Oplatka András, Svájcban meghonosodott magyar emigráns, évtizedeken át a Neue Zürcher Zeitung kelet-európai tudósítója, utóbb pedig külpolitikai szerkesztője publicisztikai esszéformában is feldolgozta a kelet- és kelet-közép-európai átalakulás tárgykörét. A napi aktualitáson túlmutató írások ezek, és imponálóan egyéni látásmódot tükröznek. (Eszmemeneteik a publicisztikai műfajon belül azért néha kissé elvontak.) Egy részük már napvilágot látott vagy a szerző lapjában, vagy más orgánumokban, további részük viszont magához a kötethez készült. A tematikát tekintve csekély hangsúlytöbblettel szerepelnek magyar vonatkozások is, egyebekben pedig a szerző főképp a szovjet, a baltikumi, a prágai, a temesvári mozzanatoknak szentel különösebb figyelmet.

Oplatka legtöbb írását tulajdonképpen a "mi volt" kérdései izgatják: micsoda jelenség is volt a keleti tömb, mit értett meg belőle annak idején, és érti-e ma már jobban Európa, sőt: tisztában van-e egyáltalán az érintett társadalmak utódnemzedéke azzal a közelmúlttal, amelyről tapasztalatot nyerni a szülőknek "megadatott". Ez utóbbi kérdésben előszeretettel figyeli, faggatja a szerző a net-kultúrába belecsöppent, ártatlan tinédzsereket Prágában vagy akárhol, s az a határozott benyomása: az új nemzedéket abszolúte nem érdekli az idősebbek sok nyűglődése a borzasztó évtizedekkel, s persze, maga a múlt sem, ők a jelent és a jövőt akarják megnyerni. Így ez természetesen túlontúl egyszerű volna, s majd még kénytelenek lesznek felfedezni maguknak a múltat. Hiszen össztársadalmilag és politikailag nagyon is belenyúlik a jelenbe, s félő, hogy jó ideig bele fog nyúlni még a jövőbe is. Ez a múlt, bizony, nem múlik el egyik napról a másikra nyomtalanul. A strukturális átalakulási folyamatok nehézségeiről ne is beszéljünk, elég, ha a volt feljelentők, gyilkosok és hóhérsegédek szabad elvonulására gondolunk, sőt, egyenesen a demokráciából való tiszta részesedésüket látjuk - például Rigában vagy Temesvárt. (Rigában egy patinás, központi fekvésű épület funkcióváltásaiból - KGB-palota és börtön, bíróság, majd emlékmúzeum - indul ki az eszmefuttatás.)

Az esszék, a múltat idézve, az értelmiség szerepére, felelősségére kérdeznek rá elsősorban, vagy a politikai vezetők természetét veszik szemügyre, és ezzel kapcsolatban az orosz bolsevizmus nyomvonalán természetesen 1917-ig visszautalnak. Oplatka úgy látja: a totalitarista rendszerek ideológiai egyenirányítottsága a zsarolható vagy megvásárolható, esetleg megtévesztett értelmiség szolgálata révén, és a többi részének a meghunyászkodásával vagy egyszerű passzivitásával válik lehetővé. Csak a kommunista rendszerekről beszélve rámutat: mennyire előtérben álló feladat volt mindig, mindenütt az értelmiség "megnyerése" - csellel, jutalmazással, fenyegetéssel. "Megnyerés" ahhoz, hogy mondjon a feketére fehéret, sőt, öltöztesse ezt még tudományos színekbe is, mint - Kisinyovban - például a moldován nyelv és etnikum különállóságára vonatkozólag a románnal szemben; vagy hogy mindenféle más úton és módon legitimálja a rendszert és politikai képviselőit. Néhány főbb szószólóra volt szükség általában, s amint ezek elkötelezték magukat valamilyen formában, a többit már csak elhallgattatni kellett, s ez nem volt sohasem különösebben nehéz. Időnként természetesen mégiscsak akadtak felszólamlók (ezek voltak az ellenzékiek, "disszidensek", "másképpgondolkodók"), őket kriminalizálni - a rendszer egyéb készségeiből futotta erre is. S máris szorosra zárt a véleményterror finom hálója. Oplatka ilyen alulnézetből kontrázza a Konrád-Szelényi-szerzőpáros a maga idején eredetinek tűnő és eretneknek látszó értelmiségi-teóriáját (az értelmiség mint a "proletariátust" felváltó "uralkodóosztály" a kommunista rendszerekben).

Az esszék mindazáltal figyelmeztetnek a szovjet irányítású tömbbe szorított helyi rendszerek nagyfokú részkülönbözőségére, az egyedi történeti-politikai hagyománnyal átszínezett változatosságra, ami körülbelül a berlini felkelést (1953) követő divergáló fejlődés nyomán, egyfelől - hosszabb távon - hol lazítottabb, hol pedig mind keményebb totalitarizmusok felé ment (mint éppen Romániában egy féktelen nemzeti totalitarizmus irányába), másfelől - szakaszosan - a "húzd meg - ereszd meg" váltógazdaságába fordult. Ezeket a különbségeket és váltásokat a nyugati közönség végképp nem látta és nem látja.

A Dél felé is kiható közép- és kelet-európai átalakulásnak azon elemei, amelyek a rendszerpolitikai felbomláson túlmutatnak: a politikai egységek szétesése, el egészen a délszláv háborús konfliktusig, helyesen, időben átnyúlnak az esszékben Trianonig, amiben nem utolsósorban Magyarország érintett. Ez a nagyon messzeható politikatörténeti esemény még kevésbé él a nemzetközi közvélemény tudatában, emlékezetében, mint a II. világháború után létrejött totális rendszerek valóságképe. Úgy tűnik, Oplatka tulajdonképpen a Monarchia széthullásától, ill. félig-meddig Clemanceau-i szétverésétől datálja Közép-Kelet- és Délkelet-Európa egyensúlyhiányát és sebezhetőségét, ami végül az orosz birtokbavételhez is vezetett. A magyar vonatkozású írások egyike - Etnikai igény, történelmi jogok: délkelet-európai párhuzamok cím alatt - mindenesetre érintőlegesen kapcsolódik a kérdéshez, amidőn Erdély leválása és Koszovó leválni akarása között von párhuzamot. Az eltérő mozzanatok megengedésével, de az azonosságokra téve a hangsúlyt - talán erőltetett, öncélú a párhuzam, hiszen a hatalmi viszony, mint ahogy a megoldás iránya is, az albán-szerb ellentét esetében a 20. század végén éppen a fordítottja a Trianont megelőző román-magyar viszonynak. Egy másik, egészében magyar vonatkozású eszmefuttatás annak az analógiának néz a mélyére és teszi a helyére, amit 1980-ban a Bethlen Gábor-évforduló kultúrpolitikai feltupírozása sugallni kívánt, mint egy esetleges, sanda Kádár-Bethlen-párhuzamot, ami ezúttal természetesen az események oldaláról sántít. (Az esszé különben a Golo Mann Wallenstein-monográfiájában vázolt torzkép ellenében, az ott található beállításokat tételesen is cáfolva, ábrázolja az igazi Bethlent.) Kádárral szemben - egy további magyar tárgyú írás erejéig - Nagy Imre válik a maga személyes tragédiájában a magyar totalitárius korszak jelképévé, aki mint bolsevisták közé tévedt européer a megfelelő, kényszerítő pillanatban hősként tudta levetni hamis jelvényeit.

Oplatka végül, a szerepét illetőleg több szempontból is vitatott, ellentétesen megítélt Gorbacsov-jelenség örvén, a történészek, politológusok és politikusok hadán kéri számon: hogy-hogy nem látták a keleti tömb amúgy szilárdan hitt és hőn remélt, közeli végét, amely oly hirtelen meglepetésszerűséggel bekövetkezett. Erre egyelőre nincs semmilyen válasz. Úgy látszik, a nagy folyamatok kiszámíthatatlansága megint egyszer megmutatta a valóját.