Marga Hupek szomszédja tenyerével lesöpörte az asztalt, és a morzsákat a felmelegedett párkányra szórva kinézett az ablakon. Most indul, gondolta, amikor Marga Hupek hátratett kezekkel végigment a réten. Elsétált az ólak mellett, a disznókat etető Tumor Ágostot nem különböztette meg, valószínűleg, a környezetétől, mert a tápláléknyújtó fölényével röfögött. Valamivel odább letépett egy levelet az ostorfáról, és körmei közt darabokra szaggatta. Közben – ez ugyan nem látszott – végső megoldásként arra jutott, ki fogja várni, amíg magától elmúlik.

Marga Hupek szomszédja szerette nézni a távolodó Marga Hupek hátát, de gyorsan keresett kabátján egy bomló cérnaöltést, legyen hát egy ürügy, ami miatt majdhogynem óvón rajta tarthatja szemét. Ezekben az időkben a molyok előjöttek a zongorákból, amikor már többen voltak, mint a nyolcvanöt puha kalapács, rászálltak az emberek vállára, mint az idomított papagájok, szürkésbarna hímporukkal leheletnyi nyomokat hagytak ott, ahol a varrás összetartotta a kabátot. Marga Hupek szomszédjának térdkalácsa, mellyel a falnak feszült, olykor zsibbadni kezdett, mintha hangyabolyba térdepelt volna, erről azonban nyomban megfeledkezett, amikor észrevette, hogy Marga Hupek mit néz. Az ostorfa alatti időzés nem várt fordulatot vett, midőn Marga Hupek szélesebb levél után kutatva felfedezett egy macskát, amely nyakától fogva lógott be arca elé egy rózsaszín zsinegről. Bundáját pihézte a szél, ilyenkor megpördült saját tengelye körül. Marga Hupek visszarántotta karját, és folytatta sétáját a bekötőút felé. A nap forrón sütött, a városvégi tömbházak tetején kissé megpuhult a szurok, a belekövült madárcsontok fehéredni kezdtek, s egy konyhaablakból jól látszott, Marga Hupek hajszálai mint telnek meg D-vitaminnal.

Marga Hupek szomszédja egyszer csak megérezte derekán a száz fokosra vált teavíz gőzét, behúzódott hát az ablakból, és egy csésze fölött leforrázta a cérnára fogott papírtasakot. Marga Hupek szomszédja jó megfigyelő volt, igen hamar meglátta a dolgok közti összefüggéseket. Néha napokig feküdt az ágyban, kimerülve a felismeréstől, maga körül grafitceruzával telerajzolta a falat. Nehezen viselte, ha a megvilágosodás pillanatában minden kettősség megszűnt, mert tartott a magányra eszméltető tiszta soroktól. Ez a fal, melyről az imént szó esett, soha nem vált ismertté az emberek előtt, mert a Marga Hupekkel szomszédos lakásban nem járt soha vendég. Az ajtóba ágyazott kukucskálón pedig nem lehetett belátni, csak a végtelennek tetsző előszoba homorú falait. Miközben a pállott teafűből kinyomkodta a vizet, most is látta: Marga Hupeknek, aki eközben az ostorfa fölött kiért a bekötőútra, az egyik lába a bánattól, netán a szomjúságtól, megrövidült.

 

Az események kiszámíthatatlan menete folytán Marga Hupek szomszédja távol került a helytől, amelyről úgy érezte, általa belakott. Ezalatt lakása kihűlt és dehidratálódott, mint egy magára hagyott test. Falait hajszálvékony repedések szőtték tele, amelyek Marga Hupek szomszédjának éltető jelenléte után sóhajtoztak. Ez idő tájt Marga Hupek hálószobája képtelen volt kiszellőzni, noha ablakai tárva-nyitva voltak minden reggel. Marga Hupek szomszédjának feje nem volt ott egy valamivel odábbi ablakban, hogy magába szívja az ágynemű megaludt leheletét.

Marga Hupek szomszédja egy rőt porfelhőbe burkoltan utazott. A mellette futó táj monotóniájából egyetlen kép szűrődött ki recehártyájára: magányos fa tövében kutyaól, egy negyedik emeleti kilátás. Olyan volt ez, mint Szipós Gubi acetonnal átitatott gézdarabja, amit egy nejlonzacskóban hordozott magával, és bárhová ment, minden az oldószer émelyítő ködében lebegett. Kell egy ék, mely azt a hitet kelti bennünk, hogy elefántcsonttornyunk miatta megingathatatlan.

Marga Hupek szomszédja eközben megérkezett, és elindult megkeresni a postahivatalt, ahol többféle lehetőség közül választhat, hogyan vegye fel a kapcsolatot Marga Hupekkel. Az összeköttetés azonnali lesz, ha a telefont használja, gondolta egy tárcsa számait nézve, ahol a megszokott növekvő sorrend ebben a pillanatban használhatatlannak és kuszának tűnt. Marga Hupek telefonszámát könnyűszerrel megfejthetné, ha nem gondolna arra, milyen nehéz még a hozzá vezető lépcsőfokok megszámlálása is. Jókívánságaitól palástoltan talán azt is sikerül megtudnia tőle, ugyanúgy van-e minden, mint amikor ő tartotta szemmel. Marga Hupek hangja változatlanul közömbös volt, amikor kijelentette: halló. Marga Hupek szomszédja elbizonytalanodott, mert abban reménykedett, hogy a hangot valamelyest idegenné teszik majd a huzalok, kifárasztja a villanydrótokon való átvergődés, remélhetőleg egy kicsit meghal, és így könnyebben kezelhetővé válik. Marga Hupek szomszédja válasz nélkül hagyta Marga Hupeket, aki még megkérdezte, ki van ott (Marga Hupek szomszédja kíváncsi lett volna, hol), aztán két percen át hallgatták egymás szuszogását. Végül Marga Hupek szomszédja reflexszerűen nyomta le a megszakító billentyűt, amikor a postáskisasszony érdeklődött, beszélnek-e még. Minden távolság karnyújtásnyira.

Hogy mentesüljön terhe alól, melyet az utazás nehézségei róttak rá, Marga Hupek szomszédja kitörölte szeméből az ott képződött port (mint gyöngyházban, gyorsított felvételen, a gyöngy), és egy táviratot adott fel. A távirat betűkre forgácsolódott a távírógép tűje alatt, és a betűk gondolattá szelídültek a rézhuzalok sűrűjében. A csend, amit a kagylóban hallott, madárlátta.