Fedulova, N. G.: Problemy bezopasnosti i voennogo sotrudnicestva v ramkah SNG. = Otecestvennaâ istoriâ, 2000. 5. no. 69–84. p.

A honvédelmi feladatok átfogó egységbe foglalásának igénye azonnal felmerült, mihelyst megalakult a Független Államok Közössége (FÁK). A kérdéssel kapcsolatos nyilatkozatok, elképzelések azonban nem illeszkedtek közösen kimunkált katonai-politikai stratégiába, minthogy ilyen nem létezett. Az új államok vezetői bizonytalanok és tétovák voltak a katonai együttműködés tekintetében.

1992. május 15-én megtörni látszott a jég. Taskentben Kazahsztán, Kirgizisztán, Örményország, Oroszország, Tadzsikisztán és Üzbegisztán képviselője aláírta a Megállapodás a kollektív biztonságról c. dokumentumot. A későbbiekben Azerbajdzsán, Fehéroroszország és Grúzia is csatlakozott az egyezményhez. Türkmenisztán csak a parafálásig jutott el, végül visszalépett.

Jellemző a FÁK államainak hezitáló magatartására, hogy a biztonsági megállapodás parafálása és aláírása között is majdnem két évnek kellett eltelnie.

A megállapodás értelmében az aláíró államok bármelyikét ért agresszió valamennyi résztvevőt ért agressziónak tekintendő és retorzióval jár. Mindez rendben is volna, ha nem hiányoznának belőle a konkrétumok, nevezetesen a szükséges tennivalók egyeztetett mechanizmusa.

Az oroszországi hadvezetés ezért nem elégedett meg e gyenge szabályozással, és tovább akart lépni egy kollektív biztonsági rendszer kimunkálása irányába. Kezdeményezésére a FÁK honvédelmi miniszterei 1994. április 14-én nyilatkozatot fogadtak el e biztonsági rendszer létrehozásának szükségességéről.

Azóta azonban az ügy nem mozdult előre, noha az oroszok nem hagyták abba a paktum újrafogalmazásának sürgetését. Újabban az esetleges külső támadások kivédésére Oroszország nélküli csoportosulások is keletkeznek. Ilyen csoport például a GUUAM, Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldávia részvételével. Ebben az esetben az öt állam területén átvezető, illetve épülő gáz- és kőolajvezetékek biztonságának garantálása a cél.

A sorozatos patthelyzetek és szelektív részvételek arról tanúskodnak, hogy ma már szinte elképzelhetetlen a FÁK keretében létrehozni egy egységes védelmi tervet, mivel a közösség egyes államainak céljai és érdekei teljességgel eltérnek attól, mint amelyek a hajdani szovjet szövetségi köztársaságok céljai és érdekei voltak.

A világpolitika béke-ígérvényeinek ismeretében talán a külső agresszió elleni védelmi összefogásnál is fontosabb, hogy a FÁK-on belüli biztonság és béke is garantálva legyen. Ez annyit tesz: szűnjenek meg az egyes tagállamok érintkezési vonalain a nemzetiségi-vallási és/vagy a gazdasági indíttatású konfliktusok.

Annak ellenére, hogy tizenegy FÁK-állam már 1992. március 20-án Kijevben egyetértésre jutott a közösség keretén belüli béke garantálásáról, illetve e célból megfigyelő csoportok és kollektív fegyveres erők létrehozásáról – egyetlen erőtlen kivételtől eltekintve – az oroszok sorra magukra maradtak az éppen aktuális fegyveres és diplomáciai béketeremtésekben. A kollektív fellépés és cselekvés elmaradásának indokául a tagállamok saját katonai és gazdasági gyengeségüket szokták felhozni, valójában azonban a politikai akarat hiányzik a küzdőtérre való kiállásukhoz.

Pedig az 1990-es évek teli voltak válsággócokkal. Így: 1993-ban és 1998–1999-ben robbant ki a tadzsik-válság (félig-meddig közös fellépéssel kezelték), kisebb-nagyobb megszakításokkal tart 1994 óta a grúz–abház konfliktus. 1992 és 1997 között zajlott le Kisinyov és Tiraszpol közötti vita, 1991 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal tart a Hegyi Karabach-i konfrontáció. (A csecsenkérdést a szerző, ellentétben az imént felsorolt konfliktusok részletes taglalásával, nem tárgyalja, sőt: meg sem említi, feltehetően azért, mert az érintett területnél nincs szó „közösségbeli államköziségről".)

A FÁK kereteiben a honvédelmi és a biztonsági kérdések – mondhatni – együtt mozognak a közösség egészének mozgásával. Kifutásuk ezért a közösség egészének jövőjével függ össze. Ezt a jövőt azonban nagyon nehéz megjósolni, mert:

- A FÁK átmeneti formációnak bizonyul az egységes Szovjetunió megszűnte és a teljes dezintegráció bekövetkezte közötti időszakban. A nemzetközi és a belső politikai és gazdasági folyamatok mindenesetre sok érvvel szolgálnak arra nézvést, hogy a posztszovjet térségben ez a fejlődési variáns valósul meg, akár tetszik valakinek, akár nem.

- Az az 1990-es évek elején divatos elképzelés, amely éppúgy eluralkodott az orosz politikai elit körében, mint a szélesebb közvéleményben, miszerint a FÁK valóban átmeneti képződmény, de olyan, amelyben ez a térség Oroszország vezetésével ismét szövetségi köztársasággá alakul, a mai fejlemények ismeretében naiv és illuzórikus.

- Nem zárható ki az sem, hogy a közösség államai egy idő elteltével (7–10 év múlva) gazdasági és modernizálódási indítékokból önmaguk fogják kezdeményezni gazdasági reintegrációjukat, miként ez Nyugat-Európában történt, miáltal majd megteremtődnek a politikai egyetértés és a védelmi-biztonsági együttműködés szilárd előfeltételei is.

A szerző – mondanivalója végkifejleteként – hangsúlyozza, hogy az iménti prognózisok legpozitívabb változata csak akkor következhet be, „ha Oroszország, amely a posztszovjet világ rendszerreprezentáló magja, ki tudja magát küzdeni abból a szakadékból, amelybe a radikális liberálisok sok-sok esztendőn át tartó kísérletezgetése következtében hullott bele. Ők, miközben a demokrácia és a piacgazdaságra történő áttérés jelszavait (az eredeti szóhasználata: lózungjait) hangoztatták, valójában egy szűk, sokmilliárdnyi tőkevagyonokat felhalmozó réteg számára az ország és a lakosság szabad kirablását törvényesítették." Ugyanakkor azt sem tagadja, hogy reményei szerint a jelenlegi helyzet még nem visszafordíthatatlan, s ha pedig nem az, akkor a jövőben a posztszovjet térség valamilyen, legalább részleges reintegrálása sem marad el.

Futala Tibor

Vissza