A Forrás júliusi–augusztusi összevont száma talán tudatosan az olvasók aktuális idői állapotára épít: nyári olvasmánynak is tekinthető, amennyiben a nyarat mifelénk térben és időben egyaránt nemcsak a fáradalmakat követő szabad semmittevés évszakaként, hanem a meditatív elmélyülésre is alkalmat adó időként élik meg. (Tisztelet itt természetesen annak a kivételt képező rétegnek, amelynek elszánt tagjai soha szűnni nem tudó, kitartó akarással működtetik szinapszisokba vagy éppen izomrostokba tömörülő sejtjeiket – úgymond éjt nappallá téve.)

Miért állíthatjuk mindezt a Forrás recens számáról? Ahogy Füzi László, a folyóirat szerkesztője a szám kapcsán megjegyzi, ennek arculatát nem csupán egyetlen téma, hanem egyetlen szerző, Molnár Csaba érdeklődése, sajátos szellemi-alkotói beállítottságának és interjúalanyainak a beszélgetéseken átszüremlő, már-már az intimitásig megnyilvánuló életvilága határozza meg. Ugyanakkor a téma, lévén nem más, mint éppen a ráérő idő, a beszélgetőtársak individuális sorsain és világnézetein túl alig észrevehetően bevonja az olvasó világát, „ráérő” idejét is.

A beszélgetések fontos motívuma az alkotás és az idő viszonya, s ezáltal az irodalom, a művészet tempo-reális csírája is feltárul. A hetedik művészet képviseletében Fliegauf Benedek szerint az idő nem más „mint az emberi elme elvont teremtménye”, amelyre pusztán csak azért van szükség, hogy magunkat történetben ragadhassuk meg. A történetek körvonalazzák a létezés csodáját – mondhatnánk, hiszen egyébként a valóság nemléte a normális –, állítja a Dealer rendezője, és végső soron az a csoda, hogy hús-vér adottságunkban a tér és idő kis szeletét kitölthetjük, a puszta létezésünk. Ennek belátása az a minimum, amivel mint egyetlen imperatívusszal és koncepcióval egyáltalán alkotni lehet. Ha a ráérő időt hajlamosak vagyunk az elvégzett munkát követő időfölöslegként és ilyen értelemben vett szabadidőként megragadni, meglehet, hibát követünk el: a munka nem határoz meg – véli Fliegauf, sőt lényegében nem más, mint szorongáscsökkentő tevékenység. Határidők sorába rendeződő feladatok csak arra jók, hogy az áramló létezésbe idegen s mégis valamelyest megnyugtató tagolást vigyen.

Nagyjából a fliegaufi gondolatokkal konszonál Hortobágyi László zenetudós, aki többek között a társadalmi megrendelés hiányában elképzelt és megtervezett munka sterilizáló hatásáról beszél, illetve arról, hogy a társadalmi szelekció során a valóban újszerű és a környezet megmentésére képes „deviáns” egyedek hogyan szorulnak perifériára, vagy ahogyan ő mondja: „az amőbaszerű, tudattal nem rendelkező társadalmi pszichozoikum, ami egy memetikusan kialakult homeosztázisként írható le, és araszol előre a történelemben, egyszer csak bizonyos egyedeit rákos sejtként kiszelektálja”.

Nincs ráérő idő, csak a szabad és a nem szabad világa, a pótcselekvések nyomasztása, s mindezt egy egységes horizontba foglaló emberi sors, ami lényegében nyomorúságosságát tekintve maga a pokol. „Nem volt itt egyetlen lakható világ egyetlenegy másodpercig sem az elmúlt húszezer évben.” A magas-kultúrák zenéibe pedig az emberiségnek e szörnyű megválthatatlansága van belekódolva: megannyi tudósítás az idők és az ember előtti létezés mélyéről. A tudat talán mégis képes lesz a megváltásra a tudományok és az „univerzum átépítése” révén.

Személyesebb hangvételű Jánossy Lajos visszaemlékezése azokra a fővárosi évekre, amelyek valamilyen értelemben éppen a ráérő idő jegyében teltek, és amelyek forgatagából született a Nulladik óra című kötete, valamint Péterfy A B oldal című regénye is. Az ifjúkor éveiben az idő az olvasmányok és a barátságok által felfüggesztve egyfajta menedék a fennálló, „alattvalóit” feltételes módba helyező politikai rend elől.

Az írói sors bugyraiba elmélyedve, sőt annak mindennapos technikáit, szokásait is taglalva elmélkedik Kőrösi Zoltán az időről, ami ráérőként nem adódik számára, hanem általa terveződik. Az alkotáshoz nélkülözhetetlen ráérő idő feltétele egy teljes szokásrendszer és természetesen a magány; csakis szinte rituálisan előkészítve működhet, s még ha látszatra nem is működik, mert az írásra szánt délelőtt lézengéssel, puszta fel-alá járkálással telik el, meghálálja magát: „miként a munkával eltöltött idő mindig, mindenképpen beleépül egy műbe, úgy a ráérő idő is csaknem mindegy, hogy abban az adott helyzetben ténylegesen írással telik-e, vagy az a gomolygás majd később mutatja meg magát.”

A ráérő idő alkotáslélektani szerepét legalább ennyire értékeli Péterfy Gergely is, csakhogy számára a mindennapi írás a kulcs mint az írói lendületben maradás eszköze. Számára, ahogy állítja, minden idő ráérő idő – ami az íráshoz elengedhetetlen. Ha az írói habitusairól érdekesen, sőt tanulságosan „valló” írótól úgynevezett tuti tippeket, műhelytitkok kifecsegését várjuk, csalódni fogunk – annak ellenére, hogy talán mindent elmond, amit Molnár Csaba kérdéseire e témában el lehet mondani. Hiszen meglehet, valóban működőképesek ezek a praktikák, ám a belső időnek az a tartalma, amit Péterfy a gyermekkorában fantáziált víz alatti palotájában tapasztalt meg, ilyen módon nem áthagyományozható. Ugyanakkor – ezt a belső időt kiegészítendő – olyanoknak is létezniük kellett még, akikből később Sculptor és Kőnig válhatott.

Kukorelly Endre majdnem borgesi dilemmája az időt megörökítő hagyományos naplóírás és tartalmának kényszerű számítógépes átdolgozása között feszül. A megtapasztalt idő, ami a felejtés és az agysejtek pusztulásának ellenére is megmarad valahol, a napló segítségével előhívható – lévén ez a múlt felelevenítésének kiváló apparátusa. Ám ha a naplóban megörökített időt leendő irodalmi alkotások alapanyagaként óhajtanánk „hasznosítani”, legalább még egyszer annyi időre lenne szükségünk: „ha bemásolnám, kommentálnám, ezzel továbbírnám a szöveget, őrült meló, szinte még egyszer ugyanannyi idő kéne hozzá. Mint mi. Mint az élet [...].” Innen eredeztethető konklúziója, miszerint ráérő ideje nincs az alkotóknak „abban az értelemben, ahogy munkájukkal kapcsolatban az emberek általában megengedik, sőt nélkülözhetetlen megengedniük maguknak, hogy ráérjenek”.

A reflektáltság bizonyos szintjén a ráérő idő szabotálja a köznapi fogalmiságot, sőt a modern világban megélt „rohanó” időt – Borbély Szilárd gondolatát követve – a legnagyobb illúzióként, hihetetlen szemfényvesztésként leplezi le. Ebben az értelemben a ráérő idő kérdése talán azért tud legalább annyira zavarba ejtő lenni, mint a filozófusok számára a változás szubsztanciája, mert még ha csökevényesen is, de egy saját, publikusan nem át- vagy megélhető időre utal, amit a költő szerint még érezhetünk bizonyos szövegek vagy „erős” dolgok közelében élve, merthogy ezeknek saját idejük van. A „normális” állapotból való kiesésben, a rá- vagy megérésben a konvenciók széttöredezett darabjain túl a saját élet lehetősége, a lét másik arca mutatkozik meg: „Ha a ráérő idő olyasmi, amiben az ember másként él, szebb, de legalábbis összetettebb életet élhet, akkor az nagyon hasonlít valamire, ami a saját idő és a saját élet tere volna.”

Hasonló megfontolások által vezérelve és a semmittevés fontosságának hangsúlyozásával Németh Gábor a ráérő idő ellentmondásosságáról beszél: nem az idő ér rá, hanem az ember, aki a semmittevéséért azért érez lelkiismeret-furdalást, mert nemhogy semmit nem csinál, hanem valamit nem csinál: „Ha a semmittevés idejét a valamit nem csinálás idejeként éled át, akkor az rossz, abban van valami fenyegető. Mintha nem lennél teljesen azonos magaddal. Miközben szerintem szinte minden normális dolognak a semmittevés a gyökere.” A szövegalkotás, a szöveg fogadtatása és az intertextuális párbeszéd közepette is mérvadó az önfeledtségnek az az érzése, amit az írás nyújt, s amely számára a Zsidó vagy? óta fenntarthatónak bizonyult.

A tibetológus Sári László a magunkkal való kapcsolat alkalmiságáról s ezáltal az egyetlen valóságtól, az időtől való távolságunkról beszél. A ráérő időt mindenképpen a halálhoz való viszonyunk függvényében kell értelmeznünk úgy, hogy ezáltal erkölcsi tartásunk is megerősödjék, hiszen az élet fő rendezője a halál.

A ráérő idő gondolatából kiindulva az individuális idő és a kozmikus végtelen kontinuum kapcsolatának teoretikus játékát vázolja fel Pethő Sándor – mozgósítva egyúttal a kapcsolódó filozófiai és vallástudományi elméletek szédületes mennyiségét. Meglátása szerint a ráérő idő pusztán része annak az individuális időnek, amely valósággal eltörpül a végtelen idő előterében vagy éppen hátterében, s amely a maga során szent és profán időre tagolódik. Visszatérni a szent időhöz, a tulajdonképpeni belső időnkhöz: ez lenne a kívánatos. Ha lenne elég hitünk, folyamatosan a ráérő időben élnénk – állítja Pethő. Minthogy – Szabados György megfogalmazásában – maga a világ egész léte a ráérő idő. Továbbra is a teremtés részei vagyunk – dacára annak, hogy Istent halottnak nyilvánították: „A mai civilizáció kibújt a teremtés nagyszerűségének egyetlen méltó rendje, a szakralitás rendje és tisztessége alól.” De innen még van visszatérési lehetőség. (Forrás, 2008. 7–8.)