Dejmek, Jindrich: Velká Británie a Ceskoslovensko v dobe jednání o Západní garancní pakt (leden-prosinec 1925). = Ceský casopis historický, 98. roc. 2000. 4. no. 775–806. p.

1924 őszén a Népszövetség V. közgyűlésén – a francia diplomácia kezdeményezésére és Csehszlovákia támogatásával – jegyzőkönyvet írtak alá a nemzetek közötti viták békés rendezéséről. Nagy-Britannia MacDonald vezette munkáspárti kormánya melegen üdvözölte a fejleményt, és a maga részéről is tevőlegesen akart hozzájárulni ennek az egyetemes igényű békedokumentumnak, illetve a benne foglalt elveknek gyakorlati megvalósításához.

Csakhogy a kormányzó Munkáspárt az októberi parlamenti választáson vereséget szenvedett. Stanley Baldwin konzervatív kormánya, illetve annak külügyminisztere, Austen Chamberlain különféle kitérésekkel és időhúzásokkal fokozatosan „kihátrált" a jegyzőkönyv támogatásából, a benne foglaltak megvalósításából. London visszatért a brit külpolitika hagyományos prioritásaihoz, nevezetesen birodalmi bajainak eredményesebb kezeléséhez, az USA-hoz fűződő kapcsolatainak intenzívebb fejlesztéséhez és az első világháború után elszigetelődött Németország európai szerepét erősíteni hivatott törekvéseinek (noha ezek olykor úgy tűntek, mintha kizárólag a német külügyminiszter, Gustav Stresemann kezdeményezései volnának) sikerre viteléhez.

A Baldwin-kormány külpolitikájában a genfi jegyzőkönyv korábbi pártolásából mindössze az a mozzanat maradt meg, hogy a franciák biztonsága a kontinensen szavatolva legyen, az is csak a frankofón Chamberlain erősködésének köszönhetően, azaz a francia–német határvonal a britek által is garantáltassék. Egyébként – hangoztatta a külügyminiszter, brit részről Németország keleti határainak biztosításához nem fűződik semmiféle érdek, s így semmi sem készteti országát garanciák megadására.

A genfi jegyzőkönyv elvetése, illetve a Stresemann-kezdeményezésként megismert javaslat nyilvánosságra hozása, s annak a britek általi elfogadása a csehszlovák külügyminisztert, Edvard Benešt igencsak kellemetlenül érintette, hiszen ő a genfi jegyzőkönyv legkövetkezetesebb elkötelezettjének számított. E fiaskó ismeretében azzal próbált vigasztalódni, hogy Németország fenyegető keleti terjeszkedésének útjában kizárólag Lengyelország áll, nem pedig – tetemes német ajkú kisebbsége ellenére is – Csehszlovákia. Nem utolsósorban azért, mert a csehszlovák–német határ történetileg alakult ki, s nem pedig a világháborút követő békealku következménye, mint a német–lengyel. Azért Beneš a „rend kedvéért" terjedelmes memorandumban fejtette ki elvi aggályait Chamberlain számára, de vigyázott arra, hogy az angol–csehszlovák barátság ne csorbuljon.

A genfi jegyzőkönyvet – mint már szó esett róla – a németek kedvező alku-pozíciója „ütötte ki" a népszövetségi napirendi kérdések köréből. A dolog vége a locarnói konferencia (1925. december 5–16.) lett, ahol megszületett az elhatározás Németország nyugati határainak garantálásáról és a döntőbíráskodásról. Az egyezményt Londonban írták alá 1925. december 1-jén. Legfontosabb összetevője az ún. rajnai paktum: benne az érdekelt felek elismerték a versailles-i szerződésben kijelölt francia–német, illetve belga–német határt. Ezek sérthetetlenségét Nagy-Britannia és Olaszország szavatolta. Az aláírást követően Németország politikailag is visszatért az „európai családba", miközben gazdasági talpra állását a Dawes-terv már 1924 óta segítette.

A franciák – talán fogalmazhatni így: kompenzációként – garanciális egyezményt kötöttek két keleti szövetségesükkel, Lengyelországgal és Csehszlovákiával, minthogy az ő biztonságukról Locarnóban annak rendje-módja szerint megfeledkeztek.

* * *

Korábbi nézeteit és törekvéseit ismerve, sokan csodálkoztak, hogy Kelet-Közép-Európában éppen Edvard Beneš csapott fel a locarnói egyezmény legfőbb védelmezőjének. Parlamenti beszédében a paktumot hatalmas eredménynek minősítette, azt állítva, hogy Nyugat- és Közép-Európában minden valószínűség szerint több évtizedre sikerült vele a háborút kiküszöbölni. Az egyezményt ily módon a genfi jegyzőkönyvben foglaltak realizálásának első lépéseként állította be.

Eközben azzal mentegette Angliát, hogy megtette, amit egyáltalán megtehetett szorongatott gazdasági helyzetében és az egyre nyilvánvalóbb gyarmatbirodalmi elszakadási mozgalmak közepette. (Egy amerikai történész, Paul Kennedy ezt a két világháború közötti „puhább" angol külpolitikát, illetve az országnak a diktátorokkal való együttműködési készségét ugyanazokra az okokra vezette vissza, mint amelyeket Beneš a locarnói egyezményt védve emlegetett.)

Beneši „trouvaille" az is, ahogyan a francia–csehszlovák és a francia–lengyel garanciális szerződést értékeli, mondván: azok megkötése szervesen következik a locarnói egyezményből, illetve minőségükben a locarnói egyezmény részei.

Nem lehet könnyen eldönteni, hogy Beneš, aki tagadhatatlanul világos fejű államférfi volt, csupán porhintésnek szánta-e a locarnói egyezmény védelmében mondottakat, avagy valamiféle alapja mégiscsak volt az optimizmusának.

A Locarnót követő évek Európában kétségtelenül bizonyos megkönnyebbülést hoztak, s mindez mintha igazolná Beneš derűlátását. A nemzetközi kapcsolatok nyugodtabbak lettek, noha igaz: mindez főként csak Nyugat-Európára vonatkozott: Kelet-Közép-Európában, ahol támadó és védekező nacionalizmusok konfrontálódtak egymással, éledezett a vesztes országok revansizmusa, mesterkedésekbe kezdtek az elűzött dinasztiák tagjai, és – persze – a keleti forradalmiság is megtette a magáét, így itt a konszolidáció jóval kevésbé érvényesült.

A húszas-harmincas évek fordulóján, a gazdasági válság első szimptómáinak megjelenésekor azonnal kiderült: egy sor locarnói remény beteljesíthetetlen álommá foszlott. A következő évtized első harmadában-közepe táján pedig végképpen bebizonyosodott, hogy a Locarnóban kimódolt keret túlságosan is törékeny. Az egyezmény megkötését követően Németország gazdaságilag is megerősödött, majd a nemzetiszocialisták uralomra jutása után (1933. január) megszállta az addig demilitarizált rajnai övezetet, s később (1936 márciusában) hivatalosan is felmondta a locarnói egyezményt.

A tanulmány szerzője nem rejti véka alá, hogy nehezményezi Nagy-Britannia akkori magatartását a kontinentális Európa vonatkozásában. Az eset kifejező példája volt a kétféle mércével való mérésnek, holott a béke és a biztonság egy és oszthatatlan: nem lehet csak Nyugat-Európában garantálni, Kelet-Közép-Európában pedig mellőzni. Mentegetni, mint annak idején Beneš tette, lehet ugyan a brit külpolitikát, felmenteni azonban még az újonnan közzétett brit és amerikai diplomáciai forrásokat áttanulmányozva, bennük reális mentségeket keresve (és olykor találva), sem lehetséges.

Futala Tibor

Vissza