Életének 93. esztendejében, 2008. október26-án elhunyt Jakó Zsigmond történészprofesszor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakulása utáni elsÅ‘ elnöke. Maradandó értékű életműve és egyesületéért végzett töretlen hitű munkássága jogán az Egyesület annaleseiben immár az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagyjai sorában él tovább, de nem kisebb értékkel a történettudományéban.

Jakó Zsigmond 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei Biharfélegyházán, az egykor az erdélyi fejedelem jogara alatt élÅ‘ Részekben, azaz Partiumban. Eredményekben bÅ‘velkedÅ‘ tudományos életútját azonban Kolozsvárt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kereteiben kezdte meg, és ebben a városban szolgálta élete végéig a tudományos kutatást, az egyetemi oktatást és a múzeumi örökséget.

Gazdag útravalóval érkezett Kolozsvárra. Családjából a munka megbecsülését, a hitet és a kötelezÅ‘ erkölcsi normák tiszteletét hozta magával, ami a hajdúböszörményi szigorú, puritán Calvineumban szellemi és testi edzettséggel, a közösséghez való helyes alkalmazkodás gyakorlatával gyarapodott.

Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, ahol abban az idÅ‘ben a történetoktatás virágkorát élte. Illusztris professzorai közül az egyik legszigorúbbat, Mályusz Elemért választotta mesteréül, aki az egyetemen a népiség- és településtörténetet adta elÅ‘, és a hasonló nevű intézetet vezette. Mályusz Elemérnél doktorált. Páratlan gazdagságú forrásanyag alapján megírt Bihar vármegye a török pusztítás elÅ‘tt című doktori értekezését a Magyar Tudományos Akadémia díjazásra érdemesítette, professzora pedig maga mellé vette gyakornoknak. A Mályusz-iskolában formálódott az akkor már önálló tudományággá vált medievisztika – középkortudomány – szakemberévé.

Szakmai képesítésének másik nagy iskolája a Magyar Országos Levéltár volt, ahol akkoriban a DebrecenbÅ‘l odaérkezett Szabó István meghonosította a korszerű archivisztika szemléletét és munkamódszereit. Ebben, a magyar levéltárosság örök központjában vált Jakó Zsigmond az archivisztika – másképpen: forrástudományok – elismert szakemberévé. Élete végéig a magát levéltárosnak is valló középkorkutató a Magyar Országos Levéltárat munkájához új erÅ‘t adó második műhelyének tekintette.

A fiatal szakember 1941-ben került az erdélyi magyar tudományos kutatás magas szintű műhelyeként számon tartott Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárába. Ez a Levéltár Kelemen Lajos fáradhatatlan gyűjtÅ‘munkájának eredményeként az erdélyi magyar levéltárképzÅ‘k páratlanul gazdag történeti forrásbázisává vált. Az elsÅ‘ világháborút követÅ‘ mostoha körülmények közepette a Levéltárban a levéltáralkotó Kelemen Lajos látta el egyszemélyes intézmény- és kutatószolgálatként azokat a feladatokat, amelyek egész levéltárosi apparátust igényeltek volna. Ennek következményeként nem maradt sem idÅ‘, sem erÅ‘ a levéltári anyagnak a korszerű archivisztika követelményei szerinti rendszerezésére, mint ahogyan a megfelelÅ‘ segédletek elkészítésére sem. A eredményes kutatásokat Kelemen Lajos rendkívüli emlékezÅ‘tehetsége és forrásismerete biztosította.

Jakó Zsigmond tisztában volt azzal a helyzettel, hogy egy nagyszerű korszak – Kelemen Lajos forrásokat egybegyűjtÅ‘ és levéltáralkotó munkássága – lezárult, és felmérte a az új lehetÅ‘ségek kínálta feladatokat is. A rá jellemzÅ‘ fegyelmezettséggel, céltudatossággal és kitartással látott hozzá a munkához. Ebben, a korszerű archivisztika követelményeit megvalósító tevékenységben az volt a nagyszerű, hogy a fiatal szakember lendületét Kelemen Lajos igaz nagy emberhez méltóan, nagy tudásával és páratlan forrásismeretével, tapasztalatával maradéktalanul támogatta.

Az eredmények követhetÅ‘k a Jakó Zsigmond által készített, a Levéltár állapotáról beszámoló évi jelentésekben. Ezekben, többek között, az úttörés jeleként Erdélyben elsÅ‘nek jelennek meg a korszerű levéltári szemléletrÅ‘l, munkamódszerekrÅ‘l tanúskodó részletek. A fiatal levéltáros új kiadványsorozatot indít Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára címmel,amelynek kiadványai napjainkban is megjelennek, majd újraindítja a gróf Mikó Imre által kezdeményezett Erdélyi történelmi adatok sorozatot. 1942-ben megjelenteti Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának múltja és feladata című munkáját. Ez a tanulmány alapvetÅ‘en fontos és irányadó a Levéltár történetének majdani megírásához. Emellett azonban egyik részlete példamutató az értelmiségi státus és professzionalizmus megkívánta kötelezÅ‘ magatartást illetÅ‘en. Ugyanis Kelemen Lajos nyugdíjazása után nem az Erdélyi Múzeum-Egyesület szakemberei közül bíznak meg valakit a Levéltár vezetésével, hanem az Állami Levéltár állományából David Prodan kap erre megbízatást. Ez nyilvánvaló sérelem volt, de 1942-ben, amikor a magyar–román feszültség tetÅ‘zött, Jakó Zsigmond nem hallgatta el, hanem bátran leírta, hogy David Prodan szakmai korrektséggel és felelÅ‘sséggel teljesítette levéltárosi feladatát a magyar gyűjtÅ‘levéltár élén. Ezt nemcsak az akkor kimondott igazság megbecsülésével kell átvennünk a Jakó-örökségbÅ‘l, hanem példának arra, hogy lehetnek viták, ellenvélemények, nézetkülönbségek, de a szakmai etika elengedhetetlen követelménye az érvek és ellenérvek ütközésében a másik fél értékeinek elismerése. 

A levéltári munka és gondok mellett azonban rendületlenül folytatja tudományos kutatói tevékenységét is. 1944-ben megjelenik A gyalui vártartomány urbáriumai című úttörÅ‘ jellegű kötete, és ugyanebben az évben a Szabó T. Attila által szerkesztett Szolnok-Doboka magyarsága című kötet tartalmazza BelsÅ‘-Szolnok és Doboka megye magyarsága című írását.  Mindkét gazdag forrásanyagra támaszkodó munkán egyértelműen felismerhetÅ‘k a Mályusz-iskola jegyei.

Az alkotó tevékenységet azonban fékezik a közben kitört háború fenyegetÅ‘ pusztításai, a légitámadás veszélye. A levéltárosoknak gondoskodniuk kell az értékes forrásanyag biztonságos elhelyezésérÅ‘l, óvóhelyekre szállításáról, és ezt a műveletet is Jakó Zsigmond irányítja. De a háború már nem csak távolról fenyeget, 1944 Å‘szén a front átvonul Erdélyen. A szovjet katonák feldúlják a levéltárakat, ezek pusztulásnak vannak kitéve. Ezért közvetlenül a front elvonulása után az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkatársai Kelemen Lajos irányításával felmérték a veszélybe került történeti források megmentése iránti kötelességüket, és nehéz körülmények között kiszálltak a kijelölt helyszínekre, hogy megmentsék a levéltári anyagot. Jakó Zsigmond Sárközújlakig jutott el, ahol a báró Vécsey család feldúlt levéltárából mentette meg a pusztulásnak kitett iratokat A szovjet katonák a levéltár iratait alomnak használták lovaik alá. Jakó Zsigmond dermesztÅ‘ hidegben, példátlan kitartással szedte össze a megfagyott iratokat. Megtisztította azokat, és munkája eredményeként végül a nagyon gazdag Vécsey Levéltár Kolozsvárra kerülhetett.

Ám a megszálló szovjet hadsereg nemcsak levéltárakat dúlt fel, hanem a megszállása alá került országokba fegyverrel ezekre kényszerítette az etatista államrendszert, ennek összes káros következményével együtt. EttÅ‘l az idÅ‘szaktól kezdve minden megváltozott, és jellemzÅ‘ módon az akkori generációk reménykeltÅ‘en indult pályája jórészt kényszerpályára került. Jakó Zsigmond is ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely ezt a kényszerű pályamódosulást elszenvedte. De hittel és szakmai hűséggel dolgozott, kutatott és alkotott, ha nem is az eredetileg elképzelt úton haladva. 

1945-ben megkezdÅ‘dött egyetemi oktatói pályája is, amelyen rövidesen megtapasztalhatta, hogy ez a pálya más jellegű, mint amit Å‘ ismert addig. Kutatási területét is változtatnia kellett. Ostoba értelmezések és dogmatikus hiedelmek a népiség- és településtörténetet, akárcsak, többek közt, a szociológiát, eretnek tanoknak minÅ‘sítették, és tiltották művelését.

A Jakó Zsigmondhoz oly közel álló levéltárakat illetÅ‘en a történeti valóság az, hogy a szovjet katonák feldúlták ugyan a levéltárakat, de nem Å‘k pusztították el azokat. Ezt az „új típusú” közigazgatási, intézményi és vállalati vezetÅ‘k tették, akiket az jellemzett, hogy hivataluk ellátására alkalmatlanok és felelÅ‘tlenek voltak. Tudatlanságukban ostoba jelszavakat hangoztatva, mint például azt, hogy „szakítsunk a múlttal”, számos hatósági, intézményi és vállalati levéltárat semmisítettek meg. Ez történt többek között Zilahon, ahol az ideiglenes közigazgatási bizottság elnöke – nem egyedüli esetként – Kraszna, Közép-Szolnok és Szilágy vármegye levéltárát a nedves pincébe dobatta, kitéve azt a rothadásnak. Jóllehet ezek a hatósági levéltárak nem az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjtÅ‘köréhez, hanem az Állami Levéltáréhoz tartoztak, Jakó Zsigmond ez utóbbival egyetértésben, diákjaival részt vett Kraszna és Közép-Szolnok vármegye levéltárának a megmentésében és Kolozsvárra szállításában.

Az etatista szemléletnek és gyakorlatnak megfelelÅ‘en elkerülhetetlenül közeledett azonban minden önálló szellemi góc és saját szabályai szerint működÅ‘ társadalmi egyesület létének megszüntetése és minden tevékenységnek a központi akarat szerint történÅ‘ működtetése. A már másutt is bevált módszer szerint a megszűnésre ítélt szervezeteket, egyesületeket a sajtóban bértollnokok pergÅ‘tüze vette célba, „ideológiai” vádakkal illették, és végül minden, még hatályban volt jogszabályt megsértve megszüntették ezeket. Ez történt az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel is. Egy a hivatalos lapokban soha meg nem jelent minisztériumi határozat alapján megszüntették működését, önfenntartását biztosító vagyonát elvették, táraitól megfosztották. Egyébként már 1989 után, a meddÅ‘ pereskedések során, amikor az Egyesület azt kérte, hogy a törvénytelen határozatot hatálytalanítsák, a kolozsvári ÍtélÅ‘tábla az ügyben hozott határozatában kimondja, hogy nem tehet eleget a keresetben elÅ‘adott petíciónak, mert az inkriminált határozatot sem a minisztérium, sem az Állami Levéltár nem tudta bemutatni. Következésképpen az Egyesület egy fantomintézkedés hatályát sínyli a mai napig. 

A Levéltár, miután elvették az Erdélyi Múzeum-EgyesülettÅ‘l, sajátos helyzetbe került. Kelemen Lajos kutatóként továbbra naponta is jelen volt a Levéltárban, akárcsak Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond, Sebestyén József és Pataki József, ezáltal lényegében a Levéltár utolsó otthonaként a múzeumi szellemnek és hagyományoknak, nem szervezetten ugyan, de a magyar humántudományok műhelyeként tovább élt. És ami a legfontosabb: ebben a műhelyben az említett tapasztalt kutatók továbbadták a köréjük gyűlt, fiatal kutatónemzedéknek a múzeumi gondolatot, munkamódszert. Példájukkal, segítÅ‘készségükkel a levéltári kutatótermek valóságos magyar kutatóiskolaként nevelték az utódokat, aminek gyümölcsözését késÅ‘bb tapasztalhattuk is. Ehhez viszont a nagy tudású múzeumi kutatók mellett hathatósan hozzájárult a levéltári munkára beosztott, elévülhetetlen érdemeket szerzett Dani János fiatal levéltáros segítsége, valamint az oda kinevezett fiatal román levéltárosok jóindulatú magatartása is.

Jakó Zsigmond, most már múzeumi tisztség nélkül, a megszüntetett, nagy múltú Ferenc József Tudományegyetem helyébe a hatalom által – eleve ideiglenes szándékkal – létesített Bolyai Egyetem oktatójaként folytatta tudományos életútját. Közben a Román Akadémia az ötvenes években egy nagyszabásúnak tervezett, de rossz szemléletű oklevéltár-sorozatot indított (az okleveleket az elsÅ‘ tíz kötetben, néhány kivétellel nem eredeti szöveggel, hanem kizárólag román fordításban közölték). Mivel pedig e reprezentatívnak szánt sorozat megszerkesztéséhez nemcsak a címlapon szereplÅ‘ fÅ‘szerkesztÅ‘re és szerkesztÅ‘-bizottságra volt szükség, hanem szakemberekre is, akik – erdélyi viszonylatban – el is tudták olvasni, megértették és lemásolták a középkori latin szövegeket, Jakó Zsigmondot is kinevezték a tulajdonképpeni munkát végzÅ‘ munkaközösségbe. Ennek a rossz oklevéltári sorozatnak van azonban két kiváló bevezetÅ‘ kötete (Întroducere I–II.) Ezekben Jakó Zsigmond és a szintén kiváló Francisc Pall medievista professzor megvetik az erdélyi segédtudományok alapjait. Éspedig nem az addig szokásos nyugati szerzÅ‘k (Giry, Prou) műveinek adaptálásával, hanem kizárólag erdélyi okleveles források felhasználásával, illetÅ‘leg értelmezésével. A kötetben Jakó Zsigmond a pecséttani és paleográfiai részt írja meg. Ez utóbbi diszciplínát a továbbiakban újabb kutatásokkal gazdagítja, és az ezen a területen folytatott munkásságának eredménye, külön vonulatként életművének egyik fontos része lesz.

Közben 1952-ben bekövetkezik a „leszámolások éve”, és Jakó Zsigmondot, akárcsak Szabó T. Attilát, a döntéshozók elévülhetetlen szégyenére eltávolítják az egyetemrÅ‘l. Nehéz évek következnek, megélhetését az biztosítja, hogy tudása nélkülözhetetlen az említett forráskiadvány-sorozat megjelentetéséhez.

Mindez azonban nem téríti el a kutatástól, a munkától. Miután visszakerül az egyetemre, majd a Bolyai Egyetem beolvasztását követÅ‘en a BabeÅŸ Egyetemre, az új helyzetben Francisc Pall mellett Erdély legszakképzettebb medievistája már nem taníthatja a középkor történelmét. Az úgynevezett segédtudományok oktatását bízzák rá. A döntéshozókat feltehetÅ‘en a tudományág neve tévesztette meg, és nem tudták, hogy ezt, fÅ‘leg a medievisztika viszonylatában, már rég alaptudománynak nevezik. Jakó Zsigmond is ebben a megközelítésben tanítja a „segédtudományokat”, kiváltképpen a paleográfiát. Egykori neves professzora, Hajnal István nyomdokán haladva, de ismét kizárólag eredeti erdélyi források alapján a paleográfiai oktatást írástörténetté szélesíti. Az írás fejlÅ‘dését, gyakorlását, az írástudók státusát az adott korszak társadalmi kereteibe ágyazva tárgyalja, vizsgálja a levéltárképzÅ‘k szerkezetét, foglalkozik az írószerekkel, a könyvírással, amely a kódexirodalom területére vezeti, és a betűtípusok fejlÅ‘dését egészen a nyomtatott betűk elterjedéséig vezeti. Így jut el például a könyvtártörténethez vagy az írószerek terén az erdélyi papírgyártás területére. Az erdélyi papírmalmokról írott munkái alapvetÅ‘ek a szakirodalomban, vízjelközlése pedig valóságos erdélyi Briquet. A mai technikai lehetÅ‘ségekkel ennek újrakiadása nélkülözhetetlen munkaeszköze lenne a kutatásnak. Számos úttörÅ‘ írástörténeti és ezzel összefüggÅ‘ tanulmánya jelenik meg mind magyarul, mind románul. Az összegzés pedig a Radu Manolescu társszerzÅ‘ségével megjelent Scrierea latină în evul mediu című kötet, ami késÅ‘bb magyarul is megjelent A latin írás története címmel, és a középkorkutatás egyik fontos munkaeszközévé vált.

Mint egyetemi oktatót a szigorúság és az igényesség jellemzi. Azok a diákjai, akik a kutatói pályát választották, nemzetiségi különbség nélkül vallják, hogy Jakó Zsigmond helyes indításának köszönhetik kutatói eredményeiket. Viszont az egyetemi döntéshozóknak a szellemi javakkal történÅ‘ gazdálkodására nem vet jó fényt az, hogy Erdély kiváló középkorkutatója egészen nyugdíjazásáig nem vezetett egyetlen államvizsga-dolgozatot vagy doktorátust sem.

Az 1989-es hatalomváltás lehetÅ‘séget teremtett az Erdélyi Múzeum-Egyesület felélesztéséhez, de nem tett semmit a jogsértÅ‘ intézkedések orvoslására. Nem jelent meg egyetlen sor sem a jogfolytonosság, a szerzett jogok biztosításáról vagy az intézményi tulajdonjog maradéktalan érvényesítését illetÅ‘en. Az akkor százharminc éves, eredményekben gazdag múltra visszatekintÅ‘ Erdélyi Múzeum-Egyesületnek törvényszéki bejegyzéséhez ugyanazt az eljárást kellett követnie, mint például egy akkor alakult galambászegyesületnek (miközben az Állami Levéltárban megtalálható volt a felszámolás elÅ‘tti, elsÅ‘ világháborút követÅ‘ román bejegyzés ügycsomója). Az Egyesület hajléktalanul, a fenntartásához szükséges vagyoni alap visszaszolgáltatása nélkül kezdte meg tevékenységét. Székhellyel a Szent Mihály-templom plébániahivatala, bútorzattal a református egyház segítette ki, ugyanakkor véget nem érÅ‘ pereknek és „jobbító” intézkedéseknek nézett elébe, amelyeknek néhány esete a jogtörténet patológiai tárába illenék. Jakó Zsigmondnak az otthoni útravalóul hozott hitére, munkaszeretetére, ismert tántoríthatatlanságára és erélyére volt szüksége ahhoz, hogy a mellette álló csapat segítségével a tudományos munka megindulhasson, megjelenhessenek az Egyesület kiadványai, helytörténeti pályázatot lehessen kiírni, jórészt magyarországi támogatásokkal és pályázatok útján. Négyéves elnöki ciklusa letelte után Jakó Zsigmond visszavonul az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetésétÅ‘l, de továbbra is tevékeny részt vesz az egyesületi életben. Szerkeszti az általa megindított, illetve újraindított sorozatokat, és gondos szigorúsággal irányítja a fiatal kutatók munkáját. A kedvezÅ‘tlen körülmények, a sokasodó elnöki feladatok és más megbízatások mellett példátlan szorgalommal és alapossággal folytatja megkezdett munkáit. Megszerkeszti a A kolozsmonostori konvent jegyzÅ‘könyvei (1289–1556) két kötetét, amely nemcsak kiváló paleográfiai teljesítmény, hanem fontos forrásává válik az erdélyi helytörténetnek, és a jegyzÅ‘könyvbe vezetett bevallások fényében rávilágít a kolozsmonostori hiteleshely illetékességi területén élÅ‘ emberek mindennapi életére, az emberi társadalom tagjainak jogügyletek útján kialakult kapcsolatrendszerére. Ezekben a kötetekben jelenik meg elÅ‘ször nyomtatásban az általa kialakított, a jegyzÅ‘könyvbe vezetett szöveg minden lényeges elemét tartalmazó regesztatípus, amely az alapján készített részletes mutató segítségével könnyen rávezeti a kutatót a vizsgált tematika jegyzÅ‘könyvbeli forrásaira. Ezzel a rendszerrel készült az általa megálmodott nagyszabású Erdélyi Okmánytár elsÅ‘ három kötete is. Ez a sorozat gondos kritikai vizsgálódások eredményeként hiánytalanul eligazít az erdélyi oklevelek világában, oly módon, hogy nélküle immár nem képzelhetÅ‘ el az okleveles forrásokat felhasználó erdélyi középkorkutatás.

Jakó Zsigmondnak örök nyughelye abban a temetÅ‘ben van, amelyet a 18. században a Házsongárdi köztemetÅ‘ nyugati oldalán de Gladys császári ezredes létesített a kolozsvári német ajkú lutheránusok számára. A történelmi és társadalmi változások, valamint az evangélikus egyház bölcs megértése lehetÅ‘vé tették, hogy többek között ebben a temetÅ‘ben nyugodjék az Erdélyi Múzeum-Egyesület elsÅ‘ világháború utáni tisztségviselÅ‘inek zöme. Jakó Zsigmond sírhelyétÅ‘l nyugatra fekszik a jó barát Szabó T. Attila, aki hozzá hasonlóan maradandó életművet hagyott maga után, fÅ‘leg az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár hatalmas anyagának egybegyűjtésével és a Tár sorozatának elindításával, amivel nemcsak a nyelvtörténet páratlan gazdagságú forrásanyagát teremtette meg, hanem egyúttal az erdélyi történetkutatás kimeríthetetlen adatárát is. Keletre Jakó Zsigmond nyughelyétÅ‘l György Lajos szarkofágja emlékeztet az elévülhetetlen érdemeket szerzett múzeumi elöljáróra, akinek az etatista zsarnokság idején külön vesszÅ‘futás járt osztályrészül. EttÅ‘l a nyugvóhelytÅ‘l északra Kántor Lajos, az Egyesület egykori titkára pihen, aki fáradhatatlanul dolgozott cselekedetekben és írásban az Egyesület jogainak érvényesítéséért. A temetÅ‘ déli oldalán, havasi gyopáros sírkÅ‘ alatt nyugszik Tavaszy Sándor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület utolsó legális elnöke, akit szégyenteljes módon távolítottak el tisztébÅ‘l. A temetÅ‘ peremén pedig, már a Kertekben van báró Jósika János sírja, aki hosszú évekig volt az Egyesület elnöke, és aki mint Szilágy vármegyei fÅ‘ispán példát mutatott a közéleti szereplÅ‘knek arról az erkölcsi kötelezettségrÅ‘l, hogy adott esetben fel kell állniuk székükbÅ‘l. Ugyanis Jósika János, akkor, amikor a német haderÅ‘ 1944 tavaszán elfoglalta az országot, tiltakozásul leköszönt fÅ‘ispáni tisztérÅ‘l. De ugyancsak az evangélikus temetÅ‘ben, Kántor Lajos sírjával átellenben annak a B. Nagy Margitnak van a sírhelye, aki a megszüntetett Levéltár kutatótermeiben az elÅ‘dök példáján és segítségével sajátította el a kutatás mesterségét.

A temetés napján, október 31-én, a ravatal mellé felsorakozott hozzátartozók, munkatársak, barátok, tanítványok és tisztelÅ‘k olyan embert kísérnek utolsó földi útjára, aki életművében tovább él közöttünk. Ez az életmű szilárd elemekbÅ‘l, olyan munkával épült, amely biztosítja maradandóságát. Értékét Jakó Zsigmond neve fémjelzi.

A búcsúzók nyugodt lélekkel és tisztelettel, ki-ki a maga módján mondhatja magában:

Professzor Úr, Elnök Úr, Zsiga bátyánk, Zsiga bácsi, Zsiga! Tovább élÅ‘ életművedet befejezted, nyugodj békében!