Szarka László

Számadás a kisebbségpolitika rendszerváltásáról

Tabajdi Csaba: Az önazonosság labirintusa. A magyar kül- és kisebbségpolitika rendszerváltása. CP Stúdió, Budapest 1998.757 p.

Az 1984-1997 közötti évek írásait, beszédeit összegyűjtő munka szerzőjéről írja Sütő András: "A magyar külpolitika karddal meg nem oldható gordiuszi csomója: a határon túli magyarok ügye az elmúlt években jó hasznát látta Tabajdi Csaba elhivatottságban fogant gyakorlati politikai és elméleti munkásságának. (...) Határon túli magyar olvasójaként nagy érdemének tartom, hogy nem úgy szól ügyünkről, mint aki a bölcsek kövének egyetlen birtokosa, ám arról is meggyőz, hogy távol áll tőle a politikai rózsasándorkodás." A könyv hátsó borítóján olvasható méltató sorokban Sütő András hangsúlyozza: Tabajdi Csaba azon kevés vezető beosztásban dolgozó politikus közé tartozott, aki vállalva a kiállás következményeit, 1989 előtt is szót emelt kisebbségi magyarok ügyében.

A tizenegy témakörben közreadott száznál több szövegnek akárcsak vázlatos felvillantására sem vállalkozhatunk. Annál is kevésbé, mert ennek a könyvnek több olvasata is lehet. Hiszen az - az alcímnek megfelelően -egyszerre vérbő kordokumentuma a magyar kül- és kisebbségpolitika rendszerváltásának, ugyanakkor a szövegek azt a küzdelmet is híven tükrözik, amelyet a politológus-politikus szerző a magyar kül- és kisebbségpolitika dilemmáival, az álságos pártállami keretek meghaladása érdekében folytatott. Lehet, s természetesen van is a könyvnek egy pártpolitikai olvasata is, amely a könyv időtálló tanulmányainak kedvezően jóval haloványabb, mint az előző kettő. Ebben a szükségképpen vázlatos ismertetésben a könyvből egyetlen történeti mozzanatot, s két - a mai élő kisebbségi problémákhoz szorosan kapcsolódó - motívumot szeretnénk kiemelni.

A határon túli magyarok ügye iránt elkötelezettek szélesebb körébe először a Magyar Nemzet 1988. február 13-ai számában Szokai Imrével közösen közreadott "Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés" című írás alapján vált nyilvánvalóvá, hogy az MSZMP vezetésén belül Szűrös Mátyás mellett a fiatalabb nemzedékben Tabajdi Csaba személyében szintén lesz a nemzetiségi kérdést súlyának megfelelően kezelő politikus. A legsötétebb Husák-, illetve Causescu-korszak hónapjaiban ez az írás volt a nyilvános bejelentése annak, hogy a határon túli magyarok ügyét a magyar külpolitika centrális kérdéseként kezelő ellenzéki értelmiségiek felismeréseit, a határon túli magyar szellemi élet kívánságait, a szerveződő magyarság- és kisebbségkutatás eredményeit az állampárton belüli reformszárny is magáénak vallja. "A mindenkori magyar politikának ezért kategorikus imperatívusza, létparancsa a kapcsolattartás a határokon kívül élő magyarokkal" - olvasható többek között ebben az írásban. "Biztosítania kell, de legalábbis törekednie kell a világban élő magyarok nemzeti összetartozásának, szellemi integritásának megőrzésére. Mindent meg kell tennie, hogy a nemzeti múlt, a magyar kultúra és szellemiség hordozói ne választódjanak le a magyarság egészéréről. Politikánknak - demokratizmusa, humanizmusa, internacionalizmusa és magyarsága következtében -szolidárisnak kell lennie a szerte a világon élő magyarokkal; nem nézheti tétlenül, hogy magyarsága miatt bárkit, bárhol a világon hátrányos megkülönböztetés érjen." A ma már teljességgel magától értetődőnek tűnő megállapítások erőteljes szemlélet- és irányváltást jelentettek tizenkét évvel ezelőtt. A dinamikus fiatal MSZMP-politikus azonban tisztában volt a realitásokkal is, s nem egyszerűen az optimális politikai célok felvázolására vállalkozott. Amint azt a kötet egyik legérdekesebb 1989 előtti szövege, "a Marx Károly Közgazdasági Tudományegyetemen Kelet-Közép-Európa Klubjában 1987. február 25-én Németh Zsolt egyetemi hallgató (ma Fidesz-politikus) vezetésével" megtartott vitaesten elmondott bevezetőjében Tabajdi Csaba megállapította, a késői Kádár-korszak határon túli magyarokkal kapcsolatos magyar külpolitikája rendkívül eszközszegény volt, s jószerével azokkal a lehetőségekkel sem mert és tudott élni, amelyek rendelkezésére álltak.

A "Több évtizedes hallgatás után" címmel közreadott szöveg az alábbi ma is használható négy magatartástípust különböztette meg a kádári Magyarország kisebbségpolitikájában: a) a hivatalos pártpolitika automatizmuselméletre visszavezetett "internacionalista önmegtartóztatása" b) a határon túli magyarok túszpozícióját abszolutizáló "reálpolitikai önmegtartóztatás" c) kozmopolita közömbösség, d) fogyasztói közömbösség. Elképzelhető, hogy saját eszköztelenségét tapasztaló kádári külpolitikában ilyen uralkodó magatartástípusok mellett a külső és belső politikai viszonyok milyen mértékű átalakulására, milyen szisztematikus politikai munkára volt szükség ahhoz, hogy az állampárton belül Tabajdi Csaba véleménye 1989-ben reális alternatívává, s a reformszárny egyik bázisteremtő koncepciójává válhatott.

Tabajdi Csaba négy évvel azt követően, hogy az első szabad választások után ellenzéki politikussá vált. 1994-ben ismét kormányzati pozícióba került: a Miniszterelnöki Hivatal a Határon Túli Magyarok Hivatalát, illetve a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt irányító, felügyelő államtitkáraként két főirányt jelölt meg a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikában: az a kisebbségi magyarság egzisztenciateremtésének támogatását, amely a szülőföldön való boldogulást hivatott elősegíteni, illetve a fokozott kisebbségi jogvédelmet szolgálta. Mindehhez új eszközöket is megjelölt, többek közt pl. a határon túli magyar szervezetekkel, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződésekkel való koordinált kapcsolattartást, a szakmai segítségnyújtást vagy a kisebbségpolitika tudományos hátterének megteremtését, és a bonyolult kisebbségpolitikai rendszerek működtetésében elengedhetetlen koordinációs fórumok megteremtését.

A Horn-kormány hazai és határon túli magyar kisebbségpolitikájának vezető politikusaként sokszor került nehéz helyzetbe. Egyrészt azért, mert a magyar külpolitika azóta szép lassan feledésbe merült, annak idején sokat vitatott hármas prioritásrendszerében a magyar kisebbségekkel való kapcsolattartás az integrációs erőfeszítések árnyékába került, mi több a kisebbségi közösségek autonómiatörekvései, a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítését célzó találkozók szomszéd országi visszhangja könnyen veszélybe sodorhatta volna a csatlakozási politika ígéretes eredményeit. "Egy dolog nyilvánvaló - szögezte le Tabajdi Csaba a Népszabadságnak 1994. július 30-án adott interjújában, amely a kötetben 'Elaknásított terepen mozgunk' címmel jelent meg : kezelhetetlennek tűnő magyar-román, magyar-szlovák konfliktussal nem vesznek föl bennünket az Európai Unióba. Ugyanakkor az is kézenfekvő, hogy Magyarország sem belpolitikai, sem morális okoknál fogva nem hunyhat szemet a határon túl élő magyarokat érő jogsértések felett. Vagyis itt egy nem könnyű egyensúlyozásra van szükség, hogy ezek a látszólag egymással párhuzamosan futó fő irányok ne keresztezzék egymást." (395-396). Másrészt kiderült, hogy mind a hazai, mind pedig a határon túli kisebbségpolitika nem vált pártsemleges területté, épp ellenkezőleg igen aktív választóvonalak alakultak ki, különösen a magyar kisebbségi törekvések megítélésében.

Tabajdi Csabának komoly politikai érdeme, hogy az időnként parttalannak és strukturálatlannak tűnő kisebbségi autonómiavitákat igyekezett szakszerű mérlegelésekkel, nemzetközi tapasztalatok hasznosításával, konferenciákkal, műhelyvitákkal, kiadványokkal, háttértanulmányokkal célratörőbbekké, egyszersmind megfontoltabbakká tenni. A második magyar-magyar csúcstalálkozó utáni patthelyzet kialakulását pedig elsősorban a pártpolitikai viták okozták, s az a tény, hogy az integrációs politikai kívánalmak akkor minden vitán felül álló, feltétel nélküli prioritást élveztek a magyar külpolitika irányításában. A politológus-politikus persze mindig is tisztában volt azzal, hogy a térség kisebbségei, köztük a határozott közösségi, nemzeti identitással rendelkező határon túli magyar közösségek számára a kollektív jogokat rendszerbe foglaló önkormányzati modell, koncepció jelentheti az egyedüli teljes értékű megoldást: "A koncepció (ti. az autonómia-koncepció - Sz. L.) ugyanis egyrészt stratégiát ad a kisebbségnek, másrészt mozgósító erőt jelenthet, ha kellően konkretizált, harmadrészt a megvalósításhoz vezető aprómunka napi feladatokat ró a kisebbségi önszerveződésre, az autonómia-szigetek építésére, végül az autonómia-koncepció kimunkálása, a fogalom pontosítása - ha nem tudja is teljesen eloszlatni a démonokat - elősegítheti, hogy kevesebb térhez jussanak azok az erők, amelyek nem bővíteni, hanem szűkíteni igyekeznek a kisebbségek jogait" (565).

Fontos tanulmányok, szövegek mutatják be az 1993. évi magyarországi kisebbségi törvény alapján kiépülő kisebbségi önkormányzati rendszer politikai hátterét, problémáit, eredményeit. Tabajdi Csaba harcos híve a kisebbségek parlamenti képviseletének, de tisztán látja azokat a nehézségeket is, amelyek a delegálás vagy a kedvezményezett mandátum útján biztosítható 13 kisebbségi mandátummal kapcsolatosak.

Tabajdi Csaba tanulmányainak, beszédeinek nagyívű válogatása fontos forrásmunkája a rendszerváltást megelőző és követő évek magyar kül- és kisebbségpolitikájának. Az elemző politikus és a pragmatikus politikus szerepvállalását egyaránt jól dokumentálják a könyv írásai, s minthogy folyamatban lévő, nyitott kérdésekről szólnak, egészen bizonyosan sok érvet adhatnak a megoldások keresésében is.

Szarka László

Vissza