Kisebbségkutatás 8. évf. 1999. 4.szám |
Ján Kollár 1821. évi fellépésének visszhangja
Macho, Peter: K recepcii Kollárovej protimad'arizačnej obrany z roku 1821 v slovanskom a mad'arskom prostredí. = Historický časopis, 46. roč. 1998. 3. no. 417-432. p.
1821-ben látott napvilágot a svájci Ueberlieferungen zur Geschichte unserer Zeit c. almanachban az Etwas über die Magyarisirung der Slaven in Ungarn. A dolgozatot Heinrich Zschokke tette közzé a szerző nevének elhallgatásával.
Ennek ellenére a hagyomány és a filológia egyaránt Ján Kollárt tekintette a dolgozat szerzőjének. Csak újabban akadtak olyanok, akik ezt kétségbe vonták. Pl. P. Vyvíjalová történész szerint a szerző Michal Kunič volna, aki szlovák származású osztrák pedagógiai reformer volt. E vélekedés korántsem ingatta meg Ján Kollár szerzői pozícióját.
A dolgozat, amely az itt referált tanulmány szerzője szerint nem magyarellenes, hanem csak magyarosítás-ellenes pamflet, több szláv nyelven is megjelent. A Václáv Hanka által fordított cseh változat 1822-ben, az anonim szerb változat 1827-ben, a horvát pedig - Ljudevit Gaj vagy tefan Moyze munkájaként - 1835-ben készült el. A szerb és a horvát megjelenés időbeli késedelme arról tanúskodik, hogy a Kollár által bírált folyamat továbbra is érvényesült, s újabb esetekkel gyarapodott (pl. a lajoskomáromi botbüntetés 1827-ből a magyar nemzetiségű evangélikus lelkész elutasítása miatt ). Modern szlovákra J. V. Ormis írta át 1973-ban. Magyar részről a Tudományos Gyűjtemény közöl sok részletet Kollár pamfletjéből, s tüzetes kritikát a nevét elhallgató recenzenstől.
Míg a cseh fordítás a svájci almanach szövege alapján készült, addig a szerb és a horvát (valószínűleg) Martin Hamuljak birtokába került eredeti kéziratból, minthogy tartalmazza a nemes magyarokhoz címzett zárópasszusokat is.
A munka elsősorban szlovákok s csak másodlagosan a szlávok védelmében íródott. Hogy e tény ellenére mégis viták zajlanak a pamflet "kedvezményezettjét" illetően, az Kollár több jelentésű fogalomhasználatából és nem egyértelmű, nem pontos adatközléséből következik. Nála a "szláv" olykor "szlovákot", főként az ország északi megyéiben egynyelvű környezetben lakót jelent, olykor pedig egyéb "szlávot". Ez utóbbiak közül egyes csoportokat szívesen minősít szlováknak, e legtisztább szláv "ősnemzet" tagjának. Nem kerülik el a szlovákká (legalábbis szlovák származásúvá) történő minősítést egyes színtiszta magyar városok lakói sem.
Kollár szlovákjai birodalmi s nem pedig királyi patrióták. Közülük 14 ezer jobbágy határőrvidéki katonaként védi és segíti az "osztrák trón fényét". Éppen ebből kifolyólag az ország (sic!) lakosainak negyed részét sem kitevő magyarságnak nincs joga arra, hogy vezető nemzetnek tartsa-kiáltsa magát.
Kollár szlovákcentrikus túlzásai a szerb és a horvát változatban úgy módosulnak, hogy az egyéb szlávok a megfelelő helyeken szerbekké és horvátokká válnak, illetve úgy, hogy a szlávság létszámadatait birodalmi méretekben közlik, ami még jelentéktelenebbé teszi a magyarság számszerű képviseltségét.
A magyar kritika Kollár tévedéseit és túlzásait ingerülten utasítja el, illetve javítja ki. Különösen a pamflet szemléletének "birodalmiságát", a történeti Magyarország szláv lakosságának "birodalmi hazafiságúvá" minősítését fájlalja, tartja méltánytalannak.
Az alábbiakban hadd idézzük Macho tanulmányának néhány pozitívnak tűnő megállapítását. Ezek a pamflet svájci közzétételéből elhagyott zárópasszusokra mennek vissza, s mint ilyenek meglehetősen elütnek Kollár eddig ismertetett vonalvezetésétől. (Valószínűleg a közzétevő Zschokke annak idején ezt az ellentmondást érzékelve tekintett el publikálásuktól.)
A nemes magyarokhoz intézett zárópasszusokban "Kollár úgy fordul a magyarokhoz, mint nemzetük egyik legőszintébb tisztelője. Emlékeztet arra, hogy a nemzetek az emberiség megszentelt edényei, nyelvük pedig az ég ajándéka. Az emberi és a nemzeti formák ugyan különböznek egymástól, de céljuk ugyanaz: a nyelvek megváltoztatása éppen ezért nem fajulhat az emberiesség megalázásává. Senki nem akadályozza a magyarokat abban, hogy szeressék nemzetüket és nyelvüket, de amikor azt mondják: magyar, bennük mindig visszahangozzék az is: ember.
[Kollár] közvetlenül arra szólítja fel a magyarokat, hogy többé ne bántsák a szlávokat, akiknek olyannyira kegyetlen sorsuk volt a történelem folyamán: ne üldözzék nyelvüket, kerüljék el a gyűlölködést, az önösséget és a türelmetlenséget, figyelmüket a szív és az ész felé fordítsák, ami által az ő nemzetük is az összemberi érzés humánus és szépséges formáját veszi fel.
És továbbmenve: szerzőnk Kollártól vett idézettel folytatja fejtegetéseit: "nézzétek meg csak Amerikát, hogy ott hány nyelv és nemzet él és halad előre minden vonatkozásban; tegyétek lehetővé számunkra - magyarok, szlávok és németek számára - is, hogy emberként élhessünk egymás mellett békében és testvéri együttműködésben."
Összefoglalóan a tanulmány szerzője megállapítja, hogy Kollár munkája tulajdonképpen "nem [is] a magyarok ellen, hanem az extrém nacionalizmus mint olyan ellen irányul. Ebből a szempontból időfeletti érvényű. Kollár és vele együtt szövegeinek fordítói a nemzeti fundamentalizmus határozott ellenzőiként léptek fel, minthogy ez a fundamentalizmus ellentétes a felvilágosodásbeli és keresztényi értékekkel, illetve a tolerancia értékeivel. Az a szózat, hogy elsősorban embernek kell lenni, és csak azután az egyik-másik nemzet tagjának, ugyan nem eredeti gondolat, nem Kollár szüleménye, az utódokban mégis visszhangra kellene találnia a régi és az új évezred fordulóján."
fordította: Futala Tibor