebb hivatkozott ördöge keveset nyugodott.)
Gondolom, érthető, mire vonatkozik a bírálatom. Szücsné nem tudja használni az elméleti szakirodalmat – amikor megpróbálja, akkor úgy illeszti be a saját mondanivalójába, hogy az ember nem érti, mitől lettek Frye és társai világhírűek, ha ilyen laposságokra jutottak. Íme, egy másik példa: „R. Koselleck gondolatmenetét véve alapul mindhárom mű esetében megállapítható [Mire a fák megnőnek; A kastély árnyékában; Erdélyi történet – D. P. megjegyzése], hogy ezekben a regényekben a természetes kronológiai sorrend keretén belül olvad össze az elmesélt esetek összessége egységes eseménnyé.” (47.) Valóban – de miért kell ehhez szegény Koselleck? Az ehhez hasonló kérdések mindig felmerülnek, valahányszor Szücsné az elmélethez fordul. Nem tudja szervesen beépíteni meglátásaikat. Koselleck, Frye és a többiek a műveltség szemléltetőeszközeivé silányulnak – az olvasónak az a benyomása, hogy a szerző csak igen felületesen érti, amit olvasott.
A mások tollából származó Wass-tanulmányokra a kötet az esetek többségében kizárólag akkor hivatkozik, ha azok dicsérők vagy leírók. A monográfia nagyon kevéssé problematizál: inkább kikerüli az értelmezés esetleges gubancait, mintsem megpróbálná kibogozni őket. „Nuca jellemének igen pozitív árnyalása, hogy
Ebből a szempontból talán a legjellemzőbb az Elvész a nyom, azon belül is Jon Bursanu alakjának elemzése. „…hiába figyelmezteti halála előtt nagyapja, a havasi emberek egyszerű bölcsességével, hogy a hazugságból gyűlölet lesz mindig, Jon már elég elvakult ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a tanácsot. Az öreg figyelmezteti arra is, hogy a legnagyobb bűnt a fiatalok követik el, mert ők nem is tudják, hogy mindaz, amit az iskolában tanítanak nekik, az mind hazugság. […] Wass Albert ebben a részben fogalmazza meg az életről, annak értelméről alkotott véleményét. Szócsöve [!] az ugyancsak idealizált hegyi öregember, Bács Tráján. Ezeket a természetközelben élő embereket máig nem rontotta meg a civilizáció, ők az isteni igazságba vetett hit alapján élnek. […] A hat életút valójában ürügy [!], hogy Wass Albert bemutassa azt az Európát, amely a II. világháborúval átmenetileg megszűnt létezni. A bemutatott szereplők sorsában valahol fölfedezhető ő maga is. Mindamellett a mű igen gazdag teológiai, filozófiai fejtegetést tartalmaz az erkölcsről, az erkölcsi tudásról (scientia moralis), az igazságról, az emberi természetről, a hitről, a lelkiismeretről (conscientia), az akaratról (voluntas). Mintha Szent Tamás és Szent Ágoston nézetei, a nominalizmus kerülne nagyító alá.” (165, 166, 168.)
Aki olvasta az Elvész a nyomot, tudhatja, Bács Tráján a magyarok igazságát nevezi igazságnak, márpedig felettébb valószínűtlen, de legalábbis ritkaság, hogy egy bármennyire romlatlan román öregember legnagyobb ellenségei igazát hangoztassa. Mint láthattuk, Szücsné előbb maga mondja, hogy Bács Tráján az író szócsöve, a történet pedig ürügy, aztán mégis hiteles alakként fogadja el a természetközelben élő romlatlant. És az utolsó passzus is furcsa: mintha bizony az erkölcsről és a többiről szóló számos fejtegetés megmenthetne egy rossz regényt!
A. Jászó Anna azt írja az Ajánlásban, és Szücsné a kötet befejezéseként idézi, hogy Wass Albert mestere a történetmondásnak, a jellemformálásnak, a nyelvnek és a tájleírásnak. Nos, egyrészt úgy gondolom, hogy a nyelv nem választható el a többitől, mert
*Havas Kiadó, Kézdivásárhely, 2005.