Krupa, Viktor - OndrejoviçĄ, Slavomír: Aká regulácia vyĄvinu jazyka je hriech? Slovenské pohl'ady, 1998. 9.no.25-33.p.

A szlovák szerzők abból indulnak ki, hogy a magyar kollégáknak nincs igazuk abban, hogy a nyelvi magatartások törvényi orientálása az általános emberi és nyelvi jogok megsértésének tendenciáját hordozza magában, és nem vezet semmi jóra.

A szlovák nyelvtörvény a szlovák nyelvet csak annyiban preferálja, hogy államnyelvi rangot biztosít számára. Ez az állam zavartalan működése szempontjából elengedhetetlen, mivel "honnan lehetne venni annyi tisztviselőt, aki a szlovák mellett magyarul, németül, ruszinul, ukránul, cigányul stb. is tudnak. Ez még területi szelektivitást feltételezve sem realizálható."

Elvileg - valóban - minden nyelv egyenrangú, ám azért az kérdéses, hogy a társadalmi gyakorlat valamennyi nyelv funkcionális spektrumának bővítését támogatja-e, illetve hogy ez gyorsan végrehajtható-e kommunikációs zavarok nélkül. A nyelvi purizmus erőltetésének esetei (török, német, cseh és magyar nyelv esetén például) tanúskodnak az így előidézett traumákról. A szlovák nyelv jelenleg szükség szerinti alapon vesz át idegen szavakat; ezzel a cseh nyelv nyomását próbálta meggátolni. Minthogy ez már a múlté, a nyelvtörvény kapcsán nem marasztalható el a szlovák nyelv fejlődésének "ápolása" a purizmus vétségével.

Az abszolút önszabályozás eszméjét hirdető magyar nyelvészek megfeledkeznek a nyelvfejlesztésbe történő állami, intézményi és közvéleményi beavatkozás történeti és jelenlegi példáiról. A norvég E. Hauganre támaszkodva szögezik le, hogy az állami közbeavatkozások egyaránt lehetnek nyíltak és rejtettek. Az angol nyelv diadalmas útját - állítja E. Haugen és S.B. Heath - a nyelvfejlesztés rejtett, de annál határozottabb állami-intézményi közbeavatkozásról szólnak. (Ilyen nyílt beavatkozásokkal főként a most emancipálódó népek, illetve államok esetében kell élni.)

A történeti Magyarországon a nyílt nyelvpolitika törvényeken nyugodott, és elméletileg lényegesen nagyvonalúbb volt, mint a gyakorlatban. Ezzel szemben a rejtett közbeavatkozás stílusát agresszivitás jellemezte a nem magyar népeket illetően (vö. "a tót nem ember" és hasonló "szállóigékkel").

Egyébként a gyors tudományos-gazdasági fejlődés mindinkább megköveteli, hogy az egyes államok komolyan vegyék a nyelvi tervezést. Erre máris számos eset (Norvégia, Belgium, Kanada, India, Indonézia, Finnország, Pakisztán, Pápua Új Guinea) figyelmeztet. Mi több: a nyelvpolitika iránt az USÁ-ban is fokozódik az érdeklődés.

A "nyelvében él a nemzet" igazságára Izrael sikeres "héberesítési" vonalvezetése ad eklatáns példát. (Nyelvüket vesztett nemzetek meglehetősen ritkák. Európában az írek ilyenek.)

Ami pedig a szlovák nyelvtörvény "irodalmi nyelvi" vonatkozását illeti, a magyar nyelvészek, de rajtuk kívül egyes szlovák szerzők is, "művi voltát" nehezményezik. De hogyha jól meggondoljuk a dolgot, bizonyos értelemben valamennyi irodalmi nyelv művi, minthogy szakemberek fáradoznak gondozásán. Egyes országokban kormányzati patronálással, másokban anélkül. Az irodalmi nyelv eszmei norma, míg a nemzeti nyelv átfogóbb fogalom nála: az adott nyelv valamennyi beszélt változatát magában foglalja. A szlovák nyelvtörvény irodalmi nyelv fogalmát valójában nemzeti nyelvként volna célszerű értelmezni: ha egyes változatai más változataival való kommunikációra alkalmasak, akkor minden rendben van. Az az elképzelés, hogy büntetés várna azokra, akik az ideális nyelvet nem beszélik, téves, és nem áll összhangban a konsturktív törvény szándékaival.

A dolgozat egyfajta "message"-zsal fejeződik be. Íme: "A nyelvi és nemzetiségi politika a törvényekhez való viszonyában gyakorta egyszerűsítetten és másfajta nézőpontból kerül interpretálásra. Nem elégséges ui. a kisebbségek számára kiterjedt jogosítványokat biztosító liberális törvényt kreálni. Ezt a törvényt kellő időben kell meghozni, akkor, amikor a kisebbségek még életképesek, és szükségük van ilyen törvényekre. Egyes országokban olyan volt a nyelvi politika gyakorlata, hogy a kisebbségi nyelvek elhalásához vagy a kisebbségek nemzettudatának meggyengüléséhez vezetett, majd csak azután születtek meg a vonatkozó törvényi szabályozások. A kisebbségnek a kormánytól nyelvének, illetve identitásának elvesztését megelőzően kellene a különféle kisebbségi jogokat elnyernie. Ellenkező esetben az ilyen jogosítványok csupán az adott ország törvényhozásának díszítőelemeként szolgálnak, ám csak azok szemében, akik nincsenek megfelelően informálva a szóban forgó kisebbség nézőpontjából szánalmas történeti realitásról."