Zsebők Csaba:A macedónkérdés 1878-tól az első világháború végéig és a macedón nemzet kialakulásának kezdetei

The Macedonian-Question from 1878 until the End of the First World War and The Beginning of the Formation of the Macedonian Nation

One of the most controversial capital in the history of the balkan Peninsula is the question of Macedonia. Macedonia is not a land easy to define geografically, and to follow the development of the Macedonian nation is even more difficult. The territory and its population are claimed by the Serbs, Greeks, Bulgarians and Albanians. At the same time the population of the Macedon Republik consists of several ethnical groups, so it is a tipical scene of Balkan nationalism.

Bevezetés

A Balkán-félsziget történetének egyik legvitatottabb fejezete a macedónkérdés. Makedóniát mint földrajzi területet sem könnyű behatárolni, de ennél is bonyolultabb feladat a macedón nemzet kialakulását nyomon követni. A makedóniai szlávok külön etnikumként, majd nemzetként való létét a XIX. század első felétől vitatják mind a balkáni, mind más nemzetek. A macedón nemzet létét sokan még ma is megkérdőjelezik, pedig az 1991 óta létező Macedón Köztársaság többségi nemzete a macedón. A macedónok nemzettudatának kialakulása, nemzetté válása azonban a II. világháború utáni évtizedekre tehető, hiszen a titói Jugoszlávia macedón tagköztársaságában mehetett át az ortodox vallású szláv lakosság azon a fejlődésen, amely mindezeket eredményezte. Az 1990-es évek történései szolgáltatják a perdöntő bizonyítékot arra, hogy a macedón nemzet kialakulása legkésőbb a XX. század nyolcvanas éveire befejeződött.

Makedóniát a vizsgált korszakban a bolgárok, a szerbek és a görögök egyaránt maguknak vindikálták, de a terület egy részére már az albánság is többször kinyilvánította igényét. A macedónokat szomszédaik és a velük foglalkozó kutatók, politikusok jelentős része mesterségesen kreált nemzetnek tartotta, sőt tartja, akárcsak a nyelvüket, amelynek a létét, önállóságát Bulgária – a dimitrovi korszaktól eltekintve – csak 1999-ben ismerte el. Makedónián – mint földrajzi területen – jelenleg három ország, a Macedón Köztársaság, Görögország és Bulgária osztozik. Ugyanakkor a Macedón Köztársaság is több – legkevesebb hét – nemzetiség által lakott, így a balkáni nacionalizmusok találkozásának színtere. Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy az 1940-es évek második felétől egészen az 1980-as évek legvégéig Makedónia területét a szovjet blokk, az Egyesült Államok és szövetségesei, valamint az el nem kötelezett vagy semleges országok érdekszféráinak határai is megosztották.

A jelen írás alapvető megközelítésmódja a történetiség, rendezőelve a kronológia. A magyar nyelvű szakirodalomban a macedónkérdésről, illetve a macedónok modern kori történetéről nem született még összefoglaló munka. E dolgozat csak egyfajta kísérlet arra, hogy a témára vonatkozó sokrétű tudásanyagot – a sokszor egymásnak ellentmondó adatokkal – átnézve, újragondolva korlátozott terjedelmű, közérthető összefoglalást adjon. A munka – jellegéből adódóan és a lehetőségeknek köszönhetően – nem foglalkozik eddig ismeretlen eseményekkel, de a vonatkozó magyar és angol nyelvű szakirodalom jelentős részének, az elektronikus könyvtárakban fellelhető – angolra fordított – macedón történeti munkáknak, valamint számos forrásnak az áttekintésén alapul. A források közül kiemelésre kívánkoznak a népszámlálási statisztikák, a hadijelentések, politikusok, történészek, földrajztudósok, nyelvészek, irodalmárok munkái, memoárjai, levelei, beszédei, a különböző politikai pártok, szervezetek és a Komintern határozatai.

Vállalkozásunk céljai közé tartozik még a makedón, macedón, makedóniai szláv, macedo-szláv, illetve a Makedónia, Macedónia stb. elnevezések körüli fogalmi zűrzavar feloldása, a helyes használatukra való – remélhetően sikeres – törekvés. Problematikus ugyanis magának a területnek és szláv nyelvű népességének megnevezése is. A magyar szakirodalomban ugyanúgy találkozhatunk a Makedónia, mint a Macedónia, vagy akár a makedón, macedón, macedo-szláv s a makedóniai szláv megnevezésekkel.

A magunk részéről Makedóniát földrajzi területnek tartjuk, míg Macedóniának csak az 1944–1945-től 1991-ig fennállt jugoszláv tagköztársaságot, illetve az 1991-től létező Macedón Köztársaságot tekintjük. Makedónia – mint földrajzi terület – részeit szokás Égei-, Vardar- és Pirini-Makedóniának nevezni. Ezt támogatjuk mi is annak ellenére, hogy találkozhatunk például a Vardar-Macedónia névvel is, csakúgy mint egyes 1944–1945 előtti forrásokban is a Macedónia elnevezéssel. A makedón és a macedón megnevezések mellett egyaránt több érv szól. 1944–1945-ig Égei-, Vardar- és Pirini-Makedónia ortodox keresztény vallású szláv lakosságára mindkettő alkalmazható. A muzulmán vallású szláv pomákok azonban nem illethetők ezekkel a nevekkel. Fontos hangsúlyozni, hogy az ortodox keresztény vallású szlávság szerb nyelvű tagjait Makedóniában sem lehet makedónnak, macedónnak nevezni. A bolgár–makedón vagy bolgár–macedón kapcsolatban annak összetettsége miatt a megnevezések kérdésében is nehéz állást foglalni. A makedóniai szláv megjelölés például a pomákkérdés miatt sem szerencsés. A macedo-szláv elnevezés helyesnek tekinthető, csakúgy, mint a makedón, de a – magyar szakirodalomban – a macedón a legelfogadhatóbb. 1944–1945 után ugyanis a vardar-makedóniaiakra feltétlenül a macedón megnevezés a legalkalmasabb, s az ottani irodalmi nyelv is macedón. Igen nehezen oldható meg, hogy 1944-ig makedónokról beszéljünk, akkortól pedig macedónokról. Pirini-Makedóniában ugyancsak – többek között – macedónok élnek, őket a legszerencsésebb – önmeghatározásuk és a többségük által is beszélt macedón irodalmi nyelv alapján – pirini macedónoknak hívni. Az Észak-Görögországban élő – már csak kisszámú – szlávra napjainkban kevésbé alkalmazható a macedón kifejezés. Az 1950-es évekig ezt a népességet macedónnak is lehet nevezni. Görögország szláv lakosságának legnagyobb része azonban a XX. század harmadik harmadában – bizonyos megfontolásokból – bolgárnak vallotta magát. Ezért – az 1990-es évek történései ellenére – őket a leghelyesebb égei-makedóniai és trákiai – ortodox – szlávoknak nevezni. Az egész kérdéskört tovább bonyolítja Trákia és a trákiai lakosság kérdése, hiszen a területen tapasztalható egyfajta makedón-trák dualitás is, ahol – többek között – törökök, görögök, pomákok és bolgárok – vagy macedónok – élnek.

Kiemelt figyelmet kell fordítani a nyugati – gregoriánus – és a keleti – juliánus – naptár egyeztetésére is. A keleti naptár 1800. február 28-áig 11, 1800. február 28-a és 1900. február 28-a között 12, 1900. február 28-ától pedig 13 napos késésben volt a nyugatival szemben. [ Ld. Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve . Könyvértékesíto Vállalat, Budapest, 1985] Jelen írásban a nyugati naptár szerint jeleztük az eseményeket.

Makedónia a XIX. század harmadik harmadában

Makedónia egy 65–70 ezer négyzetkilométer nagyságú terület, amelyet délről az Égei-tenger, az Olümposz és a Pindosz-hegység, nyugatról az Ohridi-tó és az albán hegyek, északról a Sar-hegység és a Cserna Gora, keletről pedig a Rodope-hegység határol. A terület lakossága a XIX. században a délkelet-európai átlaghoz képest is felettébb tarka képet mutatott. Ezen a nem túl nagy területen kb. kétmillióan: egyes délszláv, görög, török, albán és román [A makedóniai románok más néven: aromunok, cincárok, kucovlachok, vlahok, stb. ] nyelvjárásokat beszélő etnikai csoportok – kiegészülve cigányokkal, szefárd zsidókkal és örményekkel – éltek együtt. Az egyes entitások lélekszámát azonban nehezen lehetett pontosan meghatározni. Az etnikai sokszínűség tette Makedónia hovatartozásának kérdését a XIX. század harmadik harmadától az egyik legjelentősebb balkáni problémává.

Makedóniának a XIX. században nem voltak rögzített politikai határai: a törökök a Szaloniki-, a Monasztiri- és a Koszovói-vilajet között osztották fel.

Makedónia stratégiai helyzetéből adódó jelentősége máig sem csökkent. A terület a Balkán-félsziget szíve, Makedónián átvezet a legtöbb fontos közlekedési útvonal; itt húzódik a Vardar, valamint a Sztrumica folyók völgye. Isztambul után Szaloniki volt a legnagyobb balkáni kikötő, mindemellett Makedónia gazdasági központja is. 1888-ban készült el a Szalonikit Belgráddal összekötő vasútvonal. A stratégiai – és a gazdasági – adottságokból kiindulva a balkáni nemzetek úgy vélték, hogy közülük az lesz a legerősebb, aki megszerzi ezt a területet. [A XIX. századi Makedónia gazdaságáról részletesebben ld. Jelavich, Barbara: A Balkán története I–II. Osiris Kiadó – 2000, Budapest, 1996. II. 84. p.]

A görögök, a bolgárok és a szerbek egyaránt igényt tartottak makedóniai területekre, de a románok is kiemelt figyelmet fordítottak Makedóniára az aromunok miatt, sőt még a legjózanabbul gondolkodó albán nemzeti vezetők is Koszovót és Monasztirt a kialakítandó albán autonóm terület részeként képzelték el. E nemzetek a történelmi érvek mellett a lakosság etnikai és vallási összetételére és az erőegyensúly fenntartásának szükségességére hivatkoztak. Az erőegyensúlyra való törekvés alakította ki azt a gondolkodásmódot, miszerint ha egy állam területekkel bővül, akkor a szomszédait hasonló nagyságú terület illeti meg.

Makedónia hovatartozásának kérdése 1878 óta az egyik legnagyobb feszültségforrás a balkáni országok között. Az 1878-as San Stefano-i békében a terület szinte egészét, valamint Trákiát Bulgáriának juttatták. Az akkori felfogás szerint a két terület etnikai sajátosságai ezt követelték. Az új ország határait ott húzták meg, ameddig a bolgár exarchátus joghatósága terjedt. A berlini kongresszuson a San Stefano-i Bulgáriát felosztották három részre, de a bolgár kormányzat és a közvélemény továbbra is azt tartotta, hogy a makedóniai szlávok nagy része bolgár.

A bolgár, a szerb és a görög érvelésnek ugyanúgy megvolt az alapja, mint az egyelőre még csak regionális öntudatot képviselő makedóniai mozgalmakénak.

A görögök úgy vélték, Makedónia ortodox keresztény lakosságának jelentős része az elszlávosított vagy szláv nyelvű nemzettársaikból áll, akik Görögország határainak északra való kitolásával visszagörögösíthetők. (Ráadásul a terület az ókori görögséghez kötődött, majd a Bizánci Birodalom része volt, s 1870-ig egész Makedónia a lényegében görög nemzeti intézményként működő konstantinápolyi patriarchátushoz tartozott.)

A legsúlyosabb etnikai vonatkozású kérdés azonban – mivel a vidék lakói többségének a nyelve egyértelműen megkülönböztethető volt a görögtől, a töröktől és az albántól – a szlávokon belüli felosztás maradt. Makedónia nyelvi szempontból lényegében átmeneti területet képezett Ó-Szerbia és a szorosan vett bolgár területek között. A makedóniai ortodoxok többségükben különböző keleti délszláv nyelvjárásokat beszéltek, s nyelvileg a bolgárokhoz álltak a legközelebb. Népművészetük, zenéjük, szokásaik, hagyományaik, népi hitviláguk vagy a bolgárokéhoz, a szerbekéhez, illetve mind a kettőhöz hasonló volt. Mivel a lakosság jelentős része analfabéta volt, az írott nyelv sem adhatott segítséget az etnikai hovatartozás meghatározásához. Szláv makedón állam soha nem létezett, [Egyes macedón történészek az elso Bolgár Birodalom egyik utódállamát, Sámuel cár országát az elso macedón államalakulatnak tartják. Sámuel 976-tól uralkodott, a basileus címet 987-tol viselte. 1014-ben Prilepben halt meg.] ugyanakkor a területet az első és a második Bolgár Birodalom is uralta, nem beszélve a Dusán István alatt fénykorát élt Szerbiáról.

A szerbek egyébként "hegyi-" vagy "déli szerbeknek" tartották a makedóniai szlávokat. A bolgárok viszont Makedóniát "nyugati bolgár" területnek "titulálták", mint ahogyan az ottani szláv lakosságot bolgároknak. Jellemző, hogy míg egy 1899-es szerb elemzésben körülbelül kétmillió szerbet, s csupán 60 ezer bolgárt mutattak ki, addig egy 1900-as bolgár beszámolóban 1 200 ezer bolgárról és mindössze 700 szerbről írtak. [ Ld. Palmer, Alan: The Lands Between. A History of East-Central Europe since the Congress of Vienna. London, 1970, 105. p.] Egy 1904-es török összeírás szerint viszont a Szaloniki-, Monasztiri-, valamint a Makedónián túlnyúló Koszovói vilajet
3 173 100 lakosából 54,2% török, 20,5% görög, 15,6% bolgár, 5,3 % szerb, 1,5 % izraelita, 0,9% kucovlach. [ Ld. Pándi Lajos (szerk.): Köztes-Európa 1763–1933 (Térképgyujtemény). Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 226. p.] Látható, itt nemhogy külön makedóniai szlávokról, de még az albánokról sem történik említés. Megint más etnikai képet mutatott az 1906-os török népszámlálás, amely – a millet-rendszeren alapulva – 1 145 849 muzulmánt,
623 197 a konstantinápolyi patriarchátus fennhatósága alá tartozó görög ortodoxot és 626 715 az ohridi exarchátushoz tartozó bolgár ortodoxot regisztrált. [Ld. Jelavich, Barbara: i. m. II. 85. p.] Az albánok többségét a muzulmánok közé sorolták, a szerbeket pedig vagy a bolgárokhoz, vagy a görögökhöz. Sőt az exarchátus területén kívül élő bolgárok is a görög ortodoxokhoz soroltattak. Bajderov viszont a – szerinte – 2 301 800 makedóniai lakos 47,6 százalékát tartotta bolgárnak, 23,5 százalékát töröknek, 11 százalékát görögnek, 8 százalékát albánnak, 4,6 százalékát zsidónak, 3,4 százalékát vlahnak, illetve románnak, 1,9 százalékát pedig cigánynak. [Ld. Pándi Lajos: i.m. 226. p.] Megállapítható tehát, hogy Makedónia lakosságának összetételéről nem készült egyetlen megbízható statisztika sem, a nemzeti, vallási részrehajlás mindenütt kiütközik. Az viszont biztos, hogy keresztények és mohamedánok is nagy tömegekben éltek e vidéken, s hogy a keresztények közül többen tartoztak az exarchátushoz, mint a patriarchátushoz. [Arról, hogy Makedóniában és Trákiában hányan tartoztak a patriarchátushoz, illetve az exarchátushoz, ld. Pándi Lajos: i. m. 166. p.] A makedóniai szlávokat részben ez utóbbi tény miatt tartották az európai tudósok és politikusok is bolgároknak, részben pedig, mert nyelvük – a területen beszélt nyelvjárás – a bolgárhoz állt a legközelebb. Igaz, Karl Hron német etnográfus a "makedóniaiakat" önálló nemzetnek tekintette a történelmük és a nyelvük miatt... Ugyanakkor a makedóniai szlávok regionális öntudata a XIX. században már egyértelműen megmutatkozott. A makedóniai származású bolgár politikus, Dimitar Rizov így vélekedett erről: "Az emberek csak ’makedóniai keresztények’ voltak, s akkor, amikor a görög propaganda kibontakozott, lettek ’makedóniai keresztény szlávok’ ...A szüleink azt mondták otthon ... ’makedóniai keresztény szlávok’ vagyunk..." [Virtual Macedonia: Historical Archives About Macedonia XXVI. www.vmacedonia.com/history/mkarchiv.html] A XIX. században a Makedónia kifejezést gyakorlatilag csak földrajzi értelemben használták. A makedóniai szlávokat nem tekintették a többi etnikumtól megkülönböztetendőnek. Ekképpen a kor diplomáciai és más jellegű feljegyzéseiben sem esik szó külön macedón nemzetről. Láthattuk, a berlini kongresszus idején a nagyhatalmak politikusai Makedóniát – etnikai sokszínűsége ellenére – tulajdonképpen bolgár területnek kezelték. Ez a tény elsősorban a görögök és a szerbek érdekeit sértette. A görög nemzeti vezetők úgy gondolták, országuk fennhatósága alá vonhatják szinte egész Makedóniát. Igényüket alátámasztó érveikről már esett szó, s ez már egybecsengett azzal a tévhitükkel, hogy a térség lakosságának túlnyomó része görög. Ezt komolyan elhitték, hiszen a városok lakosainak nagy része valóban görög és török volt. Nem így azonban a vidéki, falusi népesség. A konstantinápolyi patriarchátus fennhatósága révén a görögök kezében volt a kulturális és a vallási élet irányítása. [ Az ohridi patriarchátust 1767-ben számolta fel a Porta.] Ők pedig minden, a patriarchátus joghatósága alá tartozó ortodox keresztényt görögnek tartottak. A Porta azonban – főként a bolgár nemzeti mozgalom leszerelésére – 1870-ben beleegyezett a bolgár exarchátus létrehozásába, s ennek joghatósága alá került Makedónia nagyobbik, északi része is. [ Ld. Pándi Lajos: i. m. 166. p.] Ha egy adott terület lakosságának kétharmada az exarchátushoz kívánt csatlakozni, akkor azt megtehette.Az 1860-as években tehát még a görög kulturális hatás dominált Makedóniában. Az exarchátus megalapítása nyomán azonban egyre erősödött a bolgár befolyás. A szláv lakosság számára az óegyházi szláv nyelvű mise a görög nyelvűnél természetesen sokkal vonzóbbnak bizonyult. A bolgár exarchátus így a századfordulóig növelhette a területét. Nem csoda, hogy a bolgárok túlnyomó része azt hitte, a makedóniai szlávság nemzetük része. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a feltehetően kis számú szerb is az exarchátushoz csatlakozott. Mindemellett egyértelmű, hogy a makedóniai szlávok inkább az óegyházi szláv nyelvet részesítették előnyben. Ez azonban, még ha pozitívumként is volt értékelhető, egyfelől a bolgárok, másfelől a makedóniai szlávok számára, az utóbbiaknak egyfajta behatárolt lehetőséget nyújtott csupán.A konstantinápolyi patriarchátus befolyása tehát csökkent, a görög egyház és politikai elit azonban – annak ellenére, hogy nyilvánvalóvá vált a keresztények többségének szláv mivolta – továbbra is bizonygatta Makedónia görög jellegét. Még mindig azt tartották, hogy a helyi szlávok többségükben szlavofon görögök, tehát olyan személyek, akik valamilyen szlávos "furcsa görög nyelvet" beszélnek, de görög nemzeti érzésűek. A görögség vezető szerepe azonban egyértelműen a múlté lett, kivéve persze az Égei-tenger partvidékét és környékét, Égei-Makedóniában. Az exarchátus létét, befolyását kihasználva a bolgárok Szkopjéban, Ohridban, Monasztirban, Veleszben és Sztrumicában püspökségeket alapítottak, amelyek a bolgár állam segítségével 1900-ra már mintegy 900 bolgár tannyelvű iskolát, valamint papi szemináriumokat, tanítóképzőket működtettek. A kulturális és a politikai propagandában az 1884-ben – bolgárok által – alapított Cirill és Metód Társaság járt az élen.A szerbek Makedónia északi felén próbálták befolyásukat növelni. A szerb állam 1878-ig lényegesen nagyobb hangsúlyt fektetett a boszniai, hercegovinai és koszovói területek feletti hegemónia megszerzésére. Bosznia és Hercegovina osztrák–magyar megszállását követően azonban a szerbek – egyelőre – csupán dél felé terjeszkedhettek. Egy 1881-es megállapodásban az osztrák–magyar külpolitika irányítói kifejezték ez irányú elvi támogatásukat a szerb uralkodónak. Nem csoda, hogy a szerbek ezután makedóniai kulturális offenzívába kezdtek. A makedóniai szlávok délszerb mivoltát alátámasztandó, tanulmányok íródtak a makedóniai nyelvekről, népszokásokról. A statisztikai adatok is a szerb igényeket voltak hivatottak szolgálni, ennek megfelelően megbízhatóságuk ugyancsak kétségbe vonható. 1886-ban a szerbek megalapították a Szent Száva Társaságot. 1887-től Szerbia sorra nyitott konzulátusokat Szkopjéban, Szalonikiben, Monasztirban és Pristinában. A szerbek számára azonban nem volt könnyű ez a "kulturális misszió" az exarchátus és a patriarchátus területén. A török hatóságok csak 1902-ben engedélyezték a szerb püspökség felállítását Szkopjéban. A századforduló idején egyébként mintegy száz szerb tannyelvű iskola működött Makedóniában, tehát körülbelül tizedannyi, mint bolgár. A szerbek – mivel az iskolák alapításában nem versenyezhettek a bolgárokkal és a görögökkel – az 1880-as évektől más eszközökkel próbálkoztak. A Szent Száva Társaság – a szerb propaganda letéteményese – makedóniai fiataloknak ösztöndíjakat biztosított, lehetőséget adva belgrádi továbbtanulásra is. Mindemellett a szerbek megalkották a "macedonizmus" ideológiáját, aminek a szellemi szülőatyja Stojan Novakovic professzor volt. A szerb vezetést aggasztotta Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülése, s el akarták kerülni, hogy Makedónia is a bolgár állam része legyen. Novakovic 1886 augusztusában találkozott az irányításával Isztambulban megszervezett Titkos Macedón Bizottság tagjaival. Ezután a belgrádi kormány kinevezte a professzort isztambuli követté. Novakovic kidolgozta a Makedóniában követendő szerb stratégiát, amelyet a Program című munkában, míg a közös szerb–görög propaganda részleteit a Koncepcióban foglalta össze. [ Idézi Csíkhelyi Lenke: Nemzeti és regionális tudat a bolgár és a macedón államfejlodésben. 53–54. p. Pro Minoritate , 2000/Nyár] A Programban Novakovic kifejtette: "Tiszta macedón nyelven kell írni, de mivel a macedón nyelv irodalmilag nem eléggé kialakult, minden bolgár kifejezést vagy szót ki kell vetni belőle, és szerbekkel kell helyettesíteni őket." A professzornak abban igaza volt, hogy a makedóniai szlávok nyelve "irodalmilag nem eléggé kialakult"; macedón irodalmi nyelv még több mint hat évtizedig nem létezett. A nyelvpolitikai teendők mellett Novakovic más feladatokat is meghatározott: "A macedón népben el kell ültetni a szerb szellemet, be kell bizonyítani, hogy nem bolgárok, nincs semmi közük a bolgárokhoz, és hogy a bolgárok a macedón nép ellenségei... A legerélyesebb propagandát kell folytatni, a bolgár püspököket és tanítókat ki kell kergetni Macedóniából, és a helyükre macedóniai szerb szellemben nevelt püspököket és tanítókat kell kinevezni." A professzor elképzelései nem nélkülözték az ellentmondásokat, egyfelől azt követelte, hogy "tiszta macedón nyelven kell írni", a Koncepcióban található javaslata szerint viszont "az lenne a feladat, hogy minden környezetben támogassuk és terjesszük a gyakorlatot: Macedóniában nincs semmiféle más nép, mint szerbek és görögök ....".1887-ben Novakovic már más megoldást javasol a Svetoslav Simic szerb kultuszminiszterhez írt levelében: [ Idézi Csíkhelyi Lenke: i. m. 54. p.] "Mivel a bolgár eszme, amint az mindenki előtt ismeretes, mély gyökereket eresztett Macedóniában, úgy vélem, hogy csaknem lehetetlen megingatni, ha csupán a szerb eszmét állítjuk szembe vele ... a szerb eszmének valamilyen szövetséges segítségére van szüksége, ami élesen szemben állna a bolgársággal, és olyan elemeket tartalmazna, amelyek képesek volnának magukkal ragadni a népet és a nép érzéseit, elszakítva őket a bolgárságtól. Ezt a szövetséget én a macedonizmusban látom, vagyis bölcs határokon belül a macedón dialektus és a macedón elkülönülés kultiválásában." Novakovic tehát tapasztalva, hogy a bolgár eszme, bolgár tudat gyökereket vert a makedóniai szlávok lakta területeken, ellenszerként a regionális sajátosságokon alapuló nemzeti önállóság, különállás tudatának kialakítását javasolta. A professzor 1888 májusában már arról írt a szerb kormánynak, hogy sikerült – a török cenzúra jóváhagyásával – a Macedón ábécé a szerb írásbeliség és szerb nyelv terjesztésére Makedóniában című könyvet kiadatniuk. A könyv 1889 májusában jelent meg, a Monasztiri és a Szaloniki vilajetben terjesztették, mivel ezekben azelőtt még nem voltak szerb iskolák. A szultán támogatását megnyerve egyébként szerb iskolák nyíltak Kumanovótól Szkopjéig, Kincsevótól Debarig. Az iskolapropaganda kulcsfontosságúnak bizonyult. A bolgár, szerb és görög tannyelvű iskolák a három nemzet területi igényeit és politikai követeléseit igazoló érvek terjesztésében nagy szerepet játszottak. "Macedóniában a XIX. században a szerbek, a bolgárok és a görögök keresztény iskolákat alapítottak a törökkel szembenálló lakosság számára. Ha egy faluban véletlenül szerb nyelven folyt az oktatás, a következő nemzedék már fanatikus szerbekből állott." [Oswald Spengler: A Nyugat alkonya II. Budapest, 1995. 224. p.] Ugyanígy a görög iskolák görög, míg a bolgár iskolák bolgár indentitású egyéneket neveltek. Az iskolák működtetése egyértelműen a kulturális és a politikai befolyás erősítését szolgálta. A három nemzet képviselői a kialakuló bolgár, görög, szerb irodalmi nyelven hirdették, tanították, hogy Makedónia népe mindig is az adott nemzethez tartozott, s ezért kell újra egyesülniük. A Makedóniában folytatott kulturális propagandát azonban az egymással rivalizáló nemzetek hasznosnak látták megtámogatni fegyveres tevékenységgel is. A különböző nemzetek fiaiból álló fegyveres csapatok, félkatonai alakulatok lényegében gerillaháborút folytattak egymással és a török birodalmi katonasággal. A XIX. század végére Makedónia változó intenzitású, de állandó fegyveres összetűzések színhelye lett.A kisszámú makedóniai értelmiség több generációja került válaszút elé, hiszen a külföldi – a nyugati, valamint a szomszédos országokban működő – egyetemeken az akkori Európában hódító nemzeti eszmékkel is találkoztak. A Makedóniába hazatérő elit megpróbálta kimunkálni a dicső – vagy annak hitt – múltra alapozott és pozitív jövőképet kínáló különféle nemzeti ideológiákat. Ebben segítségül hívták a népköltészetet és az ortodox nemzeti egyházak tanításait a valós vagy vélt középkori nemzeti nagyságról. A Balkán-félsziget középkori államalakulatainak visszaállítását a nemzetállami eszme segítségül hívásával kívánták véghezvinni a balkáni nemzeti elitek. A makedóniai elit tagjai kiálltak vagy a bolgár vagy a szerb vagy a görög nemzeti célok mellett. A makedóniai értelmiség jelentős része bulgáriai iskolákban és a szófiai egyetemen tanult, az exarchátus szerepének, a bolgár iskolák nagy számának s a nyelv, a népszokások, a népművészet, a népi hitvilág hasonlóságának köszönhetően. A hasonlóságának, de nem az azonosságának... A néprajzi különállást érzékeltették a Miladinov-fivérek által kiadott népdalgyűjtemények. Miladinovék a közölt népdalokat a Makedóniában élő bolgárok bolgár dalainak tartották. Ugyanakkor utaltak a makedóniai és bulgáriai dalok különbözőségére. Az sem mellékes, hogy a családi védőszent tisztelete a makedóniai ortodox szlávoknál rendkívül elterjedt volt, ahogyan a szerbeknél is, a bolgároknál azonban nem.

Makedónia 1893 és 1903 között

A makedóniai értelmiség meghatározó része tehát magát bolgárnak tekintette, nevezte. Mellettük azonban kialakult egy forradalmi elit is, akik magukat már makedóniakként, macedónokként határozták meg. Mozgalmukat a VMORO-t [A VMORO, VMRO a bolgár, míg az IMORO és az IMRO az angol és a német megfelelo rövidítése. A szakirodalomban többnyire ezen a néven találjuk meg a szervezetet, pedig 1893-ban Bolgár Makedóniai-Odrini Forradalmi Bizottságként (BMORK) alakult meg. 1902-ben változtatta meg a nevét Titkos Makedóniai-Odrini Forradalmi Szervezetre (TMORO), s csak 1905-tol beszélhetünk VMORO-ról, illetve – a Trákia képviseletérol lemondó – VMRO-ról.] – a Belső Makedóniai-Odrini [ Odrin (bolg)., Edirne (tör.), Jedrene (szerb), Adrianupolis (gör.), Drinápoly (magy.)] Forradalmi Szervezetet – 1893-ban Szalonikiben alapította néhány makedóniai szláv ortodox értelmiségi. A VMORO tagjai kezdetben nem akartak semmiféle – bolgárok, szerbek vagy görögök vezette – egységet, Makedóniát önálló, de legalábbis – a Török Birodalmon belüli – autonóm területként képzelték el. "Makedónia a makedóniaiké" – szólt a jelszavuk, az olasz és más nemzeti mozgalmakat utánozva. A belső szervezet alapítói városi értelmiségiek voltak, majdnem mindegyikük az exarchátus alkalmazottja. Akadtak közöttük olyan nacionalisták, akik romantikus gondolkodásmódú összeesküvőként csupán a nemzeti felszabadítási harcok hagyományait kívánták követni. Voltak azonban olyan alapítók is, akik reálisan látták Makedónia különleges helyzetét. Elsődleges célként a Szaloniki, Monasztiri és a Koszovói vilajet egységes autonóm területté alakítását jelölték meg. Elképzelésük szerint a nagy belpolitikai önállósággal rendelkező terület élén egy keresztény kormányzónak kellett volna állnia. Mindez a szultáni abszolutizmust érdemben korlátozta volna. A belső szervezet programja a berlini kongresszuson – a nagyhatalmak által is – elfogadott alapelveken nyugodott, de megfogalmazói úgy vélték, hogy ezen reformokat csak Makedónia népének jól megszervezett – forradalmi – harca kényszerítheti ki. A belső szervezet ugyan Makedónia minden elnyomott lakójának érdekeit próbálta képviselni, de az első években inkább a bolgárok, legalábbis a bolgár tudatúak megszervezésére összpontosított. Ekkoriban tehát a VMORO – a makedóniaiság hangoztatása mellett – inkább bolgár karakterű szervezetként működött.Mindeközben Bulgáriában – jelentős belpolitikai események hozadékaként – helyi egyletek, szervezetek sora alakult a Makedóniában élő elnyomott nemzettársak megsegítésére. Ezeknek az egyleteknek, szervezeteknek az összefogására, tevékenységük összehangolására alapították meg 1895-ben Szófiában a VMOK-t, a Legfelsőbb Makedóniai-Odrini Szervezetet, vagy más néven a Makedón Külső Szervezetet. A varhovisták [A bolgár "legfelsobb" (varhoven) jelzo után röviden.] Makedóniát mindenképpen Bulgáriához kívánták csatolni. Soraikban sok makedóniai menekült volt. Nemcsak a bolgár közvélemény, hanem a kormányzat és a hadsereg is nagy rokonszenvvel viseltetett a mozgalom iránt, ennek megfelelően anyagilag is támogatták őket. A belső szervezet és a varhovisták eleinte bizonyos területeken együttműködtek. A varhovisták jó néhány tagja egyébként sem akart Szófia bábjaként működni, sőt az autonomista frakció még 1895 decemberében a VMORO-hoz csatlakozott. A bebörtönzött bolgár vagy macedón hazafiak kiszabadítását mindkét mozgalom fontosnak tartotta. Ugyanakkor a mozgalmak holdudvarában szerveződtek fegyveres alakulatok, amelyek főként az Oszmán Birodalom katonái ellen harcoltak. Ezt olykor egymással szövetségben tették, de gyakran megesett, hogy szembekerültek. A belső szervezetet több kérdés is megosztotta. Vitákat váltott ki az esetleges külső – bolgár – segítség elfogadása. A belső szervezetben működött egy radikális demokrata szárny, amelyik feltétlenül meg kívánta őrizni a mozgalom teljes önállóságát. E szárny befolyása a századfordulóra megnőtt. A bolgár közvetítéssel Makedóniába is eljutó szocialista ideológia hívei is többnyire közülük kerültek ki, s a baloldali gondolatok, eszmék hatására új autonómia-koncepciót dolgoztak ki, amelyet a belső szervezet el is fogadott. A Török Birodalmon belül elérendő közigazgatási autonómiát az egységes Makedónia teljes önállósága, függetlensége felé vezető út egyik állomásaként képzelték el. A legideálisabb – létrehozandó – államformának a demokratikus köztársaságot jelölték meg, a Makedóniát lakó összes etnikum (és vallás-etnikum) [Például a pomák népességre a vizsgált korszakban a vallás-etnikum kifejezés alkalmazható.] – nemcsak a makedóniai szlávok – teljes emancipációjával, politikai felszabadításával számolt. A függetlenség mint cél és az összes etnikum kihangsúlyozása egyértelműen a mozgalom bolgár karakterének rovására ment. A belső szervezet új alapszabályában benne is foglaltatott, hogy tag lehet minden makedóniai vallására és anyanyelvére tekintet nélkül, ha a legfontosabb célokért hajlandó harcolni. A belső szervezet reformer vezetői úgy gondolták, a jövendő Makedóniájában mindegyik etnikumnak (és vallás-etnikumnak) egyenlő jogokkal rendelkezve kantonokba [ Svájci mintára.] kell szerveződnie, ahol a közügyekben a többségi akarat döntene. A belső szervezet szocialistái és szocialista szimpatizánsai azt tartották, hogy a politikai szabadság – akár forradalommal történő – kivívása után társadalmi átalakulásnak kell következnie, hiszen egy demokratikus köztársaság létrehozása ez utóbbit feltételezi. E csoport fellépett szervezetük addigi zártságának megszüntetése mellett, s annak tömegmozgalommá való megszervezése érdekében. Megjegyzendő, hogy az új koncepció kidolgozói az addigi balkáni nemzeti mozgalmak elképzeléseitől eltérően nem egy nemzetállam létrehozását célozták meg. Az előbb kibontakozó balkáni nemzeti mozgalmak fő célja az volt, hogy a nemzetállam határai essenek egybe a nemzet határaival. Ezzel szemben a belső szervezet a történeti és gazdasági szempontból szerves egységnek, lényegében egy régiónak tekintett Makedónia egyben tartásával kívánt a monarchiáktól eltérő berendezkedésű államot létrehozni, mégpedig olyat, amelyik az összes etnikum – vagy egyszerűen a lakosság – számára sokkal méltányosabb és jobb életfeltételeket biztosít. A koncepció kidolgozói pedig úgy gondolták, hogy egy egységes és demokratikus Makedónia lehetne a modellje a balkáni államok új alapokra helyezett együttműködésének, sőt egy föderáción vagy legalább egy konföderáción belüli egyesülésének. [A balkáni föderációs, konföderációs tervekkel kapcsolatban megjegyzendo, hogy még a nemzetállamok kialakításának, terjeszkedésének szükségszeruségét hirdeto ún. nagy eszmékkel összefüggésben is megfogalmazódtak a Balkán-félsziget egészének összefogását célzó elképzelések, programok, a nagyhatalmakkal szembeni kiszolgáltatottság érzése s az etnikumok kevertsége miatt.] A belső szervezet balszárnyának vezetői tehát a török birodalmi keretek szétfeszítését Makedónia egységének és multietnikus jellegének fenntartásával képzelték el. Ez azt is jelentette, hogy a belső szervezet hangadói nem tervezték – sőt elítélték – a balkáni nemzetállamok addigi jól bevett gyakorlatát, a muzulmán lakosság, s a más nemzetiségűek elűzését vagy erőszakos asszimilációját. Ennek jelentősége vitathatatlan, ugyanis a kor balkáni nacionalistáinak még a liberálisabb képviselői is úgy vélték, hogy államaik modernizálásához elengedhetetlen a – szerintük nem európai karakterű – muzulmánok elkergetése. A belső szervezet balszárnya tehát – szocialista eszméktől is vezéreltetve – a nemzeti, nemzetiségi kérdéseket egy új társadalmi berendezkedés s egy új államforma létrehozása révén kívánta megoldani. A függetlenség viszont csak a lakosság tevékeny részvételével látszott kivívhatónak. A belső szervezet a szabadcsapatok rajtaütései helyett egy általános népfelkelés megszervezését tartotta szükségesnek. A bolgár kormányzat nem tudta a belső szervezet szervezkedését letörni, ugyanis a mozgalomnak sok bolgár állampolgárságú tagja is volt. Pedig Bulgáriában ekkoriban – s még egy jó ideig – a macedónkérdés határozta meg leginkább a külpolitikát. A bulgáriai politikai erők, ha másban nem is, de abban egyetértettek, hogy Makedónia – és Trákia – Bulgáriát illeti. E területek Bulgáriához való csatolásához azonban nagyhatalmi segítségre volt szükség. [1897 áprilisában II. Miklós és I. Ferenc József – a balkáni status quo fenntartása érdekében – többek között megállapodott abban, hogy a macedónkérdést sem Oroszország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem használja ki a saját érdekében. ] Az 1901 decemberében megalakult Danev-kormány [Sztojan Danev, a Progresszív Liberális Párt vezetoje.] orosz orentációjú külpolitikát folytatott. Ferdinánd [Uralkodott: fejedelemként 1887–1908, királyként 1908–1918.] bolgár fejedelem és Danev miniszterelnök 1902 májusában ellátogatott Szentpétervárra, ahol aláírtak egy nyíltan Románia-ellenes orosz–bolgár katonai szövetségi szerződést. A bolgárok sokat reméltek az orosz szövetségtől, ám csalódniuk kellett.A varhovisták – a makedóniaknak orosz segítséget ígérgetve – a Bulgáriával történő egyesülés céljából egy nagy támogatottsággal bíró felkelés előkészítésébe kezdtek. A bolgár kormányzathoz hasonlóan azonban nem vették figyelembe, hogy az oroszok a többi európai nagyhatalom határozott ellenkezése miatt nem avatkozhatnak be a Balkánon. A bolgár uralkodó és a kormányzat a varhovistákkal együtt így is a makedóniai felkelés kirobbantása mellett tette le a voksát. Ugyanakkor Bulgária – nehéz gazdasági helyzete miatt – nem tudott katonai segítséget nyújtani.A varhovisták 1902. szeptember 23-án – komolyabb előkészületek nélkül – kirobbantották a felkelést a bolgár határhoz közeli területeken. A cél Makedónia átmeneti autonómiájának kivívása, majd a terület Bulgáriával való egyesítése volt. A Gorna Dzsumaja-i felkelést azonban a török csapatok rövidesen vérbe fojtották. Ez a kudarc tovább növelte a két nagy makedóniai szervezet közötti szembenállást. A VMORO 1903. január 2–4. közötti szaloniki kongresszusán azonban az – immár a belső szervezet által irányítandó – újabb felkelés kirobbantását támogatók kerültek többségbe. Az 1903. május 3-án megalakult, Petrov [Petrov tábornok, párton kívüli miniszterelnök. Kormánya a sztambolovi Népi Liberális Párt politikusaiból állt.] vezette bolgár kormány – reálpolitikai megfontolásokból – megpróbálta a belső szervezetet erről lebeszélni. Az új kormány nem folytatott oroszbarát külpolitikát. Ráadásul jól mérte fel Bulgária gazdasági teljesítőképességét és katonai erejét, így azt javasolta a VMORO-nak, a makedóniai felkelést legkorábban 1905-ben robbantsák ki, kilátásba helyezvén, hogy ekkortól a bolgár kormányzat – és esetleg a hadsereg – is hathatós segítséget nyújt. A belső szervezet mégis a fegyveres harc megkezdése mellett döntött. 1903. augusztus 2-án, Illés napján – Ilinden – a Monasztiri vilajetben, ezt követően pedig augusztus 19-én, Urunk színeváltozása napján Trákiában Drinápoly központtal kitört a felkelés. Az Illés- és Urunk színeváltozása napi felkelésbe a VMORO vezetői megpróbálták valamennyi etnikumot bevonni. Ez a kísérlet sem járt eredménnyel. Krusevo városában viszont rövid időre – augusztus 4-től 12-ig – sikerült egyfajta népi hatalmat teremteni. A hatalom gyakorlásában ugyanis a macedónok mellett az albánok és az aromunok vezetői is helyet kaptak. (Egyes macedón történészek úgy vélik, hogy a "Krusevói Köztársaság" volt az első kísérlet a modern kori macedón államiság megteremtésére.)A felkelők a Monasztiri vilajet, sőt a Drinápolyi vilajet Lozengradi körzetének nagy részét hatalmuk alá vonták. A török hadsereg azonban decemberre – kegyetlenkedésekkel – letörte a felkelést. Sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem Oroszország nem kívánt beavatkozni a konfliktusba, de 1903 októberében Mürzstegben megállapodtak, hogy együttes fellépésükkel kikényszerítenek a török kormányzattól bizonyos reformokat, így Makedónia (és Trákia) korlátozott autonómiájának biztosítását. A szultán végül elfogadta a kezdeményezés hatására a nagyhatalmak által kidolgozott reformprogramot, s így Makedónia, vagyis a területén található három vilajet a Török Birodalom különálló főkormányzósága lett. Az európai nagyhatalmak nevében a Monarchia és Oroszország egy-egy delegátust vagy meghatalmazottat küldhetett a törökök által kinevezett főinspektor vagy főkormányzó mellé. A delegátusok feladata a nem muzulmán lakosság helyzetének javítását célzó reformok – így a vallástól független állampolgári jogegyenlőség bevezetésének, a földosztásnak, Makedónia etnikai alapon való körzetekre osztásának, [A nemzetiségi viszonyok lehetoség szerinti figyelembevételére helyezték a hangsúlyt.] valamint a helyi pénzügyek külföldi segítséggel történő rendbetételének – ellenőrzése volt. A török katonaság kegyetlenkedéseinek megelőzésére és a helyzet normalizálásának elősegítésére nemzetközi tisztikar vezette csendőrséget állítottak fel. A rendezés azonban hamarosan kudarcba fulladt, s lényegében egyik reformot sem sikerült végrehajtani. A kialakult helyzetet az ellenérdekelt felek egyike sem tartotta elfogadhatónak, [Bulgária, Szerbia, Görögország egyaránt a zavaros helyzet fenntartásában volt érdekelt, míg az európai beavatkozás ellen a törökök többször tiltakoztak.] a bolgárok, sőt a szerbek és a görögök félkatonai alakulatoknak nyújtott – anyagi, katonai – segítségét pedig a nemzetközi szerveknek nem állt módjában és jogában (!) megakadályozni, így a különböző szabadcsapatok újra aktivizálódtak.

Az Illés-napi felkeléstől az I. világháború végéig

A mürzstegi egyezmény és a reformok bevezetésének kísérlete tehát csak elodázta a macedónkérdés valós megoldását, pedig a török kormányzat 1905-ben még abba is beleegyezett, hogy Makedónia pénzügyeit nemzetközi ellenőrzés mellett intézzék.

Az Illés-napi felkelés veresége után a VMORO végképp két markáns táborra szakadt. Az erősebb szárny célja a Bulgáriával való egyesülés lett. A belső szervezet radikális baloldali – lényegében szocialista – szárnya a programját továbbra is vállalta. Sőt az ifjútörök forradalmat követően a radikális baloldaliak megalapították a Népi Föderatív Pártot. Ennek vezetői olyan Makedóniát képzeltek el, ahol az összes lakos – a vallási, anyanyelvi, nemzeti különbözőségek ellenére – egy demokratikus közösségben élhet.

A belső szervezet tehát már 1903 után erősen megosztott lett. A felkelés nem csökkentette a feszültséget Bulgária, Szerbia és Görögország között sem. Makedónia – különösen annak szláv – lakosságára azonban rendkívüli hatást tett az 1903-as eseménysorozat. [Az 1991-ben megalakult Macedón Köztársaság alkotmányának preambulumában az új államot a "Krusevói Köztársaság" jogutódjának nyilvánítják.] Az itt élők regionális öntudatát a bátor kiállás példája a politika színpadán kétségkívül megerősítette. A Bulgária-barát makedóniai szlávok jelentős része számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a – velük legközelebbi rokonságban álló – bolgárok államához 1878 után most sem csatlakozhatnak. Példákkal alátámaszthatóan [Dimitar Blagoev 1907-ben – tehát még Pirini-Makedónia Bulgáriához csatolása elott – a bolgár parlamentben kijelentette, hogy o nem bolgár, hanem makedóniai szláv.] körükben felerősödött a külön makedóniai, macedón politikai szerepvállalás szükségszerűségének érzése, egyfajta karakteres macedón öntudatot alakított ki. Ezt színesítette a szerbek – már vázolt – kulturális missziója, amely számos makedóniai szlávot szerbbé nevelt, és még sok helyi szlávot az öntudatában elbizonytalanított.Az olasz–török háború és az albániai események a balkáni államokat felbátorították. Bulgária, Görögország, Szerbia és Montenegró 1912-ben szövetséget kötöttek. [ Balkán Szövetség, más néven Balkán Liga.] Céljuk az európai török területek felszabadítása és egymás közötti felosztása volt. Az 1912. március 13-án kötött – a Balkán Szövetséget megalapozó – szerb–bolgár barátsági és szövetségi szerződésben a két fél hivatalosan Makedónia autonómiáját követelte a Portától. A titkos záradékban azonban a terület – szerb igény szerinti – felosztásának, illetve – bolgár igény szerinti – függetlenségének alternatívája szerepelt. 1903 után a két ország közötti kapcsolatok ugyan némileg javultak, de Makedónia felosztásának ügyében igen nehezen állapodtak meg. A bolgár fél az autonóm Makedónia létrehozását szorgalmazta, úgy tervezvén, hogy az majd csatlakozik Bulgáriához. Szerbia viszont a terület felosztása mellett kardoskodott. A szerződésben végül a felek megállapodtak a vitatott területek felosztásában. E szerint a Sar-hegységtől északra fekvő terület Szerbiát illeti, Bulgária leendő északnyugati határa pedig a Golem-csúcstól egészen az Ohridi tóig húzódna. A középső – a Sar-hegységtől és a szkopjei Cserna Gorától délre fekvő – vitatott szkopjei körzet hovatartozásának majdani eldöntését az orosz cárra bízták. [Azt is írásba foglalták, hogy a Török Birodalom ellen hamarosan megindítandó háborúban Bulgária 200 ezer, míg Szerbia 150 ezer katonát állít ki.] A bolgárok eleinte arra hivatkozva, hogy a makedóniai szlávok bolgárok, egész Makedóniára igényt tartottak. A hivatalos bolgár politikában ekkorra azonban már két irányzat képviseltette magát. Az egyik irányzat képviselői mereven elzárkóztak az osztozkodástól, míg a másik tábor belátta, hogy a bolgároknak Makedónia nagyobbik részét csak a rivális országokkal megegyezve lehet megszerezni. Makedónia területének tervezett bolgár–szerb felosztásán kívül azonban nem született előzetes megállapodás Trákiáról, Epiruszról és Albániáról. Sőt a szerződés Makedóniára vonatkozó részéről Görögország – feltehetően – nem tudott. Október 8-án kitört az első Balkán-háború. A több frontot nyitó keresztény erőkkel szemben a török hadsereg több csatát vesztett. A súlyos vereség miatt a Porta november 4-én az európai nagyhatalmak közvetítését kérte. December elejére Görögország kivételével mindegyik támadó országgal fegyverszünetet kötöttek. 1913 elején kiújultak a harcok, ám – újabb vesztes csaták miatt – a török hadsereg kapitulálni kényszerült. Az új balkáni országhatárokat a nagyhatalmak az 1912 decemberében kezdődő londoni konferencián kívánták megállapítani. [A Török Birodalom új határairól és a független albán állam létrehozásáról ld. Jelavich, Barbara: i. m. II. 92–96. p.] A bolgár–görög és a bolgár–szerb határ kijelöléséről azonban a szövetséges balkáni államoknak egymás között kellett volna megállapodnia, illetőleg az említett makedóniai területsáv esetében a cárnak kellett volna döntenie. A vitatott területek tárgyalásos úton való felosztására és a döntőbíráskodás igénybevételére azonban már egyik fél sem gondolt komolyan. A szövetségesek mindegyike akkora területet igyekezett uralma alá vonni, amekkorát csak tudott. A bolgárok főként keleten, Drinápoly környékén harcoltak a törökökkel, így Szerbia gyakorlatilag egész Vardar-Makedóniát megszállhatta. Ezek után a Bulgáriával 1912 márciusában kötött szerződésről "megfeledkezett." Szaloniki és környéke, tehát Égei-Makedónia hovatartozásának kérdésében pedig a görögök kerültek szembe a bolgárokkal. Szerbia és Görögország Makedóniát immár nem etnikai alapon, hanem annak tényleges megszállása alapján kívánta felosztani. Az így ellenséggé váló Bulgária letörésére Görögország és Szerbia 1913 elején titkos katonai paktumot kötött. Románia – amely nem csatlakozott a Balkán-szövetséghez – ezt látva területi igényekkel, Dél-Dobrudzsa [ Dél-Dobrudzsa ekkor bolgár és török többség által lakott terület volt.] átengedését követelve lépett fel Bulgáriával szemben. Ezek után Bulgária erre 1913. június 29-én hadüzenet nélkül megtámadta Szerbiát és Görögországot. A második Balkán-háborúban a szerbek és a görögök szövetségeseiként harcoltak a románok, a törökök és a montenegróiak. A bolgárok vereséget szenvedtek. Az augusztus 10-én aláírt bukaresti béke arra kötelezte Bulgáriát, hogy Drinápoly és környékét adja vissza a Török Birodalomnak, míg Dél-Dobrudzsát engedje át Romániának. A bolgár–görög és bolgár–szerb határt úgy húzták meg, hogy Bulgária csak Makedónia legkeletibb részét, a mindössze 6 800 négyzetkilométeres Pirini-Makedóniát kapta meg, valamint Trákia – Égei-tengeri kijáratot biztosító – középső sávját. Makedónia legnagyobb része, Égei-Makedónia (34 200 négyzetkilométer), valamint Nyugat-Trákia Görögország, Vardar-Makedónia (25 800 négyzetkilométer) Szerbia része lett. [ Ld. Pándi Lajos: i. m. 226. p. Albánia is kapott Makedóniából egy 0,5 ezer négyzetkilométer nagyságú területet.] A határok 1913-as meghúzásánál az akkori erőviszonyok döntöttek, hatalom-politikai, nem pedig etnikai, nyelvi, vallási, történelmi szempontok érvényesültek.A bukaresti béke a bolgár politikai elitet és közvéleményt egyaránt sokkolta, s a bolgár külpolitika fő irányító elve a revansvágy lett. Nem csoda, hogy az oroszbarát kormány már 1913-ban megbukott, és az ország a központi hatalmakhoz közeledett. Az I. világháborúban a balkáni fronton – többek között – Makedónia és Trákia megszerzéséért, illetve megtartásáért folyt a küzdelem. A bolgár uralkodó 1915-ben – a közvélemény tiltakozása dacára – szövetséget kötött Németországgal. Bulgária októberben csatlakozván a központi hatalmakhoz megtámadta Szerbiát. Az ezt megelőző tárgyalások során a központi hatalmak jogosnak ismerték el a bolgár állam igényét Vardar-Makedóniára, és megígérték, hogy nem provokált román és görög támadás esetén a bolgár területi követeléseket Romániával és Görögországgal szemben is támogatják. [Eközben Törökország elvi hozzájárulását adta kisebb bolgár–török határmódosításokhoz. ] Bulgária fő céljaként az 1913-as bukaresti béke területi előírásainak teljes érvénytelenítését, valamint "etnikai-történelmi határainak" kivívását jelölte meg. Lényegében a "San Stefano-i Bulgária" helyreállítása lett a bolgár politika fő célkitűzése. Bulgária 1915 végén megszállta Vardar-Makedóniát, 1916 végén pedig Dél-Dobrudzsát, amelyet az 1918-as bukaresti békében szerződés szerint is megkapott. Bulgária Trákia Görögországhoz tartozó részét és Égei-Makedónia északkeleti felét is magának követelte. 1915 végén a bolgárok bevonultak ezen területekre, de az antantcsapatok által védett Szalonikit nem tudták elfoglalni. [A bolgár hadügyminisztérium 1918. szeptemberi adatai szerint a hadsereg Macedón Hadosztályában és más hadosztályaiban összesen 22 445 macedón szolgált. A Macedón Hadosztály egyébként folyamatosan növelte az állományát a szerb és a görög hadseregbol dezertálókkal.] A bolgár front azonban 1918 kora őszére összeomlott, s Bulgária szeptember 29-én aláírta a fegyverszünetet. Az 1919. november 27-én aláírt neuilly-i békében a vesztes Bulgária lemondott a háború alatti összes területi hódításáról, sőt 1913-as területének néhány peremvidékét is köteles volt átengedni egyes szomszédainak. Megjegyzendő, hogy Rudolf Kjellén svéd földrajztudós 1916-ban alkotta meg a később sokszor emlegetett "liszt-metaforát". "A macedóniai boszorkányfüst színjátékából indulunk ki, a bolgárok és a szerbek közötti mai vita gyújtópontjából. Mindketten a nemzetiség zászlaját vonták fel igényeik igazolására. Ezen a helyen a torlákok (sic!) népe lakik, amelynek tagjai maguk sem tudják, vajon szerbek vagy bolgárok-e ... , (akik) alapjában véve olyanok, mint az a liszt, amelyből éppen olyan kalácsot lehet sütni, amilyet csak akarunk, ha majd egyszer döntés születik az állami hovatartozás kérdéséről." [Idézi Troebst, Stefan: i. m. 48. p.] A svéd tudós – hiányos ismeretei ellenére – jól érzékelte, hogy a makedóniai szlávok hovatartozásának tudata még igen képlékeny, lényegében kívülről alakítható. Az idő – részben – őt igazolta...

Makedónia a két világháború között

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – mint Szerbia jogutóda – visszakapta tehát egész Vardar-Makedóniát, sőt a Sztrumica forrásvidékét is megszerezte.

A vardar-makedóniai – nem szerb – szlávokban azonban tovább élt az önállóság, legalábbis az autonómia, az önigazgatás iránti igény. A belgrádi kormány a makedóniai szlávokat ekkoriban ismét "dél-szerbeknek" nevezte, Vardar-Makedóniát pedig "Dél-Szerbiának". A királyi hadsereg jelentős részét pedig Vardar-Makedóniába vezényelte. A hatóságokat a rendfenntartásban szerb vagy szerbbarát civilekből álló félkatonai alakulatok segítették. A belgrádi kormányzat embereinek szükségük is volt rájuk, hiszen az újra aktivizálódó makedóniai, macedón szervezetek – főként a VMRO – kiterjedt gerillaharcot vívtak. Tevékenységüket többé-kevésbé a helyi lakosság is támogatta. Láthattuk, a VMORO-ban 1903-ig az önálló államiság, legalábbis az autonómia hívei voltak többségben. 1903 után azonban a szervezet több részre szakadt. A VMRO – mint a VMORO legerősebb utódszervezete – Ivan Mihajlov vezetésével immár a bolgár–macedón egyesülésért, de legalább a nagyfokú autonómiáért harcolt, ezért 1913 után – általában a bolgár kormány támogatását maga mögött tudva – a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került makedóniai területek "felszabadításáért" küzdött. A VMRO 1919 és 1937 között mintegy 2800 merényletet, [A makedóniai terroristák a horvát usztasákkal együtt tervelték ki és követték el az I. Sándor jugoszláv király elleni 1934-es marseilles-i merényletet.] támadást, illetve szabotázsakciót hajtott végre szerb–horvát–szlovén, majd jugoszláv hatóságok, középületek ellen. Így a bolgár határhoz közeli övezetekben gyakran hadiállapot uralkodott. [A VMRO gyakran vonta ellenorzése alá Vardar-Makedónia egyes, foként a bolgár határ menti területeit.] A macedón hazafiaknak – szerb nézőpontból tekintve terroristáknak – nyújtott bolgár támogatás miatt a két világháború között rendkívül feszült volt Belgrád és Szófia viszonya. A szerbek több esetben teljes határzárat rendeltek el.

A macedón félkatonai alakulatok, fegyveres csoportok tevékenysége mellett a szerb hatóságok ténykedése sem szolgálta a térség békéjét. Az erőszakos elszerbesítés politikája már az 1910-es évek végén megkezdődött. A szerbek a bolgárok által alapított mintegy 300 elemi-, 12 középiskolát, 3 gimnáziumot, 1 papi szemináriumot és 1 tanítóképzőt megszüntették. A négy – ohridi, szkopjei, bitoljai [Bitolja (bolg.), Monastir (ném., ang.), Manastir (tör.), Bitola (mac.)] és veleszi – bolgár püspökséget feloszlatták, a papokat és a tanítókat pedig szétkergették.

Vardar-Makedónia lakosai a nyilvánvaló jogsértések miatt nemzetközi fórumokon tiltakoztak. Az ún. Carnegie-jelentés – amely a panaszok miatti vizsgálatok eredményeit tartalmazta – egyértelműen a makedóniaiaknak adott igazat. Lloyd George angol miniszterelnök 1922-ben vetette papírra e sorokat: [Idézi Csíkhelyi Lenke: i. m. 57. p.] "Sok tekintély szerint a kisebbségek elnyomásának és az 1919-es szerződés megszegésének legtragikusabb esete az, ami 600 ezer macedónnal történt, akik most Jugoszlávia [A délszláv állam csak 1929-tol Jugoszlávia.] határai közt élnek. E közösség túlnyomó többsége bolgár eredetű és nyelvű, más szóval – ezek bolgár macedónok." Mégha az utolsó mondatban foglaltak némileg vitathatók is, [Ld. pl. a makedóniai pomákokat. A kérdéskörhöz ld. Seres Attila: Pomákok Macedóniában. Etnikus identitás vagy nemzettudat? Pro Minoritate 2000/Nyár] a legkevesebb 600 ezernyi – nem szerb – vardar-makedóniai szláv elnyomása s az ellenük elkövetett jogsértések ténye tagadhatatlan.A VMRO mellett a macedón mozgalmak közül kiemelkedett még a jobboldali Macedón Testvériség Végrehajtó Bizottsága, valamint a baloldali Ideiglenes Képviselet, amelyek egyaránt hol a nagyfokú autonómia, hol a Bulgáriával való egyesülés gondolatát tették magukévá. 1925-ben azonban megalakult a VMRO ellenszövetsége, az "egyesült" VMRO, amely Makedónia függetlenségét vagy önállóságát annak természetes földrajzi határain belül képzelte el. Ezen baloldali szervezet célul tűzte ki, hogy Makedónia autonóm politikai egység legyen egy leendő balkáni föderációban, így a Komintern által is támogatott macedonizmus egyik fő – "hazai" – szószólója lett. A két világháború között megváltozott Égei-Makedónia nemzetiségi összetétele. Az I. világháborút követően Égei-Makedóniában és Nyugat-Trákiában a görög hatóságok az erőszakos elgörögösítés politikáját folytatták, igyekezvén megszabadulni az új országrészek szláv népességétől. Ezen területek lakosságán [Ld. Pándi Lajos: i. m. 226., 320. p.] belül a görögök az I. világháború előtt még kisebbségben voltak; Égei-Makedóniát 43 százalékban, Trákiát pedig 17 százalékban lakták. Az 1920-as években azonban – elsősorban a szlávok elűzése, a kis-ázsiai menekültek idetelepítése, illetve a kölcsönös görög–török és görög–bolgár lakosságcserék következményeként 89 százalékra, illetve 62 százalékra nőtt a részarányuk. [Ld. Jelavich, Barbara: i. m. II. 226. p.] A két területen tehát töredékére csökkent a szláv népesség. A görög hatóságok elűzték az égei-makedóniai és a nyugat-trákiai szlávokat, ha azok nem vallották magukat "görög makedónnak". A helyükre, illetve melléjük kis-ázsiai görög menekülteket telepítettek. Az ott maradó szlávokat pedig megpróbálták elgörögösíteni. A görögök nem kívántak békésen együtt élni a szlávokkal, jogokat biztosítani számukra pedig még annyira sem. Az Égei-Makedóniából elüldözöttek legnagyobb része Vardar-Makedóniában telepedett le.Pirini-Makedóniában viszont az ott élő szlávok elbolgárosítási kísérlete vette kezdetét. A bolgárok addig is tagadták, hogy létezik önálló macedón nemzet, nyelv és kultúra, úgy vélték, a makedóniai szlávok történelme a bolgárokéval azonos, nyelvük pedig a bolgár egyik nyelvjárása, dialektusa. A bolgár történetírók, néprajzosok stb. azt az álláspontot képviselték, hogy a bolgárok és a makedóniai szlávok egy nemzetet alkotnak: a bolgárt. Ráadásul a macedón nemzet és a bulgáriai macedón kisebbség elismerése megkérdőjelezhette volna a Pirini-Makedónia feletti bolgár fennhatóságot.A Bulgária és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság közötti feszült viszony fő okozója továbbra is a macedónkérdés volt. A belgrádi kormány Vardar-Makedóniában az ott élők elszerbesítését, azok szerb jellegének kihangsúlyozását tartotta a fő feladatának. Ez érthetően rányomta a bélyegét a bolgár bel- és külpolitikára. A makedóniaiak – immár évtizedek óta – nagy befolyással bírtak Bulgáriában, ahol újra meg újra különböző akciókat szerveztek a Vardar-Makedóniában működő szerb hatóságok ellen. A két ország közötti kapcsolatok normalizálásához elengedhetetlennek bizonyult a macedón szervezetek kérdésének a rendezése. A két kormány 1923 márciusában aláírta a nisi szerződést, melyben megállapodtak arról, hogy a közös határ két oldalán 100 méter szélességben kiirtják a növényzetet, és megpróbálják elejét venni a fegyveres csoportok átjutásának. A szerződés aláírásával Sztambolijszki bolgár miniszterelnök a VMRO esküdt ellensége lett; hamarosan egy VMRO-csoport el is fogta, és halálra kínozta. A szervezet ellenőrizhetetlen tevékenysége az 1920-as évek derekára a bolgár politikai elit számára is kezdett kellemetlenné válni. A VMRO egyébként két részre szakadt. Az Ivan Mihajlov vezette centristák a Bulgáriával való egyesülés, míg a föderalisták egy, a leendő balkáni föderáció részét alkotó autonóm Makedónia létrehozásának hívei voltak. A hivatalos bolgár körök Mihajlovot támogatták. Ugyanakkor a két irányzat nemcsak egymás, hanem a bolgár kormány embereit is fenyegetésben tartotta. 1934 júniusában az új – Kimon Georgiev vezette – kormány erőteljesen lépett fel a VMRO-val szemben. Az új hatalom képviselői is azt tartották, hogy a makedóniai szlávok bolgárok, azonban úgy vélték, a VMRO működése nemzeti szempontból káros. Az új vezetés mind a Jugoszláviával, mind a Franciaországgal való kapcsolatokon javítani kívánt. A VMRO centristáinak a tevékenysége azonban ezt igencsak megnehezítette. A szervezet mérsékeltjeinek – és a bolgár hadseregnek – a segítségével sikerült a Mihajlov vezette VMRO-t feloszlatni, a centrista csoportokat felszámolni.Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy a történelmi előzményekre hivatkozó macedón nemzeti öntudat kialakulásának a kezdete az 1930-as évek második felére tehető, és egy "Bisztrici" álnevű vezető bolgár kommunista funkcionárius munkájához köthető. "Bisztrici" Macedón nemzet című írása a XI. századig vezeti vissza a különálló macedón nemzet és államiság létezését. [ Ld. Kapronczay Péter: A modern makedón nemzet kialakulása. (A politika mint nemzetformáló ero). 316. p. In: Fuga temporum , ELTE TFK, Budapest, 1997] Dimitar Blagoev – már idézett – 1907-es, a bolgár parlamentben tett kijelentése mellett, miszerint ő nem bolgár, hanem makedóniai szláv, meg kell említeni, hogy a – bolgárnak tartott, s a verseit bolgár nyelven író – Nikola Vapcarov költő 1938-ban illegális macedón kört szervezett. [Ld. Isztorija na makedonszkiot narod I–III. Nova Makedonija, Szkopje, 1969 ] A macedón nemzetté válás folyamatában kiemelkedő szerepet játszott a nemzetközi és a jugoszláv kommunista mozgalom. A jugoszláv kommunisták és a Komintern is igyekeztek megoldást találni a délszláv állam nemzetiségi problémáira. A jugoszláv kommunisták közötti vitákban az egyik fő kérdés az volt, hogy a délszláv állam a három "törzs" – a szerb, a horvát s a szlovén – egyesítésének színtere legyen-e, vagy az államalakulat a "jugoszláv nemzetiségre" épüljön. A macedónokat külön entitásként kezelték. Az 1923-as pártértekezleten a föderalista berendezkedés, sőt az államalkotó nemzetek önálló államhoz való joga mellett foglaltak állást. Igaz, hogy a montenegróiakat és a macedónokat nem tekintették a szerbhez, a horváthoz és a szlovénhoz hasonlóan feltétlenül különálló nemzetnek, de őket is a szerb hegemonizmus elszenvedőinek tartották. A pártértekezleten elismerték, hogy az összes "jugoszláv nemzetnek" joga van az önrendelkezésre. Mindez a Komintern álláspontjával egybecsengett. Ezen szervezet az 1920-as évektől a bolgár kommunisták álláspontjával azonosult; egy független vagy a létrehozandó balkáni – lehetőleg szocialista vagy kommunista berendezkedésű – föderációhoz csatlakozó Makedónia megalapítását képzelte el, amely Égei-, Vardar- és Pirini-Makedóniát egyaránt magába foglalja. A bolgár kommunisták szorgalmazták elsősorban ezt a megoldást, hiszen számukra is elfogadhatóbb volt Makedónia függetlensége, mint ezen "bolgár terület" további szétszakítottsága.

A délszláv kommunisták, akárcsak a görögök nem örültek a területvesztés lehetőségének. A jugoszláv párt 1926. májusi III. – bécsi – kongresszusán azonban támogatták a Komintern határozatát, s a leendő délszláv államot többnemzetiségű országként képzelték el, ahol Makedónia külön egység. Azt a javaslatot is elfogadták, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság nemzeti, nemzetiségi alapon álló munkás-paraszt köztársaságok föderációjává kell átalakítani. Az 1928-as IV. – drezdai – kongresszuson továbbra is támogatták ezt a koncepciót, s elfogadták a délszláv állam nagyfokú – esetlegesen teljes – önállóságot élvező részekre történő felosztását.

A macedón nemzeti öntudat kialakulását segítette a Komintern azon 1934-es határozata is, amelyben elismerték az önálló macedón nemzet létét.

1935-re módosult a jugoszláv kommunisták Makedóniával, a macedónokkal – és általában a nemzetiségi kérdéssel – kapcsolatos álláspontja. Ugyanis ekkoriban hirdette meg a Komintern a népfrontpolitikát. A jugoszláv kommunisták ekkortól már kedvezőbben vélekedtek az államról, hiszen már természetes képződménynek tartották. A fő célok egyike immár az egyenjogú nemzetiségek föderációja lett. 1940-ben a zágrábi értekezleten a párttagok elfogadták a föderáción belüli önrendelkezés elvét Boszniában, Hercegovinában, Montenegróban, az albánok lakta területeken és Makedóniában. A Jugoszláv Kommunisták Pártja ezek után ebben a szellemben politizált, s már semmiféleképpen sem támogatta Jugoszlávia esetleges felosztását vagy területvesztését.

Makedónia 1941 és 1948 között

A II. világháború eseményei Makedónia területének hovatartozását is döntően befolyásolták. Bulgária 1941 márciusában csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, s engedélyezte területén a német csapatok átvonulását. Ezért és a Görögország elleni együttműködésért cserébe Bulgária ígéretet kapott arra, hogy a Marica és a Sztrumica folyók között kijáratot kap az Égei-tengerhez, tehát visszakapja Trákia nyugati részét. Ráadásul a március 27-ei jugoszláv puccs után [Ezt megelozoen a németek a jugoszlávoknak – az együttmuködés fejében – megígérték, hogy megszállhatják a Vardar torkolatvidékét és Szalonikit. ] a németek elismerték a bolgárok jogát Makedónia legnagyobb részére is.

Bulgária – Jugoszlávia legyőzése után – 1941 áprilisában meg is kapta Vardar-Makedónia kétharmadát, [Északnyugat-Makedóniát az olaszok által elfoglalt Albániához csatolták. Ld. Jelavich, Barbara: i. m. II. 227. p. ] valamint – ettől északkeletre – egy kisebb, határ menti szerb területet is. [Nagyszámú bolgárral. ] Mivel a makedóniai szlávokat a bolgárok hagyományosan bolgároknak tartották, Vardar-Makedóniát területi különállás biztosítása nélkül integrálták Bulgáriába. A macedónok többsége is "nemzeti egyesülésként" értékelte a Bulgáriához történő csatolást, hiszen a szerbek irányította jugoszláv közigazgatást gyűlölték, s a bolgárokat mégiscsak a legközelebbi rokonaiknak tartották. A macedónok csak a bolgár kormányzatban való csalódás után fordultak az ellenállás felé. A bolgárok – hasonlóan a szerbekhez – lényegében hódítóként léptek fel a vardar-makedóniakkal szemben. A bolgár kormányzat a Bulgáriából jött személyekre és a bolgár intézményekre próbált támaszkodni. A bolgárok mintegy 800 iskolát, valamint nemzeti színházat, egyetemet és könyvtárakat alapítottak, továbbá a helyi ortodox egyház igazgatását a bolgár Szent Szinódus felügyelete alá vonták. Fő céljuk a kulturális homogenizálással a makedóniai szlávok "visszabolgárosítása" volt. Igaz, hogy a bolgár hatalom emberei nem kegyetlenkedtek, nem alkalmaztak olyan erőszakot, mint például a Jugoszlávia más részeit megszálló németek vagy olaszok. A makedóniai lakosság mégis egyre inkább megszállóként tekintett a bolgárokra.

A JKP Metodi Satorov által vezetett makedóniai szervezete először a bolgár kommunista párthoz csatlakozott. A JKP-hez hű makedóniai kommunisták első, 1941-es lázadása kudarcot vallott. 1943-tól azonban megerősödtek a partizánok. A bolgár megszállás kapcsán a bolgár és a jugoszláv kommunisták ismét válaszút elé kerültek. Előbbiek a makedóniai szlávokat bolgároknak tartva és az új államhatárokat figyelembe véve úgy gondolták, kiterjeszthetik tevékenységüket a makedóniai területekre is, így elfogadták Satorovék csatlakozását. A bolgár-macedón nemzeti azonosságot tényként kezelő és amúgy sem igazán erős bolgár kommunisták azonban nem lehettek az egyre erősödő makedóniai elégedetlenség szószólói. Egy partizánháború élére sem állhattak, hiszen ez egyértelműen hazaárulónak bélyegezte volna meg őket. 1944-től – a jugoszláv kommunisták előretörését látva – ugyan újra Makedónia függetlenségét támogatták, de ekkor már késő volt. Ugyanakkor a németek támogatta VMRO az "Autonóm Makedónia" jelszavával fémjelezhető tevékenysége sem élvezett nagy támogatottságot. A jugoszláv kommunisták így kedvező helyzetbe kerültek, s egyre több makedóniait nyertek meg annak az elképzelésüknek, miszerint az autonóm Makedóniát Jugoszlávián belül kell létrehozni. 1943-ban pedig a jugoszláv kommunisták – immár sikeresen – megszervezték a partizán-ellenállást.

Görögországot – az 1941-es német–olasz–bolgár támadás sikere nyomán – megszállták és felosztották. Nyugat-Trákia és Égei-Makedónia keleti része 1941 májusában Bulgáriáé lett. A bolgárok tehát stratégiailag fontos, korábban Bulgáriához tartozó, de a népességet tekintve már döntően nem szlávok lakta területet kaptak meg. [Ld. Pándi Lajos: i. m. 320., 488. p. ] A bolgár kormányzat ezt úgy próbálta meg orvosolni, hogy a görög közintézményeket és iskolákat bezáratta, s helyette bolgárokat alapított. Akik nem kívánták alávetni magukat az elbolgárosítási kísérletnek, azokat a hatóságok elűzték. 1944-ig a görögök szerint 200 ezer honfitársukat üldözték el, míg a bolgárok szerint "csupán" mintegy 70 ezret. [Ld. Kincses Ágnes: Statisztikai háború: A macedón saláta elkészítésének hagyományos receptjei. Kisebbségkutatás , 1999/1. ] A bolgárok politikája a megszállt területek görög lakosságának 1941. szeptemberi felkeléséhez vezetett, amelynek leverése 15 ezer görög életébe került. [Ld. Jelavich, Barbara: i. m. II. 226. p.]

A bolgár hatóságok 1941 és 1944 között mintegy 122 ezer bolgárt telepítettek be az elfoglalt makedóniai és trákiai területekre. Ettől nem változott meg érdemben e vidékek nemzetiségi összetétele, de a macedónok egy részének és a görögöknek az ellenszenve nőtt a bolgárokkal szemben.

A bolgárok II. világháborús kudarca végül ismét a szerbeket és a görögöket hozta előnyös helyzetbe. A szerbek immár a macedónok jelentős részének a támogatását is élvezték. Görögország a görök–bolgár határ módosítása mellett a görög–jugoszláv – és a görög–albán – határ korrekcióját is el akarta érni. A jugoszláviai – vardar-makedóniai – igényükre a macedónok szolgáltatták az ürügyet, a már jól ismert érvek alapján. Ez azonban nehézségekbe ütközött a jugoszláv partizánmozgalom sikerei és tekintélye miatt.

A partizánmozgalom kezdettől a kommunisták irányítása alatt állt, Tito [Tito, Josip Broz (1892–1980), 1937-tol a JKP fotitkára. ] és vezető társai viszont mindegyik pártot, valamint nemzetet, nemzetiséget az agresszorok elleni küzdelemre szólították fel. A népfront-eszme jegyében a partizánok a délszláv hazafias erők egységét kívánták megvalósítani. [Ld. Jelavich, Barbara: i. m. II. 231–241. p. ] 1942. november 27-én a partizánok vezetői Bihacon megalapították központi szervezetüket – partizánparlamentjüket –, Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Antifasiszta Tanácsát, az AVNOJ-t. A szervezetben Jugoszlávia térségeinek különböző politikai hovatartozású képviselői kaptak helyet, a vezető szerep azonban a kommunistáké lett. Az AVNOJ népfrontos programjában benne foglaltatott, hogy a háború után az államot föderatív alapon kell megszervezni. 1943. november 29-én Jajcéban az AVNOJ II. konferenciáján megalakult Jugoszlávia új kormánya. A föderatív berendezkedés tervét újra jóváhagyták azzal, hogy Makedónia a leendő Jugoszlávia tagköztársaságainak egyike lesz.

Az AVNOJ politikáját a bolgárokkal egyre inkább szembekerülő macedónok ezentúl tömegesen támogatták. 1943-ban a jugoszláv partizánok tehát – az 1941-es sikertelen próbálkozás után – ismét megkíséreltek Makedóniában ellenállási mozgalmat szervezni. A jugoszlávok felvették a kapcsolatot a macedónok mellett a görög és az albán partizánokkal is. A Bolgár Kommunista Párt lépéshátrányba került, s elvesztette a tényleges befolyását Makedóniában.

1944. augusztus 2-án a macedón partizánvezetés a Prohor Pchinjski kolostorban kikiáltotta a Macedón Köztársaságot, "nyelvi határai" között. Ezzel lényegében Nagy-Makedónia létrehozását, illetve annak szándékát nyilvánították ki. A bolgár hadsereg 1944-es őszi kivonása után a terület a jugoszláv csapatok ellenőrzése alá került.

Megjegyzendő, hogy a macedónok nemzeti öntudatának kialakulása, illetve létezése a külső szemlélők, a kevésbé elfogult kortársak némelyikének is feltűnt. A vardar-makedóniai partizánok katonai parancsnoksága mellé beosztott brit összekötő tiszt, MacDonald kapitány 1944 őszén, nem sokkal az ottani harcok befejezése előtt – többek között – a következőket jelentette Londonnak: [Idézi Troebst, Stefan: i. m. 43., 48. p.] "A macedóniai partizánmozgalom elsősorban nacionalista, és csak másodlagosan kommunista. Propagandájukban végig a macedón nemzeti függetlenségen van a hangsúly." Tény, hogy a macedónok nagy részének azért lett vonzó a kommunista- és a partizánmozgalom, mert ezektől várta a macedón nemzeti érdekek valós képviseletét. "Mivel a XII. század óta nem voltak függetlenek, e cél szemmel láthatóan gyorsan közelgő megvalósulása egész Macedónia területén a politikai nézetek minden árnyalatát a partizánmozgalom mögött egyesítette." Nem az a lényeg, hogy a brit tiszt elhitte-e vagy sem, hogy a macedónoknak mintegy 800–900 éve volt saját államuk. Az viszont figyelemre méltó, hogy a macedónok tömegei a partizánmozgalomban vélték megtalálni egységes és – legalábbis Jugoszlávián belül – független államuk kivívóját. "... Minden arányérzéküket elveszítették, így az inga másfajta irányba leng ki. Terveik nevetségesen nagyszabásúak. Vezetőik komolyan azt gondolják, hogy Görögország és Bulgária területeket fog átengedni az új Macedónia javára" – folytatta MacDonald. Látható, a macedónok Makedónia egyesítésének lehetőségét reálisnak tartották. "Mivel évszázadok óta különféle balkáni hatalmak terjeszkedésének célpontjai, nagyon is tudatában vannak annak, hogy függetlenségüket önmaguktól nem tudják megtartani, ezért kénytelenek lesznek az erős Jugoszláviára támaszkodni." A macedónok tehát megvalósíthatónak tartottak egy Jugoszlávián belüli macedón állam létrehozását.

A bolgárok azonban még a szovjet hadsereg Bulgáriában való megjelenése után sem mondtak le makedóniai – és trákiai – befolyásukról. Az új bolgár hatalom, a Hazafias Front kormánya átállt a szovjetek oldalára, tehát a bolgár hadsereg – elvileg – a partizánok szövetségese lett. A hadseregre ugyan szükség volt a további harcokban, ezért kivonták a vitatott hovatartozású területekről, de az új bolgár kormányzat is kereste a megoldást Makedónia ügyében. A bolgárok immár az autonóm macedón állam mellett foglaltak állást. Az AVNOJ jajcei határozatai ellen a Hazafias Front a következő nyilatkozatban tiltakozott: [Ld. Jelavich, Barbara: i. m. II. 281. p.] "Macedónia a viszály almája... Itt ringott a bolgár újjászületés bölcsője... Hogy Macedóniában tartós legyen a megbékélés, a Hazafias Front kiadja a jelszót: "Macedónia a macedónoké."...Az egyetlen valódi megoldás a szabad, egységes és független Macedónia..." Az egységes és független Makedónia megalapítása mellett azonban egy balkáni föderáció létrehozása is újra felmerült. 1944 novemberében Tito azt javasolta Bulgáriának, hogy az legyen a hetedik jugoszláv tagköztársaság, s mondjon le Pirini-Makedóniáról. Bulgária ezt nem fogadta el, de indítványozta a két ország egyenrangú föderációját. 1945 májusában a győztes Jugoszlávia diplomáciai kapcsolatot létesített a vesztes Bulgáriával, októberben pedig Tito kiállt az egységes Makedónia mellett. Az új bolgár vezetés a jugoszláv kommunistákkal való "elvtársi, baráti" viszonyra alapozva hajlott a macedón kérdés föderációs alapon történő rendezésére. A bolgár vezetés moszkovita [A moszkoviták vezéralakja Georgi Dimitrov volt.] és "hazai" szárnya a föderációs tervek tekintetében hasonló álláspontot képviselt. A Bolgár Kommunista Párt 1946. augusztus 10-ei határozata szerint a macedón nemzet bázisa "Jugoszláv-Macedónia", s Jugoszlávián belül kell létrehozni Nagy-Makedóniát, amihez át kell engedni a pirini-makedóniai területeket. Augusztus 17-én Tito és Dimitrov jóváhagyta Nagy-Makedónia tervét. A bolgárok beleegyeztek abba, hogy a vardar- és a pirini-makedóniai macedónok között szoros kulturális együttműködés alakuljon ki. Ezek után agitátorok járták Pirini-Makedóniát a lakosságot meggyőzendő, hogy a népszámláláson vallják magukat macedónnak. Az eredmény nem maradt el. 1946-ban 169 544 fő, Pirini-Makedónia lakosságának mintegy 70 százaléka vallotta magát macedónnak. [Ld. Csíkhelyi Lenke: i. m. 58. p.] Tito és Dimitrov 1947. július 27-e és augusztus 3-a közötti bledi találkozóján a balkáni föderáció kérdéseit megvitatva jugoszláv–bolgár egyezményt írt alá. Megállapodtak abban, hogy Jugoszlávia Pirini-Makedóniában aktív kulturális propagandát fejthet ki. A jugoszlávok ennek szellemében – többek között – 93 tanárt, valamint népművelőket küldtek a térségbe, hogy segítsenek a macedón irodalmi nyelv és a macedón történelem tanításában. A pirini-makedóniai iskolákban bevezették a macedón nyelv oktatását. (Holott a nyelv leíró nyelvtana csak három év múlva született meg!) Az írástudatlanoknak tanfolyamokat indítottak. 1947-ben Gorna Dzsumajában megnyitották a Macedón Nemzeti Színházat, ahol macedón – vagy annak tartott bolgár – darabokat adtak elő. 1948 januárjától a macedón nyelv mellett már a macedón történelmet szintén oktatták a pirini-makedóniai iskolákban – a felnőtteknek is. Létrehozták a Macedón Könyv nevű kiadót, amely néhány hónap alatt mintegy 80 ezer könyvet, brosúrát, sőt újságot jelentetett meg. Ráadásul a jugoszláviai macedón tagköztársaság kormánya 149 pirini-makedóniai diáknak ösztöndíjat biztosított, valamint 135 tanár részére továbbképző tanfolyamot indított. A bolgárokat azonban nyugtalanította a pirini-makedóniai jugoszláv propaganda. Ugyanakkor 1947. november 27-én a leendő – balkáni vagy kelet-közép- és délkelet-európai – föderáció tengelyeként a két fél aláírta a jugoszláv–bolgár barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Az egyezményben foglaltak szerint a minimális cél a vámunió létrehozása, a föderációról később döntenek, Pirini-Makedónia viszont kulturális autonómiát kap.Georgi Dimitrov 1948. január 18-i bukaresti sajtótájékoztatója azonban kiváltotta a szovjetek nemtetszését. A bolgár pártvezető ugyanis a Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Albánia, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország – és esetlegesen Görögország – alkotta föderáció perspektíváját vázolta fel. A főként Jugoszlávia által szorgalmazott föderáció terve végül a szovjet–jugoszláv konfliktus kirobbanásához vezetett 1948 márciusában.A jugoszláv–bolgár viszony megromlása Vardar-Makedónia és Pirini-Makedónia eltérő fejlődését eredményezte.

A macedón nemzetté válás folyamatának befejeződése

A titói Jugoszlávia föderatív struktúrája a macedónok számára hozta a legkedvezőbb változást, akiket különálló nemzetnek ismertek el. A jugoszláv vezetésnek ugyan nem sikerült a macedónok által lakott területeket egyesíteni, de a Jugoszláviához visszakerült Vardar-Makedóniában 1944–1945 folyamán kialakították a macedón tagköztársaságot, sőt már 1944-ben létrehozták a párt- és az állami intézményeket. A titói vezetés mindent elkövetett azért, hogy Makedónia 1878 óta tartó sajátos fejlődésére és a lakosság regionális öntudatára alapozva végérvényesen kialakítsák a makedóniai szlávok – a bolgártól és a szerbtől egyaránt különböző – nemzeti öntudatát. A jugoszláv vezetés végleg szakított a hagyományos szerb felfogással, amely szerint a macedónok "déli szerbek".

Az addigi példák egyértelműen alátámasztották, hogy egy nemzet nem létezhet irodalmi nyelv nélkül. 1944 augusztusában az új macedón vezetés kinyilvánította, hogy a macedónt tekinti az augusztus 2-án kikiáltott köztársaság nyelvének. A macedón irodalmi nyelv alapjává egy belgrádi akadémiai bizottság a délnyugat-macedóniai Bitola környéki nyelvjárást tette, amely a szerb és a bolgár nyelvtől még viszonylag a legtávolabb állt. 1945-ben megalkották a külön macedón ábécét és helyesírási szabályzatot, s 1946-ban megjelentették az első ábécéskönyvet. Ebben az évben a szkopjei egyetemen megalapították a macedón tanszéket, amelynek munkatársai 1950-re megalkották a macedón nyelv leíró nyelvtanát, s elfogadták az új helyesírást. Az irodalmi nyelv szókincsét megpróbálták minél jobban eltávolítani a bolgárétól; az egységessé tett szókincset úgy alakították ki, hogy abban minél kevesebb idegen szó legyen. Igaz, hogy jobban ügyeltek a bolgár és az orosz, mint a szerb szavak törlésére. A bolgár vezetés tiltakozott is mindezek miatt, a macedón nyelvet mesterségesen kreáltnak, a bolgár nyelv elszerbesített változatának nyilvánította.

Szükség volt azonban saját nemzeti történelemre is. A macedónok történetét azonban rendkívül nehezen, sőt mesterségesen lehetett csak elválasztani a bolgárokétól. A rövidebb tanulmányok és az iskolai, egyetemi tankönyvek után 1969-ben jelent meg az első nagyobb tudományos összefoglalásnak szánt történeti munka, [Isztorija na makedonszkiot narod I–III. Nova Makedonija, Szkopje, 1969] amelyben a szerzők a makedóniai szlávok fejlődését egységes koncepcióban tárgyalják, s minden korszakon át a macedónok nemzeti különállásának szempontjából számolnak be az eseményekről. A macedón történészek Makedónia természetes határain belül mutatják be a területnek és lakosságának a fejlődését – egészen az őskortól. Abból kiindulva, hogy a macedón nemzet sok száz éve létezik, a territoriális szempontokat betartva például a bolgár állam megalakulását külföldi eseményként értékelik. A macedónok megpróbálták saját nemzeti irodalmuk létezését is bizonyítani, így megkísérelték a bolgár és a macedón írók, költők elkülönítését.

A jugoszláv és a macedón vezetés a saját nemzeti egyház megalapítását is szükségesnek tartotta. Első lépésként 1958-ban visszaállították az ohridi érsekséget, amelyet 1967-ben – a belgrádi ortodox hierarchia tiltakozása dacára – autokefál státussal ruháztak fel. A macedón egyház magát az ohridi érsekség jogutódjának tekinti, s történetét a macedón nemzeti múlt egy fejezetének tartja.

A jugoszláv vezetés elérte célját. A macedónokra az 1940-es évekig jellemző regionális öntudatot és bolgárbarát érzelmeket sikerült a macedónok és a bolgárok közötti különbséget kidomborító saját nemzeti tudattal helyettesíteni. A macedónok saját irodalmi nyelv, hivatalos történelem és nemzeti egyház birtokában már egyértelműen önálló nemzetként határozták meg magukat.

Az egymással konkuráló nacionalizmusok közül tehát a szerbeké, illetve a jugoszlávoké győzedelmeskedett, akik belátva, hogy a makedóniai szlávok nem teszik magukévá a "dél-szerb" öntudatot, segítettek a macedón nemzeti öntudat kialakításában. Ez a többé-kevésbé mesterségesen konstruált nemzeti tradíciók segítségével volt lehetséges, amelyek a kétségtelenül meglévő néprajzi jellegzetességekre, a helyi nyelvjárásokra és a regionális öntudatra épültek. A soknemzetiségű Jugoszlávia kormányzata, illetve az etnikumok, nemzetiségek felett álló kommunista párt által ösztönzött nemzetté formálódás tehát ezen előfeltételek nélkül akár sikertelen is lehetett volna. Mindenesetre Vardar-Makedóniában az 1970-es években megszilárdultak a nemzeti intézmények, Jugoszlávia viszonylagos belső stabilitásának és nemzetközi tekintélyének is köszönhetően. A jugoszláv tagköztársaság "köntösében" történt nemzetállam-alapítás lényegében legalább két évtizeddel megelőzte a macedón nemzet kialakulásának befejeződését, s annak szükséges feltételének bizonyult. Az 1990-es évek történései pedig valóban perdöntő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a macedón nemzet – és nemzeti öntudat – kialakulása legkésőbb az 1980-as évekre befejeződött.

A terjedelmi korlátok miatt nem sikerült összefoglalni a pirini macedónok történetét 1948-tól, valamint az égei-makedóniai szlávok történetét az 1940-es évektől az 1980-as évekig, mint ahogyan elmaradt annak a bemutatása is, hogy a macedón nemzeti öntudat kialakulásában milyen szerepet játszottak az emigráns és a Nyugaton munkát vállaló macedónok. Ezen kérdéskörök egy következő dolgozatban mindenképpen kifejtendők.

Válogatott bibliográfia

A. Sajti Enikő (szerk.): Jugoszlávia 1918–1941. Társadalomtudományi Kör, Szeged, 1989

Berki Feríz: Orthodox egyház a Balkánon. Juss, 1992/1–2.

Bozhinov, Voin–Panayotov, L. (editors): Macedonia-Documents and Material. Bulgarian Academy of Sciences, Sofia, 1978

Csíkhelyi Lenke: A kommunista Balkán-föderáció eszméje és a macedón kérdés. Juss, 1992/1–2.

Csíkhelyi Lenke: Nemzeti és regionális tudat a bolgár és a macedón államfejlődésben. Pro Minoritate, 2000/Nyár

Georgieva, Valentina–Konechni, Sasha: Historical Dictionary of the Republic of Macedonia. The Scarecrow Press, Inc. Lauham, Md., & London, 1998.

Jelavich, Barbara: A Balkán története I–II. Osiris Kiadó–2000, Budapest, 1996.

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia – A délszláv állam története. Aula, Budapest, 1999.

Kapronczay Péter: A modern makedón nemzet kialakulása (a politika mint nemzetformáló erő). In: Fuga temporum, ELTE TFK, Budapest 1997.

Kincses Ágnes: Statisztikai háború: A macedón saláta elkészítésének hagyományos receptjei. Kisebbségkutatás, 1999/1.

Kocsis Károly: Jugoszlávia – Egy felrobbant etnikai mozaik esete – Az etnikai konfliktusok történeti-földrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1993.

Lange-Akhund, Nadine: The Macedonian Question, 1893–1908. East Europen Monographs, Boulder, New York, 1998.

Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.

Palotás Emil: A nemzetállamiság alternatívái a Balkánon a 19. század végén – a 20. század elején. História – MTA TTI, Budapest, 1999.

Pavlovski, Jovan–Pavlovski, Mishel: Macedonia yesterday and today. MI–AN, Skopje, 1996.

Pándi Lajos: Köztes-Európa 1756–1997 (Kronológia). Teleki László Alapítvány, Budapest, 1999.

Pándi Lajos (szerk.): Köztes-Európa 1763–1993 (Térképgyűjtemény). Osiris Kiadó, Budapest, 1997.

Perényi József–Arató Endre: Jugoszlávia története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985.

Perry, Duncan M.: The politics of terror – The Macedonian Liberation Movements 1893–1903. Duke University Press, Durham and London, 1988.

Poulton, Hugh: Who are the Macedonians. Hurst & Company, London, 1995.

Pribichevich, Stoyan: Macedonia – Its People and History. The Pennsylvania State University Press. University Park and London, 1982.

Rehák László: Nemzet, nemzetiség, kisebbség Jugoszláviában. Gondolat, Budapest, 1988.

Seres Attila: Pomákok Macedóniában. Etnikus identitás vagy nemzettudat? Pro Minoritate, 2000/Nyár

Troebst, Stefan: Nacionalizmus, államalapítás, nemzetépítés. A macedónkérdés 1944–1992 között. Regio, 1992/4.

Vissza