Asszimiláltak és disszimiláltak

„S ennek a magányos vándornak van itt az európai végen, Nyugat és Kelet érintkező pontján, egy örök feleselő társa – társa nem annyira vérben és szellemben, nem is elhivatásban és életszervezetben, mint inkább történeti sorsban – a magyar. Magányos ez is az európai népek közös tűzhelyénél.” (Prohászka Lajos)

„A »deutsch-ungar« kifejezést, mely legjobban bizonyítja a »hungarus« fogalomnak a hazai nemmagyar népek körében valóságos élménnyé válását, s amely nem kevesebbet mond, mint hogy a hazai németek egyúttal magyaroknak is érzik magukat – nem magyar ember, hanem a szepesi német, Fröhlich Dávid használja a 17. század elején, s azóta napjainkig az egész hazai németség minden nemzedéke. Hazai kisebbségeinknek ez a történeti együttérzése az államnemzettel évszázados valóság volt, mely hatalmas egységbe foglalta a Kárpátok alján lakó népeket.” (Szekfű Gyula)

Az első szöveg egy akkor nagy sikerű bölcseleti műből való. Prohászka Lajos nemzetkarakterológiája: A vándor és a bujdosó. A szellemtörténeti módszertan magas szintjén született. Filozófiai alapon mondja ki a német és magyar történelem és kultúra egymásra utaltságát. Magában hordozza a filozófiai típusteremtés akkor éppen korszerű legjobb lehetőségeit. Magában hordozza a magyar magány akkor is korszerűtlen patinás közhelyeit.

A második szöveg egy akkor hírhedtté váló tudományos publicisztikából való. Szekfű Gyula: Schittenhelm Ede. A történelmi közírás magas szintjén született. Históriai alapon mondja ki a német és magyar történelem és kultúra egymásrautaltságát. Magában hordozza a német–magyar viszony akkori nyomasztó gondjait. Magában hordozza a német–magyar viszony akkor megfogalmazható változatait.

Prohászka szakmai körökben elismert gondolkodó. A nemzeti karaktert egyetlen, állandó vonással jellemzi. A német az örök, metafizikai vándor. Keresi a lét titkait. A magyar az örök, finitista bujdosó. Keresi az itt-lét határait. Szekfű köztudomásúan a legnagyobb történész. A históriai helyzetet több, változó viszonylattal jellemzi. A hazai német a „deutsch-ungar”. Aki az eredeti „hungarus”-ból élményszerűen kifejlődött. Az államalkotó magyar a folyamatos befogadó. Formálja az együttélés lehetőségeit. Prohászka koncepciója a tágabb. Irracionálisan tág. A metafizikus vándor és a finitista bujdosó egymásra találásában egy európai szintézis lehetőségét sejti. Amelyben a megmerevedett Nyugat és a formálódó Kelet egysége, a kettő közötti közvetítés átformálhatja az öreg földrész arculatát. Szekfű koncepciója a szűkebb. Racionálisan szűk. Az államalkotó magyar és a „deutsch-ungar” egymásra találásában egy hazai harmónia lehetőségét sejti. Amelyben a „deutsch-ungar” élményszerűen kialakult kettőssége, egyszerre német és magyar volta átformálhatja az eddigi történelmi együttélés arculatát. Az első elképzelés az időtlen mozdulatlanság, a második az időbeli mozgás jegyében születik. A vándor és a bujdosó vándor és bujdosó marad. Legfeljebb egyszer egymásra talál. De a „hungarus” „deutsch-ungarrá”, a magyar korona német alattvalójából a magyar állam magyar–német állampolgárává lesz. Mindkettőre rávetül a már hatalmon lévő nácizmus árnyéka. Prohászka közönyösen nem figyel rá. Szekfű figyelve-aggódva küszködik vele. Párhuzamukban és eltérésük mögött a kor egy jellegzetes, kétlépcsős vitájának körvonalai. Együttélés és egymásrautaltság a karakter, a nemzeti karakter felől. Együttélés és egymásrautaltság a história, a nemzeti história felől.

Érdemes megjegyezni. A nemzetkarakterológia a nemzeti létre a nemzeti mibenléten keresztül való kérdezés. Tudománytörténetileg a szociálpszichológia fejlődésének első szakaszához kötődik. Tovább él benne az elképzelés egy nemzetről mint egy egyéniségről. A romantika nagy európai áramlatában születik. Nálunk főképpen Herder ihletéséhez kapcsolható. Jellegzetes esszétéma marad a századfordulón és a két háború között is. Nem annyira a tudományos absztrakció, inkább a művészi-irodalmi típusteremtés szintjén. Mint ilyen a nagy szellemtörténeti tipológiáktól is kap szemléleti-módszerbeli ösztönzést. A két háború között a vesztes államokban nő meg a becsülete. Így nálunk is. Hogyan történhetett? Mármint az összeomlás. Melyek lehettek a külső, történeti, belső, alkati összetevői? Voltak-e baljós előjelek? Netán a nemzeti mentalitásban, a nemzeti kultúrában? Nemzetközi viszonylatban Salvador de Madariaga sikerkönyve a mintadarab. Englishmen, Frenchmen, Spaniards – ´28-ból. Hazai viszonylatban Prohászka Lajosé. A már emlegetett A vándor és a bujdosó ´36-ból. Az utóbbi körül fellángol a vita.

Köpeczi Béla nemzetkarakterológiai kérdésekkel – természetesen – nem foglalkozik. De felvet egy igencsak izgalmas kérdést. Történeti, pontosabban eszmetörténeti szinten és az egész karakterológiai dilemma előzményeként. Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe – 1995-ből. Benne néhány nagyon fontos irodalom-, eszme- és művelődéstörténeti adalék. Csak három mozzanatot emelek ki. Alexandru Papiu Ilarian. Avagy egy román kortárs a reformkori magyar gondolkodásról. Ioan Slavici. Avagy egy román író magyarságképe a dualizmus elejéről. Octavian Goga. Avagy egy román költő vitája a kultúra nemzeti jellegéről – az egykori századelőről. Alakok és eszmék. Sokak számára csak nevek és sejtések. Ezért nem méltatlan e későbbi, hazai rokonvitákat megidézni Köpeczi Béláról szólva.

Nos, körülhatárolom a vitát. Némi önkényes leszűkítéssel. Prohászka művével indul. Csak ´36-ban jelenik meg könyv alakban. De a szellemi közéletben már négy éve jelen van. Ugyanis ´32 és ´35 között folytatásokban jelenteti meg a Minerva. Vagyis irodalmárok-gondolkodók már korábban ismerik. Szerb Antal fejezetenként építi be következtetéseit ekkor írott Magyar irodalomtörténetébe. Szekfű Prohászkának két lépcsőben is válaszol. Nem vagyunk bujdosók. Írja a Magyar Szemlében – ´38-ban. És ´39-ben kötetet szerkeszt. A híressé vált gyűjteményt. Mi a magyar? címmel. És a már emlegetett Schittenhelm-cikkel elindít egy másik, a karakterológiával összefüggő vitát. Az asszimilációról és disszimilációról. ´37 júliusában a Magyar  Szemlében. Erre csap le Szabó Dezső gyilkos pamfletjében: Ede megevé ebédem. Rendkívüli gyorsasággal. A Ludas Mátyás Füzetekben. Már ´37 szeptemberében. A vita további elágazásait nem követhetem. Nagyon messzire vezetne.       

A két téma, nemzetkarakterológia és asszimiláció–disszimiláció, összefügg. Vitatásuk nemcsak időben közeli, de tartalmilag is kapcsolódik. Megroppant-e a nemzeti karakter összeomlás előtt vagy után? Milyen szerepet játszott a karakter alakulásában az asszimiláció? Visszafordítható-e az asszimiláció folyamata egy erőszakos disszimilációban?

Metafizika vagy finitizmus?

„A változásnak démonikus árjában hányatva és a végtelen pólusai közt hontalanul, küszködve, soha békét nem lelve, valóban úgy tűnik fel a német szellem… a változás »ördögétől« megszállva és a végtelenség »halálos« szédületével szívében (das wunderbare Sehnen dem Abgrund zu, mondja Hölderlin), és így halad át a századok során… A vándorlás azonban az ifjú lélek életformája. Akit még lehetőségek hívnak, és akiben a megvalósulás ereje és életet gazdagító pathosza feszül. S ez a távolba szegődő akarat bizonnyal még ígéret az öreg Európa számára… Hiába zárja el határait, hiába övezi magát a Kárpátok gyepűjével, hiába érzi idegennek és tusakodik ellene: a vándor az ellenállásokon keresztül is idehozza és vérébe oltja a feszültséget, úgyszólván »belevándorol« a magyar történetbe, eszméivel és intézményeivel, problematikájával és ethoszával, és ezzel akarva-nem akarva sorsává válik… Ez a magyarság sorsa immár négy évszázad óta. S ebben az örökös hányattatásban vált mindinkább hontalanná, valóban szellemi bujdosóvá saját hazájában.” (Prohászka Lajos)

[Prohászkánál] „Így alakul ki a magyar jellem mint elvetélt német jellem: vonásról vonásra a német »klasszikát« soha meg nem közelíthető, annál alacsonyabb fokon maradt, de az örök mintakép után titokban mégis áhítozó felemás, önmagában soha nem kész egyéniség, beteg történeti alakulat… Nemcsak a bujdosás tényét kell elutasítanunk magunktól, […] hanem azt is, hogy olyan bujdosók legyünk, akik homályosan pislákoló mécsüket is idegen fényforrásból táplálják, ezért egész életükre lelkileg lekötelezettjei az idegennek… Más szóval – és egy lépéssel továbbhaladva: szükségünk van a magyar nemzeti jellem olyan képére, mely lényegileg különbözzék más népekétől, s ezáltal biztosítékot nyújtson arra, hogy hívek maradunk ezen jellemvonásokhoz, a magyar mindig magyar marad és nem lesz idegen népek alakítási objektuma… egységes képre volna szükségünk, típusra, normára, melyhez mérhesse magát idegen kísértések órájában a jószándékú magyar.” (Szekfű Gyula)

Az idézett szövegek világossá teszik: a vita a magyar nemzeti jellem minőségéről és a német nemzeti jellem minőségéhez való viszonyáról folyik. És az álláspontok élesen különböznek.

Prohászkánál a német nemzeti jellem a változások démonikus árjában, végletek közé feszítetten alakul. Nála is megjelenik a híres példázat. Amely Nietzschéé és Th. Manné is. Dürer halál és ördög kísérte páncélos lovagja. Amint végletes elszántsággal léptet a felfedezni vágyott metafizikai titkok felé. A megfejtés boldog reményétől hajtottan. A szakadék veszedelmes vágyától vonzottan. Igen, a szakadék veszedelmes vágya. Amiről Hölderlint is idézi. Így megy az évszázadokon át. Talán délre tart. Ahogy Dürer, Goethe, Hölderlin és Nietzsche is.

Ennek szöges ellentéte a magyar nemzeti jellem. Amely a változatlanság fátumába merevítetten, határok közé zártan alakult. Sorsa emelte és önmaga építette határok közé zártan. És e határok közé szorított lét végességének finitista tudatában. Nem a metafizikum titkainak vonzásában, de finitizmusa átkainak taszításában. Ám hiába bujdosik gyepűk közé. A német vándor behatol ide is. És a metafizika vándora a finitizmus bujdosója sorsává válik. Találkozásuk, karakterük szintézise hozhat valamit Európának. Talán megkötheti a vándort metafizikai vándorlásában. Talán kioldozhatja a bujdosót finitista bujdosásából. Eddig a gondolatmenet váza. Ám be kell vallani: nemigen tudjuk pontosan, mit jelent e szintézis, és mit is hozhat Európának.

Nézzük közelebbről. Vándor- és bujdosó-jellem komplementer alkatok. A vándor a bujdosó határolt világába be is hatol. Behatol – hozza nyugtalansága áldását és fölénye fenyegetését. Hozza műveltsége áldását és hódítása fenyegetését. Ott rejlik emögött a klasszika gondja is. A vándor önkiteljesedése végett keresi a klasszika lehetőségét. Mint remélt harmóniát. A bujdosó leigázottsága okán hárítja a klasszika lehetőségét. Mint félt rabságot. Mármint a vándortól kapott harmóniát és klasszikát. Mint félt rabságot. Pedig Prohászka ilyesmit ígér neki. Abban a bizonyos, feltételezett szintézisben. Amiben benne rejlik önmaga ellentéte is. Amennyiben a vándorlás lehet nyílt lehetőség a vén Európának. Amennyiben a bujdosás lehet ijedt védekezés a vén Európától. Prohászka egyetlen jellemvonást mutat fel. Abból dedukál a német vándornak és a magyar bujdosónak is teljes sorsot és teljes történelmet.  

Ez ellen tiltakozik Szekfű. Más módszert és más következtetéseket akar. Kiindulópontjában azonban vannak hasonló vonások. Például a német „behatolás”, bevándorlás áldásainak elismerésében. A magasabb szintű, fejlettebb-racionálisabb földművelés meghonosításában. A középkori, európai típusú városi kultúra kialakításában. Egyáltalán, a nyugati formájú művelődés gyors közvetítésében. Magyarországon és egész Kelet-Közép-Európában egyaránt. A bujdosás minősítését azonban határozottan elutasítja. (Egyébként a vándorlás-fogalmat is.) És főképpen, hogy a magyar karakter a német karakter negatív tükörképe vagy pszichológiai visszája. Mert követhető, normát jelentő, mércét hordozó, önálló magyar nemzeti karaktert akar. Főképpen az idegen vagy éppen német „behatolások” ellen. Nem fogadja el, hogy a német vándor. A metafizika üldözője és üldözöttje. Hogy a magyar bujdosó. Határok építője és foglya. És nem fogadja el nyitott metafizikum és zárt finitizmus ellentétét sem. Szintézist keres maga is. De nem absztrakt filozófiai, ám konkrét históriai szintézist. Nem elméleti csontvázzá redukált német és magyar nemzetkarakterek, hanem történelmi helyzetekben élő német bevándorlók és magyar befogadók között. Nem egyetlen, inkább sok jellemvonást keres. És nem egyetlen jellemvonásból dedukál a német vándornak és magyar bujdosónak is teljes sorsot és teljes történelmet. Hanem teljes sorsból és teljes történelemből akar indukálni a német vándornak és magyar bujdosónak is sok jellemvonást. Ami már nem is a vándor és bujdosó képlete lesz. Hanem valami gazdagabb, sokszínűbb, összetettebb. És főként nem is a német karakter érdekli, hanem a magyar. És a kettő együttélésének elméleti elrendezése.

Prohászka módszertani előzménye Salvador de Madariaga említett könyve. Egyetlen vonásra szűkített nemzetkaraktereivel. Hogy az angolt a cselekvés, a franciát a gondolat, a spanyolt a szenvedély jellemzi. Nem nehéz felismerni: ezt teszi könyve bevezető fejezetében, a vándor és bujdosó jellemképe előtt maga is. Abban, hogy a görög ember kifejező, a latin szervező, a középkori zarándok, a spanyol quijotista, a francia stilizátor, az angol telepes, az olasz humanista. És csak ezután jön – persze kibontottabbb formában – a német vándor és a magyar bujdosó. Ez egész kultúrát, történelmet, sorsot átfogó nagy szellemtörténész tipológia. A német vándor szimbólummá emelt figurájának ihletője pontosan ismerhető. A könyv szövege is hivatkozik Leopold Zieglerre. Méghozzá fontos helyen. Ahol a veszedelmes szakadék felé vágyódó, űzött vándorlásról esik szó. Ezért nevezi a német szellem jelképes figuráját örök vándornak Ziegler. De a gondot évek óta hordozza magában. ´28-ban közöl nagy értekezést a Minervában. Vallás és kultúra. Leopold Ziegler filozófiája. Ebben elemzi a Ziegler egyik főművében (Das heilige Reich der Deutschen) megrajzolt szellemikarakter-szimbólumot. Itt bukkan fel a metafizika örök vándora. Aki a teljességre való törekvés soha nem szűnő vágyát hordozza. Hazátlan kereső a gyökeret vert és zárt kultúrájú európai népek között. Állandó vágyakozó. Kétfelé tekintve: az univerzális gondolat és az egyéni minőségek között. Végtelen törekvés ez az ellentétek kibékítésére, a szellem totalitására.A német kultúra titka, a coincidentia oppositorum ígérete. Kétszer vált valósággá. A középkorban és a klasszikában. A latin és a német kultúra, az eszme és a forma szintézisében.

Prohászka teoretikus álma itt, híressé vált könyvében is a coincidentia oppositorum. Az ellentétek egybeesése és kiegyenlítődése a vándor metafizikai keresése és életteli nyugtalansága és a bujdosó finitista bezárkózása és halálos nyugalma között. Egy óhajtott, az ellentétek kiegyensúlyozásából kialakított újfajta klasszika Európa keleti felén. A vándor sejteti ezt. Vagy ígéri is a keleti régiónak. A bujdosás pedig a túlélés lehetősége e veszélyeztetett tájon. Ebből lesz egy egész Európára figyelő koncepció. Mert két nép él a földrész közepén. Az olasz, az őrző és a német, az izgató. Az örök Róma és a protestáló németség szelleme Európa fennmaradásának záloga. A kettő között közvetíthetne a magyarság. A bujdosó, az európai tevékenység és a magyar tétlenség szülötte. A latinitás öröksége és a germán szellem igézetében. Ez lehet a barbárság elleni védekezés formája és eszköze.

Nos, itt is az ellentétek egységéről, a klasszika lehetőségéről, a kultúra őrzéséről esik szó. Igaz, a koncepció már régebben, az évtized elején született. Ám a könyv mégis ´36-ban jelent meg. Így az olasz–német–magyar klasszika elképzelésére – akarattalanul-tudattalanul is – valami félelmetes árnyék borul.

Önmagában zárt, logikus, de a tényleges történelmi szituációról és annak veszélyeiről tudomást sem vevő gondolatmenet. Párhuzamos nemzetkarakterológia. Ám benne nem a történelmi mozgásból, sorsból lesz nemzeti karakter. Hanem a nemzeti karakterből lesz történelmi mozgás és sors.

Láttuk már: ez ellen tiltakozik Szekfű. Nemcsak cikkében, hanem szerkesztett kötetében is. Nem megmerevedett, de mozgó nemzeti karaktert keres. És nem egy előzetes, teljes vízióból akar lebontani megfigyelhető részleteket. Hanem megfigyelhető részletekből akar felépíteni egy utólagos, teljes víziót. A megfigyelhető részleteket az egyes szaktudományokban keresi. A teljes víziót a karakterrajzban reméli. Mindez a kötetben, a Mi a magyarban vizsgálható. A kötet tele van kétségekkel. A magyar lelkialkat megfogalmazhatóságát illetően. Még úgy is, hogy önmagában van. Azaz nem a német lelkialkat gyermeke, lenyomata vagy visszája. Még úgy is, hogy a részletekből, irodalomból, stílusból, néprajzból, nyelvből, zenéből, művészettörténetből és történelemből építjük fel. Meg a magyar ember fajiságából; a magyarságról alkotott külföldi képből; a magyar önismeret történelmi útjából. A tanulmányokat a legkiválóbbak írják. Ravasz László, Babits Mihály, Farkas Gyula, Kerecsényi Dezső, Zolnai Béla, Viski Károly, Zsirai Miklós, Kodály Zoltán, Gerevich Tibor, Szekfű Gyula, Bartucz Lajos, Eckhardt Sándor, Keresztury Dezső. A szerzők a legjobbak. Az eredmény mégis kevés. A vállalkozással kapcsolatos kételyeket a legegyértelműbben Babits fogalmazza meg. Általában a magyar jellemről értekezik. De kifejezésre juttatja: valójában a kérdés sem érthető pontosan. És ezért a válaszadás lényegében lehetetlen. Az ősi, eredeti eltűnt és megkereshetetlen. Csak a történetileg kialakult mai vizsgálható. Hozzá is kezd. Főként a magyar irodalomról adott egykori, még a tízes évekből származó összefoglalására támaszkodva. De jól érezhető öniróniával sorolja az ismert közhelyeket. A magyar vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor, nyíltszívű. Ám azonnal hozzáteszi: bármely nép, akár a castiliai vagy a szerb is – nyilvánvalóan – ilyennek tartja önmagát. Tudományághoz nem kötötten vizsgálja a magyar tulajdonságokat Ravasz is. És nem is jut el semmilyen kézzelfogható konkrétumig. Sorolhatók a megfogalmazott kételyek. Zsirai leszögezi: a nemzeti nyelv sajátosságaiból a nemzeti jellem sajátosságaira következtetni nem lehet. Vagy a következtetés igencsak kockázatos lenne. És nem haladhatná meg a kávéházi grafológia tudományos színvonalát. Viski a néprajz lehetőségeit elemezve csak egyes tájegységek ízlését, szokásait, jellegzetességeit látja megközelíthetőnek. Bartucz a fajilag nem egységes, különböző rasszokat magába foglaló magyarságról beszél. Ezért nem ismer azonos, átfogó alkati sajátosságokat. A különböző alkati vonásokat legfeljebb egyes, a népet alkotó rasszok tulajdonságaihoz tudja kötni. Farkas csak azt foglalhatja össze, amit irodalmi nagyjaink önmagukról és a népről gondoltak. Zolnai mindössze a magyar irodalmi stílus egyes jellegzetességeiről szólhat. Kerecsényi irodalmunk néhány esztétikai és műfaji sajátosságáról. Eckhardt arról, miként látta a világ a magyar népet és kultúrát. Gerevich a nagy művészeti korstílusok hazai változatairól. Kodály az ősi magyar dallamkincs felmutatható vonásairól. Viszonyukról a későbbi fejlődéshez és a hozzájuk való visszatalálás lehetőségeiről. Ám mindezekből nem áll össze és nem is állhat össze a válasz a kérdésre: mi a magyar? Vagyis melyek is egy magyar nemzetkarakterológia körvonalai? Melyek a magyar nép és kultúra más népektől és kultúráktól eltérő, azoktól megkülönböztethető, egyedi sajátosságai? És egyáltalán vannak-e és lehetségesek-e ilyenek?

Rendkívül tanulságos Keresztury sikertelen kísérlete. A magyar nemzeti önismeretről értekezik. És megpróbálja az eredményeket összefoglalni. A magyar jellemet vér, táj, történelem formálja. Szemléletmódjában észak és dél vonásai fonódnak össze. Lelkesültsége rajongó sóvárgás és pusztító indulat között. Lehangoltságában nincs északi elcsigázottság és déli cinizmus. Józansága mértéktartóbb német alaposságnál és gall racionalizmusnál. Fatalizmusa a tapasztalás bölcsessége, nem a kiábrándultságé. Humora bátor szívből fakad és játékos értelemből. Folytatható lenne tovább is, de nemigen érdemes. A tulajdonságok megfoghatatlanok, elemezhetetlenek, bizonyíthatatlanok, elméletileg értelmezhetetlenek. Pontosan úgy, mint Szekfű Hómantól idézett – egyébként Bölcs Leótól származó – jellemzése. Arról, hogy a magyar (vagy a türk?) lelkében szabadságszerető, harcában vitéz, politikájában körmönfont.

A kötet értekezései szaktudományosan részletezők vagy esszéisztikusan összefoglalók. Az előbbiek a részletek mögött jelzik, de megnevezni nem tudják a nemzeti karakter vonásait – mint Viski és Kodály. Az utóbbiak bőségesen sorolnak jellemvonásokat, de adósok maradnak a történeti bizonyítással és elméleti megalapozással – mint Ravasz és Keresztury. Néhány közös vonás azonban mindenképpen összefoglalható. A német nemzeti karakterhez való viszonyítás – mint Prohászka vitatott könyvében – egy-egy dolgozatban itt is felmerül. Majdnem mindegyik értekezésben vagy értekezés mögött ott az asszimiláció gondja. A magyar jellem önállósága csak a beáramlott elemek sikeres asszimilálásának árán vívható ki és tartható meg. És a kötet jelentős módszertani vívmánya. Legalábbis Prohászkával szembeállítható vívmánya. Hogy a siker minden kérdőjelével együtt: nem a nemzeti karakterből akarják levezetni a nemzeti történelmet és nemzeti sorsot, hanem a nemzeti történelemből és nemzeti sorsból akarják felépíteni a nemzeti karaktert. És nem érdemes elfelejteni Babits bölcs figyelmeztetését. Klasszikus irodalmi példák alapján beszél a nemzeti inercia, a tétlenség törvényéről. És keserű iróniával jegyzi meg. Lehet, hogy most – ´39-ben vagyunk! – éppen ez lesz a gonosz változásoknak való ellenállás végső lehetősége.

Schittenhelm Ede és Szabó Dezső

„Schittenhelm Ede… számomra mindenkor szimbólum volt, név és csontok és sírkő, szimbóluma a magyar és német egymásrautaltságnak, de nem kevésbé annak, hogy amiként mi magyarok évszázadokon át vérünkkel védtük és támogattuk a németséget európai helyzetében és céljai elérésében, ugyanúgy támogat bennünket a németség a magyar haza határain belül a mi nemzeti céljainkban.” (Szekfű Gyula)

„A magyar–német egymásrautaltság a boa constrictor, az óriáskígyó és az elfogott áldozat egymásrautaltsága az európai ezeréves erdőben. Az óriáskígyó tényleg rá van utalva áldozatára, de az áldozatnál ez a ráutaltság csak abban az esetben van meg, ha az az őrült öngyilkos és mazochista mániája van, hogy fokról fokra fojtogassák, hogy egymás után zúzzák össze csontjait és izmait, hogy percről percre elfojtsák benne az élet mozdulatait, amíg hosszan, irtózatos kínok után kiadja utolsó leheletét, hogy örökre eltűnjék a megemésztő gyomorban.” (Szabó Dezső)

Tehát a német–magyar egymásrautaltság. Később publicisztikusabban-propagandisztikusabban német–magyar sorsközösségnek nevezik. Szekfű Gyulánál erre áhítatos konfesszió vonatkozik. Gyökere a történelmi időkbe megy vissza. A kereszténység védőpajzsa szerepéhez és az egykori nagy törökverő német uralkodók mítoszához. Szabó Dezsőnél erre gyilkos pamflet vonatkozik. Gyökere a történelmi időkbe megy vissza. A keresztényellenes lázadók alakjához és a „két pogány közt” bujdosó kurucok mítoszához. A két ellentétes koncepció csap össze a pozitív és negatív jelképpé tett Schittenhelm Ede sírja fölött. Aki Görgei hadseregében harcolhatott. És a hegyekben eshetett el Buda ostromakor. Szekfű Gyula előre érzi a lehetséges támadást. És hideg fölénnyel-közönnyel utal az egykori jóbarát kollégistára, Szabó Dezsőre. Szabó Dezső azonnal hallja a hívó szót. És forró indulattal-szenvedéllyel támad az egykori kollégista jóbarát Szekfű Gyulára. Az idézetek mögött indulat- és gondolatmenetek rejlenek. Szembe kell nézni velük. Az egyik oldalon racionális érvek az egymásrautaltság mellett. Az érvek mögött – persze – érzelmek is. A másik oldalon irracionális kitörések az egymásrautaltság ellen. A kitörések mögött – persze – indulatok is. Érvek és kitörések mélyen gyökereznek a két életpálya eddigi ívében. Amelyek – mint láttuk – egy ponton, az Eötvös-kollégiumi diákévekben találkoznak.

Szekfű Gyula a kor legjelentősebb történésze. Egyetemi katedrája és a Magyar Szemle szerkesztése tekintélyének némi kultúrpolitikai hátteret is ad. Amelyet lényegében meg is őriz a ´45-ös fordulatig. Mögötte már négy nagy visszhangot kiváltott mű is van. ´13-ból A száműzött Rákóczi. ´20-ból a Három nemzedék. ´28 és ´32 közöttről a nagy Magyar Történet második fele. Hóman Bálint középkortörténete után Mohácstól a jelenkorig. ´35-ből a Három nemzedék és ami utána következik. A korábbi mű második, bővített kiadása. Az első a nemzeti-nacionalista, németellenes-„kurucos” mítoszok illúziótlan megtépázása. A második e mítoszok liberalizmusba való átnövésének krónikája és az összeomlás ügyében való bűnbakká tétele. Mint ilyen az ellenforradalmi rend eszmerendszerének egyik megalapozása. A harmadik a Habsburg-német dinasztia vezette Közép-Európába, a keresztény-germán kultúrközösségbe való beilleszkedés nagy ívű áttekintése. A negyedik a második könyv, az eredeti Három nemzedék némi revíziója. A megoldatlan társadalmi dilemmák és a kialakult „neobarokk” éles bírálatával. Iskola veszi körül, a magyar szellemtörténészek csoportja. És forr körülötte a szellemi és politikai közélet.

Szabó Dezső a kor egyik legjelentősebb író-ideológusa. Katedra, sajtóorgánum, kultúrpolitikai háttér nélkül. Egyre inkább mindenre szenvedélyesen nemet mondó, zseniálisan mániákus, magányos harcos vagy magányos farkas. Féltve dédelgeti gyógyíthatatlan sebeit. Nem kapta meg a francia katedrát. Sem ´18 őszén, sem ´19 tavaszán, sem ´19 őszén. Elméleti bosszút is állt mindegyiken. Az őszirózsás forradalmat szíriai forradalomnak, a proletárdiktatúrát kloákadiktatúrának, a keresztény kurzust görénykurzusnak keresztelve. Mindhármat először üdvözölvén, másodszor megtagadván. Magányát lényegében meg is őrzi a ´45-ös haláláig. Mögötte is már négy nagy visszhangot kiváltó mű van. ´19-ből Az elsodort falu. ´20-ból a Tanulmányok és jegyzetek. ´27-ből a Panasz és az Egyenes úton. Az első a magyar „faji forradalom” elsikkadásának akkor frenetikus sikerű regénye. A másik három esszékötet. Zseniális írásokkal a francia szimbolista költőkről. Gyilkos pamfletekkel a kor szellemi életéről. Szenvedélyes áltörténetfilozófiákkal egy új középkor lehetőségéről. Megkeseredett harca – az egész világ ellen – még ekkor is folyik. A lelkes tanítványok fogynak. Már az ellenfelek is hallgatnak.

Az összecsapás szinte elkerülhetetlen. Alkatilag is megalapozott. A tudós megfontoltan vizsgálódik. Az író szenvedélyesen ítélkezik. Lassú, lépésben haladás. Gyors, azonnali robbanás. Az elsőnél a tudott beérkezettség biztonsága is érződik. A másiknál a kevesellt elismertség bizonytalansága is érződik. A biztonság állandó kereséssel is párosul. Az új helyzetekhez való teremtő-termékeny alkalmazkodással. A bizonytalanság állandó tagadással is párosul. Az új helyzetekkel való keserű-dacos szembeszegüléssel. Láttuk már. A historikus mögött induló vagy beérkezett tudósok. Akiket vonz, akikre támaszkodik. Az ideológus mögött művelt vagy félművelt rajongók. Akiket le is néz, akiket el is taszít. Egyre megszilárduló irányító szerep az egyiknél. Egyre ingatagabb vezérszerep a másiknál.

De elkerülhetetlen tudományosan, elméletileg, politikailag is. Szekfűnek vezérfonal a felszínesnek érzett illúziók oszlatása. Amelyek a függetlenségi, hazafias-kurucos nosztalgiákhoz tapadnak. Ezt támadja a hajdani függetlenségi harcokban, a Rákóczi-emigráció mítoszaiban, a kiegyezés utáni liberalizmusban, a „neobarokk” restaurációs hevületében. És érzi a harmincas évek második felében a német, pontosabban a náci veszedelmet. Ezért akar körvonalazni, körvonalaztatni egy józan, megfontolt, alkotó, önálló, a német nemzeti karaktertől különböző magyar nemzeti karaktert. Ezúttal nem a kísérlet sikeréről, hanem a kísérlet szándékáról van szó.

És ezért veti fel a hazai németség esetleges disszimilációjának gondját. Kutatja egy magatartás lehetőségét. Amely megfontoltan elismeri az asszimiláltak teljesítményét, és higgadtan elutasítja a disszimilálók szándékát. E hangvétel erősödik fel a háború végén írott cikksorozatában is. Valahol utat vesztettünk. Amelyben egyre egyértelműbbek a nácizmustól való elhatárolódás hangsúlyai. Szabónak vezérfonal a Szekfűtől felszínesnek érzett illúziók megreformálása. A Szekfűtől vitatott függetlenségi, hazafias-kurucos nosztalgiák stilisztikáját-retorikáját megveti. De a tartalmát megújítani kívánja. A megújítás forrásvidéke meglehetősen egyértelmű. Az Action Française francia újnacionalizmusáról és Maurice Barres ihletéséről van szó. Ezeknek ad egyéni, egyedül őrá jellemző ízeket. Visszavetítve a magyar történelembe. Megidézve a pogány és a paraszti lázadókat, Koppányt és Dózsát. És az elméleti lázadókat, a korai protestánsokat. E lázadásokat helyezi vallási és társadalmi alapokról nem is nemzeti, hanem faji alapokra. És párosítja össze egy szigorúan dogmatikus alapú új középkor megteremtésének lehetőségével. A faji forradalmat azonban hiába várja. Nem jön ´18 őszén, ´19 tavaszán és ´19 őszén sem. Mégis hirdeti – üldözött prédikátorként, magányos vezérjelöltként – élete végéig. Kiátkozva asszimilációt és disszimilációt egyaránt. Nem engedve semmiféle nyomásnak. A nácizmus nyomásának sem. Annak német faji felsőbbrendűségi gondolatával saját magyar faji felsőbbrendűségi hitét szegezve szembe.

Mindkettőnél asszimilációs-fóbia és disszimilációs-komplexus. De az egyik körültekintő politikával és óvatos engedményekkel is szerelné le a hazai németség disszimilációs szándékait. De a másik acélkemény, engedmények nélküli politikával, faji forradalommal söpörné ki a hazai németség disszimilációs törekvéseit.

Szekfű még megpróbált hidat építeni a második összeomlás után az új hatalom felé. Szabót elvitte a második összeomláskor az öngyilkossággal felérő, komor-kegyetlen magány. Gondjaikat „megoldotta” a változékony történelem. Önállótlan vagy önálló magyar nemzeti karakterről már régóta nem esett szó. Ahogy asszimilációról vagy disszimilációról sem. A hazai zsidóság nagy részét, asszimiláltakat és disszi-milálókat is meggyilkoltatta a régi rend. A hazai németség egy részét, asszimiláltakat és disszimilálókat is kitelepítette az új rend. A „faji forradalom” örökre elmaradt. Most már régóta a történelmi tanulságokat kellene komolyan levonni. Ők nem tudhatták. Vitájuk ma már („csak”?) eszmetörténeti tény.

Idézem végső, kiegyenlítő és konok igéiket:

„Egyes elszigetelt jelenségek ne tévesszenek meg afelől, hogy itt tényleg a régi német kolonizáció ellentétjéről, a szétszórt németség visszacsatolásának nagy történeti folyamatáról van szó, melynek során megszűnik a »deutsch-ungar«, a szász, a sváb elnevezés, és mindenki uniformizált tagjává lesz a birodalmi központtól egységesen vezetett német népnek. A gazdanépekkel való mégoly mély és bensőséges történeti kapcsok is felbomlanak, a német kisebbségek véglegesen disszimilálódnak, a gazdanépekkel kizárólag államjogi viszonyban maradnak, melynek természete a politikai érdek, az anyaország politikai céljai szerint fog változhatni. A fejlődés ez irányát fel nem ismernünk: történeti jelentőségű rövidlátás volna.” (Szekfű Gyula)

„Az, ha a hazai németségnek nem asszimilált nagy tömege vagy annak egy része Németország politikai vezetése alá adja magát: nem disszimiláció. Az minősített hazaárulás, és emberileg is becstelen lenne a Nemzet ellen, mely otthont adott nekik és feltáplálta őket. És nekünk az életösztön és jogos önvédelem minden parancsából és minden elképzelhető történelmi jogon: minden eszközzel védekeznünk kell ellene.” (Szabó Dezső)