Capelle-Pogacean, Antonela: Les représentations de la nation chez les intellectuels Hongrois, Magyars de Roumanie et Roumains apres 1989 (Esquisse d'un parallele). = Revue des études comparatives Est-Ouest, 28. vol. 1998. no. 1. 5-33. p.

Az 1989-es rendszerváltást követően a magyar-román kapcsolatok hirtelen feszültté váltak. Ennek legfőbb oka a már történelminek mondható "politikai nemzet"- és "etnikai-kulturális nemzet"-határok közötti különbség: mintegy 3 millió román etnikumú ember él a román országhatárokon kívül; a legnagyobb romániai kisebbség a magyar (a lakosság 7,1%-a), míg a román etnikum létszáma 1,3-2,05% között mozog Magyarországon.

1919 óta először fordul elő, hogy a romániai magyar kisebbség politikai párttal is, az RMDSZ-szel képviselje magát a kormánykoalícióban. Mivel Magyarország és Románia is az Európai Közösségek tagságára törekszik, a kapcsolatok - ha törékeny módra is - normalizálódtak mára.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a múlt századtól kezdődően az értelmiségi középosztály mennyire aktív szerepet vállalt a társadalom alakításában mindkét országban. A középkori államból örökölt arisztokráciájával, kisnemességével, a magyar értelmiségi középosztály azonban jóval fejlettebb volt; a modern nemzetállam megteremtése jórészt nekik köszönhető (ld. 1848-as forradalom, 1867-es kiegyezés). A kelet-közép európai értelmiségiek, vezető szerepükön túlmenően kettős identitásukkal is küzdöttek: a romantika szárnyalásával az egyetemest képviselték, ugyanakkor a népüket szolgáló individuumok is voltak. Küldetéstudatuk a XX. században is folytatódott, mígnem a kommunista rendszer hiábavalóvá tette azt.

Az 1970-es évek végén a térség értelmiségije ismét színre lépett a politikai küzdőtéren: ez a "másképpen gondolkodók" hőskora. A hontalanság (Heimatlos), és a nemzet vátészének (oracle de la nation) lenni nagyjából ugyanazt jelenti számukra. Igazságkereső társadalomkritikájuk kénytelen számolni a szovjet igába hajtott, és/vagy a kommunizmussal sújtott nemzettel is. A magyarországi alternatív gondolkodók száma nem volt túl népes, kb. a lakosság 0,1%-át tették ki a 70-es évek végén. Romániában a másképpen gondolkodóknak csak szórványos, elszigetelt eseteiről tudni ebben az időszakban.

Az 1989-es rendszerváltozással mind a magyar, mind a román értelmiségiek nagy szerephez jutnak a politikában. A minden szempontból lejáratódott politikai vezetők helyét kell átvenniük. Értelmiségi most az, aki rendelkezik az áttekintés, a sorok között olvasás tudományával, s aki képes a társadalmi vitában részt venni úgy, hogy eszközöket ad ennek a kezébe önmaga újragondolásához. Az értelmiségi legitimitását a tudás adja meg.

Ez az elkötelezett magatartás azonban meglepően rövid ideig tart csak. Mind morális, mind pedig társadalmi presztizsüket tekintve az értelmiségiek viharos gyorsasággal a pálya szélére szorulnak, s visszavehetik azt az 1989 előtti szakértői szerepkört, mely mindenféle messianizmust nélkülöz. Fontos paradoxon rejlik ebben, hiszen az az értelmiségi, aki a kommunista korszak bukásának szimbolikus értelemben a hírvivője, egyszersmind annak továbbvivője is.

A tanulmány írója részletezi Erdély több évszázados történetét: az ott lakókat, Markó Bélától kölcsönözve a találó megfogalmazást, összegezve úgy jellemzi, hogy "ők a magyar nemzet keleti fele, illetve a román nemzet nyugati része". S még kiegészíti Cioran gondolatával, aki a mindennapos szembesülést a Másikkal (román a magyarral, magyar a románnal) "a gyűlölet és a vonzalom kölcsönösségében" élte meg.

A román és a magyar nép történetében, így az értelmiségi gondolkodásban is több közös, párhuzamosság van: mindkét nép megőrizte egységét a szláv tengerben, de sikerrel elkerülte a német asszimilációt is. A török betörésekkel szemben mindkét nép a kereszténység védőbástyájának szerepét játszotta. A román és a magyar elit igyekezett magát mindig a Nyugathoz mérni, hozzá akart fölzárkózni. Ez azonban a magyaroknak jobban ment a XIX. század második felében. S e század első felében, Romániához viszonyítva a különbség csak nőtt. A harmadik út keresése Mircea Eliade és Cioran nemzedékéből sokakat a liberális demokrácia elvetésére, a "bennszülöttség" hitvallására ösztökélt, végül a jobboldalhoz közelített. E század 30-as éveiben Magyarországon is különvált a népiek felfogása; nem bíztak már feltétel nélkül a nyugati mintában, s az ország agrár jellegét igyekeztek megerősíteni (pl. Németh László).

1988-ban 30 ezren tüntettek Budapesten a romániai magyar falvak felszámolása ellen. Egy évvel később, a kommunizmus bukásával az eufória és a remény elnyomta a feszültségeket, ám csak rövid időre. Miközben az értelmiségiek a két nép megbékéléséről konferenciáztak Budapesten, Marosvásárhelyen véres események robbantak ki. Azután megint nyugalom következett, egészen 1996 novemberéig, amikor a Nyugat nyomására, Bukarest a kapcsolatok normalizálásának politikáját hirdette meg.

A feszültségek hátterében a 'politikai nemzet' kontra 'etnikai-kulturális nemzet' probléma újabb fejezete állt. Ez utóbbi szempontjából pl. a magyar értelmiségi jóval előrébb tart az erdélyi magyarnál, aki megelőzi az erdélyi románt, stb. Lényegileg azonban a 'nemzet' fogalmának újraértelemzése a vita forrása. S miközben a többség politikai jogrendszerét elfogadja a kisebbség, ezt anyanyelvén kívánja tenni, anyanyelvi kultúráját ápolva. Az erdélyi magyar értelmiségieknek újra kellett fogalmazniuk "magyarságukat", ugyanakkor az autonómia kérdésében még a megfogalmazás előtt szembe kerültek az egységes nemzetállamról alkotott elképzelésekkel. Gyengítő körülményként még azt a vérveszteséget is meg kell említenünk, amit az erdélyi magyar értelmiség "kijövő" tagjai révén elszenvedett, 1970-től folyamatosan egészen a 90-es évek elejéig.

Az 1990-es magyar alkotmány megfogalmazza a határokon kívül élő magyarok iránti felelősséget; a kapcsolatok tehát intézményes irányban haladhatnak. A hétköznapokban azonban megfakultnak látszik az erdélyiekért való lelkesedés (Bárdi, 1992.; Tánczos, 1994.), a legkülönfélébb kritika éri őket az anyaországiak részéről: "szegény rokonok", "árulók" stb. (ld. a magyar-magyar viszonnyal kapcsolatos tanulmányokat - a szerk.) Nem véletlen, hogy a 'nemzet'-ről folytatott vitában az erdélyi magyar értelmiség a leginkább érintett. A Civil Szövetség 1990-ben még tüntetést szervezett Bukarestben 200 ezer résztvevővel, 1993-ban a karizmatikus értelmiségi eltűnik a színről, és előtérbe állítja az üzletembert és némileg a politikust. Egy vékonyka, hűséges réteg megmarad az "elkötelezett néző" pozíciójában. A korábbi szervezetek tovább bomlanak: a román írószövetség generációs, a magyar pedig politikai okokra hivatkozva. A szépirodalom mindkét országban a társadalomtudományok mögé szorul 1989. után. Az értelmiségiek két, szembenálló csoportja látszik körvonalazódni: a tradicionális, aki küldetésszerűen az értékek letéteményese és védelmezője, valamint az autonóm profi, akinek legfőbb értéke az ismeret, s ha jónak látja, úgy kritikai módon elkötelezi magát egy-egy jól körülhatárolt esetben. Romániában a kultúrpolitika szélsőségesebb volt korábban akár elitista, akár antiintellektuális irányban. Annyiban hasonlóan viselkedtek az értelmiségi résztvevők, hogy kerülték a hatalommal való nyílt szembeszállást. A magyar értelmiség kissé más képet mutatott: java részt az állami intézmények alkalmazták őket, s csak a "másképpen gondolkodók" kísérelték meg a nyílt konfrontációt a hatalommal.

A 'nemzet' fogalma a modernizmussal együtt, a XIX.század közepén jelent meg Romániában, mégpedig kétféle felfogásban. Az első a Nyugatot jelölte ki követendő mércéül, a második kritikával illette azt, jelesül a nemzeti identitást féltette tőle, s helyette egy autochton változatot részesített előnyben. A XX.század kommunista időszakának kezdetén jószerivel semmit sem gondoltak a 'nemzet'-ről. De 1968. után (Ceausescu szovjetellenes megnyilvánulásait követően), lassan ismét szóbeszéd tárgya lett a kultúra, a nemzeti sors. Ismét kettévált a tradicionális, kultúra teremtő/megőrző, a Nyugattal szinkronra törekvő vonal, illetve az autochton értékeket védők vonala. Lényegében ugyanez a kettősség mutatkozik a szinkronista/protokronista irányzatban is, a 80-as évek közepétől, de 1989. után is megmarad a két alapfelfogás, bár nem annyira koherens módon (A "protokronok" azt állítják, hogy a román irodalomban a Nyugatot megelőzően már megvoltak bizonyos új törekvések, pl. szürrealizmus, dadaizmus).

A Ceausescu-korszak után a 'nemzet' kérdésében végül három, (1.) az autochton, igen népes táború, (2.) a neotradicionalista, az értelmiség zömét tömörítő, és a (3.) liberális, kicsi vonzáskörű álláspont fogalmazódott meg. Az első meggyőződés képviselői Antonescu, Ceausescu rehabilitálását, Besszarábia és Észak-Bukovina visszacsatolását követelik, valamint egységes román államot, "irredenta magyar követelésektől" menteset, s végül: az Európai Közösségeken kívül maradást. A demokrata álláspont a reformkommunistákat támogatta kezdetben; tulajdonképpen csak nemrég óta finomodott (ld.G.Andreescu, V.Stan, R.Weber tanulmányát) Moldávia kérdésében. A neotradicionalisták a nemzet aranykorát a két világháború közötti időszakban jelölik ki. A kommunizmust a történelem egy kitérőjének fogják föl. (Mircea Eliade, Cioran, Constantin Noica munkásságát fémjelző irányzat.) Érdekes módon, ellenzik a semleges kultúrájú államot, vagyis támogatják a kisebbségek egyéni jogait. A liberálisok az együttélés hogyanjára kérdeznek rá, középpontba az autonóm személyiség érdekeit állítva. A kisebbségek dolgában akár a pozitív diszkriminációig is elmennének, ám kollektív jogokról hallani sem akarnak.

A romániai magyar értelmiségi álláspontja sok mindenben közel áll a román kollégák véleményezéséhez. De kisebbségi helyzetéből fakadóan a nemzeti kisebbséghez való viszonyulása sokkal elevenebb. S épp ezen a ponton az értelmiségi autonómia, kompetencia, a kritikai magatartás csorbát szenvedhet. A dilemma nem mai keletű, s lényegében a transzszilvanizmus 1919 utáni megjelenése adott rá elfogadható megoldást. 1968. után a régi reflexek léptek működésbe, amikor is a Magyar Irószövetségnek a kisebbségi könyvkiadásra vonatkozó tervét, hivatalos román nyomásra, elvetették. Az erdélyi magyar autonómia hangoztatása ilyen körülmények között a román állam iránti hűségeskünek számított. A 70-es évek végére, az asszimilációs politika eredményeképpen az erdélyi magyar értelmiségi nem politizált, és egyedül a kultúra területén élte meg magyarságát. 1989. után, generációs alapon is elkülönülve, vagy a vátész, vagy - kisebb létszámban - a profi értelmiségi képében jelennek meg. Egy kisebb, liberális felfogású csoport elveti már a multikultúrát akadályozó 'nemzetállam' ideáját, s helyette minimál programként kulturális, maximál programként etnikai autonómiát követel.

A historizáló, konzervatív álláspontot képviselők vannak többen, az ő kisebbség-defininíciójuk az egységes 'nemzetállam' koncepciójával ellentétben a magyar-román különbözőség hangsúlyozása irányában hat. Ennek az álláspontnak budapesti politikusok között is akadnak hívei. Az 'etno-kulturális nemzet' hangoztatása mögül azonban fölsejlik az archaikus Erdély-kép megőrzésének a vágya, miközben a magyarországi vidék, jobb feltételek közepette eltűnik. Az autonómia hangoztatása, sürgetése pedig a budapesti értelmiségiek egy részének Trianon-traumájára vezethető vissza. A romániai magyar értelmiségiek inkább azért gondterheltek, mert az erdélyi nagyvárosok szociális szerkezete nagyon megváltozott, s ma a magyar értelmiségnek nincs meg az a vezető szerepe, mint ami a két világháború között volt. Összegezve: a román és a romániai magyar értelmiségiek nem állnak távol egymástól a politika le-, illetve a kultúra túlértékelésében, a historizáló nemzettudat (némi metafizikai plusszal a románok), a hagyomány továbbvivésében.

1989 a magyarországi értelmiségiek gondolkodásában is határkő. A tanulmány írója eléggé részletesen vázolja, hogy a hagyományos népi/urbánus vita képviselői milyen egyetértésben voltak 1956., 1968. történelmi napjaiban. Az illyési gondolatot továbbvivő népieknek két fő vonulatát mutatja be: a MIÉP-es Csurkát, illetve az MDF-szárnyat, valamint az urbánus SZDSZ 'nemzet'-koncepcióját. A népi radikalizmus a 'nemzet' identitásvesztéséért aggódik etnikai, olykor faji megközelítésben. Szeretné az 1920-as magyar határokon kívül került kisebbségek jogait megsértő románokkal és szlovákokkal a kérdést újratárgyalni (Raffay Ernő, 1996.). Eddig azonban érdektelenségre talált hivatalos körökben a javaslat. A mérsékelt népi, Csoóri 'nemzet'-definíciójában az etnikum, kultúra, nyelv, történelem egy fontos összetevővel egészül ki, mégpedig az érzelmi identitással (1990.). A magyar kisebbség sorskérdése központi szerepet foglal el ebben a gondolkodásban. Az ő asszimilációjukkal a magyarajkú népesség fogy, hiszen "nyelvében él a nemzet" (Illyés Gy.).

A liberális vita a nemzeti-liberális, liberális, szociál-liberális tengely körül forog. A nemzeti-liberális különválasztja a 'nemzetet' és az 'államot', s a minden magyar állampolgár által alkotott politikai közösség érdekeit a Kulturális közösség érdekei elé helyezi (Kiss Gy.Csaba). A liberális elgondolások egyike Tamás G.M.-é, aki Magyarországon a kisebbségek asszimilációját látná jónak. Romániát többnemzetiségű államnak tartja, ahol nem kívánatos ez a folyamat, ám tetszés szerint választhatja azt az egyén. A liberális Kis János viszont a társult nemzetek államában gondolkodik, vagyis kollektív jogok és autonómia kérdésében szerződnie kellene pl. Magyarországnak is az ittélő kisebbségekkel. A kollektív jogok alapjául nem a közösséget, hanem az egyént teszi meg. S végül, a szociál-liberális eszmekör - amerikai mintára - az 'állam' és a 'nemzetállam' posztmodern lebontását tartja üdvözítőnek a mikroközösségek javára.

Összefoglalólag: a román 'nemzet'-fogalom alakulása jellemzően kontinuitást mutat 1989. után is, míg Magyarország minden nagyobb történelmi fordulat után újrafogalmazza 'nemzet'-képét. Igaz, teszi hozzá a tanulmány szerzője, a jogállam alapjai, a 'nemzetállam' jogi terminusai sokkal kidolgozottabbak Magyarországon, mint a 'nemzetállam' legitimitását még kissé kétkedve fogadó román értelmiség körében.