Koszovó: Amerika balkáni problémája

Hooper, James: Kosovo: America' s Balkan Problem = Current History, 98. vol. 1999. 627. no. 159-164 p.; Hedges, Chris: Kosovo' s Next Masters ? = Foreign Affairs, 1999. May-June 24-42.

James Hooper tanulmánya bizonyos szempontból üde színfoltot jelent napjaink külpolitikával kapcsolatos amerikai véleménynyilvánításainak sorában. A szerző, aki a Balkán és a Baltikum szakértőjének számít, élesen bírálja az Egyesült Államok (és közvetve a NATO) utóbbi tíz évben folytatott Balkán-politikáját, azt a járatlanságot, mellyel "a jó öreg Uncle Sam" a korábbi Jugoszlávia felbomlásának folyamatát kezelte, olykor a porcelánboltban mozgó elefánt "ügyességével". Az eseményekre való lassú reagálás, a térség nemzeteinek gondjaival kapcsolatos érzéketlenség, a három különböző kultúrkör (latin, bizánci, iszlám) alapvető eltéréseinek negligálása, valamint a status quo mindenáron való fenntartásának kísérlete az önrendelkezési elv merészebb érvényesítésével szemben mind-mind oda vezettek, hogy az Egyesült Államok képtelen volt idejében és építő módon befolyásolni az új balkáni nemzetállamok kialakulásának menetét. Úgy látszik, Washingtonban abból sem tanultak, hogy a három évig tartó boszniai késlekedés emberek ezreinek halálát, testi és lelki megnyomorodását okozta, Koszovóban hasonló következményekkel járó hibákat követtek el. Az 1997-1998-ban tapasztalt hezitálás semmit nem oldott meg: a szerbek nem bizonyultak "hálásnak", az albánok pedig erőteljesen radikalizálódtak: az amerikai diplomáciának most már nem az engedékeny és békés Rugovával, hanem a harcias Hashim Thaqival és a mögötte álló UCK-val kell megegyeznie. Az elmérgesedett helyzetben csupán csekély esély van arra, hogy hamarosan megnyugtatóan rendezhető legyen a koszovói kérdés. Lássuk, miként jut erre a következtetésre a tanulmány szerzője ?

Hooper azzal kezdi elemzését, hogy Szerbiát mint "forradalmian ultranacionalista államot" jellemzi. A szerb-albán konfliktus azért éleződhetett ki annyira Koszovó kérdésében, mert mindkét nemzet számára központi jelentőségű területről van szó: a szerbek "nemzetük bölcsőjének" tekintik ezt a viszonylag kis területet, míg az albánok "Nagy-Albánia" létrejöttének lehetőségét is látják Koszovó megszerzésében.

A Tito-korszak jóval "csendesebbnek" bizonyult, mint a két világháború közötti évek. A tartomány autonómiát élvezett Szerbián belül, és az etnikai ellentétek legfeljebb a mélyben parázslottak. 1989 volt a "negatív fordulat éve", amikor Milošević megfosztotta Koszovót addig élvezett autonóm státusától, és nyíltan annak teljes beolvasztására törekedett. Hooper egyenesen az "apartheid egy formájának" minősítette a közigazgatásban, oktatásügyben, sőt még az egészségügyben is gyakorolt szerb nacionalista politikát.

Az albánok - élve több mint 90 %-os helyi többségükkel - fokozatosan létrehozták "árnyék-közigazgatásukat", iskolarendszerüket, egészségügyi hálózatukat. A háttérben folyó csendes építőmunka évei (1989-1995) jelentették Ibrahim Rugova igazi "fénykorát": tekintélye ekkor volt a legnagyobb honfitársai körében. Természetesen a koszovói albánok önmagukban képtelenek lettek volna erre a teljesítményre: sikereikhez jelentős mértékben hozzájárultak a nyugaton élő albánok pénzadományai.

1995 őszén újabb jelentős változás következett: Daytonban véget vetettek ugyan a boszniai háborúnak, de Koszovó kérdésével a nagyhatalmak nem voltak hajlandók foglalkozni. Ez egyértelműen Rugova politikájának kudarcát jelentette: az a tény, hogy a Nyugat Daytonban mellőzte az albánok igényeit, a radikálisokat tolta előtérbe. Az 1998-as események, melyeknek során a februári UCK-akciókat a szerbek a drenicai mészárlással torolták meg, teljesen elmérgesítették a helyzetet. 1998 novemberében az Egyesült Államok újra csupán blöffölt a tényleges légicsapások helyett, a szerbek azonban "ezt nem vették be" tovább folytatták akcióikat, melyek a racaki tömegmészárlásban csúcsosodtak ki.

A koszovói válság átmeneti rendezésére hivatott Rambouillet-i Konferencia tulajdonképpen már csak "eső után köpönyeg" ráadásul a Nyugat (főként az USA) újabb hibák sorozatát követte el a tárgyalásokon. Az albán delegáció - melyben Thaqi már meghatározó szerepet játszott - végül elfogadta a kompromisszumos megállapodást, a szerbek azonban nem. Hooper szerint Rambouillet kudarcát az Egyesült Államok tárgyaló delegációjának abszolút "amatőr eljárása" okozta, amely négy jellemző hibában csúcsosodik ki: 1. Hamis előzetes elképzeléseik voltak a koszovói albánok várható engedékenységéről, ezen Albright érkezése után változtattak ugyan, de már későn. 2. Ostobaság volt Solana NATO-főtitkár és Wesley Clark távoltartása a tárgyalásoktól: a koszovóiak bizalmát ezzel végleg eljátszották. 3. Vissza kellett volna fogni Thaqit. Mivel ezt nem tették meg, az USA diplomatái gyakorlatilag elnéztek egy "katonai puccsot" Koszovó mérsékelt polgári politikusaival szemben. 4. A legfőbb hiba azonban az volt, hogy azt hitték: az UCK elfogadja saját teljes feloszlatását a számukra nem teljesen kielégítő rendezésért cserébe.

Az igazi probléma azonban az, hogy Szerbia erkölcsileg elvesztette a jogát Koszovóra, az albánok viszont "még nem érettek a függetlenségre és a demokráciára". Amíg azonban ez az "érési folyamat" lezajlik, az Egyesült Államoknak addig is biztosítania kell az autonómiát és a demokratikus önkormányzatot mint átmeneti lépést. A fő veszély abban rejlik, hogy Milošević - látva az USA tehetetlenkedését - "bekeményített" ezért Hooper a "NATO-légicsapásokkal való fenyegetés sürgős felújítását" javasolja a Clinton-adminisztrációnak.

Most, - 1999 októberében - megállapíthatjuk, hogy az Egyesült Államok pontosan úgy cselekedett, ahogyan azt Hooper javasolta. Koszovóban ma a KFOR az úr, és nem a jugoszláv hadsereg. Hogy a jövő mit hoz, nehéz pontosan látni, egy dolog azonban bizonyos: Koszovó ma még "de jure" Jugoszlávia része, "de facto" azonban már inkább az albánoké.

xxx

Szinte úgy tűnik, hogy Hooper fenti tanulmányára rímel Chris Hedges elemzése a "Foreign Affairs" 1999. Május-júniusi számában. Hedges egy eddig alig ismert világba kalauzol bennünket, bemutatja milyen szervezet is valójában a sokat emlegetett, a semmiből feltűnt UCK (Ushtria Clirimtare e Kosovés - Koszovói Felszabadítási Hadsereg). A szerző nem titkolja: fél attól, hogy az UCK hosszú gerilla-háborúba kezd, mely kiterjedhet Macedóniára, Albániára, sőt potenciálisan Görögországra és Bulgáriára is.

Hedges véleménye annyiban is "rímel" Hooperére, hogy erőteljesen kárhoztatja az Egyesült Államok - és általában a Nyugat - passzív magatartását, azt a tényt, hogy rugalmatlanok, változtatásokra képtelenek, és dogmaként ragaszkodnak a fennálló balkáni határok mindenáron való fenntartásához, még akkor is, ha már többszörösen bebizonyosodott, hogy a status quo erőszakolt fenntartásának tragikus következményei lehetnek.

A koszovói helyzet egyebek között annyiban tér el a boszniaitól, hogy az Egyesült Államok jelenlétének szükségességét most már sem magában Amerikában, sem Európában nem kérdőjelezik meg. A helyzet azért is igényel határozott döntést, mert nyilvánvaló, hogy a borzalmas szerb etnikai tisztogatások után az albánok nem maradhatnak Szerbiában. Érthető, hogy ilyen fejlemények után a koszovói albánság radikalizálódott, Rugova immár csak egy szimbólum, és nem valódi vezető. A Nyugat - passzivitása miatt - az albánok szemében jórészt elvesztette hitelét. Az UCK ugyanakkor "militáns, nacionalista, kompromisszumra képtelen és mélységesen gyanakvó minden kívülállóval szemben".

Magán az UCK-n belül igen erős a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali szárny egyaránt. Hitler és Enver Hodzsa eszmei "rokonai" ugyaúgy megtalálhatók a szervezetben. Ebből logikusan következik, hogy az UCK meghatározó erői - finoman fogalmazva - nem vonzódnak a demokratikus intézményekhez. Ugyanakkor az is feltűnő, hogy a szervezetből hiányzik az igazi "eszmei kötőanyag". Egyetlen dologban értenek csupán egyet: fel kell szabadítani Koszovót a szerb uralom alól. Mint az egyik UCK vezető kijelentette: "Dayton megtanított minket arra, hogy aki szabadságot akar, annak meg kell küzdeni érte. Ez a mi szomorú kötelességünk." A fenti szavak önmagukban is jelzik, hogy Ibrahim Rugova mérsékelt politikája miért vallott kudarcot. Pedig kezdetben Rugova komoly sikereket ért el, mint egyfajta "albán Gandhi" a maga passzív rezisztenciájával, párhuzamos "árnyék-kormányával" és "békés forradalmával". A sálas, szemüveges irodalom-professzor saját albán iskolákat, klinikákat, "árnyék-adminisztrációt" hozott létre Koszovóban. Ebben természetesen segítette őt a 600 ezres európai és a több mint 300 ezres amerikai és kanadai albán diaszpóra. A békés ellenállás időszaka bizonyos értelemben ugyan még Dayton után is tartott, az ottani békekonferencia azonban mégis megadta neki a kegyelemdöfést.

1995 őszén Daytonban az Európai Unió annak ellenére is elismerte Jugoszláviát, hogy korábban a koszovói kérdés rendezését követelte tőle az elismerés fejében. Az a tény, hogy Radovan Karadzsics "gengszter stílusa ellenére" legitim módon létrehozhatta a Boszniai Szerb Köztársaságot, ez volt az "utolsó csepp a pohárban". Az albánok okultak belőle, és ez egyszer s mindenkorra elsöpörte a békés változás reményét Koszovóban. Az ifjú albánok már nem látták hasznosnak Rugova uralmát, ráadásul - szüleiktől eltérően - ők már nem beszélik a szerb nyelvet. Ugyanakkor a születési ráta itt a legmagasabb egész Európában: 23,1 születés jut 1000 főre, így a lakosság 70 %-a most már 30 év alatti! A koszovói albán ifjúság pedig ugyanazt teszi, mint 1987-től az arab fiatalok tették a palesztin "intifada" idején, nemcsak az idegen uralom ellen, hanem szüleik generációja ellen is lázadnak.

Az a borzalmasan brutális bánásmód, ahogyan az elfogott albánokkal a szerb börtönökben és rendőr-őrszobákon bánnak, csak további olajat önt a tűzre. Nem véletlen, hogy az albánok nem csupán saját területükön küzdenek a szerbek ellen, hanem a boszniai horvátok és muzulmánok harcában is részt vettek. 1997 elején az UCK soraiban mintegy ötezren voltak, vezetésük sorában azonban nem volt egy kiemelkedő "Tito", hanem körülbelül 30 személy között oszlott meg a hatalom.

Tanulmánya befejező részében Hedges a jelenlegi koszovói helyzetet elemzi. Ismételten leszögezi: a Nyugat óriási hibát követ el a multietnikai elv alkalmazásával, hogy a volt Jugoszlávia területén feltétlenül többetnikumú államok jöjjenek létre. Ennek megfelelően most erőszakkal igyekszik egy államban tartani a szerbeket és az albánokat. Az albánok ugyanakkor azt is láthatták, hogy a Nyugat sokáig vonakodott valóban lesújtani a szerbekre. Ez volt a fő oka annak, hogy az albánok kezdetben húzódoztak a megállapodás aláírásától. Egyidejűleg az UCK egyre radikálisabb és befolyásosabb lett, küzdelmében pedig nemcsak Albániától, hanem Horvátországtól is hatékony segítséget kapott. A szerző szerint a NATO békefenntartó erői Koszovóban olyan problémákkal szembesülhetnek, melyek nem jelentkeztek Cipruson vagy Boszniában. Koszovóban ugyanis nincsenek világos frontvonalak, a helyzet inkább Közép-Amerika 80-as években zajló gerilla-háborúira emlékeztet, ahol egy olyan útszakaszon, melyen délelőtt még biztonságos volt a közlekedés, délután már halálos veszély leselkedhet az arra haladókra.

Az elmúlt évtized fő tanulsága az, hogy a nyugati "egységesítő megoldások" csak a csalóka látszat szerint sikeresek. Bosznia horvátjai horvát útlevéllel és a hazai választásokon való szavazati joggal "de facto" már horvát állampolgárok, míg a boszniai szerbek lassanként szintén Szerbiához tartozónak tekintik magukat.

És mi a helyzet mindezek fényében Koszovóban? A Nyugatnak választania kell: vagy tartósan csapatokat állomásoztat a vitatott területen, vagy - tetszik-nem tetszik - tudomásul kell vennie, hogy az UCK elszakítja Koszovót Szerbiától, akár számára sikert ígérő tárgyalások kierőszakolásával, akár fegyveres erővel.

fordította: Horváth András

Vissza