Az Erdélyi Fiatalok gárdája tízéves kisebbségi lét – a tétova eszmélkedés és a sokféle, igen sokrétű (felekezeti) ifjúsági munka beérése után – a maga korosztályi törekvéseit immár tudatosan a nemzedékiség jegyében fogalmazta meg. A mozgalom létrejöttének ténye, ideológiai, mozgalmi-szervezeti, de személyi viszonyainak bonyolultsága is a nemzedékiség különös jelentőségére mutat, mint olyan szociológiai, egyszersmind mentalitásbeli újdonságra, amely az ideologikumnak jellegzetes kisebbségi értelmiségi, erkölcsi és társadalmi-demográfiai kifejeződését is hordozta.

Ennek egyik oka, hogy „egy társadalmi nemzedék egyfajta kollektív identitás, nemzedéki identitás hordozója, illetve sajátos identitásképző funkciók gyakorlója az egyének irányában. A nemzedéki identitás mint kollektív identitás erőteljesen magán viseli mind a közösségi, mind pedig a csoportidentitás jegyeit. Közösségi vonatkozásban a közös érték- és normarendszer, csoportvonatkozásban a közös nemzedéki célok és érdekérvényesítési törekvések képezik ennek az identitásnak az alapjait.”1

Ez a sajátosság a két háború közti erdélyi magyar szellemi és közéletben az eszmefejlődési folyamatok általános jellemzőjének mondható, annak a jelenségnek a törvényszerű ismétlődésével együtt, hogy az új felfogás, új szerepvállalás (öntudatosodás) mint stratégiai célkitűzés és funkció azután, hogy a közösség (értelmiségi) gondolkodásába beépült, intézményesült formái bár szétzilálódnak, hatása mégis tartósnak, sőt meghatározónak bizonyul, mint az Erdélyi Fiatalok esetében is, mindmáig.

A változatos és eszmetörténeti szempontból is meghatározó, mind számosabb ellentétet felszínre buktató, egyre kiélezettebb küzdelmekben összecsapó nemzedéki (korosztályok közti és nemzedéken belüli) csoportkonfliktusok és megmozdulások az időszak egész magyar közéletét végigkísérték. E folyamat során – az új történelmi helyzetben, idegen uralom alatt – csak az a generációs tömörülés tudott valódi nemzedékké formálódni, programja érvényesítéséért eredményesen küzdeni, amelyik képes volt saját helyzetének reális meghatározására, majd ennek alapján komplex cselekvési tervet készíteni a kisebbségi társadalom létfolyamatainak kibontakoztatására.

„Miután az anyaországtól elszakított erdélyi magyarság belátta, hogy a sors kerekének kijelölt forgása elé hiába akar akadályt gördíteni, hiába várja összetett kezekkel sorsának jobbra fordulását, s a passzivitásból kezdett az aktivitásba lépni, a középiskolát végzett magyar ifjak előtt is rendre szétoszladoztak az illúziókból szőtt ábrándképek, és belátták, hogy az erdélyi magyar ifjúságra is új kötelesség vár: itt maradva, az itteni helyzet megismerésével kell egzisztenciát teremtenie magának, s minden téren felfegyverkezve kell népének élére állnia […]”,2 vagyis szülőföldjén való maradásával kell biztosítania a társadalmi regeneráció folytonosságát, és a hivatására való felkészüléssel vállalnia népe szolgálatát.

„Fiatalok vagyunk: a világháború utáni kor fiatalsága – írta Jancsó Béla. – Akiknek az emberiség nagy kataklizmája csak közvetett gyermekélmény volt, s akik az öntudatuk első csírázásával egybeeső történelmi változásba mintegy beleszülettünk.” Jancsó a nemzedék válságtudatának feloldását a cselekvésben jelölte meg: „Kiutat találni az emberiség legmélyebb és legáltalánosabb válságából és megkeresni a káoszban egy becsületes, alkotó, mindenkinek termő munka lehetőségét […] De erdélyiek is vagyunk, fiatal erdélyi magyarok. Ahhoz a fajhoz tartozunk, amelyre nehéz jelent mért a sors, de hitünk szerint azért, hogy egész lényét átformálja, belőle minden hazugságot kiirtson és a létfenntartás ösztönével találja meg a megmaradásnak egyetlen útját: a benne rejlő emberi értékeknek az egész világ számára való kitermelését.”

Az új nemzedéki gondolat első eleme, a megújhodás eszméje mellett a második a történetiség összetevője. Az erdélyiségnek az a hagyományvilága, amelyet Jancsó is a korai transzszilvanizmus sorsközösségében értelmez: erdélyiek vagyunk, „annak a földnek a gyermekei, amelyen ezer éveken át politikai változások alatt a különböző fajú népek a munka egyetértésében éltek egymás mellett, amely föld a lelkiismereti szabadság gondolatát adta és kialakította az erdélyiség közös eszményét: fajok találkozását az emberi értékek magaslatán.”3

Az „új erdélyiségnek” e tételes meghatározása fogalmi jelentőségű, sőt morálfilozófiai súlyú, amelynek tartalmát – Kós Károly és Makkai Sándor felfogása4 nyomán – Jancsó mellett Balázs Ferenc, Debreczeni László,5 László Dezső és Tamási Áron is a fajok (nemzetek) közeledésében jelöltek meg, az erkölcsi minőség alapján.6

Az a közös alap tehát, amelyre építve az új öntudatára ébredő kisebbségi ifjúság a maga fölismert feladatainak megoldásához hozzáfog: a munkából, az együttélésből fakadó egyetértés (idealizált) történeti, egyben nemzeti és vallási tolerancia-elve. A Jancsó értelmezte, nemzedéki köntösben mutatkozó társadalmiság fogalma így kettős tartalmú: egyik összetevője a nemzeti egységtudat, a közösségtudat a magyarságon belül (Erdélyben és az egyetemes magyarságban), a másik a sorsközösség-tudat (magyar sajátosságtudat az együtt élő népek közösségében, megbékélés a románsággal). Ez az a transzszilvanizmus, amely reális önazonosság-ideológiaként tételezi, mert értékgazdagodásként szemléli a nemzeti identitás megőrzését, és az inter-etnikus viszályok feloldását vele együtt fogalmazza meg.

A nemzedékiség harmadikként a földrajzi elemet, negyedikként pedig – immár az Erdélyi Fiatalok saját „belső” produkciójaként – a korszerűségre törekvő szellemi nyitottságot, a „világnézeti függetlenséget” és a (párt)politikamentességet is magában foglalta. Gondolatviláguk „külső” forrásai között Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső „triászát”, hármójuk „eszmevonalát” szokás megjelölni. A mozgalom „ideológiáját” és gyakorlatát egyaránt inkább az erdélyi hagyományokat követő liberalizmus, mint a konzervativizmus jellemezte.7

Ez a képlet sajátos, létérdekű eklekticizmusra mutat, olyan társadalom- és kisebbségpolitikai koncepcióra, amelyben a reális kisebbségi helyzettudat transzszilván gyökerű feladatvállalása a „dolgozó osztályokkal” létrehozandó szövetségre, a magyar egység eszméjére építette fel a maga lételvű társadalmi-művelődési programját. A modell eszmetartalma társadalmi meghatározottságából következett: elemei a népi irányultság és a humanista demokrácia, a szolidaritás és a szociális gondolat voltak.

Az Erdélyi Fiatalok ellenzéki demokratizmusa és valóságos belső „parlamentarizmusa” tehát nem a baloldaliságot jelentette, hanem olyan, radikálisan következetes középutasságot, aminek jellegét a mozgalom erőteljesen nemzeti tartalmú, polgári-plebejus célirányossága határozta meg. Radikális reformista eszmeiségüknek legjellemzőbb vonása a protestáns valláserkölcs és intézményi hagyomány alkotmányossága, ennek szabadelvű demokratizmusa volt, ami a toleranciával párosult erkölcsi szigort és következetességet jelentette.8

A generációs jelentkezések sora – megjelenésük és időleges intézményesülésük időrendjében – az Erdélyi Fiatalok történeti kontextusában három nagyobb periódusra osztható.

 

I. Az első szakasz (1918–1929) az Erdélyi Fiatalok előtörténete. Ezt az időt a világháborús vereség tragikus következményei, a magyarországi forradalmak kiábrándító hatása, majd a békediktátum utáni évektől a kisebbségi modus vivendit kutató, iránykereső konszolidáció jellemezte. E hosszú folyamat a kezdetek bénultságán, passzív rezisztenciáján keresztül 1929 nemzedékének fellépéséig tartott. Az időszak minőségi szempontból: a kisebbségi intézmények felállításának, a kulturális-szervezeti megalapozásnak – és társadalmilag: a nemzedéki erő felhalmozódásának mennyiségi tekintetében is döntő periódus volt, a közepén olyan állomással, mint a Tizenegyek csoportosulása (1923).9 Ettől az évtől és különösen az 1924/25-ös tanévtől került sor a magyar egyetemi-főiskolai hallgatóság nagyarányú számbeli megnövekedésére, főként a kolozsvári román állami egyetemen.

Bár a Tizenegyek antológiáját még bő fél évtized választotta el az Erdélyi Fiatalok szervezett nemzedéki kiállásától, ez a csoportosulás volt az évtizedforduló új törekvéseinek eszme- és irodalomtörténetileg dokumentálható előképe, egyben a kisebbségi művelődés kibontakozásának irodalmi-ideológiai elágazási pontja. A Tizenegyek küldetéstudatának romantikus hangsúlyozásában és az önmeghatározás elméleti igényében még együtt volt a népi-nemzeti (székely) sajátosságra figyelő, azt kifejezni akaró irodalmiság eszménye és a népi alapozású társadalmiság programja. Az irodalmiság nyomvonala Kemény János később kibontakozó helikoni irodalomszervező tevékenységében folytatódott, a társadalmiság vonulata az Erdélyi Fiatalok társadalom- és művelődéspolitikai szervezőmunkájában követhető nyomon.

A Korunknak ezt az 1926–28 közti, „premarxista” időszakát Tóth Sándor korszakolása szerint „eklekticista szerkesztői koncepció és baloldali radikális társadalmi-politikai állásfoglalás jellemzi”.10

 

II. A második nagyobb szakasz (1929–1941) több kisebb periódusra bontható, kezdetén az Erdélyi Fiatalok megszervezéséhez vezető eseményekkel: az 1929-es év előkészületeivel, a Székelyek Kolozsvári Társasága Ifjúsági Bizottságának létrehozásával, Jancsó Béla nevezetes Ady-megemlékezésével. A harmincas évek derekától 1940-ig, a második bécsi döntés nyomán Észak-Erdély Magyarországhoz történt visszacsatolásáig a régi belső ellentétek, külső támadások nyomán a hanyatlás, az elszigetelődés évei következtek, majd végső szétzilálódása után, már többségi viszonyok között, a folyóirat formailag is megszűnt.

Az Erdélyi Fiatalok évtizede kulturális, kisebbségi, közügyi és pártpolitikai vitáktól volt hangos, éles világnézeti küzdelmekkel terhes – elég csak a Vallani és vállalni-vitára (1929),11 a Korunk szektás-dogmatikus, majd népfronti törekvéseire utalni, vagy a Németh László Magyarok Romániában című útirajza (1935) nyomán kibontakozott polémiát,12 Tamási Áron Cselekvő ifjúság című cikksorozatát (1936),13 a Jelszó és mítosz-vitát14 és a Vásárhelyi Találkozót (1937) fölidézni.15 Ezt az évtizedet a gazdasági világválság, az eszmei polarizálódás, a transzszilvanizmus kései átértelmeződése, majd elutasítása az Erdélyi Fiatalok történetét két belső periódusra tagolja.

1. A lap mozgalmi időszaka 1930–33-ra esik, ez a dinamikus felívelés, a sikeres nemzedéki öntudatosítás ideje, amit az 1932-es őszi főiskolás konferenciát és a Falvak Népe-ügyet16 követően az 1933 márciusában tartott alapítói értekezlet zárt le szervezetileg is, két alapító kizárásával, többek kilépésével. E bő két és fél esztendő 1933 második felétől tekinthető folyamataiban már lelassulónak.

Az 1929–32 közötti idő a Korunk történetében a „marxista Sturm und Drang szakasza a messianisztikus forradalomvárásból táplálkozó szektás baloldal jegyében”, amikor szerzői senkit sem kíméltek, aki nem a baloldalhoz húzott, az Erdélyi Fiatalokat sem.

2. Az 1933-tól az Erdélyi Fiatalok megszűnéséig terjedő időszak a világnézeti ellentétek kiéleződésének és a szellemi utódlásgondoknak a periódusa volt, azokkal az állandósult közéleti küzdelmekkel együtt, amelyek során a vezető mag a mozgalom anyagi-szellemi függetlensége és politikamentessége védelmében folyamatos védekezésre kényszerült.

Az 1933–1940 közti idő volt a „marxista Korunk antifasiszta szakasza”, amelyik így tagolódik tovább: 1933–35 az „erősödő tendenciájú, de spontán, tehát következetlen népfronti törekvések” periódusa. Ez után (1935–37 között) a folyóirat az antifasiszta népfront korszakába lépett,17 ekkori irányvonalát és hangvételét a „népfrontos nagyvonalúság” határozta meg.18

A Korunk 1938 és 1940 között a széles antifasiszta szellemi népfront orgánumaként, elnehezedő viszonyok között, a Vásárhelyi Találkozó szellemében működött.19 Ez időben indult meg a Hitel, az Erdélyi Fiatalok utáni nemzedék új nemzetpolitikai szemléje, s jött létre Marosvásárhelyen az a nemzedéki találkozó is, amely megszerveződése folyamán és befejezése után egyaránt az álláspontok éles összeütközését hozta.20 Bár a találkozó az Erdélyi Fiatalok történetében közel sem jelentett az 1933-as belső meghasonláshoz fogható fordulópontot, mély nyomokat hagyott működésében; hatása az elszigetelődés fokozódásában mérhető le a lap és mozgalma életében.

 

III. A harmadik szakasz (1940– 1944), a második bécsi döntés utáni új periódus az 1941 nyarán megszűnt Erdélyi Fiatalok történeti-szervezeti összefüggésében már csak utóélet Észak- és Dél-Erdélyben egyaránt.

Ekkori, még közvetlen hatásuk, a kezdetekéhez hasonló módon, jobbára ismét csak az irodalomban érvényesülhetett. Dél-Erdélyben jelent meg a Romániai Magyar Írók Antológiája (1943), amely közös esztétikai és irodalmi-ideológiai felfogás híján és a drámai történelmi körülmények nyomása alatt csupán tömörülési kísérlet maradt, némiképpen hasonlóan az Új Arcvonal antológiájához (1931) és az Új Erdélyi Antológiához (1937). Kolozsváron ekkor a Termés hozott valóban újat: 1942–44 között megjelent negyedévi irodalmi-művészeti antológiáinak humanista, demokratikus népi gondolatkörével reményteli szociális eszmeiség érvényesítésére tett rövid életű kísérletet.

Ezt az új típusú, mind súlyosabb politikai és társadalmi-közéleti ellentmondásokkal terhes időszakot az Erdélyi Fiatalok összefüggésében azért is számon kell tartanunk, mert a harmincas évekbeli új nemzedék ekkoriban kapcsolódott be mind teljesebb aktivitással a közéletbe. A nemzedék immár „felnőtt” társadalmi színrelépése, vagyis a magyar politikai és közéleti vezetés tényleges őrségváltása ugyanis nagyjából 1940 körül következett be, ami Észak-Erdély visszacsatolásával esett egybe, érvényesülésüket azonban a világháború megakadályozta. „Az erdélyiek egy része a visszacsatolás után vezető pozícióba került, komoly hatást gyakoroltak az Erdélyi Párt politikájára,21 a MADOSZ vezetői pedig a Magyar Népi Szövetséget szervezték meg 1944 után.22 Az előbbiek közül Venczel Józsefnek és Mikó Imrének a hatvanas években újra meghatározó szerepe volt a romániai magyar tudományos életben, Márton Áron pedig gyulafehérvári római katolikus püspökként vezette egyházát a nyolcvanas évekig.”23

A „harmincasok” fellépésére az ifjúsági munkában egykor eltöltött évek egységes felkészülése után természetesen már külön egyéni, párhuzamos vagy egymással szembeforduló utakon-pályákon került sor.

 

Az Erdélyi Fiatalok eszme- és művelődéstörténeti jelentősége abban áll, hogy új helyzettudatával saját közössége felé fordult: a nemzeti kisebbség belső egységének szükséges előfeltételeként átmenetileg képes volt legalább az ifjúsági egység megteremtésére, ideológiájában pedig reális és erkölcsös, alkalmazható modus vivendit kínált.

Miközben tagjai a gondolkodásmód átformálására vállalkoztak, álláspontjukat a világnézeti függetlenség és a politikamentesség elveit követve érvényesítették. E kategóriák, amelyek tartalmát az „új ideológia” képviseletének elvi álláspontjaiként fogalmazták meg, a mozgalom és a folyóirat legfőbb gyakorlati mozgatói voltak. Világnézeti és politikai toleranciájuk, a szűk felekezeti (és világnézeti) szempontoknak való fölébe emelkedésük éppen azt a mélyebb, „politikamentes politikát” volt hivatva szolgálni, amely az erkölcsi felelősség elsőbbségét, a teljes autonómiát és a művelt kollektivitás szolidáris megszervezését célozta.

Az Erdélyi Fiatalok mint a korszak legfontosabb nemzedéki intézménye előkészítője és kiérlelője volt minden későbbi konzervatív, harmadikutas és népi baloldali tájékozódásnak, miközben a soraiból kiváltak egy része a marxista baloldalnak, részben a kommunistáknak adott utánpótlást.

1933 tavaszán a felívelés periódusa lezárult. Miután „az Erdélyi Fiatalokban megteremtett ifjúsági egység felbomlott, és a szakadás megpecsételődött […], heves harc keletkezett a különböző csoportok között. A baloldali diákok szervezkedését követte a jobboldali érzelmű csoportok fokozott aktivitása, és mindannyian szembefordultak az Erdélyi Fiatalokkal.”24

Amint Ligeti Ernő megállapította: „Az »Erdélyi Fiatalok« mozgalmának látható kettétörése után két teljes évig alszik minden ifjúsági mozgalom.”25

 

De melyikben? Mindháromban. Mert hiszen miközben természetesen csak egyetlen Erdélyi Fiatalokról (lapról, mozgalomról, ideológiáról, vezéregyéniségekről) van szó, aközben háromféle Korunk vaskos kötetei sorakoznak föl előttünk, három történelmi periódusból, 16 évnyi megszakítással 81 év folyamában. És mint mindig, amikor folyóirat-évfolyamokat olvasunk, mind a három hosszú Korunk-szakaszra is igaz, hogy a számokat lapozva nem csupán az egyes írásokat, és a laptestek egészét látjuk, hanem hogy az egyes évfolyamok a korfolyamban is megmerítenek. Ezt a korfolyamot érzékelteti az a sok száz közlemény és hivatkozás is, ami a Korunk három nagy periódusában a lap hasábjain az Erdélyi Fiatalokról megjelent.

Milyen is volt hát a régi, Dienes László szerkesztésében induló kolozsvári Korunk (1926–1928), Gaál Gábor tekintélyes orgánuma 1929 és 1940 között?26

A marxista baloldalnak merev, sokszor szűklátókörű, olykor erősen elfogult, mégis olyan minőségi, a magyar nyelvterületen egyedülálló folyóirata, amely világnézeti és irodalmi szemleként igyekezett népszerűsíteni az irányultságának megfelelő hagyományt és modernitást, pártolva saját irányzatának magyar és világirodalmát is, bírálva és meg is bélyegezve az „akadémizmust”, tehát a „polgári” irodalmat, különösen a transzszilvanizmust, az általa légüresnek, „álom-víziónak” tartott új erdélyiséget. Művészeti közleményeivel, az európai és a magyar avantgárd képzőművészet, különösen a konstruktivizmus elméleti-esztétikai támogatásával a „kép-analfabetizmus” fölszámolását, a modern látásmód, képkultúra kialakítását szolgálta.27

Mint ideológiai orgánum a korabeli uralkodó marxista felfogás szerint ismertette az időszak modern szociológiai irányzatait, széles körű kitekintést adott az európai (főként a német, francia és angol), valamint az amerikai szociológiai műhelyek működésére és a Dimitrie Gusti alapította bukaresti iskola monografikus szociográfiájára. A történelmi materialista gondolkodást óhajtotta ösztönözni, ezért olyan konkrét, empirikus társadalomkutatást sürgetett,28 ami elvileg más mozgalmaknak és szellemi műhelyeknek az erdélyi (romániai) valóság minél alaposabb megismerését ugyancsak célul kitűző tevékenységével, így az Erdélyi Fiatalok falukutató és társadalomtudatosító törekvéseivel, vagy akár a Hitel szociográfiájával is találkozhatott volna: „a Korunk, az Erdélyi Fiatalok és a Hitel szerepének, a három folyóirat egymáshoz való viszonyának értelmezésében bizonyos »revízióra« van szükség, hasonlóan a Korunk–Helikon relációban is elkerülhetetlennek mutatkozott újraértékeléshez – írta „Szabadon lebegő” vagy gyökeret eresztő értelmiség? című tanulmányában Gáll Ernő még a nyolcvanas évek végén is. – Az érdemek és elmarasztalások egyoldalú kiosztása a múltban meghamisította a helyzetképet. Méltánytalan, igazságtalan ítéletekhez vezetett. A mindkét oldali elfogultság komoly értékek devalválását, sőt elsüllyesztését idézte elő, s ez az eljárás napjainkig sok zavart okozott. Egy tárgyilagos, differenciált elemzés, amely a történetiség szellemében készít mérleget, tudatosíthatja, hogy mind az indítékok, mind a későbbi kibontakozás tekintetében az érintett irányzatok között számos interferencia létezett.”29

Az 1930-ban létrejött Erdélyi Fiatalok a nála öt évvel idősebb, „első” Korunk (Gaál Gábor és szűkebb köre) szemében kezdetben lenézett, naiv kezdeményként, később engesztelhetetlen ideológiai ellenfélként, majd pedig – még a lap erősen szektás kommunista periódusa után is – egyenesen fasisztának minősített ellenségként tűnt fel. Csak a „népfrontos szakaszban” állt be vele szemben is némi enyhülés, amikor újabb öt esztendő múlva megjelent a Hitel „új rendisége”, a Korunk számára még az Erdélyi Fiataloknál is rosszabb.

Az erdélyi magyarság első kisebbségi „huszonkét éve” 1940-ben zárult. A második bécsi döntés után mindkét folyóirat megszűnt: a Korunkot betiltották, a szétzilálódott Erdélyi Fiatalok pedig az új, többségi helyzetben immár funkcióját vesztve végleg fölszámolódott.

1956 őszén „a hatalomban részt vevő erdélyi magyar elit is olyan meglepő egységgel lépett fel a partikuláris, kimondottan magyar »ügyekben« (Bolyai Egyetem elsorvasztása, Magyar Autonóm Tartomány gettó- vagy kirakatjellege, oktatási hálózat fenntartása, új magyar nyelvű folyóiratok, műemlékek védelme), hogy a Kolozsváron többször megforduló Miron Constantinescu által vezetett »tűzoltóbrigád« kudarcot vallott, és a magyar értelmiség lázadása [a] nehéz külpolitikai konjunktúrában jelentős, bár elsősorban szimbolikus engedményekre késztette az RKP Központi Vezetőségét”.30

„Kolozsvárott a Korunk újraindítását kezdeményező bizottság alakult […] Lázas munka, tervezgetés kezdődött: lapprofil, laptervek, munkatársi listák készültek, novembertől kezdve aztán már a pártfórumok is erőteljesen beavatkoztak a tervek kovácsolásába.31

A Korunkot 1957 februárjában, a forradalom utáni magyarországi „írósztrájk” idején indították újra, 1984 őszéig Gáll Ernő volt a főszerkesztője.32 E második szakasz Rácz Győző komisszárságával együtt 1989 decemberében, a Ceauşescu-diktatúra bukásával ért véget.

A harmadik, a legújabb Korunk folyama Kántor Lajossal 1990-ben indult meg.

 

Az Erdélyi Fiatalok már 1984–85 előtt, még ha például a Korunk saját múltkutatásához, „ön-történetének” feldolgozásához képest másodrangúként is, de polgárjogot nyert a folyóiratban, hagyományként és a tudomány tárgyaként egyaránt. Tematikus jelenlétét akkoriban döntően a kisebbségi hagyomány és a hozzá fűződő (nemzedéki) viszony tisztázása határozta meg, a föltárás kényszerűségből is épp csak elkezdődött.

A legújabb Korunk-folyamban – az erdélyi magyar nemzeti közösség minden tekintetben megváltozott viszonyai között – az Erdélyi Fiatalok-örökség már tisztán önmagát jelenti: a hagyományt és a tudományt egyszerre.

E kettő aránya azonban mára végletesen, egyszersmind valószínűleg végleg módosult. A „szaktudományon túli”, hagyományfölfedezői, tehát a mentalitást is valamennyire formálni kívánó-tudó „közösségi” szerep – a szerkesztés mai tartalmi törekvéseitől immár függetlenül – a diktatúrát követő új társadalmi berendezkedés, a magyar közösség helyzetének alakulása és belső tagoltságai, az új „uralkodó eszmék” nemzetközi társadalmi-erkölcsi normái, a kultúra és a művelődés újabb technikai dimenziói következtében mára mind jobban háttérbe szorulni látszik.

Eközben a szabad és immár valóban módszeres tudományos feldolgozás, a részletes filológiai feltárás szinte kivirágzott. Olyannyira, hogy a mai Korunk tematikus számainak laza rovatrendi keretein belül a két háború közötti hagyomány köréből a legnagyobb súllyal és feldolgozottsággal már rég éppen az Erdélyi Fiatalok mozgalma van jelen.

Tökéletesen érthető, mégis tagadhatatlan, furcsa paradoxon, hogy amíg az előző Korunkban, a diktatúra viszonyai között nemzedékek küzdöttek az Erdélyi Fiatalok megismeréséért, e hagyaték közösségi hasznosításáért (is vagy éppen ellene), addig az elmúlt években – hagyományként és tudományként egyaránt – ez a tárgykör is egyre csökkenő érdeklődésre tarthat csak számot az újabb korosztályok részéről, mai kutatói is jobbára az idősebb nemzedék tagjai. A jórészt érthető érdektelenség összefügg a nemzeti hagyományok fontosságának megí-télésével.33

Az Erdélyi Fiatalok is tehát, mint annyi, már szabadon kiaknázható örökség, parciális társadalomtudományi „szakmává” változott: az eszme- és irodalomtörténetnek végre birtokba vett, ám másoktól csak kevéssé becsült szakterületévé, amelynek kutatásai a kisebbségtörténet egyre gazdagodó adattáraival együtt már csak a múlt és a tudomány „saját történetét” képezik. 

Mindennek fő oka szorosan összefügg azzal is, hogy „a romániai magyar közösség kisebbségközösségként való megmaradásának a feltételei középtávon elsősorban gazdasági és nem szellemi természetűek.”34

És azzal is, hogy a Korunk már rég nem egy elszigetelt, bezárt világ politikai-adminisztratív kényszereinek szorításában vergődő „nemzetiségi” intézmény. És azzal is, hogy már nem egy, közel kétmilliós nemzeti közösség legtekintélyesebb önreflexiós fóruma, bár a teljes – tengődő – magyar folyóirat-kultúrának ma is kivételes, egyedülálló értéke. Hanem olyan alkotóműhely, amelyik – minden aktivitása, szellemi készenléte ellenére – az irodalom, a művészet és a tudomány „hagyományos” közösségi szerepével együtt, túlélő magyarországi (és erdélyi, felvidéki, vajdasági) társaihoz hasonlóan maga is elveszítette korábbi, nem szellemi, nem minőségi, hanem „kollektív” súlyát, egykori olvasói hatósugarával együtt.

Ami pedig következménye annak is, hogy a mai Korunk – Baráti Társasága által – a szabad sajtópiacon egyesületi formában fenntartott, alapítványi támogatásokkal megjelenő folyóiratként – nem csupán az erdélyi magyar kisebbség egyik legfontosabb szellemi műhelye, irodalmi organizátora, hanem költséges termék is: piaci áru.