Papp Ágnes Klára: Átlátunk az üvegen?

Gondolatok a kortárs irodalomról

Papp Ágnes Klára kötete vállalhatná Radnóti Sándor 2000-es kötete, A piknik első mondatát: „Az elméleti írásokat és bírálatokat, amelyeket e kötetben összegyűjtöttem, szoros kapocs fűzi össze: a kritika problémája.” Az Átlátunk…-nak a szerkezete is hajaz A piknikére: a Hivatalos karnevál című tömb éppoly hosszan, alaposan és problémaérzékenyen foglalkozik az elmélet gondjaival, mint Radnóti első, több tanulmányból összeállított fejezete.

Papp Ágnes Klára is keresi a lehetséges, nem is annyira nem járt, mint inkább másképp járt ösvényeket. „…a kritika kritikájának alapja az lehet, hogy ösztönzésről vagy tükörfordításról van-e szó. […] Nincs hiúbb provincializmus, mint egy nagy kultúra valamely diskurzusának tükörfordítása, tekintet nélkül az adott közeg kulturális állapotára.” A piknik eme mondatát az Átlátunk… szerzője is leírhatta volna. S végül, hogy kikeveredjünk valahogy az összehasonlítgatásból: mindkét irodalomtudós a kevésbé kanonizált helyeken kereskedik – A piknik szól például Nádas „erotikus kísérleteiről”, egy Földényi F. Lászlóval való vita kapcsán arról, Levágta-e a saját farkát Rudolf Schwarczkogler?, és Paul de Man ürügyén a szövegek fizikai jellemzőiről. Szívesen emel be kevéssé ismert szerzőket, a Papp Ágnes Klára emlegette Barthes, Bahtyin és Gadamer pedig igazán ismertek, de ő derekasan megküzd velük, tehát semmiképpen sem tükörfordít.

Íme egy idézet, amely az elméleti érdeklődést is jelzi, annak irányát is: „A kérdésfelvetés kifejezés azért is rendkívül találó e helyt, mert Barthes nem azért kiemelkedő, emblematikus figura a huszadik század második felének irodalomról alkotott elképzelései között, mert választ, koherens eszmerendszert, következetes módszert alkotott volna, hanem épp ellenkezőleg: a kor meghasonlottságát, a művészet és a róla való gondolkodás (illetve a róla gondolkodó) ellentmondásos helyzetét ő érzékeli és érvényesíti leginkább az életművében.” (30.) Ez az érzékelés és érvényesítés teremti meg az állandó keresés energiáját, és alakítja ki az Átlátunk… tudományos duktusú, de esszéisztikus eleganciájú nyelvét. Ez a nyelv mintha azt mondaná, a kortárs alkotásokról lehet és kell beszélni, nem szabad azonban a túlzott és fantáziátlan tudományosság módján beszélni róluk, hiszen ezzel megöljük őket. Ha egy opus így szól hozzánk, irodalomértelmezői kötelességünk tisztességesen beszélgetni vele, de legyünk résen!

Érezhető az Átlátunk… törekvése, hogy árnyaltan és megfontoltan közelítsen az irodalmi jelenségekhez: Arnold Hausert és még inkább önmagát meggyőzendő elméleti érveket találjon arra nézvést, hogy az irodalomnak igenis van értelme, s igenis lehet magas színvonalú és fogyasztható szépirodalmi műveket létrehozni. Ezért tárgyalja az elméleti apparátus a mágikus realizmus lehetőségeit s egy másik helyen a krimi típusait, ezért születik a recenziók egy része a kortárs meseírókról és -kutatókról (Darvasi László, Boldizsár Ildikó, Komáromi Gabriella stb.), ezért érzékelhető a rokonszenv, amikor Papp Ágnes Klára Berniczky Éváról vagy Gion Nándorról értekezik (és emiatt növekszik, szerintem indokolatlanul, a Triptichon Fehér Béla remekművévé), és a visszafogottság, amikor az „önmagának fügét mutató irodalomról” (Márton László, Bíró Péter, Németh Gábor, Agota Kristóf, Terézia Mora és Nagy Koppány Zsolt regényeiről). Innen az empátia az olyan hermeneutikusok iránt, akik a kétségtelen tudományosságot a konzervatívnak tűnő „érthetőséggel” tudják ötvözni, mint amilyen Poszler György. A kötet tisztességét azonban jelzi, hogy a rokonszenv éppúgy indokolt, mint a visszafogottság, s egyetlen olyan kifejezést sem találunk, amelyet csuklóból, indulatból vetettek papírra, sötét dühök kielégítéséül. Holott helyenként, mint a Trapitik elemzésekor, szinte érződik a vágy: végre egy hibátlan kortárs meseregényt olvasni!… Aztán mégsem – de ez a mégsem nem a csalódás keserűségével „van ott a papíron”.

Talán a költőkről szóló Mikor nem írok verset: nem vagyok című, két tanulmányt tartalmazó résznek találom a helyét a legkevésbé. Hiszen értem, hogy az első esetben az az ellentmondás ihlette meg Papp Ágnes Klárát, amely a költészet „maiságának” elvárása és a Baka-líra „hagyományos” képisége között jön létre, a másodikban pedig a „sors fintora”, „hogy egy költő, aki egész költészetében az autentikus megszólalás lehetőségét keresi, és – mint ezt sok vele készült interjúban meg is fogalmazta – elutasítja a többes szám első személyben megszólaló költő szerepét, képviselőjévé váljék egy politikai indulatnak, egy értelmiségi csoportnak” (254.), hiszen egy ilyen, „mondanivalós” alkotó érdekes egy olyan ember számára, aki óvatosan és árnyaltan bár, de tiltakozik a szövegfügék, vagyis az olyan életművek ellen, amelyek egy részére fentebb már utaltam, s amelyek az irónia és/vagy az önreflexivitás folyamatos és fáradhatatlan működtetésével szétírják a mondanivalót, ezáltal a szétírás elvárását teremtve meg. Mégis úgy érzem, ez a rész kimaradhatott volna – ezáltal a kötet alig karcsúbbá, viszont jóval feszesebb szerkezetűvé vált volna. Másfelől lehetséges, hogy A piknik és az Átlátunk… párhuzama ezen a ponton a legbeszédesebb: az előbbi egy megérett és kiérlelt értékrend írásaiból válogatott, az utóbbi egy még alakulóban levő értékrend értelmezéseit gyűjtötte össze. Ezt nem bíráló értelemben mondom, hanem várakozólag: merre kanyarog majd ennek az alapossága és keresgélő szenvedélye miatt rokonszenves kutatónak a gondolati pályája?

*Napkút , Bp., 2008.