Még egyszer a keleti szláv államokban élő lengyelekről és a római katolikus egyházról

A Kisebbségkutatás 1999. évi 1. számában (132-133. p.) ismertettük azt a vitát, amelyet az anyaországtól keletre élő lengyel katolikusok nemzettudatának veszélyeztetettségéről írt cikkével Roman Dzwonkowski váltott ki, s amelyet Paveł Przeciszewski és Larysa Stegienko opponált, állítván, hogy a szerző képtelen megszabadulni atavisztikus lengyel romanticizmusától és nacionalizmusától, s így nem tudja indulatok nélkül tudomásul venni a mai realitásokat.

Előbb - röviden - a két hozzászólásról. Az egyik (Julia Siemakowska írása) a következő programot kínálja: "Mi, ukrajnai lengyelek meg vagyunk fosztva saját államunktól, saját kulturális intézményeinktől, saját, mindenki által elérhető iskoláinktól. Egyedüli támaszunk saját egyházunk volt, amely önmagunk és papjaink erőfeszítéseinek köszönhetően maradt fenn. Le kell-e róla mondanunk...? Úgy vélem, nem. Az egyházban meg kell védenünk a lengyel nyelv jogait... Hovatovább azért kell könyörögnünk, hogy a Lengyelországból jött papok ne függesszenek fel templomainkban pravoszláv ikonokat, mondván, hogy a 'templomokba pravoszlávok is járnak, nehogy megsértődjenek'... Az egyházon a különböző nemzetiségű testvéreinkkel ugyan osztozni kívánunk, de nem nemzeti azonosságtudatunk és hitünk rovására."

A Lengyelországból jött papok ukránoknak tett engedményeit a másik hozzászóló (Oleg Gorbaniuk) is nehezményezi, s leszögezi, hogy "inkább köszönetet kell mondanunk a paptanár úrnak, hogy egyedüliként volt bátorsága fellépni a lengyel nyelvnek az egyházon belüli védelme érdekében, illetve hogy e témakörből vitát kezdeményezett".

Azonban korántsem az iménti két hozzászólás miatt térünk vissza a szóban forgó vitára, hanem Dzwonkowski következő eszmefuttatásának bemutatása érdekében, amelyben az egyházi és a nemzeti viszonyát fejti ki. Íme:

"Az egyház lelkipásztori hivatása vallásos jellegű, tehát egyetemes és nemzetek fölötti. Ám ezzel egyidejűleg a vallás a maga megnyilvánulásaival egyszersmind (jelentős mértékben) a kultúra egyik összetevője. Mivel a lelkipásztorkodás abban a konkrét nemzeti társadalomban folyik, amelyhez hívei tartoznak, nyilvánvalóan igénybe veszi annak nyelvét és kultúráját. Ennek következtében pl. a latin szertartású római katolikus egyház Lengyelország felosztásai utáni mintegy 200 évben a hajdani lengyel keleti határ mentén és Oroszországban alapvető szerepet játszott az ott élő lengyel népesség és e népesség kulturális azonosságtudatának és nemzeti érzületének fennmaradásában. E rá hárult szerepkört az tette máig érvényessé, hogy a cári időkben és a szovjet hatalom uralma alatt Oroszország, Fehér-Oroszország és Ukrajna területén, illetve sok más területen a lengyelek kizárólag a templomokban használhatták szabadon a lengyel nyelvet. A szóban forgó időszak alatt a latin szertartású római katolikus egyház - azonos vagy hasonló körülmények miatt - analóg szerepet játszott a litvánoknál, letteknél, németeknél, oroszoknál, szlovákoknál.

Az ukránokat illetően hasonló funkciót látott el Nyugat-Ukrajnában a görög katolikus egyház. E kérdések ismerete hozzájárulhat ahhoz, hogy a lengyel nyelven folyó lelkipásztorkodással kapcsolatban felmerült siralmas félreértéseket el lehessen kerülni." Egyebek között az egyik korábbi opponens, Larysa Stegienkónak azt a kijelentését, miszerint "a hit és az Egyház mindössze a [lengyel] nemzeti identitástudat megőrzésének az eszköze", és "a római katolikus Egyház első és alapvető feladata Ukrajnában ebben merül ki".

A hozzászólók azt kívánják, hogy a vita a Więż hasábjain folytatódjék, ami hőfokát tekintve, valószínűleg bekövetkezik. A Kisebbségkutatás azonban a továbbiakban már nem kíván rá visszatérni.

Futala Tibor

Vissza