nagyanyám, Csurgói Irén

A Hold alatt sötét

gyors felhők itatják

fel a világosságot

Egyik énem könyörög

legyen bármi ami

megszabadít

ettől a csendtől

„Őrizzük lelkünket türelemben”

mondod gúnyosan

s talpig szent palástodba

burkolózol

De a tenger önkívületében

már nem türtőzteti magát

hullámai kibomolva

mind fájdalmasabb

és hangosabb

Szemérmességed

éberen tart

ugrásra készen

Másik énem az égboltra

tekint lesi Isten

égitestekkel kivésett

parancsait

Szűziességed élvez

és mulat önnön élvezetén

mintha síkos férgek

közé léptem volna

mezítláb

A tenger hidege

csigaarccal lomhán

kicsusszanni próbál

hasam alól és

lábam közül most

egészen el kéne

merülni hogy

csontjaim se legyenek

„Hát így bánsz isten

madaraival?” kérdezed

s kezem mellkasodban

verdeső szívedre

szorítod

A fűteraszt könnyű

váltakozó szél

emeli meg alattunk

így jutunk túl az első

órán nézzük a kilátást

mintha történhetne

bármi hogy

megszabadítson

Láthatatlan kéz lazítja meg

bársony nyakad körül

a papi gallért s te föllélegzel

öntudatlanul

Egyik énem sosem

ismeri majd el

a domesztikáltság

kötelmeit

s szájában ütőered

riadt lüktetését érzi

állkapcsa közt tartja

a gégéd

a csigolyákat harapja

a tarkó pihéi közé nyal

feltörő különös hangjaidtól

elborulva tépi le rólad

a fekete posztóvértet

amely izmos barna

fiatal testedet féken tartja

előlem

Följajdulsz s veled én is

az olíva ligetek hegyében

gubbaszkodó pacsirták

dalba fognak s én végig

pásztázlak bizonytalanul

és kíváncsian mint

a tengerfelszínt csókolgató

hajófények fulladásig

beszívom illatod érzem

hogy kívánsz s a valóság

madara elkallódik

az álom-űrben

csordultig telek

belőled amíg egyszer csak

magadból kibontasz

mintha virágos

kárpitozott zsámolyon

térdelnél előttem

úgy kanyarít csillagos

palástot válladra a tengerrel

hézagtalanul összeforradó

mennybolt

s megkondulnak a

bolygók amíg lepereg

az ég rózsafüzére

üdvözlégy Mária

kegyelmed teljes

Egyik énem

oldalában a lelkiismeret

sarkantyúival

Másik énem kezessé

tette a bikát s monteráját

szarvára akasztja

Isten pedig feloldoz

s a nagy magányban

szíven üt emberi hangja