Euro-Atlanti integráció: olvasztótégely vagy mozaik?

The Euro-Atlantic Integration: a Melting Pot or a Mosaic?

The United States is more and more reluctant to assert its former expectations of assimilation, marked with the "melting pot" metaphor, rather it believes: the American Culture could be adapted by more people in a way where they also keep and further develop their ethnic heritage.

Koszovóban már rakétarobbanások fényétől vöröslött Pristina ege március 24-e éjjelén, amikor Washingtonban W. J. Clinton, az Egyesült Államok elnöke esti televízió-beszédben bemutatta országának a szerb kormány nép- és kultúrairtó cselekményeit, amelyek a NATO-beavatkozáshoz vezettek.

"1989-ben - mondotta - Szerbia vezetője, Szlobodán Milošević megfosztotta Koszovó népét alkotmányos autonómiájától, nyelvhasználati, iskolafenntartási, mindennapi életében pedig önrendelkezési jogától. A koszovóiak évekig törekedtek békés eszközökkel jogaik visszaszerzésére. Amikor Milošević elnök katonákat és rendőrséget küldött elnémításukra, a küzdelem erőszakossá vált. A múlt héten szerb csapatok faluról falura nyomultak előre, lakosságra tüzelve, házaikat felégetve. Ártatlan embereket géppuskáztak le, apákat fiaikkal sorbaállítva lőttek agyon hidegvérrel. E tragédia megállítása, Koszovó ártatlan polgári lakossága ellen egy még véresebb offenzíva megakadályozása erkölcsi kötelességünk".

A nyelvhasználati jog, iskolafenntartási jog, önrendelkezési jog, vagyis a kultúra, a közösségi sajátosság megtartásának a joga nem ellenkezik-e vajon mindez a jelenkori fejlődési irányzatokkal: a globalizálódással, az integrációval, az egységesüléssel? Nem szeparatisták, szakadárok, szegregácionisták a koszovóiak, a kurdok, a baszkok, a szlovákiai, kárpátaljai, romániai és délvidéki magyarok, és ezért vajon nem széthúzás, destabilizáció és konfliktus okozói-e, ha kulturális jogokat, etnikai autonómiát követelnek?

Túl sok évszázadon keresztül és a világ túl sok részén túl sokan kizárólag negatív, elítélő értelmezéssel minősítették az egyediséget, a sajátosságot. Van, aki a különbözőséget, a deviációt még mindig csak az abnormalitással, kriminalitással azonosítja, a szokványos társadalmi normáktól eltérő magatartást sokan tartják elferdülésnek, eltévelyedésnek, veszélyes elfajulásnak, a non konformizmust pedig törvényszegésnek.

Ez a tudati, értelmi és érzelmi elmarasztaló minősítés sokszor és sok helyütt még mindig erősebb, mint ennek az ellentétpárja, ami a különbözőséget értéknek tekinti, a deviációt potenciálisan kreatív, innovatív, konstruktív magatartásforma lehetőségeként is képes mérlegelni, a másságot, az egyedit becses, fontos hozzájárulásnak tartja az egészhez, hiszen a fogalom eredeti értelmében minden újító, minden feltaláló minden művész, minden új ötlet kigondolója deviáns, vagyis a szokványostól eltérő. A történelem tele van más színű, más vallású, más fajú, nemzetű, kultúrájú, és ezért ellenségként kezeltekkel, akiket azért üldöztek és gyilkoltak meg, mert másként mertek gondolkozni, cselekedni, mint azt a mindenkori hatalom megengedte.

Az ismeretlentől való félelem - és ennek egyik okozata: az ismeretlen gyűlölése - gyakran arra a meggyőződésre juttatott közösségi vezetőket, hogy a társadalmi összefogás, együttműködés legjobb biztosítéka az uniformitás, a társadalmi integráció egyetlen hatásos módja a homogenizálás. A heterogenitást veszélyesnek tartották: minél eltérőbbek egymástól a társadalmat képező különböző csoportok, annál nagyobb az esély az érdekellentétekre, a konfliktusokra, a dezintegrálódásra. Ezért többnemzetű, többvallású, többetnikumú, többkultúrájú társadalmak, államok vezetői a múltban gyakran arra törekedtek, hogy csökkentsék, megszüntetssék a heterogenitást. Módszereik helyenként és időnként az asszimiláció erőszakolásától az etnocídiumig, a tömeges deportálásoktól a genocidiumig terjedtek.

Egyes vélemények szerint a nacionalizmus okozza a mássággal szembeni erőszakos türelmetlenséget, de ez a megjelölés félrevezető. A nacionalizmus egy nemzet szeretete, a nemzethez való tartozás intenzív tudata és érzése - szótári meghatározással: hűség a nemzethez, a nemzeti egység vagy függetlenség támogatása - a patrióta hazaszeretete konstruktív energiaforrás. Nem szeretet, hanem gyűlölet, nem nacionalizmus, hanem gyilkos erőszak, embertelen agresszió ölte tömegsírokba Katyn, Auschwitz, Törökország, Mandzsúria, Ruanda, Srebrenica áldozatait.

A jelenkori tapasztalatok azt mutatják, hogy a nacionalizmus több embercsoport számára továbbra is jelentős kollektív tudati jelenség, a nemzeti szuverenitás, a független nemzetállamiság pedig mozgósító program, közösségi törekvés, sorsdöntő cél. Az Egyesült Nemzetek taglétszáma az elmúlt 10 év alatt 156-ról 185-re emelkedett. Paradoxonnak tűnik, hogy közösségek nemzeti függetlenséget, önrendelkezést, kulturális autonómiát követelnek ugyanakkor, amikor nemzetközi integrációra aspirálnak, például a NATO, az Európai Unió tagjai akarnak lenni.

A jelenkori nemzetközi fejlemények néhány tanulmányozója e látszólag ellentétes törekvéseket kongruensnek, összeillőnek, sőt szükségszerűen egymást kiegészítőnek tartja. S. Schmemann szerint "a globalizálódás paradox módon még fontosabbá tette a kis nemzetek számára az önálló állammá válást ahhoz, hogy segélyekért, forrásokért, befektetésért versenyezhessenek".4 Susan Woodward, a Brookings Institution vezető munkatársa úgy véli, hogy a kis nemzetek számára a nemzetközi forrásokért folyó versenyben "állammá válásuk elengedhetetlenül fontos a nemzetközi kölcsönök, a kereskedelmi egyezmények elnyeréséhez".5 Roman Szproluknak, a Harvard Egyetem Ukrán Kutató Központja igazgatójának ez a konklúziója: "A modern nacionalizmusokon én azt a lázadást értem, amely a világ életében való részvételt megtiltó politikai tényezők ellen szegült. Amikor Észtország Lettország, Ukrajna, Grúzia vagy maga Oroszország "elszakadására" gondolok, akkor én nem úgy minősítem ezeknek az embercsoportoknak a törekvését, mint a Moszkva által képviselt valamiféle univerzalizmustól való leválási szándékot, hanem úgy, mint a világ ügyeiben való részvételi szándékot, amely részvétel lehetőségétől a szovjet rendszer mindidáig eltiltotta őket. Tehát ami regionalista szeparatizmusnak tűnhet, az valójában a nagyvilág fokozottabb összekapcsoltságának a felismerése".

A nemzeti önrendelkezésre és nemzetközi integrációra való egyidejű törekvés azt a felismerést is megerősítette, hogy a különbözőség emberi jog, sőt, hogy értékek és nem szükségszerűen konfliktusok forrása.

Hiszen Svájc, Finnország, Svédország és számos más ország példája is megerősíti azt a történelmi tapasztalatot, miszerint igenis integrálhatók heterogén, multietnikus társadalmak is, különbözőségeik, nemzeti kultúrájuk megtartásával is képesek és hajlandók tartós együttműködésre egy-egy régió, ország, társadalom csoportjai, közösségei.

Az Egyesült Államok például egyre kevésbé érvényesíti az "olvasztótégely" metaforával kifejezett korábbi asszimilációs elvárásait, azt, hogy amerikaivá válva vesse el, felejtse el mindenki az eredeti kultúráját. Egyre inkább a "mozaik" metafora használatos az amerikai társadalom jellemzésére. Az amerikai kultúrát úgy tehetik magukévá egyre többen, hogy közben megtartják, tovább művelik etnikai örökségüket. A megtartott kulturális elemek sajátosságának megőrzése nemcsak megengedett, hanem fontos, sőt elengedhetetlen, mert nélküle nem egész a "Gestalt", nem is lehet teljes értékű kép a mozaik. Amerikai állami iskolák ezreiben folyik többnyelvű oktatás, a multikulturalizmus mind a hivatalos, mind a mindennapi élet egyre elfogadottabb része.

A kulturális jogok nemzetközi elismerése is egyre gyakoribb és mind egyetemesebb elvárásként nyilvánul meg.

A kisebbségi nyelvek oktatását, valamint hivatalos, média, kulturális és közéleti használatát is biztosító Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának legújabb aláírója Franciaország lesz, a hírügynökségek május 6-i jelentései szerint.

Az Egyesült Nemzetek által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 1948-as deklarációja után negyvennyolc évvel az UNESCO védnökségével tanácskozó Nyelvi Jogok Világkonferenciája 1996. június 6-án Barcelonában elfogadta és az ENSZ-hez is elfogadásra terjesztette be a Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát.

E dokumentum ötvenkét cikkelye elidegeníthetetlen emberi jognak nyilvánítja az anyanyelv használatát mind a magánszférában, mind a nyilvános kapcsolatokban, tehát a saját kultúra megőrzése és fejlesztése, a saját nyelv és kultúra oktatása és a tömegtájékoztatási eszközökben való használata, a kormányszervek és a társadalmi-gazdasági kapcsolatokban való használata jogát.

A 4. cikk szerint a Nyilatkozat "úgy tekinti, hogy az asszimiláció olyan kifejezés, mely a befogadó társadalomba való beolvadást jelenti olyan értelemben, hogy az eredeti kulturális jellemzők a befogadó társadalom összefüggéseire, értékeire és viselkedési normáira cserélődnek fel. Ez semmiképpen nem erőszakolható vagy kényszeríthető ki, és csak egy teljesen szabad döntés eredménye lehet".

Az új évezred küszöbén mind nyilvánvalóbbá válik egyre több emberi közösség számára, hogy nem az etnikai különbségek, hanem a hátrányos megkülönböztetés, nem a nyelv művelése, hanem annak megtiltása, nem a sajátos vallási és kulturális hagyományok, szokások megtartása, hanem azok üldözése, nem a hagyományőrzés, hanem az etnocid fokig kényszerített asszimiláció, az erőszakolt homogenizálás, nem az önrendelkezés követése, hanem annak erőszakos megtagadása okoz problémát, konfliktusokat, destabilizálódást, vérontást, tömegsírokat, genocídiumot.

Vissza