Reggel

A szemem még csukva, de így is felismerem ezt a langyos bizsergést: a tavaszi nap első találkozása a takaró alól kilógatott lábammal. A téli reggel fénye egészen más, az fel sem mászik ide az emeletre, csak Bibicet piszkálja meg néha az alsó ágyon. Ez a mai napsugár viszont jól meghatározott, félreismerhetetlen. Március nyolc. A hetedik születésnapom. Mire ez is eszembe jut, már a lábszáramat vizsgálgatom nyitott szemmel: egészen éber vagyok, csak vízszintes, és ez sajátos többlettel ruházza fel a sütkérezést. A bőröm visszaveri a fényt, a kis szőrpihék néhol botlasztják az összefüggő ragyogást.

Kedvem támad mindenkit felkutatni, sietek élvezni a reggelt. Gyorsan mászok le az emeletes ágyról: bal talpam alatt a hűtőszekrény hideg fémje, jobb lábam a Bibic párnájába süllyed.

Először fogmosás – döntöm el gyorsan, mert szeretek a fogkrém ízével a számban indulni az ébredezőkhöz. Apa korán kelt: a kagylóban felfedezem az ismerős szőrpamacsokat. Hát tényleg, visszavonhatatlanul március nyolcadika van: apa leborotválta a szeptemberi szakállát.

Mire a nagyszobához érek, megint az ismerős izgalmat érzem, kigyúl az arcom, hallom a szívdobogásom, és megpróbálom elképzelni, miféle öröm vár odabent. Nagyiék csak ilyenkor alszanak nálunk, és szeretem, ahogy a lakás felfordul egy éjszakára minden tavasszal. A látványuk aztán magamhoz térít egészen. Nagy, sárga csíkos paplanjuk alatt a régi álmos zavarukkal ülnek, ugyanabban a derékszögben, mint máskor, de azonnal látom, hogy nem olyanok, mint tavaly. Hanem ráncosak és szomorúak, mint január óta mindig.

– Gyere csak, Boróci – int felém nagyi, és felhajtja a paplan szélét. Legszívesebben közéjük másznék, hogy érezzem mindkettejük kedves testmelegét és azt a kellemes öregszagot, amit az ágyneműjük is mindig áraszt otthon Simonban… de megijeszt a nagytata szeme. Nem szeretem, hogy ilyen nagy, vizes pislogással néz, amiben benne van, hogy mekkorát nőttem, és hogy mennyire hasonlítok Csillára. Nagyiba kapaszkodnék, de az ő szeme is csupa könny, a száján ott függ már a bánatos sóhaj, azt nem akarom hallani, attól félek. Anya azt mondta, egy évig fognak sírni, aztán mosolyogni kezdenek. De én akkor nem tudtam, hogy az évben a szülinapom is benne van, hogy Csilluka ezt is elrontja nekem. Pedig engem szeret, várhatott volna még egy kicsit, vagy megmondhatta volna nekik is, nem értem, hogy hihetik nagyiék, hogy tényleg meghalt, mikor olyan kicsi az a sír, én is alig férnék bele. Csilla magas.

Toporzékolni volna kedvem az elrontott reggelemért, de most benyit apa, én pedig nem tudom, hogy kerülök az ölelésébe, csak érzem, hogy a nyaka köré fonom a kezem, és egészen hozzádörgölőzöm ehhez az új, csupasz, illatos kölyökarchoz – a szülinapi apukám. A válla fölött anyát látom, térdig érő hálóingében pont szemben áll velem, kócos fejét félrebillenti, és ezzel a széles középiskolás-szépségkirálynő-mosolyával pecsételi meg az ünnepet. Álomszuszék – ez a szó jut róla eszembe: az álom és a szuszogás szava, meg az álomszuszékos dal, amivel reggelente ébreszt néha.

Tudom, hogy nagyiék reggeli után elmennek. A kocsonya fölött próbálom beszippantani jelenlétük utolsó morzsáit, ahogy nagyi anyával süteményesdobozokat és befőttesüvegeket cserél, ahogy apa az előszobába is kiviszi nagytata után a fél pohár pálinkát, ami úgysem árt meg, és a rendőrök se veszik észre, ha elég fokhagymás a reggeli.

Két nyitott tenyerem közé fogom az új labdám hatalmas gumitestét, úgy nézek az autójuk után, integetés nélkül. Bibic az arcomat lesi, ő sem integet vissza nagyinak, csak még esetlenebbül öleli magához saját óriáslabdáját – az ő kezében még nagyobbnak tűnik, idén másodszor nagycsoportos, egészen vékony lett, most sokkal kisebbnek látszik nálam. Anya hangját halljuk fentről. Haza kell menni, egy óra múlva itt vannak az osztálytársaim.

Apa a szomszédból kölcsönkapott kazetofont bütyköli, a miénk húzta a szalagot. Persze én nem hallottam hamisnak, Bibic se, a többieknek is jó lett volna. A Boney M feldolgozásos Neoton-kazettát hallgatjuk. Idén ez volt a kedvenc, azért vettük meg. Ahogy beteszi, nekem táncolhatnékom támad. Anya most adja rám az ünnepi ruhámat. Hosszú fodraiban botladozva indulok a hálószobába, hogy megnézzem magam. Egyedül itt van egy kerek tükör a lakásban, ez sem nagyobb egy kanálisfedőnél. Igen, körülbelül akkora.

Az arcom nézem: a hajam nőtt kicsit, a tavalyi ollós bravúrkodásom nyomán született kényszerfrufruval együtt, a ruha csokros bársonygallérja fölött egészen ünnepi az arcom. Anya fényképészt hívott estére. A labdáról akarok képet! Magamról is, persze, de nem fogok mosolyogni: hétéves koromra igazán kinőhetett volna a másik végleges fogam is itt elöl, de csak félig kandikál ki, csúnyán, szélesen, recés peremével tőszomszédjára támaszkodva. Hogy lehetnek ilyen lapátfogaim? Ha mind kinő, el sem fér majd a számban. Húszéves koromra biztos egymásra csúszik ez a két elülső, olyan leszek, mint Zoli bácsi. Persze, ha lesznek még akkor fogaim.

Pirosban

– Egy kicsit még vasalhattam volna. – mondja anyám a kocsiból kiszállva, miután jól végigmért mindkettőnket, majd mosolyogva újra rám pillantott. A ruhám sima, a zsörtölődéssel magát menti fel, hogy csak az egyik lányát nézte meg kétszer. Ma én vagyok szebb. Nagy ügy. Tízből kilencszer Bibic néz ki jobban. Apám belém karol, így szoktuk mostanában, mióta magasabb vagyok anyámnál, és jobban mutatok mellette. Anyát nem zavarja, élvezi, hogy apám milyen büszke rám. Tényleg az, látom a járásán, hogy most nem a nagylányát, hanem egy fiatal nőt fűzött a karjára. A ruha műve, jól tudom: piros, nem ér le a térdemig, szabadon hagyja a vállam, és kellemesen feszül a mellemen. Melltartót kell alá venni, tizennégy évesen már nem gyerek az ember. Ha az lenne, nem ilyen piros bársonyruhát hordana, mellbevarrással. Ilyesmit nők viselnek. Kisestélyi.

Egy németországi segélycsomaggal érkezett nagyapámhoz a parókiára. Ott talált rá anyám, és azonnal tudta, hogy az én méretem. „Úgyse veszem fel”, mondtam, „túl elegáns.” „Na és? Elegáns ruha nem kell az embernek?” Anyámon látszott, hogy tetszik neki. „Majd felveszed ősszel a madéfalvi lakodalomba.” Persze később elfelejtette ezt is, mint a többi turkált rongyomat, és most, hogy tényleg ősz van és madéfalvi lakodalom, csodálkozva bámulja, hogy tényleg tökéletes.

Kürtőskalács és pálinka a legényes háznál. Itt mindenki figyel ránk, valahogy tisztelnek minket. Az apám rokonai, de anyámat imádják mind, mint egy egzotikus szilágysági bálványt. Magdi néni diós piskótát hoz, mindenki sorra üdvözöl minket. Voltunk már itt ballagásokon, de esküvőből ez az első. Lesz még jó pár, apámnak sok unokatestvére van. Most Attila nősül, a Kádár fiúk közül a kisebbik. A bátyja, Sanyi még (nagyiék szerint túlságosan is) élvezi a legénykorát, esze ágában sincs megnősülni. Majdnem két méter magas, nagy horgas orra van és harsány székely élcei. Anyám persze Sanyit szereti jobban simulékony, céltudatos öccsénél, és miután az széles mosollyal odébbáll tőlünk, suttogva meséli el, hogy csalta meg Sanyi a minap barátnőjét, és hogy épp ma reggel vágott a lányhoz egy vállfát, mert az túl sokat faggatta. Elámulok. Anyámból ömlenek a szavak, szereti ezt a dicsfényt, ami körülragyogja ilyenkor, mert ezekkel a fiúkkal mind bizalmas viszonyban van. A szememmel a Sanyi Katáját keresem, ahogy világoskék kosztümjére tekert fehér köténnyel kínálja a pálinkát, a haja lakkozott kontyban simul a tarkójára… megpróbálom elképzelni a vállfát, amit hozzávágtak.

Anyám arcán széles mosoly terül el, ahogy megpillantja Lacit. Ha van valaki, akit Sanyinál is szívesebben üdvözöl, az egész biztosan Laci, a Gizike néni kisebbik fia, kis huncut kölyökszemével, ahogy kamaszosan vonszolja maga után mindig a legszebb nőket. Most is a barátnőjével jön kézenfogva, mint mindig, de ez nem az a lány, akit az utóbbi néhány ballagáson és temetésen láttunk, Enci vagy Era, valószínűtlenül szép volt a fehér bőrével, és magasabb Lacinál, nekem legalábbis úgy tűnt. Ez a kislány most nem olyan szép, de ő is csinos, és sokkal barátságosabban mosolyog kis egérfogaival. Tündének hívják, és nagyi gyorsan megsúgja, hogy idén végez a Márton Áronban, ki hinné, hogy egy ilyen okos lánynak kell a mi Lacink…

– Nagyot nőttek a leányok – mondja Laci anyámnak, de közben az én szemembe mosolyog élesen. Anyám röhög, nekem meg valami lazát és vidámat kellene mondanom, de úgy érzem, hogy a nap besüt a fejembe, és vörösre égeti az arcomat. Legszívesebben elszaladnék.

De nem megyek sehová, szépen végigüljük a lányos háznál a búcsúzást, a templomi esküvőt, aztán a rezesbanda mögött bevonulunk a kultúrotthonba. Egyenes derékkal ülök le a hosszú lócára, anyám és Bibic közé. A színpadon ül a fiatal pár, a násznagyok, keresztszülők, a mi asztalunk van a legközelebb az ajtóhoz. A hátam mögött nincs is több asztal, ezt a teret meghagyják üresen a táncosoknak. A kántorék zenekara már rákezdett a Nincs szerencsémre, de még nem illik felállni. A fiatal pár nyitja a táncot, majd valamikor az előétel után.

Szépen is táncolnak – anyám szokta mondani, hogy falun mindenki jól táncol. Persze ő is. Úgy repülnek apával körbe a teremben, mintha nem is a padlótól rugaszkodna el újra meg újra a lábuk. A következő keringőt én táncolom apámmal, aztán Bibic következik, és mire belelendülünk, az ő inge már facsaró víz. Pihen és bort iszik. A zenekar valami lassú tapicskolós nótát játszik, Laci odaül az asztalunkhoz, anyámmal beszélget, aztán egyszer csak megragadja a csuklóm, hogy táncoljak vele. Csak apával szoktam táncolni, de anya büszke mosolyra húzza a száját (ma már harmadszor), és int, hogy menjek csak.

Lacinak izzadt keze van, szinte a vállamig kúszik fölfelé, aztán hirtelen megragadja a derekamat. Most, nem tudom miért, kiráz a hideg, és arra gondolok, hogy jókora verejtékfoltokat hagy majd a ruhámon, és hogy irtózom a férfiak verejtékétől, még apát sem puszilom meg, amikor megizzad, pedig őt nagyon szeretem.

– Hogy megy a suli, na? Hányadikos is vagy? Kilenc?! Jól megnőttetek… – Úgy érzem, kicsit szorosabban von magához. – S nem akartál Szeredába jönni? Ti olyan okosak vagytok, te a Marcit is megbírnád. Tünde is oda jár… – Bólintok, hogy nagyi már mondta, közben próbálok arra figyelni, amit mond, nem a savanykás borszagra közöttünk, nem a kezére, ami talán lejjebb csúszott, nem a szemére, két hatalmas szembogár, két csillogó páncélú csótány…

– Tünde, hehe… tizenhat éves volt, amikor megismertem. Megdugtam. – Erőltetni akar egy kis kópénevetést, mint amikor az ittasvezetéseiről vagy a kifizetetlen számláiról beszél, de ez nem olyan, ez férfiröhögés, amiben büszkeség van és romlottság. Hátrahőkölök. A szemembe kacsint. Ne játsszam az erényest, tudja ő, miféle nő az, aki ilyen ruhát hord… A válla fölött kitekintek. Két néni ránk néz, és összesúg. Hát mindenki tudja, miféle nő az…

– Encire emlékszel? Egyszer a diszkóban összeverekedtek értem, egymás haját tépték…

A zenekar enni megy, én újra az asztalnál vagyok, anyám a poharamba almás fruttifrest tölt, az előbb vettük a kinti üzletben, itt benn csak ásványvíz van. Ezt nem szeretjük jobban, de anyám szeret városit játszani. Mi meg szeretjük, ha anyám játszik. Ilyenkor szép és ártalmatlan. Látom Katica néni arcán a rosszallást, hogy felvágunk, de anyám részben miatta csinálja, úgyhogy belekortyolok a képébe. Ennek a löttynek pezsgőíze van. Most le kell tennem. Hát itt tényleg senki nem tudja, ki vagyok én… csak annyit látnak, hogy piros ruha van rajtam, és pezsgőt iszom.

A túlsó asztalnál Laci egy lila estélyis vörös hajú lányhoz hajol, Tünde mereven a tányérja fölé, most tényleg tündérszerű, én meg belereszketek, ha elképzelem, hogyan mélyedtek a körmei a másik nő tejfölbőrébe.

– Tudod, mit mondott Sanyi? – fordul felém diadalittasan anyám. – Hogy ő legszívesebben az egész lagziból téged venne feleségül.

Kata épp most jön, kávét tölt, megcsap az illata, és most látom kócosan, hálóingben a Sanyi ágyából kikászálódni. Látom Tündét tizenhat évesen sírni a Márton Áron budijában, aztán üvölteni a másikra, aki szintén sírt valahol, és hálóinget is hordott, látok feléjük repülni egy vállfát… mi történik veletek az ágyban, állatok?!

Anyám arcán állandóvá fagy az elégedett mosoly, a vállamon megint Laci izzadt tenyerét érzem, magához ránt, körülfog, és mozgat, előbb a zene ütemére, aztán egyre lassabban. Az arcomba néz, kitágult orrlyukaiból a borpincék kénszagát köpi rám, szorítja a derekam, nevet.

– Te, ha most nem lennél az unokatestvérem… – A hátamat simogatja, már nem táncolunk, tántorgunk, mindjárt rám zuhan, felgyűri a piros ruhámat, mint mindig minden piros ruhát…

Magdi néni szabadít ki, vagy Tünde, vagy nagyi. Nem anyám, az biztos – ő még ittas a szépségemtől. Később, már úton hazafelé, valahol Karcfalva és Domokos között higgadtan mondom Bibicnek:

– Ezt a ruhát Bogárnak kell adni. Utálom a pirosat.

Három kérdés, három válasz

1. BALÁZS IMRE JÓZSEF: Kis szövegrészeket olvasok, és mégis tágasabb összefüggéseket érzékelek mögöttük. Mintha ezek a történetek akkor is mondódnának, mikor az olvasó éppen nincsen ott. Készen voltak számodra, mikor elkezdted leírni őket?

KÓSA BORÓKA: Rengeteget beszélek. Ezekről a dolgokról mind meséltem már az embereknek körülöttem, szóval a helyzetek, a történet, de még a szavak is ismerősek voltak… Sőt, a második szöveget a tizennégy éves kori naplóm egy részlete alapján írtam.

2. B. I. J.: A snittek különböző életkorokba visznek el. Ha egyszer regényt írnál, mikor játszódna a cselekmény?

K. B.: Nem írnék regényt.

3. B. I. J.: Van-e valami, amit tudatosan kerülni próbáltál a szövegek alakításakor? Ami számodra tabu írás közben?

K. B. Nem hagytam ki semmit csak azért, mert nem akarok írni róla. De biztosan egyszerűsítettem vagy kiszíneztem néhány részletet.

Kósa Boróka 1987-ben született Gyergyószentmiklóson. Jelenleg a BBTE magyar–német szakos hallgatója. Tizenkét éves kora óta sehol semmit nem publikált. Ezek a szövegek házi feladatok egy kreatív írás szemináriumra.