Az első Szlovák Köztársaság (1939-1945)

Kirschbaum, Stanislav J.: The First Slovak Republic (1939-1945).= Österreichische Osthefte, 41. vol. 1999. 3-4. no. 405-425. p.

Nagyon kevés olyan téma van a szlovák történelemben, amely több vitát váltott volna ki, mint az első Szlovák Köztársaság. Amikor a második világháború után a békeszerződésben újra egy államban egyesítették a cseheket és a szlovákokat, az nem csak egy állam végét jelentette, hanem utat nyitottak elítélése irányába is, különösen a Közép-Európába irányuló német expanzióval összekapcsolva. 1948 után, amikor kommunisták vették át Csehszlovákia irányítását, csak elítélően lehetett róla szót ejteni egészen a rendszer bukásáig.

Csupán 1990 után vizsgálhatták tudományos eszközökkel az első szlovák nemzetállam helyzetét és szerepét. Elsősorban Josef Tiso került az érdeklődés középpontjába, a Szlovák Tudományos Akadémia rendezett is egy konferenciát az első szlovák elnökről. Szlovák és nyugati tudósok vitáztak róla, különösen pedig felelősségéről, de kerülték a szlovák történelemben betöltött szerepének és helyének meghatározását. Nem tette meg ezt az 1989 után publikált két szlovák történelemkönyv. Ezekben számos kérdést vizsgáltak ugyan, de az első Szlovák Köztársaság időszaka napjainkig nagy űrnek számít az ország történelmében.

Ma már nincs Szlovákiában elérhetetlen levéltári vagy könyvtári adat, tehát ez nem lehet akadály a tudósok számára. Ráadásul ennek az államnak a kutatása számos érdekes adalékot hozhat felszínre nemcsak Szlovákia történelmére nézve, hanem egész Közép-Európára is: ti. milyen szerepet játszott egy kis nép a nemzetközi kapcsolatokban. Ma ez különösen fontos, hiszen további kis népek teremtették meg saját államukat a hidegháború végeztével: szétesett nemcsak Csehszlovákia, hanem a Szovjetunió és Jugoszlávia is.

Az első Szlovák Köztársaság története még valószínűleg sokáig vitákat fog gerjeszteni, itt csak három alapvető kérdés kerül terítékre: születésének legitimálása, politikai rendszere és öröksége.

Az első világháború után Közép-Európában az államokat elvileg a nemzeti önrendelkezés jegyében szervezték meg, amelyet az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Woodrow Wilson fogalmazott meg híres 14 pontjában. A központi hatalmak bukása után hatalmi űr keletkezett a térségben, és a győztesek olyan államokat akartak létrehozni, amelyeket demokratikusan választott kormányok irányítanak, ráadásul biztosítják a térség békéjét is. Egyetlen ország, Csehszlovákia őrizte meg végig demokratizmusát, a többi előbb vagy utóbb letért erről az útról.

Csehszlovákia két évtizeddel létrehozása után szűnt meg, külső hatásokra és a nemzeti önrendelkezés elvének következetes alkalmazása hatására roppant össze. Ugyanis Közép-Európa a középkor óta tulajdonképpen egy régiónak számított, ahol nemzetek, vallások, nyelvek és kultúrák mozaikszerűen simultak egymásba. Az itt kreált "nemzetállamok" területén nagy népcsoportok váltak kisebbséggé: Így pl. Csehszlovákia déli részén egybefüggő magyar, északi területén pedig német népcsoport került alávetett helyzetbe. Romániában is jelentős számú magyar kisebbség élt. Az új államok igyekeztek kisebbségeiket elválasztani anyaországuktól, ez pedig nem eredményezhetett mást, mint Magyarország és Németország revizionista politikáját.

Csehszlovákia létrehozása csupán az egyik tagnemzet érdekeit szolgálta, a csehekét. A csehszlovák ideológia jegyében a szlovák nyelv a cseh egyik dialektusává fokozódott le. Miután a szlovák az országon belül nem volt nemzet sem, és nemzeti kisebbség sem, folyamatosan keresték nemzeti identitásukat.

A magyar revizionizmus ellen, amely nem mást célzott meg, mint a Szent Korona történelmi államának újjáteremtését, a közép-európai államok Franciaországgal szövetkeztek kétoldalú szerződésekkel (francia-lengyel, 1921; francia-csehszlovák, 1924; francia-román, 1926; francia-jugoszláv, 1927).

Németországban különösen 1933 után erősödött fel a revizionizmus. Csehszlovákiában mint demokratikus államban egyaránt engedélyezték a kommunista és a fasiszta pártot, ezek azonban inkább ideológiai támogatóikat, vagyis a Szovjetunió és Németország érdekeit védték, mint saját országukét. Európa békéjének megőrzése érdekében az 1938-as müncheni konferencia engedett Németország követelésének, és a Szudéta-vidéket Németországhoz csatolták. 1939-ben összeomlott Csehszlovákia, és a nyugati hatalmak nem tettek érte semmit.

A müncheni konferencia után a szlovák politikusok úgy látták, hogy nemzetük érdekeit inkább az szolgálja, ha nem ragaszkodnak Csehszlovákia integritásának megőrzéséhez. Egyes mai tudósok véleménye szerint felismerték azt, hogy Szlovákia úgy maradhat meg, ha csatlakozik Németországhoz, hiszen ez az ország fogja a továbbiakban uralni Közép-Európát.

Mások viszont azt mondják, hogy Szlovákia kényszerhelyzetbe került akkor, mikor Hitler lerohanta Prágát, de nem volt előidézője az ország szétbomlásának. Megjósolható, mi történt volna, ha a Szlovák Tartományi Gyűlés nem szavaz a függetlenség mellett: Hitler folytatta volna Csehszlovákia bekebelezését. A nyugati nagyhatalmaktól nem várhattak segítséget, ez világosan kiderült a müncheni konferencia után. A szlovák vezetők így a függetlenség mellett döntöttek, amelyet már 1848 óta célul tűztek ki maguk elé. Természetesen mindez német támogatás mellett születhetett meg, de legalább a szlovákok biztonságát garantálni tudták. 28 állam ismerte el a független szlovák államot, és létesített vele diplomáciai kapcsolatot.

Az első Szlovák Köztársaság politikai rendszeréről ítéletet mondani nem könnyű feladat. Először is majdnem háborús helyzetben született meg az állam, s tulajdonképpen addig létezett, míg a második világháború tartott. Továbbá nem sokkal megalakulása után aláírt egy protektorátusi szerződést Németországgal, tehát igazából nem mondható szuverén államnak, teljes politikai rendszere német felügyelet alatt állt. Persze a szlovák politikai elit létrehozott egy alkotmányt, amelyben számos demokratikus elem is volt. Karin Schmid szavait használva ez az alkotmány nem volt sem demokratikus, sem pedig fasiszta, a politikai rendszer viszont inkább autoriter jelzőkkel írható le, viszont demokratikus vonásairól sem szabad megfeledkezni.

Az világos, hogy külpolitikai és biztonságpolitikai téren a szlovák vezetőknek kevés döntési lehetőségük volt, és gazdasági téren is alá voltak rendelve Németországnak. Megtörtént a szlovák zsidók deportálása is Lengyelországba, természetesen német nyomásra.

Hat éves fennállása alatt három rezsim vezette az országot: 1940-ig a németek kevéssé szóltak bele a szlovák ügyekbe, 1940 júliusától 1944 szeptemberéig már intenzív felügyeletet gyakoroltak, majd 1944 szeptemberében megtörtént az ország német katonai megszállása. Ekkor a háború már elérte az ország területét. Szlovákok harcoltak szlovákok ellen azonos célért, a nemzetükért. Egyik oldalon az önálló államért harcoltak, a másik oldalon viszont a németek ellen. Már 1941-ben világos volt, hogy a szövetségesek Csehszlovákiát támogatják, amikor elismerték Londonban az emigráns csehszlovák kormányt. Bár voltak olyan remények is, hogy esetleg megmaradhat az önálló Szlovákia a háború után, de ez nem teljesedhetett be.

A háború befejezése után természetesen nem volt népszavazás arról, hogy vajon a szlovák emberek mit szeretnének: saját államukban élni vagy esetleg államszövetségben a csehekkel. Bár garantálták Szlovákia autonómiáját, a valóságban ezt a lehető legalacsonyabb szintre csökkentették.

A második Szlovák Köztársaságot 1993. január elsején kiáltották ki. Ennek vezetői nem tekintik elődjüknek a háború alatti önálló Szlovákiát, az alkotmány preambulumában sem ezt, hanem a Morva Birodalmat (!) említik meg. Viszont elmondható, hogy bár nem ismerik el, mégis csak volt hatása még a kommunista uralom alatt is az első Szlovák Köztársaságnak: ébren tartotta a szlovák nemzeti tudatot, és elérte, hogy föderalista államként működjön Csehszlovákia. A csehszlovák identitás helyett megmaradt az önálló cseh és az önálló szlovák identitás. Így a hidegháború után Csehszlovákia lakói úgy döntöttek, hogy két önálló államban szeretnének élni, ragaszkodva saját nemzeti azonosságukhoz

A 20. század nagy részéről elmondható, hogy a kis nemzetek és államok megpróbálták az önrendelkezés jegyében megvalósítani és fenntartani saját nemzetállamaikat, ezek azonban erősen függtek a nagyhatalmaktól Közép- és Kelet- Európában, Németországtól és a Szovjetuniótól. Az első Szlovák Köztársaság példája azt mutatja, hogy már a kísérlet is hozhat valamiféle eredményt: a szlovákok hosszú idő után kipróbálhatták a saját állami létet. S bár az állam külső események hatására jött létre és szűnt meg, az önálló kormányzás tapasztalatát már nem tudták elvenni tőlük, ehhez ragaszkodtak, és ez táplálta az önálló Szlovákia gondolatát.