Hétköznapi és/vagy keresztény emberként a címben megjelölt fogalommal gyakran találkozunk, de nem számítanánk rá egy, a pénz, a hatalom és a gondos stratégiai döntések által dominált világban. Az Aetas történettudományi folyóirat, amelynek tematikus súlypontjában ezúttal a Hálózatok és hierarchiák című budapesti közgazdaságtani konferencia előadásai állnak, kifejező módon mutatja be a már említett, újszerű gazdasági aspektust, amely nemcsak egyes kiemelkedő személyekre, hanem üzletemberek generációira volt jellemző. Ennek a marketingstratégiai szempontból sem elhanyagolható buzgalomnak köszönhette otthoni és külföldi sikereit úgy a Singer varrógépgyártó nagyvállalat (Andrew Godley: A varrógép értékesítése a világpiacon), mint a manapság jobban ismert számítógépipari óriáscég, az IBM is (Richard S. Tedlow: Apák és fiúk üzleti stratégiái: az IBM a 20. században). Mintegy a mesék legkisebbik királyfijaként jelenik meg Thomas J. Watson, aki kalandos pályafutása után ennek a vállalatnak az irányítója lesz. Húszéves korában még kénytelen gyapotbálákon aludni, nemsokára azonban korlátlan tekintélyre és hatalomra tesz szert. Na de hát tőle tudjuk, hogy a „jó üzletemberek nem annak születnek, hanem azzá válnak”. A személyes ambícióknak egyébként meghatározó szerepe volt nemcsak a tengeren túl, hanem innen is: Burckhard Konrád, a Pesti Hengermalom Társaság vezetője szintén ennek köszönhette sikereit (Klement Judit: Apák és fiúk gazdasági stratégiái: egy magyar család a 19. és 20. században).

A legalapvetőbb gazdasági egység és ilyenformán a buzgalom eltanulásának alapvető fóruma a család volt, hiszen a századforduló táján valóban a családi vállalkozások voltak a legelterjedtebbek. Az ilyen vállalkozások sikere, lett légyen szó akár protestáns, akár zsidó családról, a rokoni szálak gondos ápolásától függött (Halmos Károly: Hálózatok és hierarchiák a 19. századi üzleti életben). Megkerülhetetlenné vált azonban egy lényeges probléma: vagy a család nőtt túl gyorsan, vagy a vállalkozás. Ebből a kátyúból egyetlen kiút kínálkozott: a fizetett menedzserek foglalkoztatása, akiket azonban nem sok tényező ösztönözhetett arra, hogy a tulajdonosok pénzének gyarapításán fáradozzanak. Másrészt a már elért „nagyság” növelésének érdekében jöttek létre a századforduló előtt és után a kartellek, melyek a közös célok szorosabb összehangolását, a laza gazdasági integrációt szorgalmazták (Pogány Ágnes: Kartellek és menedzserek. Vállalatközi együttműködés a vas- és acéliparban [1886–1931]). Ilyen és ehhez hasonló szövetségek lelhetők fel a globális szeszes-italágazatban is (Teresa Da Silva Lopez: A piactól és hierarchiáktól a szövetségek felé). Ez volt, és úgy tűnik, máig ez maradt a leghatékonyabb módszer a márkanevek (pl. a Tuborg) világméretű értékesítésére.

A Műhely értekezéseit egy elsősorban a szaktörténészek érdeklődésére számot tartó írás nyitja meg. Erőltetve akár itt is beszélhetnénk „evangelizációs buzgalomról”, ámde más értelemben. Arról lenne szó, hogy történészek jelentős csapata foglalt már állást a magyar „folytonosság vagy megszakítottság” problémája kapcsán (Miskolczy Ambrus: Egy történészvita anatómiája. 1790– 1830/1848: folytonosság vagy megszakítottság?). Vajon a magyar liberalizmus külső hatás vagy éppen szerves belső fejlődés eredménye-e? Volt-e valamilyen folytonosság 1790 és 1830 között? Az 1790-es évek derekán meggyilkolt reformereknek voltak-e követőik? A cikk szerzője Kossuth szavaira emlékezteti olvasóit: „a nemzeti ébredés nem egyes kijelölhető személyeknek, de még csak nem is egy nemzedéknek a műve volt.” Az utána történészberkekben felmerült vita „historiográfiai csöndre” ítélte a „turini remete” szavait, pedig azt, hogy egy kortárs hogyan éli meg az eseményeket, soha nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, főleg a történetíróknak nem. Mindezeket figyelembe véve Miskolczy teljes bizonyossággal állítja, hogy a folyamatosságvita elsősorban periodizációs jellegű. Az eszmék, stílusáramlatok, irodalmi irányok, köztörténeti események kronológiája nem esik egybe. Egyszerűen naivitás volna ezt elvárni. Mindezeken túllépve pedig 1848 hosszú távú történelmi folyamat, és nemcsak néhány felszíni változás eredménye volt.

A második tanulmány egy állítólagos tévhittel veszi fel a harcot (Vermes Gábor: Tradicio-nalizmus és a modernitás hajnala a 18. századi Magyarországon). Felveti a kérdést, hogy a 18. századi Magyarországon csak reformokról vagy fejlődésről beszélhetünk-e. Az ítélet egyértelmű: a magyarországi felvilágosodás felületes hatást gyakorolt a társadalomra. Nem változott a nemesség azon hite, mely szerint társadalmuk alapjában véve jól működött. A „valódi haladás vagy csak változások a felszínen?” kérdésköre ebben az írásban olyan fordulatot látszik venni, amire talán nekünk sem ártana komolyabban figyelni. Ma, amikor már nemcsak a magyar millecente-nárium bűvöletében szemléljük történelmünket, itt az ideje kissé kritikusabban is szemügyre venni azt. Feleslegesen bírálunk másokat a politika szolgálatába állított historiográfiájukért, ha a sajátunkat nem tudjuk hatásosan felülvizsgálni. Erre kínálkozik egy régi-új módszer: az összehasonlító történetírás (Tomka Béla: Az összehasonlító módszer a történetírásban – eredmények és kihasználatlan lehetőségek). Ez az analógiás megközelítés nemcsak bővíti a kutató eszköztárát, hanem akár a nemzetközi együttműködést is előmozdíthatná. (Aetas, 2005/1-2.)