A nemzeti kisebbségek teológiája

A Theology of National Minorities, Edited by Joseph Pungur. Angelus & Emmaus Publishers, 2000. 1– 218. p.

A keresztény teológia egészen a legutóbbi időkig nem szentelt kellő figyelmet a nemzeti kisebbségeknek és azok problémáinak. Ennek oka lehetett a téma "kényes" jellege, illetve közeli kapcsolata a nacionalizmus sokat vitatott fogalmával. Pedig a nacionalizmusnak nem csak az a támadó-agresszív típusa (=akció) létezik, amit például a náci ideológia képviselt. Sokkal "elterjedtebb" ennél az a "defenzív nacionalista viselkedés" (=reakció), amelyet az etnikai kisebbségek saját kulturális, vallási értékeik védelme érdekében kénytelenek kifejteni a sokszor még létüket is veszélyeztető többségi nemzetekkel szemben. A kötetben szereplő tanulmányok (melyek szerzői: Gregory Baum, római katolikus teológiaprofesszor, Montreal, Kanada; Boross Géza, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora, Budapest; Császár-Pungur Judit, református középiskolai hittantanár; Csete Szemesi István, református püspök, Jugoszlávia; Erdélyi Géza, református püspök, Szlovákia; Gulácsy Lajos, református püspök, Kárpátalja; Hegedűs Loránt, református püspök, Magyarország; Horkay László, református püspök, Kárpátalja; Robert J. Pátkai, evangélikus püspök, Nagy-Britannia; Joseph Pungur, református lelkész, teológiaprofesszor, Calgary, Kanada; Somogyi Botond, református lelkész, Románia; Tóth Lajos, református lelkész, Magyarország; Tőkés István, teológiaprofesszor, Kolozsvár, Románia; Tőkés László, Királyhágómelléki református püspök, Románia; Vadkerty Katalin, történész, Szlovákia) a keresztény teológia szempontjából vizsgálják meg a nemzeti kisebbségek problémáit.

A Szentírás és a kisebbségek

A Biblia számos helyen foglalkozik az emberi társadalom eredetével és felépítésével. A teremtéstörténet Ádám és Éva leszármazottaiként írja le a különböző társadalmak tagjait, akik így mint egyenlő és egyenjogú testvérek élnek egymás mellett. A testvéri kapcsolat ellenére kialakult különbségek okára a bábeli nyelvzavar története próbál magyarázatot adni, amely az emberi nagyravágyás (égig érő torony építése) és a mások felett való uralkodni akarás isteni büntetéseként írja a különböző nyelvek létrejöttét, aminek következtében megszűnt az "egyetértés", vagyis az emberi csoportok közötti akadálytalan kommunikáció paradicsomi idillje. Ennek a kialakult etnikai és kulturális sokszínűségnek és változatosságnak az áldásai helyett (például az egymást gazdagító kultúrák békés szimbiózisa) az emberiség történelme inkább a kulturális diverzitás átkairól szól, vagyis a népek közötti rivalizálásról, gyűlöletről és az ezek miatt állandósuló háborúskodásokról. Ennek okát a történészek és a politikusok a "természetes" kiválasztódás és az "élettér" elméletekkel magyarázzák, amelyek szerint az erősebb emberi csoport legyőzi a gyengébbet, és elfoglalja annak földrajzi és kulturális életterét annak érdekében, hogy az erősebb és életképesebb csoport tagjai egyre nagyobb területen (és később majd az egész Földön) elterjedhessenek. A teológusok a probléma eredetét az "áteredő bűnben" látják. Az első emberpár ugyanis uralkodni akart a világ felett, az isteni tiltás ellenére minden jó és minden rossz tudója és ismerője akart lenni. Ennek a következménye lett az emberek közötti alá- és fölérendeltség kialakulása, mely szerint míg az egyik ember élet és halál ura lett (nagybetűs "ISTEN" helyett földi, kisbetűs "istenek" születtek), addig a másik ember egy neki kiszolgáltatott, alávetett másodrangú emberré süllyedt. A másik ember feletti ilyen uralom megszerzése, illetve ennek vágya lett a végső mozgatórugója az egyének, a családok, a közösségek és az etnikumok tetteinek és egymással szembeni viselkedésének. Az emberiség nyelvi és területi homogenitásának megszűnése (vagyis egy kulturális és földrajzi "szétszóratás", "diaszpóra") okozta a nacionalizmus kialakulását, amely a 20. század véres háborúiban, a katonai és politikai elnyomásban érte el több évszázados lappangó fejlődésének tetőpontját.

Az Ószövetség az emberek közötti tartós egyenlőtlenségek és konfliktusok megelőzése érdekében két kivételes "évet" említ:

- az első az ún. "szombat év" volt. Ez minden hetedik évet jelentette, amikor is a hitelezők elengedték adósaik tartozásait. (MTörv. 15.)

- a másik az ún. "jubileumi év" volt, amely minden hétszer hetedik (tehát nagyjából minden ötvenedik) évet jelentette. Ekkor mindenki visszakapta az időközben elveszített földjét. (Lev. 25.)

A történelem azonban sajnos ebben a tekintetben nem Mózes törvényeit követte, hanem a "Corpus Iuris Romani"-t, és ennek következtében nemcsak hogy állandósultak, hanem folyamatosan nőttek az egyének és a csoportok közötti különbségek, és így végérvényesen megszűnt az emberek közötti "status quo ante" (eredeti állapot, vagyis az egyenlőség). A legjobb példa erre az első világháborút lezáró Párizs-környéki békék által létrehozott új európai "status quo", aminek egyenes következménye volt a bosszúéhes náci nacionalizmus kifejlődése, illetve ennek "folyománya", a második világháború kitörése. A mózesi törvény helyett a barbár "Vae victis" uralkodott: a győztesek földi istenekként döntöttek a legyőzöttek életéről vagy haláláról.

Azonban a Szentírás azt is leírja, hogy egyetlen elnyomás sem tarthat örökké. Ezt bizonyítja az Ószövetségben leírt "Exodus" vagyis a zsidó ("választott") nép "kivonulása" Kr. e. 1300 körül Egyiptomból, ahova még Jákob idején menekültek a Kánaánt sújtó éhínség elől, és ahol mint az Újbirodalom fáraóinak rabszolgái éltek mintegy háromszáz éven keresztül. Innen II. Ramszesz uralkodása alatt Mózes vezette ki a zsidókat. (Ez a történet lett a 20. század utolsó évtizedeiben kialakuló "szabadulás-teológiák" központi gondolatává. Ezek a teológiák a "Szabadító Istent" hirdetik, aki előbb vagy utóbb, de mindenképpen kiszabadítja rabságukból az elnyomottakat.)

A választott nép azonban az Egyiptomból való szabadulás után is többször megtapasztalta a szolgaság keserű sorsát. Kr. e. 932-ben Izrael két részre szakadt: északon Izraelre, délen Júdára. Kr. e. 772-ben az asszírok, Kr. e. 586-ban pedig a babiloniaiak foglalták el Júdát, akik a zsidó lakosságot birodalmuk perifériájáról annak belső területeire "deportálták" annak érdekében, hogy megelőzzék az újonnan elfoglalt terület elszakadását. A zsidók ezeken a területeken egy elfogadó, toleráns környezetbe kerültek, ahol vallásukat szabadon gyakorolhatták, és kultúrájukat sem fenyegette semmilyen külső veszély. Ez a fogság sem tartott azonban örökké, ugyanis a perzsák megdöntötték az Új-Babiloni birodalmat, és visszaadták a zsidók szabadságát, akik Kr.e. 458-ban hazatértek Jeruzsálembe. Kr. e. 333-ban aztán Nagy Sándor Iszosznál legyőzte a perzsákat, és leigázta a zsidókat is. Ezt követően a szeleukidák és a görögök is meghódították a Szentföldet. A görög gyarmatosítás azonban az addigi legnagyobb veszélyt jelentette a zsidókra, mivel a hellenizáció a kultúrát, a vallást és a nyelvet is áthatotta. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban született meg Eszter könyve és Dániel könyve, hiszen mindkettő a vallás és a nyelv megtartásának fontosságára, illetve ezek elvesztésének végzetes következményeire figyelmeztet. Száz év makkabeus uralmat a római hódítás követte Kr. e. 63-ban. A zsidók többször is fellázadtak a császári uralom ellen, de mindannyiszor sikertelenül. Kr. u. 70-ben elesett Jeruzsálem, Kr. u. 130-ban pedig a Bar Kochba-vezette felkelés bukott el. Jeruzsálem nevét "Aelia Capitolina"-ra változtatták, Júda földjének új neve Palesztina lett, és elkezdődött a zsidók szétszóratása, a diaszpóra-lét kialakulása. A választott nép messiás-várása tehát eredménytelen maradt, ők ugyanis egy földi királyt vártak, aki Mózes, Dávid és Júdás Makkabeus után végre végleg kiszabadítja őket rabságukból, és evilági édent teremt számukra. Jézusban is csalódniuk kellett, mivel Ő szellemi Messiás volt, az Ő országa "nem evilágból való" volt. Jézus belső, lelki szabadulást hozott, nem pedig külsőt, fizikait, mint ahogy azt Tőle (is) a zsidók várták. Jézus bűnbánatra szólított fel, betegeket gyógyított, de Izrael népe nem akarta Őt követni. Végül a kereszten önmagát áldozta fel a világ bűneiért, de a zsidók ezt sem értették, mert ők egy Jeruzsálembe diadalmenetben bevonuló királyt vártak. Jézus azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy nem külsőségek, a fizikai környezet a fontos, hanem a belső, lelki szabadság megtartása. Erre kell ügyelniük a mai kor kisebbségben lévő és sokszor elnyomott népeinek is, akik vallásuk, nyelvük és kultúrájuk megtartásával tudnak ellenállni a külső fenyegetéseknek és erőszaknak.

A Szentírásban a "kisebbség", a "gyengeség" fogalmak mindig a kiválasztottsággal, a küldetéstudattal és a belső szellemi értékek hordozásával kapcsolódnak össze. Ezt láthattuk a "választott nép" történetét vizsgálva is, és ennélfogva minden kisebbségnek fontos szerep jut a többség életében, hiszen minden emberi csoport valami új értéket ad hozzá a többség kultúrájához. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a kisebbség saját kultúrája fennmaradjon, vagyis a többség ne akarja azt, mint valami "idegen testet" elpusztítani, vagy magából kivetni, illetve hogy a kisebbség is hűen őrizze és ápolja saját kultúráját. Jézus mustármaghoz hasonlította tanítványait: amilyen apró a mustárfa magja, olyan kevesen voltak Jézus követői is, de ha megőrzik hitüket, és hűek maradnak Istenhez, akkor megtéríthetik az egész világot, mint ahogy a mustárfa is minden más fa fölé nő. Ezt figyelhettük meg a zsidók babiloni fogságának esetében is: vallási hűségük mentette meg őket kultúrájuk elvesztésétől, egy idegen környezetbe való beolvadásuktól, sőt, küldetéstudatuk révén ők, a kisebbség terjesztették vallásukat ahelyett, hogy átvették volna a többség kultúráját. Az idegen környezethez, a kisebbségi léthez való békés alkalmazkodásuk tehát pozitív eredménnyel járt. Saját földjükön azonban fegyveresen harcoltak az idegen elnyomók ellen, mivel itt nem mint "vendégek" éltek, hanem mint őshonos nép. A bibliai időkben ugyanis még nem léteztek a mai értelemben vett "kisebbségek", mert a nemzetállamok sem jöttek még létre. A Közel-Kelet népei (így a zsidók is) Krisztus korában ugyan "hivatalosan" mint a Római Birodalom alattvalói éltek a provinciákon, azonban autonómiájuk szinte teljes volt. A helytartók beleegyezésére csak a halálos ítéletek végrehajtásához volt szükség (így Jézus keresztre feszítéséhez is).

Ami mégis aktuálissá teszi az Újszövetség tanítását, az a "libertas christianum", vagyis a "krisztusi szabadság" szellemisége, amely sokat segíthet a kisebbségeknek problémáik megoldásában. Ez azt jelenti, hogy Jézus tanításának fényében meg lehet és meg is kell határozni a mai nemzetállamok kötelességeit és feladatait a területükön élő kisebbségekkel szemben. Az Újszövetséget vizsgálva a következő megállapításokat tehetjük:

a "nemzeti kisebbség" mint politikai fogalom teljesen ellentétes a Szentírás szellemével. Az egyes népek közötti lélekszámbeli különbségek természetesek, ugyanakkor egyik etnikum (a "nagyobb") uralma a másik (a "kisebb") felett, illetve kisebb lélekszámú nemzetiség kiszolgáltatottsága, alárendelt pozíciója a nagyobb lélekszámúnak elfogadhatatlan. A számszerű, fizikai fölény tehát soha nem jelenthet szellemi, erkölcsi, kulturális vagy értékbeli fölényt. Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett minden embert ("Dei imago"), ezért az emberiség minden tagja egyenlő, egyenrangú, és minden emberben egy Krisztus-arc van elrejtve. Jézus testének tagjait alkotják az emberek, akiket ennélfogva az egyenlőség és a krisztusi szeretet kapcsolja össze egymással.

a kisebbségeknek az egyház segítségével küzdeniük kell jogaikért, fennmaradásukért. Az egyháznak figyelmeztetnie kell az államok vezetőit arra, hogy megbízatásukat végső soron Istentől kapták, ezért minden tettükért felelősséggel tartoznak Neki. Ily módon kötelességük minden állampolgáruk számára az alkotmány és a jog többi eszközének segítségével az igazságosság, a szabadság és béke mellett, egyforma jogokat és egyforma jólétet biztosítani. A kisebbségeknek pedig, állampolgári kötelezettségeik teljesítése mellett, a többségi, nacionalista elnyomással szemben (kitelepítések, földrajzi szétszóratás, kisebbségi nyelvhasználat betiltása, vegyes házasságok előírása (mint ahogy azt Nagy Sándor is tette) az aktív ellenállást kell alkalmazniuk kultúrájuk és jogaik védelme érdekében.

A Római Birodalom toleráns volt a kisebbségekkel, így a zsidókkal szemben is, akik szinte teljes autonómiában éltek, és kultúrájukat nem veszélyeztette latin elnyomás. A modern államoknak az intézményrendszereik segítségével hasonló elfogadást kellene tanúsítaniuk a területükön élő kisebbségekkel szemben.

A modern kisebbségek problémái

A huszadik század népeinek ókori és középkori "elődeikkel" szemben teljesen más konfliktusokat kell – lehetőleg békés úton – megoldaniuk. Ezek közül az egyik legnehezebb a hazaszeretet (patriotizmus) és a nemzetszeretet (nacionalizmus) szétválasztása, illetve a kettő közti középút megtalálásának erkölcsi problematikája. Amíg ugyanis az előbbi alapvetően egy belső, érzelmi kötődést jelent a szülőföld, az anyanyelv iránt, addig az utóbbi legtöbbször sajnos a saját nemzet kultúrájának tudatos szembeállítását, annak felsőbbrendűségének külső manifesztálását jelenti a többi nép kultúrájával szemben. A hazaszeretet tehát egy szellemi harmóniára való törekvést jelent, az agresszív nacionalizmus pedig fizikai rivalizálást és konfliktuskeresést az "idegenekkel". A probléma megoldását megintcsak a teológia adhatja meg. Az etnikai sokszínűséget ugyanis egyszerre lehet bábeli büntetésnek és Isten gazdagságát dicsérő adománynak is tekinteni, azonban ez csak külsőség, felszín. A lényeg az, hogy az egyes népek nyelve, a kultúrája ugyan különböző, de a hit és az Isten közös. Egy hasonlattal úgy lehetne ezt kifejezni, hogy a különböző kultúrájú, nyelvű és vallású emberek mind ugyanazt a hegyet (=Istent) nézik, de mindegyikük más oldalról.

A középkorban a latin univerzális nyelv szerepét töltötte be, az államok pedig vallási alapon jöttek létre, a hit volt tehát az elsődleges, nem az etnikum. A felvilágosodás óta azonban a "nemzet" a vallás elé került, az államok szervező elve, szellemi alapja pedig a nemzeti öntudat lett, nem a vallás. A reformáció megszüntette a latin nyelv egyeduralmát, és a hajdan egységes vallást minden nemzet belső, a szomszédaitól elkülönült ügyévé tette (mint ahogy ezt később 1555-ben az augsburgi vallásbéke is kimondta: "Cuius regio, eius religio."). A történelem során az "Isten előtti egyenlőség"-et előbb a "törvény előtti egyenlőség" (a felvilágosodás és a nagy francia forradalom eredményeként), majd pedig az "esélyegyenlőség" váltotta fel. Ez a liberalizmus a 19. században indult világhódító útjára. Ekkor alakult ki a támadó nacionalizmus is, amit az önmegvalósítás igénye, valamint a nemzeti politikai identitás és lojalitás hoztak létre. E két "izmus" összeolvadása pedig egymás ellen fordította az etnikumokat, aminek pedig az eredménye az lett, hogy a nagy nemzetek és a kisebbségek kölcsönösen ellenséget láttak egymásban. A huszadik századra pedig a "nemzet" és a "politikai állam" fogalma eggyé vált, a nemzeti nyelv pedig a más népektől való megkülönböztetés legfontosabb eszköze lett. Elmondhatjuk tehát, hogy amíg a 19. század az ideológiák harcának időszaka volt, a 20. század a nemzetek konfliktusait hozta magával. (A 21. századot pedig sokak szerint a rasszok közötti konfliktusok fogják fémjelezni.)

Fontos még megjegyezni, hogy a patriotizmus vallástól független hazaszeretetet jelent. Ezt bizonyítja a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István "Hunnia-koncepciója"is. Eszerint a magyar állam egész lakossága egy nemzetet alkot, származástól, nyelvtől, vallástól függetlenül. A nacionalizmus ezzel szemben egy konzervatív és antiliberális beállítottságot jelent. Sokan "a modern kor vallásának" is nevezik, és a keresztény Európa hanyatlásának okát is ebben látják. Nagyban elősegíti a nacionalizmus terjedését a nyugati kultúra, a globális fogyasztói életforma, a kulturális imperializmus és az angol nyelv univerzálissá válása, ugyanis az ez ellen fellépő kulturális nacionalizmust sokszor csak egy hajszál választja el a támadó politikai és katonai nacionalizmustól. Pozitívumként lehetne megemlíteni a globalizáció kapcsán azt, hogy a földrajzi távolságok puszta formalitássá való tételével közelebb hozza egymáshoz a különböző kultúrájú embereket, azonban pontosan emiatt az "idegenekkel" való mindennapi kapcsolat és az emberekben fokozatosan kialakult xenofób nacionalizmus miatt ez a közelség a szellemi közeledés és a barátkozás helyett az ellenségeskedést váltotta ki mind az önmagukat veszélyeztetve érző és bizonytalan identitással rendelkező népekből, mind pedig saját kultúrfölényükről szilárdan meggyőződött etnikumokból.

Korunkban tehát a globalizáció és az individualizmus együttes és egymással ellentétes folyamatainak lehetünk szemtanúi. Fontos azonban felhívni az emberek figyelmét néhány nagyon is fontos és reális veszélyre ezzel kapcsolatban. Az első ezek közül a globalizációra adott talán legradikálisabb válasz, a kulturális fundamentalizmus robbanásszerű terjedése. Akik így gondolkodnak, azok elutasítják a modern korban uralkodó káoszt, anarchiát, a hagyományos értékek válságát, és a múlt tisztaságát akarják visszaállítani (például követelik a javak újraelosztását, vagy a vallást újra elsőszámú világszervező erővé kívánják visszaállítani). Ezek az emberek szekularizáció-ellenesek, és fegyveresen is hajlandók harcolni eszméik megvalósításáért. Hasonlóan szélsőséges irányzat az "ökológiai teokrácia". Ez a természetvédő mozgalmak ideológiáját jelenti, amelyet a sajnálatosan bekövetkező ökológiai katasztrófák "éltetnek", és amely szintén nem áll nagyon messze a kirekesztő gondolkodásmódtól. A harmadik lényeges veszélyforrást a munkaerő szabad áramlása jelentheti. Különösen az Európai Unió keleti bővítésével kapcsolatban hallani olyan xenofób megnyilatkozásokat, miszerint az új államok csatlakozását követően a kelet-európai, olcsó munkaerő elárasztja Nyugat-Európát, ez pedig megbontja a nyugati társadalmi rendet, bér- és szociális feszültséget, munkanélküliséget és ezek következtében pedig etnikai konfliktusokat okozhat.

Pedig létezik számos pozitív példa is a különböző etnikumok harmonikus egymás mellett élésére. Az egyik ilyen "békés sziget" Belgium, ahol az ötmillió flamand, a hat és félmillió vallon és a mintegy hatvanötezer német etnikum egyenlőségét az alkotmány biztosítja. Saját közösségükön belül és állami szinten is mindegyik nyelv hivatalosnak minősül. A számszerűen legkisebb etnikum tagjai, a németek teljes területi autonómiával rendelkeznek, önmagukat "belgiumi németek"-nek nevezik, és miközben a német nyelvű oktatást a belga központi költségvetés finanszírozza. Az Egyesült Államok hasonlóan egyenlő jogokat biztosít állampolgárai számára – etnikumtól, származástól függetlenül. Itt, Kelet-Európában azonban a kisebbségek kapcsán legfeljebb csak "a különbségek elfogadásáról és tiszteletben tartásáról" beszélhetünk. Szinte teljesen hiányzik az államok vezetőiből a hajlandóság a kisebbségekkel folytatandó nyílt párbeszédre. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, több, mélyreható változásnak kellene bekövetkeznie:

újra kellene gondolni és újra meg kellene határozni a meglévő politikai határok jelentését és jelentőségét;

szükség lenne a különböző nyelvi-kulturális régiók létének elismerésére;

a kisebbségeket mint államalkotó népeket kellene elismerni és támogatni;

szükség lenne a régiók politikai felelősségvállalására, a régiók egymás közötti, illetve az állammal való együttműködésére.

Az egyház mindebben mint iránymutató, tanácsadó szereplő működhet közre. Példa erre a kanadai Quebec katolikus püspökeinek nyilatkozata, amelyben az erkölcsileg elfogadható "nacionalizmus" feltételeit határozták meg, úm.:

igazságos és egyenlőségre épülő társadalmat kell létrehoznia;

tiszteletben kell tartania a kisebbségek jogait;

a szomszédaival békés együttműködésre kell törekednie;

nem szerveződhet vallási alapon (mivel így könnyen egy modern "keresztes hadjárattá" válhat).

A kisebbség és a többség (nemzetállam) viszonyának pedig (ahol az egyik oldalon a kisebbségek jogát találjuk a kulturális autonómiához, a másik oldalon pedig az államok területi és személyi felségjogát) a kölcsönös tiszteleten kell alapulnia.

A magyar nyelvű református kisebbség helyzete és fennmaradásának esélyei a szomszédos országokban

A trianoni békeszerződés következtében mintegy három és félmillió magyar került az ország határain kívülre. A szomszédos országokban a református magyaroknak kettős kisebbségként (etnikai és vallási) és egy másodrangúnak tekintett, elnyomott népcsoport tagjaiként kellett tovább élniük. Az ő helyzetükkel a protestáns egyház számos kiemelkedő személyisége foglalkozott igehirdetéseik alkalmával.

Ravasz László (1882–1975), a Kolozsvári Református Teológiai Akadémia professzora, és 1948-ig református püspök volt. Szerinte a nemzet szellemi egységének fenntartása a legfontosabb feladat. Ezt azonban nagyban veszélyezteti a magyarok földrajzi és politikai megosztottsága. Amíg ugyanis a 19. század második felében, illetve a 20. század első felében évente mintegy százezer magyar hagyta el az országot, addig a helyüket románok, szlávok, németek és zsidók foglalták el, ezáltal a magyar nemzet egysége jelentősen fellazult. A magyarság szellemi erózióját szerinte egy nemzeti oktatási program segítségével lehet megállítani. Emellett ugyanolyan jogokat követelt a magyar kisebbség számára, mint amilyenek a magyarországi etnikumokat megilletik.

Muraközy Gyula (1892–1961) "A magyar Babilon"-nak nevezte az Egyesült Államokat, ahova az első világháborút követően mintegy másfélmillió magyar vándorolt ki. A magyarok szétszóratását pedig a zsidók babiloni fogságához hasonlította. A túlélést szerinte csak az egységes keresztény szellemiség megőrzése biztosíthatja számukra. Ökumenikus össznemzeti összefogásra szólított fel.

Szabó Imre (1891–1955) a Budapesti Református Egyház első esperese volt. Hangsúlyozta, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc szelleme él minden magyarban, így a szabadságot a hazában kell kivívni, nem pedig az Atlanti-óceán túlpartján.

Vásárhelyi János (1888–1960) kolozsvári püspök volt. Beszédeiben kiemelte, hogy az erdélyi magyarok utolsó menedékeit az egyház, az iskola és a testvéri szolidaritás jelentették a román nacionalista elnyomással szemben.

Makkai Sándor (1890–) teológiaprofesszor szerint csak a keresztény államiság tud fennmaradni a külső elnyomással szemben. A nemzeti kultúrát isteni ajándéknak tekintette, amit a magyaroknak hűen őrizniük és ápolniuk kell még a legsötétebb években is. Ehhez azonban az is szükséges lenne, hogy a román állam belássa, a magyar kultúra gazdagítja az országot, s nem az első számú veszélyt jelenti a románok területi és kulturális integritására.

Gönczy Lajos (1889–) a Kolozsvári Református Teológiai Akadémia professzora volt. Prédikációiban többször is előadta, hogy az üldöztetések idején az elnyomás elől (cenzúra, közszereplések betiltása) el kellett rejtőzniük. Úgy éltek, mint egy ház "titkos kamrájában", de Isten erőt és kitartást adott nekik a legnagyobb nehézségek közepette is.

Victor János (1888–1954) a Budapesti Református Teológiai Akadémia professzoraként tevékenykedett. Szerinte a lázadás helyett a magyaroknak a jézusi hazaszeretetet kell követniük.

Amint láthatjuk tehát, a lelkészek számára a vallás, a vallásos lelkület építése az első számú feladat, és nem a közvélemény formálása. A szószékről prédikálva ők a hit kérdésein keresztül közelítik meg a magyar kisebbség problémáit, de számukra nem ezek a kérdések az elsődlegesek. Szolidaritásra, a kisebbségek tiszteletére és elfogadására szólítják fel a többségi etnikum tagjait, és a Biblia tanítására hivatkoznak, miszerint az egyház az "egy test és egy lélek" közössége. A kisebbségeknek pedig aktívan részt kell venniük az állam életében, a jólét építésében, és kisebbségi létükben is fel kell ismerniük Isten ajándékait: az egyházat, az erős hitet, az iskolát és a "titkos kamrát". Az egyházat az állam lelkiismeretének tartják, akinek a szabadság-egyenlőség-testvériség szószólójává kell válnia, és a keresztény értékeket kell hirdetnie.

Most vizsgáljuk meg azt, hogy a keresztény lelkületű és ezzel a szellemi háttérrel rendelkező magyarságnak milyen körülmények között kell az életéért és a fennmaradásáért szinte naponta harcolnia a szomszédos országokban.

Erdélyben egészen a 19. századig ismeretlen volt a kisebbségi probléma. 1437-ben létrejött a "Három nemzet uniója", vagyis a magyarok, szászok és a székelyek szövetsége, ahol a különböző etnikumok békésen éltek egymás mellett. Külső fenyegetést csak a török birodalom jelentett, belső feszültséget pedig csak a jobbágyok és a parasztok rendezetlen helyzete okozott. A reformációt követően a szászok evangélikusok, a magyarok reformátusok lettek, a székelyek pedig katolikusok maradtak. 1556-ban kimondták a szabad vallásgyakorlatot, 1568-ban pedig kihirdették a "négy bevett vallást": a református, az evangélikus, a katolikus és az unitárius hitet. A legfontosabb Erdély függetlenségének megőrzése volt a török, később pedig a Habsburg fenyegetéssel szemben. Elmondható tehát, hogy a közös politikai érdek egységet és békét teremtett a nemzetek és a vallások között.

Ma mintegy három millió magyar, német, ukrán, szlovák és cigány él nemzeti és vallási kisebbségben Romániában. Jogaik biztosítása nélkül nem lehetséges a román társadalom stabilizálása. Az 1989-es temesvári események óta eltelt időszakban azonban a Ceausescu-diktatúra által "meghonosított", a társadalmat megosztó és a kisebbségeket diszkrimináló nacionalista politika tovább élt (a régi pártállami nómenklatúra hatalmon maradt, az új vezetők pedig számos magyarellenes megnyilatkozást tettek (C. V. Tudor, G. Funar, Iliescu elnök). Példaként lehet megemlíteni a kisebbségellenes új román oktatási törvényt vagy azt a tényt, hogy mind a mai napig számos magyar és cigány nemzetiségű raboskodik román börtönökben az 1989-es forradalomban való részvételért. A román sovinizmus, nacionalizmus, xenofóbia és antiszemitizmus elleni küzdelemben, az elnyomott kisebbségek világméretű összefogásában és a megoldás keresésében nagy szerep jut a keresztény egyházaknak. A kiutat egyrészt a különböző etnikai és vallási csoportok közötti békés párbeszéd és együttműködés kialakulása jelentené, másrészt pedig a román állam szemléletváltása, miszerint a kisebbségeket nem ellenségnek vagy a román egységet veszélyeztető és emiatt kiirtandó tényezőnek tekinti, hanem egyenjogú államalkotó nemzetnek.

Fontos még megemlíteni, hogy az erdélyi református egyház mintegy ötszáz ingatlant (aminek 80%-a iskola) követel vissza a román államtól – mindmáig eredménytelenül. Mindemellett a külföldi (magyar, német, amerikai, kanadai) református egyházak és segélyszervezetek segítségével több mint kétszázötven ingatlant építettek Erdélyben (főleg iskolákat, vendégházakat, regionális központokat és kollégiumokat).

Szlovákiában a magyar református kisebbségnek hasonló sorsot kellett elszenvednie, mint az erdélyi magyaroknak (példaként lehet megemlíteni a második világháborút követő lakosságcserét (amely során mintegy kilencvenezer magyart deportáltak Magyarországra), az erőszakos reszlovakizációt, a magyarok kiszorítását a közéletből, az élet minden lehetséges területére kiterjedő diszkriminációt).

Kárpátalján az ateizmus, az internacionalizmus, az államosítás, a lelkészek elhurcolása jelentették a legnagyobb veszélyt a református magyar kisebbségre. Ma az egyházak ugyan szabadon működhetnek, ingatlanjaiknak mintegy 40%-át azonban még mindig nem kapták vissza. A legfőbb gondot a szegénység, a munkanélküliség és az elégtelen orvosi ellátás okozzák. Sajnálatos, hogy az állami külkereskedelmi jogszabályok miatt a külföldi segélyek jelentős része nem jut el a címzettekhez, mivel a 30%-os vám megfizetésére nincs pénzük. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az egyházon belül sincs egység a vezetők között az éles nézetkülönbségek miatt, és hogy az egyházi iskolák semmilyen állami támogatást nem kapnak. Mégis, minden nehézség ellenére, az egyház aktívan részt vesz az oktatásban, a missziós tevékenységben és számos jótékonysági intézményt működtet.

Jugoszláviában a legnagyobb gondot a magyarok tömeges elvándorlása jelenti. Akik pedig mégis szülőföldjükön maradnak, azoknak a romániai vagy a szlovákiai magyarokhoz hasonló elnyomást és diszkriminációt kell elszenvedniük.

Mit tehet ilyen helyzetben a kisebbségi magyar egyház, amely a magyar nyelv és a kultúra megőrzésének szinte egyetlen színtere? Fontos, hogy időben felismerje a veszélyeket, és figyelmeztesse a tagjait azokra. Ki kell állnia az erkölcsi értékek mellett (hit, remény, szeretet, egymás tisztelete), a keresztény életforma követésére kell felszólítania az embereket. Meg kell mutatnia a hagyományos értékek helyét az új, liberális életformákban (a Mammon uralma, túlzott szabadosság). A világot uraló három szenvedély, a gyűlölet, az érzékiség és a pénzvágy (vagy Ady szavaival: "Vér és arany") ellen harcolva az egyháznak a belső harmóniát kell hirdetnie, és az embereket az Úr szavára kell fogékonnyá tennie. Elő kell mozdítania az "ökumenét", vagyis a vallások és a népek közötti párbeszédet és megértést. És ami talán a legfontosabb: a szükséget szenvedőknek lelki támaszt kell nyújtania, hiszen ezeket a terheket csak erős hittel lehet elviselni és túlélni.

A megoldás keresése

A mai kisebbségeket eredetük alapján három csoportba lehet osztani:

hagyományos kisebbségek: akik évszázadok óta élnek együtt egy nagyobb etnikummal, mint például a bretonok vagy a katalánok;

önkéntes kisebbségek: akik hazájukat elhagyva vándoroltak be egy másik nemzetállam területére;

kényszerű kisebbségek: akik az első világháborút lezáró Párizs-környéki békék nagyhatalmi politikai döntéseinek "köszönhetően" szakadtak el szülőföldjüktől és kerültek kisebbségi helyzetbe (elsősorban az a három és félmillió magyar, akik az újonnan létrejött nemzetállamok másodrendű állampolgárai lettek Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában, és akiknek a helyzetén csak jogi eszközökkel lehet javítani).

A internacionalista kommunizmus tagadta a kisebbségek problémáinak még a létezését is, az erőszakos nacionalizmus révén pedig a kisebbségek szinte teljes beolvasztására, kultúrájuk totális megszüntetésére törekedett. Az 1989/1990-es rendszerváltások után aztán nyugat-európai mintára a liberális kozmopolitizmus terjedt el. Ez az irányzat észak-amerikai (Kanada, Egyesült Államok) szociológiai tapasztalatokra épül, ahol a különböző etnikumok békésen élnek együtt. Ahhoz, hogy ez Kelet-Európában is megvalósulhasson, számos feltételnek kellene teljesülnie:

demokratikus, többpárti politikai berendezkedés létrejötte;

Kelet-Európa beolvadása az egységes Európába;

a politikai határok lebontása;

kétoldalú kisebbségvédelmi egyezmények megkötése;

az emberi jogok maradéktalan érvényesülésének biztosítása.

Ez utóbbinak előfeltétele, hogy az emberi jogokat mint kollektív jogokat értelmezzék, vagyis mint amelyek a kisebbség tagjait ugyanúgy megilletik, mint a többség tagjait. Ettől azonban sajnálatos módon félnek a kelet-európai államok, mivel ez a jogi egyenlőség szerintük a kisebbségek szeparatista törekvéseinek kedvez, és ezáltal veszélyezteti az államok területi integritását.

Azt azonban látnunk kell, hogy ez a kozmopolita minta egy, a kelet-európai viszonyoktól teljesen eltérő környezetben alakult ki. Észak-Amerika államai, Kanada és az Egyesült Államok "fiatal" államok, történelmük legfeljebb 250 évre tekint vissza, a többséget alkotó etnikum sem őshonos ezen a területen, hanem bevándorlóként érkezett ide (és az őshonosnak számító indiánokat rezervátumba kényszerítette), emiatt pedig kötődésük, "hazafias érzelmeik" sokkal lazábbak, rugalmasabbak, gondolkodásmódjuk is sokkal liberálisabb, mint az európai nemzeteké. Abból tehát, hogy a "nyugat" az ilyen típusú berendezkedést várta és várja továbbra is el a térség országaitól, arra kell következtetnünk, hogy a "status quo" fenntartásában érdekelt, nem pedig a kisebbségi problémák végleges megoldásában. Mindezek ellenére Kelet-Európában a közeledés helyett inkább a szeparatizmus terjed, így itt a "globális polgárság" intézményének kialakulása egyelőre nem több egy illuzórikus víziónál.

A rendszerváltást tehát Kelet-Európában a nacionalizmus erősödése követte. Ennek megszűnését az egész térség Európai Unióhoz való csatlakozása jelenthetné, ennek azonban előfeltétele az emberi és kisebbségi jogok maradéktalan érvényesülése. Azonban a csatlakozásnak sem csak pozitív hozadékai lennének, ugyanis reális annak a veszélye, hogy egyrészt menekülthullám indulna el Magyarország felé a környező országokból, másrészt pedig a termőföldek esetleges külföldi felvásárlása következtében a magyarok kiszorulhatnak saját hazájukból. Ha azonban nem valósul meg az egységes Európa, akkor felmerül a kérdés, hogy ki fogja megoldani a térségben élő kisebbségek problémáit? Ha pedig a csatlakozási tárgyalások túlságosan is elhúzódnak (esetleg több évtizedre is), akkor ez vagy magával vonja a problémák megoldásának elhúzódását is, vagy pedig amikorra létrejönne az egységes Európa, amely minden kisebbséget integrálni tudna, akkorra már a szomszédos országokban élő magyarok mind eltűnhetnek, és nem lesz kiknek segíteni.

A kelet-európai kisebbségek problémáit az adott kormányok, a nemzetközi szervezetek és az etnikai közösségek csak együttesen tudják megoldani, mivel egy egységes, sikeres, civilizált és jóléti Európa csak így képzelhető el.

Wiltshire, Kenneth: Management of Social Transformations: Introduction; Castles, Stephen: Studying Social Transformation. = International Political Science Review, 22. vol. 2001. 1. no. 5–11. p., 13–32. p.

A társadalmi átalakulások kezelése a globális és helyi trendek felismerését, a kutatások során felmerülő alapvető kérdések megválaszolását és a folyamatok legvalószínűbb kimenetelének körvonalazását jelenti azzal a céllal, hogy az elért elméleti eredményeket a politikusok a gyakorlatban megvalósíthassák.

A kérdéskör először az 1990-es évek elején merült fel a kelet-európai politikai, gazdasági és társadalmi rendszerváltásokkal kapcsolatban. Ekkor, 1994-ben jött létre az ENSZ keretein belül az ún. "TÁK" program ("Társadalmi Átalakulások Kezelése" – "Management of Social Transformations" – "MOST"), mint az UNESCO első és mindmáig egyetlen kormányközi programja a társadalomtudomány területén. A program fő célkitűzései közé tartozik a nemzetközi szociológia-kutatás fejlesztése (különös tekintettel a volt szocialista és a fejlődő országokra), valamint a kutatás és a társadalompolitikai célok meghatározásának és megvalósításának közelítése az aktuális társadalmi-gazdasági kérdésekről szóló szakvélemények, tanulmányok készítése által.

A "TÁK" program három fő kutatási területre terjed ki:

- a nagyvárosok politikai, környezetvédelmi, gazdasági és társadalmi kérdései (például a szegénység és a kirekesztés);

- a globális gazdasági, technológiai és környezeti folyamatok kezelése országos és helyi szinten (például az ún. "fenntartható fejlődés" biztosítása).

A program keretében megszülető projektek megvalósítása regionális és nemzetközi együttműködéssel történik, a különböző szakterületek és intézmények képviselőinek a bevonásával. Ezenkívül a "TÁK" programban közreműködő szakemberek részt vesznek az ENSZ egyéb nagyszabású konferenciáin, mint például a Riói Konferencián (környezetvédelem és a fenntartható fejlődés), a Kairói Konferencián (népesség és fejlődés), a Koppenhágai Közgyűlésen (társadalmi fejlődés) vagy az Isztambuli Habitat-II. Közgyűlésen (nagyvárosok problémái).

A "TÁK" program célja egy újfajta gondolkodásmód elterjesztése, amely az ún. "transznacionális kapcsolódás" ("transnational connectedness") alapgondolatára épül. A világban lezajlódó átalakulások ezen új szemlélete nagyban segítheti a globalizációs folyamatok megértését mind nemzetközi, mind nemzeti, mind pedig regionális szinten. Ezáltal bepillantást nyerhetünk annak a folyamatnak a hátterébe és részleteibe is, amit "a zárt, nemzetállami társadalmak transznacionális átalakulásának" neveznek. Mindezek mellett a kutatás olyan új területekre is kiterjed, mint nemi szerepek változása a városi társadalmakban (a nők pozícióinak megerősödése), a migráció és a marginalizálódás szoros kapcsolata vagy a multikulturalizmus és a társadalmi integrálódás összetett folyamatai.

A "TÁK" program azonban nem merül ki a társadalmi folyamatok puszta leírásában, nem reked meg az elmélet szintjén. A kutatások eredményeként cselekvési programok, gyakorlati javaslatok születnek, és konkrét kérdések fogalmazódnak meg a politika mindhárom szintjének (nemzetközi, nemzeti és helyi) szereplőihez annak érdekében, hogy ők rendelkezésükre álló eszközökkel javítani tudjanak az emberi közösségek életkörülményein, és kezelni tudják a társadalmi átalakulások következményeit.

Végül fontos közelebbről is megvilágítani két olyan kulcsfogalmat, amelyek központi helyet foglalnak el a programban. Az első a már többször említett "társadalmi átalakulás" ("social transformation"), amely a "változás" ("change") egy radikális, mély, az egész társadalomra kiható és viszonylag rövid idő alatt bekövetkező formáját jelenti. A másik fogalom a már szintén előfordult ún. "fenntartható fejlődés" ("sustainable development"), amely az emberiség túlélését próbálja egyesíteni a béke és a jólét biztosításával. A fogalom az 1992-es Riói Konferencián született meg, és azóta folyamatosan bővült a vele kapcsolatban tárgyalt kérdéskör. Így a környezetvédelem mellett mára már két további területre is kiterjed: a gazdaság és a társadalom fenntarthatóságának vizsgálatára. Ennek fontos eleme a társadalmi átalakulások kezelése és a fejlődés elősegítése. Azonban van egy lényeges különbség a most bemutatott két fogalom között: míg az előbbi egy szigorúan elemző koncepciót takar, addig az utóbbi egyszerre elemző és normaalkotó, ezenkívül pedig intézményi háttérrel is rendelkezik.

Összefoglalásul a "TÁK" program két fő prioritására kell még egyszer felhívni a figyelmet:

1. A tudományos kutatás és a szociális politika összekapcsolása.

2. A programok eredményeinek, tapasztalatainak továbbadása a politikusoknak, a civilszervezeteknek és a társadalom egyéb meghatározó szereplőinek.

A társadalomtudományok számára új kihívásokat jelentenek a globális változások és az emberek életében az egyre meghatározóbb szerepet játszó transznacionális folyamatok és hálózatok. A nyugati társadalmak még mindig alapvetően ipari és nemzetállami alapokon épülnek fel, és ez a konzervativizmus határozza meg a szociológiai gondolkodást is. A most ismertetésre kerülő tanulmány egy új szemléletmódot mutat be. Castles elemzése azokkal a társadalmi átalakulásokkal foglalkozik, amelyek a transznacionális hálózatoknak a társadalom különböző szintjein megnyilvánuló hatásaival foglalkozik.

I. A 20. század utolsó negyede radikális változásokat hozott a zárt nemzetállamok kapcsolataiban, s ezek az átalakulások az emberek életének valamennyi területét érintik. Ezenkívül a különböző régiók hagyományos elkülönülése, szembenállása (modern – tradicionális, kelet – nyugat, észak – dél, fejlett – fejlődő) is veszített egykori jelentéséből és jelentőségéből. Ezzel együtt a nemzetállami érdekek abszolút elsőbbsége is megszűnt, és szinte lehetetlenné vált a helyi és a világméretű folyamatok elválasztása egymástól. E változások megértése egy újfajta gondolkodásmódot igényel a társadalomtudósoktól, s ennek az új megközelítésnek a kiindulópontját a nemzetek közötti folyamatok jelentik. A kutatás tárgyát pedig ezen folyamatok az egyes emberekre, a helyi és a nemzeti közösségekre gyakorolt hatása képezi. Ez a koncepció az alapja az UNESCO "TÁK" programjának, amely különböző kutatói hálózatok létrehozásával kívánja ezt az új kutatási területet, szemléletmódot és nemzetközi együttműködést meghonosítani.

A társadalmi átalakulások vizsgálata olyan interdiszciplináris elemző tevékenység, amely a globális összekötöttség, egymásrautaltság hatásait vizsgálja regionális, nemzeti és helyi szinten. A "társadalmi átalakulások" fogalmát határozottan meg kell különböztetnünk a "fejlődés" fogalmától, ami egy meghatározott cél megvalósítása érdekében tett előrehaladást jelent. Ilyen dialektikus értelemben a társadalmi átalakulásokat a globalizáció ellentéteként, ellenhatásaként lehet értelmezni, a kettő közötti szintézist pedig az ún. "fenntartható fejlődés" jelenti. A "fejlődés" és "modernizáció" fogalmak mára elavultak, hagyományos jelentésüket elveszítették a világ területi újrafelosztásának befejeződésével, az emberi tevékenységek globális környezeti kihatásainak kialakulásával, a tömegpusztító fegyverek kifejlesztésével, a globális gazdasági és kommunikációs rendszerek kiépülésével, az emberiség globális reflexivitásának kialakulásával és a nyugati kultúrát, értékrendet határozottan elutasító csoportok fellépésével. A "mennyiségi növekedés" fogalmát (amit az egy főre jutó GDP-ben mértek) pedig felváltotta a "minőségi növekedés" (az életminőség javítása hosszú távon fenntartható környezetben).

A különböző fejlődéselméletek 1945 után jelentek meg a dekolonizációval, a kapitalizmus és a kommunizmus közötti verseny kialakulásával és a "harmadik világ" fogalmának megszületésével kapcsolatban. A nyugati világ a fejlődés motorját a modernizációban találta meg, és mint a megfelelő beállítottságot, orientációt kívánták a szocialista országokban meghonosítani a nyugati értékek terjedésének elősegítése érdekében. Az 1960-as évekre ez az elképzelés illúzióvá vált, mivel a szegény és a gazdag országok közötti különbség folyamatosan nőtt, és az elméleti szakemberek körében kialakult az ún. "függőségi iskola". Ez az irányzat a marxi politikai gazdaságtanon alapult, és a gazdasági különbségek kialakulásának okát a "harmadik világ" nyugati kizsákmányolásában látta. Az 1980-as és 1990-es években aztán a neoliberális közgazdaságtan került előtérbe, amely a "mindenható piac" elvét hirdette. A mai globalizációs elméletek előfutárának az a világrendszer-elmélet tekinthető (Amin – 1974, Wallerstein – 1984), amely a nemzetállamok egyéni fejlődése helyett az egész világgazdaság növekedésére fektette a hangsúlyt, amiből viszont a gyenge gazdasági, politikai és katonai erővel rendelkező államok kiszorultak, és a perifériára kerültek.

A fejlődéselmélet válsága az 1980-as évek végén következett be, amikor is döntő gazdasági, geopolitikai, technológiai és kulturális változások következtek be: informatikai forradalom, az Internet létrejötte, az amerikai típusú fogyasztói társadalom világméretű elterjedése és az emiatt kialakult kulturális zűrzavar, számos ország (a globalizáció vesztesei) elszegényedése, a kapitalizmus (mint a hidegháború végével fennmaradt uralkodó gazdasági modell) világméretű térhódítása, valamint a kelet-ázsiai "tigrisek", illetve néhány latin-amerikai ország ipari fejlődése, ami végérvényesen kétségbe vonta a nyugati világ addig egyértelmű gazdasági vezető szerepét. Ezek olyan változások voltak, amelyek alaposan megnyirbálták a nemzetállamok autonómiáját, illetve azon meggyőződését, miszerint gazdasági, társadalmi és kulturális sorsuk teljes egészében a saját kezükben van. Olyan fogalmak, mint "fejlett államok", "fejlődő államok", "modernizáció", "fejlődés" vagy "függőség" teljesen átértelmeződtek.

A fejlődéselméletek kritikájaként születtek meg a társadalmi átalakulásokról szóló tanulmányok, amelyek egy új elemzési szemléletmódot vezettek be, és a következő alaptételekre épülnek:

1. A társadalmi átalakulások mind a fejlett, mind a fejlődő társadalmakat érintik a globalizáció, a regionalizáció és a szupranacionalitás eredményeként.

2. A globalizáció a társadalmi különbségek új típusait hozta létre nemzetközi és nemzetállami szinten egyformán (például szociális kirekesztés, szegények és gazdagok közötti különbségek növekedése).

3. A "fejlődés" többé már nem a gazdasági növekedést és a nyugati értékrend világméretű elterjedését jelenti.

4. A társadalmi átalakulások tanulmányozása a globalizáció hatásainak feltérképezését jelenti a különböző kultúrájú és fejlettségű helyi és nemzeti társadalmakban.

5. A társadalmi átalakulások lehetnek kedvezőek és kedvezőtlenek is, illetve bizonyos országok teljes mértékben ki is szorulhatnak belőlük.

6. A globalizáció elsősorban ellenállást, a saját kulturális értékekhez való ragaszkodás erősödését és a transznacionális civilmozgalmak megjelenését váltja ki az érintett csoportoknál.

Mindezeken túl a "gazdasági fejlődés" elméletét ezenkívül felváltotta az ún. "fenntartható fejlődés" elmélete vagy a "humán fejlődés" koncepció (amelyet 1990-ben az ENSZ Fejlődési Programja hirdetett meg – UNDP). Ez utóbbi az egyes emberek választási lehetőségeit kívánja növelni nem csak a fogyasztás vagy a gazdaság területén, hanem az emberek egész életének minden elemével kapcsolatban (kultúra, foglalkozás, lakóhely, stb.)

II. A globalizáció olyan folyamatot, illetve olyan folyamatok sorozatát jelenti, amely átalakítja a szociális kapcsolatok térbeli dimenzióit (kiterjedés, intenzitás, sebesség, kihatás), és olyan transznacionális és interregionális folyamatokat és hálózatokat hoz létre, amelyek meghatározzák a tevékenységek, a társas érintkezés és a hatalomgyakorlás valamennyi formáját. Ez a definíció lehetővé teszi a folyamatok és hálózatok feltérképezését, mérését és elemzését. Ezek alapján a különböző kutatók három, egymástól élesen elkülönülő álláspontot alakítottak ki:

- Hiperglobalizacionisták (Ohmae, Beck, Martin, Schumann, Reich), akik szerint a globalizáció egy új korszak hajnalát jelenti a folyamatok világméretűvé válásával. De amíg egy részük ünnepli a globalizációt, mint ami majd egy varázsütésre minden problémát megold, addig a kutatók másik része szerint az átalakulások csak egy szűk hatalmi csoport érdekeit szolgálják.

- Szkeptikusok (Hirst, Thompson, Weiss). Ők a globalizáció gazdasági oldalát vizsgálják, és kiemelik, hogy a világkereskedelem mintegy 80%-át a fejlett államok bonyolítják le egymás között, teljesen kiszorítva abból a többi államot. Éppen ezért a szkeptikusok "globalizáció" helyett az "internacionalizáció" fogalmat használják, hiszen szerintük a világot továbbra is néhány nemzetállam – az Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Európa – uralja. Megoldást a regionalizációban sem látnak, mivel ebben az esetben sem gyengül a nemzetállamok súlya.

- Transzformacionalisták (Castells), akik a globalizációra, mint a nemzetközi kapcsolatok átalakulásának eredményére tekintenek, amely a társadalmakat is átalakítja. Mindez azonban nem egy egységes világtársadalom kialakulásához vezet, hanem bizonyos társadalmi csoportok egyre fokozottabb, egyre szorosabb integrálódásához, illetve más közösségek végérvényes leszakadásához, marginalizálódásához. Ennek alapján, illetve a globalizáció hatásai szerint Castells hat csoportra osztja a világ államait:

1. Észak-Amerika, Japán, Nyugat-Európa (hagyományos ipar válsága, a jóléti államok hanyatlása, társadalmi különbségek növekedése).

2. Az ázsiai "tigrisek" és "kis tigrisek", illetve néhány Arab-öböl menti olajtermelő ország (1997-ig dinamikus fejlődés, majd az ázsiai gazdasági válság miatt megtorpanás).

3. Ázsia többi országa (főleg India és Kína), amelyek lakossága a gyors ipari fejlődés ellenére továbbra is csak olcsó munkaerő-utánpótlást jelent a gyorsabban fejlődő gazdaságok számára.

4. Latin-Amerika, ahol továbbra is jellemző maradt az egyenlőtlen fejlődés, a gazdasági függőség és a politikai konfliktusok.

5. Afrika, amely szinte teljesen kiszorul a világgazdaságból, és ahol mindennaposak a helyi konfliktusok és az ezek miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerülő több százezres menekültáradatok.

6. A volt szocialista országok (kelet-európai "átmeneti gazdaságok"), ahol a kapitalizmus kiépítése okoz problémákat (gazdasági szerkezetváltás, államszervezet átalakítása).

Ebből a felosztásból is látható, hogy a globalizáció, elnevezése ellenére nem teremt egységes világot, hanem a világméretű folyamatok különböző hatást gyakorolnak a társadalmak regionális, nemzeti és helyi szintjein. Ennek vizsgálata a társadalmi átalakulások kutatásának legfontosabb területe. Ehhez egy új, transznacionális szemléletmódra van szükség, amely szakít a hagyományos nemzetállami megközelítéssel. Az átalakulások három szintje közül az embereket közvetlenül a helyi, lokális folyamatok érintik, ezért a globalizáció vizsgálatának elsődleges és legkézzelfoghatóbb területét a helyi közösségek jelentik. Az ilyen kis közösségekből kiinduló vizsgálatot nevezik "bottom-up" (alulról építkező) vizsgálatnak, ellentétben a "top-down" (felülről építkező) kutatási módszerrel, amely a fejlett régiókat alapul véve, nemzetállami szintű (és emiatt sokszor pontatlan és több szempontot negligáló) statisztikákat és elemzéseket használ.

Van még egy tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni a globalizáció vizsgálatánál. Ez pedig a számtalan világméretű hálózat kiépülése, ami talán az egész globalizációs folyamat legfontosabb szervező elve. A társadalomtudósok válasza erre a kutatói hálózatok kiépítése lehet, amelyek túllépnek a nemzetállami és gyarmatosító (az európai kultúra felsőbbrendűségét hirdető) társadalomtudományok örökségén. Ebben az új rendszerben a különböző szakterületek más és más kulturális háttérrel rendelkező tudósai egyenlő partnerekké válnak a közös kutatómunkában. Ez az alapgondolata a "TÁK" programnak, amely a fő hangsúlyt az interdiszciplinaritásra és a komparatív kutatásra helyezi.

Az elmondottak összefoglalásaként a társadalmi átalakulások tanulmányozásának alapelveit a következőképpen lehet pontokba szedve röviden megfogalmazni:

1. Holisztikus szemléletre van szükség, amely egy-egy területet az egész társadalom összefüggéseiben, annak részeként vizsgál és értelmez.

2. Interdiszciplináris kutatásra van szükség, amely azonban erős szakterületi tudásra épül.

3. A tudományos és kutatási módszerek változásait is folyamatosan követni kell.

4. A múlt történelmi folyamatait is be kell vonni a vizsgálatba, mivel ezek eredményeként alakult ki a jelen, a jövő pedig a jelenre épül.

5. A globális tényezők különböző helyi hatásainak komparatív vizsgálatára van szükség az egyes kultúráknak a világméretű folyamatokban játszott szerepének meghatározásához. Ehhez részletes ismeretre van szükség a különböző kultúrákról.

6. A helyi folyamatok megértéséhez a kutatásba be kell vonni a különböző társadalmi csoportokat.

7. A kultúra és az identitás kulcsszerepet játszanak a társadalmi átalakulásokban, mivel a globalizációs folyamatok által kiváltott ezekhez való egyre erősebb ragaszkodás jelentheti a közösségek túlélését.

8. A társadalmi átalakulások tanulmányozásának leghatékonyabb módja a nemzetközi és interdiszciplináris kutatói együttműködés.

9. A kutatások célja olyan tudás felhalmozása, amely segíti a társadalmi körülmények javítását, illetve a fenntartható élet feltételeinek biztosítását, és amelyet hozzáférhetővé kell tenni a társadalmi élet valamennyi szereplője számára.

Az egyéni érdek, a közösségi érdek és a gazdasági fejlődés kapcsolatai

Ball, Richard: Individualism, Collectivism, and Economic Development. = The Annals of The American Academy of Political and Social Science, 573. vol. 2001. 1. no. 57–84. p.

A tanulmány a társadalom és a gazdasági fejlődés kétirányú kapcsolatait vizsgálja, bemutatva az individualizmus és a kollektivizmus gazdasági növekedésre gyakorolt hatásait, valamint a gyors gazdasági növekedés társadalom-formáló szerepét, nevezetesen azt, hogy az egyéni érdekek vagy a közösségi érdekek érvényesítését helyezi-e előtérbe.

A társadalmak közötti talán legfontosabb különbséget (a hagyományos értelemben vett kultúra – nyelv, vallás, hagyományok stb. – mellett) az ún. társadalmi kultúra jelenti. Ez a társadalmi kultúra az egyének és a közösség érdekeinek viszonyát meghatározó uralkodó gondolkodásmódot (is) jelenti. Az individualista társadalmakban az egyének "Homo economicus"-ként viselkednek saját anyagi hasznuk maximalizálására törekedve. A kollektivista közösségek tagjai (az ún. "Homo sociologicus"-ok) ezzel szemben saját érdekeiket a csoportérdekeknek rendelik alá, elismerik azok primátusát, és tetteiket önként a társadalom által meghatározott normákhoz és elvárásokhoz igazítják. Tapasztalatok szerint egy állam anyagi helyzete és a jólét mértéke alapvetően befolyásolja – mindkét irányban – az emberek gondolkodásmódját, a társadalmi egyensúlyt, valamint a gazdaság és a társadalmi kultúra kapcsolatát. Ennek a kölcsönhatásnak négy különböző kimenetele lehet, s ezek rövid bemutatása következik most:

I. A gazdasági növekedést az individualizmus segíti, a kollektivizmus pedig gátolja

Az első teoretikus, akit itt meg kell említenünk Adam Smith, aki szerint "a piac egy olyan intézmény, amely az önzésből közjót varázsol". Ez azt jelenti, hogy a piac "láthatatlan keze" (a kereslet–kínálat törvényszerűségei) lehetővé teszi az egyéni haszon maximalizálását biztosító árucserét (kereskedelmet). Mindez addig tart, amíg az egyéni haszon tovább már nem gyarapítható (vagyis a határhaszon értéke nulla lesz), mivel ekkor a piac megvalósította az erőforrások és áruk optimális és leghatékonyabb allokációját. Az elmélet sebezhető pontja az, hogy a megvalósulásához hibátlanul működő piacokra van szükség. Ezek hiányában ugyanis a szereplők már nem dönthetnek szabadon, és előtérbe kerülhet az ún. börtön-dilemma, a csoportos akciók és a közösségi javak problematikája.

A második érvet Max Webernél (1930) olvashatjuk, aki az individualizmus szerepét hangsúlyozza a brit gazdaság fejlődésében. Szerinte a 16. században meginduló kapitalista fejlődés a kálvinizmus elterjedésének volt köszönhető, amely az addig hagyományos és uralkodó etikával szemben az egyéni racionális gondolkodást és vagyonszerzést részesítette előnyben. A protestantizmus ezáltal megteremtette a piacgazdaság alapjait jelentő egyéni vállalkozások ideológiai hátterét.

Bauer és Yamey (1957) a "tág értelemben vett család" ("extended family") intézményét emeli ki, amely stabil és megbízható hátteret biztosít az egyéni érdekek maximalizálása számára. Mivel azonban a megszerzett jövedelemre, illetve annak megosztására itt sokan igényt tartanak, az egyéni ötletek és kezdeményezések közül sok még a megvalósítás előtt kútba esik. Más szóval az "Egy mindenkiért, mindenki egyért"-elv az individualista társadalmakban nem mindig működik.

Platteau szintén az egyenlősítés és a javak megosztása ellen érvel, mivel ezek gátolják az egyéni "tőkefelhalmozást", ami pedig az egyén jólétének megteremtése után a közösség jólétét is megteremti.

Lewis (1955) és Tanzi (1994) szerint a gazdasági döntések meghozatalából ki kell zárni a társadalmi kapcsolatokat, mivel a döntéshozó állami hivatalnokok monopolhelyzetben vannak az erőforrások allokációjánál, és így tér nyílik a korrupció, valamint a családtagok és ismerősök előnyben részesítése (favoritizmus és nepotizmus) előtt. Ezáltal az erőforrások és munkahelyek elosztásából kiszorulnak a társadalmi szempontok, ez pedig a kollektivista társadalmak gazdasági hatékonyságát csökkenti. Platteau szerint azonban a döntésekből a szubjektív tényezők sohasem fognak eltűnni, mint ahogy egy absztrakt és személytelen állam iránti hűség sem képzelhető el az egyéni érdekek rovására. Ezt támasztja alá Greif (1994, 1997) tanulmánya is a középkori kereskedőkről, amelyben az észak-afrikai (Maghreb) országok kollektivista és a genovai individualista szemlélet különbségeit mutatja be a sikkasztások és csalások elleni küzdelemben. Amíg ugyanis az arab országok kollektív büntetést alkalmaztak a "saját zsebre" dolgozó ügynökök sikkasztási ügyeiben, addig a genovai kereskedőket egyénileg szankcionálták, és létrehozták a visszaélések megakadályozását szolgáló intézményrendszert (például a "Bill of Lading" bevezetése vagy jogi eszközök megalkotása a szerződések kikényszerítése érdekében). Mindkét megoldás a gazdaság növekedését eredményezte, noha az egyik a közösséget, a másik pedig az egyént helyezte előtérbe.

Több kutató is vizsgálta az informális társadalmi kapcsolatok és a piaci hatékonyság összefüggéseit. Kranton (1996) szerint a kiterjedt "kapcsolati tőke" jelentősen megkönnyíti és olcsóbbá teszi az árucserét, mivel feleslegessé teszi a költséges piackutatásokat. Ezzel szemben Dasgupta (2000) úgy véli, hogy ez az elosztási rendszer nem biztosítja az ennél hatékonyabb intézmények működését, és így akadályozza a gazdaság fejlődését.

Ennek a nézetnek az alaptétele, hogy a szoros társadalmi kapcsolatok, a szolidaritás és az együttműködési hálózatok a gazdasági növekedés biztosítékai. Arrow (1972) ezen kívül kiemeli a kölcsönös bizalom szerepét, amire minden kereskedelmi tranzakció épül, és aminek hiánya egy ország gazdasági lemaradásával jár.

1. Az ún. börtön-dilemma: a raboknak két lehetőségük van, ha túl akarják élni a börtönt: vagy "együttműködnek" a többi rabbal, vagy "megszöknek". Az egyéni elkülönülés a biztos halált jelenti.

2. A csoportos cselekvések kérdése: egyrészt az egyéni gazdasági érdekek a "szökést" kívánják meg, másrészt viszont a csoportos akcióknál az egyéni haszon a résztvevők számával arányos.

3. A közös javak hasznosításának problémája: természeti erőforrások, többoldalú kereskedelmi ügyletek, növekedésorientált nyomásgyakorlás a kormányzati politikára.

Triandis (1990) megfogalmazásában a kollektivista társadalmi kultúra lényege az, hogy az embereket közös célok vezérlik, tetteiket pedig – az egyéni ambícióik és a közösség érdekeinek ütközése esetén – ez utóbbi elsőbbsége határozza meg.

Coleman (1990) "társadalmi tőke"-elmélete a közösség érdekében hozott egyéni áldozathozatalra épül. Számára a társadalmi folyamatok mintájául a család szolgál, ahol a közös érdek szolgálata elismerést és jutalmat eredményez, és az egész család javát szolgálja.

A neoklasszikus gazdaságelmélet kiindulópontja szerint a társadalmi normák és elvárások szerinti önkéntes viselkedés tehát megkíméli az egyént a piac kegyetlenségétől és hibáitól. E magatartás mögött elvont motivációk állnak, úgymint a tisztesség, a kölcsönös bizalom, az erkölcs és az altruizmus. Az egyének számára itt "a tett magában hordja a jutalmát". (Emellett meg kell jegyezni, hogy ezt a viselkedést "ki is lehet kényszeríteni" az ellenszegülés pénzbüntetéssel való szankcionálásával vagy a normakövetés anyagi előnyhöz kötésével. Mindkét megoldás az individualista haszonmaximalizáló gondolkodásmódot használja ki.)

Guth, Schmittberger és Schwarze (1982) "ultimátum játéka" is az emberek elkötelezettségét bizonyítja a tisztesség és az egyenlőség iránt. A játékban ketten vesznek részt. Az első játékosnak el kell osztania egy adott pénzösszeget két ember között, akik azonban csak akkor kapják meg a pénzt, ha a második játékos az első játékos döntését jóváhagyja. Ha elutasítja, senki nem kap semmit. A tapasztalatok szerint a második játékosok többsége maximum a 60% – 40% elosztást fogadta el, az ennél nagyobb különbségű aránytalan megoldásokat pedig elutasította, annak ellenére, hogy ezzel mindkét embert megfosztotta a pénztől. Ezt a viselkedést és gondolkodásmódot nevezik "feltételes együttműködésnek" vagy "kölcsönös altruizmusnak". Ugyanez figyelhető meg az emberek közösségi munkában való részvételénél is, ahol az egyéni részvétel mértéke a többi ember részvételével arányos, ahhoz igazodik.

Rabin (1993) kidolgozta a "kölcsönös tisztesség" elméletét, amely révén társadalmi szintű egyenlőség jöhet létre. (Az elmélet lényegét az "Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten" magyar közmondással lehet a legegyszerűbben megfogalmazni.) Itt utalni lehet a börtön-dilemmára, ahol ez az elmélet biztosíthatja a kooperációs megoldást.

Putnam (1993) megfigyelései is a "társadalmi tőke" hatékonyságát és fontosságát húzzák alá. Olaszország húsz tartományának gazdasági és politikai életét tanulmányozta, miután a Róma-központú közigazgatást decentralizálták, aminek következtében jelentősen megnőtt a helyi adminisztratív szervek hatalma és befolyása a tartományokban. A vizsgálat kiderítette, hogy az erős polgári kultúrával és hagyományokkal rendelkező tartományok sokkal jobb eredményeket értek el az önálló igazgatás során, mint azok a vidékek, ahol mindennaposak voltak a törvénytelenségek, a korrupció, a kölcsönös bizalmatlanság, valamint ahol a társadalmi kapcsolatokat is hagyományosan "felülről irányították".

Banfield (1958) a dél-olaszországi Montegrano megyében tanulmányozta az ún. "amorális familizmust", aminek a lényege az, hogy az egyes családok csak saját érdekük maximalizálására törekednek, mivel tudják, hogy mindegyik család ezt teszi. Ez a csak szűk családra korlátozódó altruizmus, vagy más néven "individualista kollektivizmus" eredménye az alacsony közösségi részvétel, valamint a politikai és gazdasági stagnálás.

Fukuyama (1995) szerint csak az altruista-kollektivista szemlélet teszi lehetővé a család méreteit meghaladó, a rokoni kapcsolatokon túllépő nagyobb közösségek (például vállalatok) létrehozását, amely az emberek önkéntes részvételére épül, és nem csak egy szűk és szoros kapcsolatokkal rendelkező közösség érdekeit szolgálja.

Hirschman (1977, 1982) számos 18. századi gondolkodót (Montesquieu, Robertson, Condorcet, Raine, Smith) követve az ún. "doux-commerce" ("megváltó kereskedelem") tételét vallja, miszerint a kereskedés jóvá, őszintévé, becsületessé formálja át az addig önző embereket azáltal, hogy kölcsönösen hasznossá, értékessé teszi a különböző nemzeti közösségeket és egyéneket egymás számára. A kereskedelem tehát elősegíti az emberiség "civilizálását".

Valójában itt nem a kereskedelem teszi jobbá az embereket, hanem a kapitalizmus kényszeríti ki az emberektől azt, hogy saját jólétük és meggazdagodásuk érdekében erkölcsösen és tisztességesen viselkedjenek egymással. Hasonló a véleménye Rosenbergnek (1990), aki "az emberi jóság kifizetődik", "megéri becsületesnek lenni" elveket hangoztatja az üzletemberek megítélésénél.

Sugden (1989) szerint ugyan az erkölcsös viselkedés anyagilag elsősorban rövid távon, a konkrét ügyleteknél fizetődik ki, ám hosszú távon mégis normatív szerepet is kaphat, túllépve a napi üzleti siker érdekében tett lépéseken.

Inglehart (1997) és más kutatók is megfigyelték (például a World Values Survey készítői), hogy a vagyonos embereknél jelentősen megnő az igény a nem anyagi dolgok iránt. Ennek oka az anyagi javak csökkenő határhasznában keresendő. Ezt a változást nevezhetjük posztmodern vagy posztmaterialista átmenetnek. Míg az iparosítás anyagilag gazdaggá tette a vállalkozókat, a posztindusztriális társadalomban már más célokkal találkozunk: a várható élettartam növelésével, az önmegvalósítás iránti igénnyel vagy az életminőség javítására irányuló törekvésekkel. Ezek az új célok azonban nem feltétlenül a közösséget szolgálják, sokkal inkább az egyének személyes jólétét. A piac csupán kifizetődővé teheti a közösségi magatartásminták követését – tisztán egyéni megfontolásokból.

Titmuss (1971) és Arrow (1972) szerint a kapitalizmus az embereket áruk vevőivé és eladóivá degradálja, akik csak az aktuális üzlettel kapcsolatban kommunikálnak egymással. Példaként a véradás gyakorlatát hasonlítja össze az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Az amerikai rendszerben a donor és a beteg kapcsolata üzletté vált, annak minden individualista elemét magában hordozva, mivel itt fizetnek a leadott vérért. Az angol donorok ezzel szemben térítés nélkül adnak vért. Itt tehát a véradás az altruizmus egyik területe maradt, és nem vált jövedelemszerzési formává.

Ball (1999) – a tanulmány szerzője – és Hirsch (1976) szintén a gyors meggazdagodás társadalmi eróziós szerepének veszélyére hívják fel a figyelmet. Elméletük szerint a társadalmi kooperáció révén létrejött robbanásszerű gazdasági növekedés az embereket egyéni érdekeik megvalósítására csábítja, s minél többen "szöknek meg" a közösségi együttműködés keretei közül, annál individualistább lesz a társadalom, és annál jobban eluralkodik az egyéni pozíció-féltés. Ezáltal nemzeti keretek között a kapitalista gazdasági expanzió önmagát oltja ki (mint ahogy azt Marx is "megjósolta"). Megoldást itt a nemzetközi összefogás jelentheti.

Ehhez hasonlóan, Olson a "Nemzetek felemelkedése és bukása" ("Rise and Decline of Nations" – 1982), és a "Társadalmi akciók logikája" ("Logic of Collective Action" – 1965) című műveiben kifejti, hogy a hosszú távon stabil ipari társadalmak magukban hordozzák saját bukásukat a szűk hatalmi érdekcsoportok redisztribúciós politikája, valamint az individualista társadalmak miatt.

A társadalmi kollektivizmus (a "szociális tőke" és a kölcsönös bizalom) egyrészt átveheti az egyébként gyenge intézmények normatív szerepét a társadalmi és gazdasági kohézió megtartásában, másrészt azonban gátolhatja is a gazdasági növekedést a hivatali korrupció miatt, ami a személyi és anyagi következményei révén megakadályozza a kollektivista gazdaság helyes működését.

Vadász Rezső

Ortega, Andres – Areilza, José M. de: Scission et permanence au sein de l’Union européenne. = Politique étrangere, 2001., 2. no., 385–401. p.

Az Európai Közösségeket alkotó tagállamok valamelyikének kiválásáról, esetleg két vagy több részre szakadásának esetéről egyik alapító egyezmény sem szólt. Például arról, hogy az utóbbi esetben újra felvételüket kell majd kérniük – a csatlakozni kívánó országokhoz hasonlóan – az Unióba? Vagy továbbra is lehetséges lesz, hogy a tagállamok valamelyikének teljes területe ne tartozzék a Közösségekhez? Az mindenesetre megállapítható, hogy az egyes tagállamok szakadása éppúgy ronthat a Közösségek kohézióján, mint amennyire előnytelen az újonnan létrejövő államok számára.

Az újonnan létrejövő formációnak kettős akadállyal kell szembesülnie: függetlenné kell válnia az eredeti államtól, ugyanakkor csatlakoznia is kellene az EK-hez, amelyhez formális eljárás keretében társulhat. Jogilag lehetetlen az egyoldalú szakadás bármilyen nem ellenséges környezetben. A szakadás nem jár együtt az EK-hez történő automatikus csatlakozással.

Feltéve, hogy az eredeti, sőt a többi tagállam ellenszenvét váltja ki az új formáció, az egyezmények lényeges elemeit módosítani szükséges. A feltételezett új egyezmények egy sor intézményi problémát vetnek föl. Arról nem beszélve, hogy rossz példát mutatnak a régebbi tagállamoknak. Épp ezért az újdonsült tagállam nem kapja meg a kedvezményeket, és a tárgyilagos elbírálás helyett ki van szolgáltatva a szenvedélyek vezérelte megítélésnek. Vagyis a csalódások hangsúlyosabbak lehetnek a fel nem vételnél. Számos európai nacionalista párt kecsegteti a lakosságot azzal, hogy a réginél jobban beágyazott közösségi identitással bíró, új nemzetállamként csatlakozzanak az Európai Közösségekhez. Az EK célkitűzései között azonban inkább "a nemzetállamokat felváltó tagállamok" eszméje szerepel (Joseph Weiler). Tény, hogy a nemzeti pénz, a nemzeti hadsereg jövőbeni hiánya a nemzeti szuverenitás fogalmát erőteljesen relativizálja. Az egyes kormányok kénytelenek végrehajtani azokat a döntéseket is, amelyek ellen szavaztak a Közösségi Tanácsban. Ezek igen fontos részletkérdések lehetnek, érinthetik pl. a külkereskedelmet és a belföldi piacot is.

Sem az eredeti közösségi szerveződések, sem a későbbi módosítások nem rendelkeznek valamely tagállam kiválásáról, ez idáig nem is jelentkezett ilyen kérelemmel egyik sem. Egy lehetséges eset merült csak föl, nevezetesen az, amelyben gyarmati iga alól szabadult föl valamely tagállam egy része.

Egyes közgazdászok szerint nincs összefüggés a gazdasági növekedés, az egy főre eső jövedelem és az ország területe, illetve lakosságának létszáma között (Robert J. Barro, Alberto Alesina). Az EK-hoz csatlakozás is siettetheti, vagy éppen fékezheti egy ország szakadását (ld. pl. Szlovénia és a volt Jugoszlávia vagy Csehország és Szlovákia esetét). A mostani európai uniós egyezmények óvatosságra intenek a jövőt illetően, és szorgalmazzák, hogy annak a tagállamnak a tagságát függesszék fel, amelyik nyilvánvalóan súlyosan megsérti a demokratikus alapelveket. Ide tartoznak a területi szétváláson kívül olyan esetek is, mint az utód nélküli összezsugorodás (Grönland), a szétválás és visszavonulás (Algéria) és az egyesülés integráció útján (Németország).

Dániának tizenhárom éves (1972–1985) küzdelme van abban, hogy Grönlandra speciális jogszabályok vontakoznak az EK-en belül. De például a Faroe-szigetek is saját maga választotta az autonóm státust.

Algéria, a közösségi tárgyalások kezdetén még Franciaország tengeren túli területei közé tartozott, 1962 után azonban rögzítés nélkül, automatikusan mentesült az őt korábban érintő kötelezettségek alól. Még precedensként sem szerepel például a Maastrichti Szerződés szövegében.

Németország esetében is kicsit hasonló a helyzet, hiszen maga a csatlakozó ország megmaradt, noha területe megnövekedett. Az Európai Tanácson belül egyébként nem lett több voksa a németeknek; Maastricht után kaptak csak lehetőséget európai képviselőik létszámának növelésére.

A területi meghatározottságon túl főleg a közösségi politika alkalmazásának elve az EK-hez tartozás feltétele. A Kanári-szigetek például mint spanyol terület csatlakozott 1986-ban, azóta köteles politikáját is ehhez igazítani.

Európában az önrendelkezési jog erősen korlátozott. A Helsinki Záróokmány folytonosan módosított szövege szerint az önrendelkezést a nemzetközi jogban is meglévő két alapelv biztosítja: az államok területi integritása és a határok sérthetetlensége. Az EK azonban nem fogadja el a kiválás céljával megvalósuló önrendelkezést. Elfogadhatatlan vagy a nemzetközi békét veszélyeztető helyzetben természetesen lehet alkalmazni ezt a jogot.

A kérdés továbbra is az, hogy valamely kiválni készülő európai állam automatikusan társulni tud-e az EK-hez, vagy felvételét kell kérnie. Formailag a folytonosság lehetséges, az eljárás azonban gyakorlatilag a bővítéssel egyező. Az egyezmények bármiféle módosítása a tagállamok egyöntetű véleményét igényli. Sőt, az Amszterdami egyezség óta az Európai Parlament, továbbá valamennyi nemzeti parlament hozzájárulása, illetve népszavazás is szükséges a módosításhoz. Az európai intézmények jelenlegi felállása szerint az eredeti országnak és az új államnak kell megegyeznie a voksok megoszlásában, mondjuk a Miniszterek Tanácsán belül. A Közösségeken belüli reformnak ki kellene terjednie az országonkénti egy-egy voks gyakorlatára.

Az újabb és újabb törésekkel létrejövő "kisállamok" megrendíthetik az unión belüli egyensúlyt, végső soron az európai álom megvalósítását. A békevágy, a gazdasági virágzás, a nemzetek felettiség eszméi érdekes módon az államok identitásának megerősödését eredményezik. Éppen ezért az Unió ismét felveti a szuverenitás, ezzel együtt az elszakadás klasszikus kérdéseit. Például az Ulsteri Béke azért jöhetett létre, mert az Egyesült Királyság és Írország sem tagjai az EK-nek. Így háttérbe szorult a szuverenitás kérdése, viszont 400 millió dollárt hozott az utóbbi öt év során a közösségek közötti kapcsolatok megvalósításában.

Az újonnan létrejövő állam tárgyalási lehetőségei kérdőjeleket vetnek fel. Egy új, kis országnak vajon milyen esélyei vannak, ha csak önmagáért kell kiállnia? Mára így született meg a "közvetítő állam" fogalma. Az új államnak az átmenet időszakában tárgyalnia kell a korábbi előnyök, kedvezmények jogfolytonossága ügyében, de új szervezeti formákat is létre kell hoznia, ami igen költséges. Korábbi európai alapokhoz nem lesz esetleg hozzáférése. Az új helyzetben az unión kívüli tárgyalófelekkel, például kelet-európaiakkal kell egyezkednie, de mindenképpen jóval szerényebb pénzekről, mondjuk, egy független Katalóniának vagy Baszk-földnek.

Kakasy Judit:

Kiliánová, Gabriela – Popelková, Katarína – Vrzgulová, Monika – Zajonc, Juraj: Slovensko a Slováci v diele "Rakúsko–Uhorská Monarchia slovom a obrazom". = Slovenský národopis, 49. roc. 2001. 1. no. 5–31. p.

A szlovák közvélemény megjelenése idején alig-alig ismerte Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című helyismereti enciklopédiát, amely 1866 és 1902 között szinte azonos szöveggel jelent meg Bécsben németül, Budapesten pedig magyar nyelven. Azóta sem érdeklődött iránta egyetlen tudományág sem, míg most végre az etnológusok fogtak neki két, Felvidékről szóló kötete ismertetésének és értékelésének. (A referált szerzők főként a német változatot használták.)

A szóban forgó vállalkozás kezdeményezője és bevezető tanulmányának szerzője Rudolf trónörökös volt, akinek halálát követően özvegye látta el a fővédnöki tisztet. Rudolf személye sejtetni engedi, hogy kezdeményezésének gyökere a Monarchia megmaradásának az általa vallott koncepciójában keresendő, ami azután a mű szellemében is tükröződik. Bevezetőjében kilenc nemzetet és népcsoportot sorol fel, úm. a németeket, magyarokat, székelyeket, románokat, bolgárokat, örményeket, illetve ruténeket, cigányokat és szlávokat, majd meghatározza a mű célját: "mindezeket a csoportokat lakóhelyükön akarjuk megismerni, jellemük, szokásaik és népviseletük szerint, jelenük és múltjuk keretében, ismerni akarjuk fejlődésüket, haladásukat, kultúrájukat, egész életüket és létüket, hogyan keletkeztek, és miként alkalmazkodtak ahhoz a földhöz, amelyen megtelepedtek."

Szerzőink mindenekelőtt összehasonlítják a német és magyar kiadás némileg eltérő kötetbeosztását, majd közlik az általuk elemzett két kötetben található fejezeteket íróikkal együtt. Ekként: Felvidék (György Aladár), A felvidék ősi emlékei (Kubinyi Miklós), A Felvidék építészeti emlékei (Pasteiner Gyula), Pozsony és Pozsony megye (Ortvay Tivadar), Komárom és környéke (Takács Sándor), Nyitra megye, Trencsén megye, Túróc megye (mindhárom Lovcsányi Gyula műve), Árva megye (Kubinyi Miklós), Liptó megye (Majláth Béla), Felvidéki szlovákok (Pechány Adolf), Szlovák népviselet (Pavol Sochán), A szlovák nyelv és irodalom (Samuel Czambel), Zólyom megye (Lovcsányi Gyula), Bars megye (Ruffy Pál), Hont megye (Sajó Sándor), bányászat és kohászat (Farbaky István), Nógrád megye (Nagy Iván), Gömör megye (Schmidt Attila), A murányi völgy és a Garam gömöri völgye (Fülöp von Sachsen–Coburg–Gotha herceg), A palócok (Istvánffy Gyula), Heves megye mátrai területe (Platthy Aladár), Borsod megye (Hidvégy Benjamin), Abaúj megye (Király Pál), Szepesség és a Magas Tátra (Horvay Eduárd), Sáros megye (Berzeviczy Albert), Zemplén megye (Mekerle Sándor), Ung megye (Fincziczky Mihály), Rutének (Hodinka Antal), Bereg megye (Lehotzky Tivadar, Rudolf trónörökös medvevadászatával Munkács környékén), Máramaros megye (Várady Gábor), Ung megye (ifj. Perényi Zsigmond báró), Nagybánya és környéke (Schönherr Gyula). A szerzők a Felvidéket György A. 1898. évi földrajzi egységként való meghatározása szerint kezelik. Külön közlik a fenti szerzők rövid életrajzát, megállapítva, hogy jórészt felvidéki származásúak, de közülük csak ketten igazi szlovákok (P. Sochán és S. Czambel). Értékelik a szövegben talált fametszeteket (a fametszetek közlése melletti döntést a kiadvány konzervatív beállítottságára vezetik vissza), amelyek etnológiai értéke kétségtelen.

Megemlékeznek még egy Csehországban kiadott Slovensko című publikációról (1901), amelyet két okból is elmarasztalnak: a cseh szerzők gyakran nyílt csehszlovák propagandát folytatnak, a szlovák szerzőket pedig cseh nyelven hozzák, ami ugyancsak része a cseh–szlovák viszony cseh hegemóniájú értelmezésének.

Összegező megállapításaikban mindenekelőtt azt emelik ki, hogy a szóban forgó enciklopédia a Felvidékről s benne a mai Szlovákia területéről érdemi adatokat közöl. Ellentétben a korszak felvidéki tárgyú műveivel, általában elfogultság nélkül közöl adatokat, tényeket a szlovákokról és a mai Szlovákiáról. A szerzők szövegei nincsenek politikailag aláfestve. Mivel a mű a társadalom adott jelenére koncentrál, hiteles forrása Szlovákia modernizálódásának a 19. és 20. század fordulóján. Ezért különleges hely illeti meg a korszak honismereti művei között. Komplex volta lehetővé teszi a szlovákság különféle nemzetek kontextusában való tanulmányozását. Hozzásegít e közép-európai régió multikulturális és multietnikus jellegének folyamatos "tudatban tartásához".

Mindazonáltal az enciklopédia esetenként elmarasztalható a sztereotípiák alkalmazásában. Részint arról van szó, hogy a falura és a falu istenfélő, dalos, munkaszerető népességére koncentrál, részint meg arról, hogy a falusi népesség minden etnikumok esetén is ugyanolyan tulajdonságokat nyer.

Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben tartalmilag és terjedelmileg egyaránt olyan mű, amelytől nem szabad eltekinteni. Sajnálatos, hogy a szlovák etnológia mindmáig nem kötött vele beható ismeretséget.

Futala Tibor

A megkérdezettek, Catherine Samary (Mme C. S.) és Muhamedin Kullashi (M. M. K.) előadók az Université de Paris-n.

A folyóirat riportereinek első kérdése arra vonatkozott, hogy visszatekintve milyen mérleget mutat a Miloševic-rendszer tizenhárom éve? Mme C. S. válaszában kitért arra, hogy Kostunica győzelme a szerb társadalom heterogén felfogását példázza, ám a NATO-bombázások elutasítása nem jelentett föltétlenül Miloševic-ellenességet is. A volt elnök tulajdonképpen ennek reményében írta ki a 2000. szeptemberi választásokat. Kostunica viszont a "se NATO, se Milosevic" álláspontján lévőket nyerte meg, akik között éppúgy akad kommunista, mint a korrupciót egyszerűen csak elutasító állampolgár. Valamennyiük helyesli a nacionalista jelszavakat. M. M. K. véleménye szerint már 2000 ősze előtt is kialakulhatott valós képünk Miloševic rendszeréről. A szerb vezető 1989-től 2000 októberéig hangoztatott ideológiájának alapja az volt, hogy a szerbek "ki fognak pusztulni", ha nem őt választják. Így indított háborút Horvátország, Bosznia és Koszovó ellen is. Az ellenzék teljesen hatástalannak bizonyult e politikával szemben. Az ő kritikájuk tehát sokkal inkább a nacionalista szerb politika sikertelen megvalósulásának szólt, semmint alapelveinek. Néhány egyesület és pár intellektuel kivételével több mint tíz éven át senki nem vitatta az etnikai tisztogatás politikáját.

Mme C. S szerint a társadalom – különösen a kisebbségek – félt az erőszaktól, az államszövetség felbomlásától, hogy a Tito előtti időszak tér vissza. M. M. K. viszont dokumentumokat sorol fel, amelyek a kreált ellenség elleni gyűlöletre buzdítanak, és igazolják a szerb agressziót.

M. M. K. úgy látja, hogy a jelenlegi politikai elit ideológiája, társadalomszemlélete nem egyértelmű. Kostunica például soha nem vitatta a korábbi tíz év szerb politikáját, csupán annak eredményességét. Márpedig a civil társadalomban sokkal alapvetőbb reformokra volna szükség. De például Montenegró ügyében is sokkal nagyobb megértést kellene tanúsítani. A sokvallású Szerbiában az új elnök be akarja vezetni az iskolai hittantanítást, ami egyes értelmiségieket nyugtalansággal tölt el. Az új kormány gazdasági programja sem elég határozott, vagyis inkább átmeneti időszakról beszélhetünk egyelőre, semmint változásokról. Mme C. S. szerint mindenképpen társadalmi vitára kellett volna bocsátani a teljes, pártatlan igazság föltárásával a társadalom jövőjét közvetlenül érintő kérdéseket, a szerb nép nevében elkövetett bűnöket. Ehelyett többféle "igazságosztó és megbékéltető" bizottság működik, pl. a Natasa Kandic által vezetett, nem nacionalista, demokrata Emberi Jogi Alapítvány. A legismertebb a Volt Jugoszlávia Nemzetközi Büntetőbírósága. A testület a legkülönbözőbb nemzetiségű népcsoportok elleni bűntettekkel foglalkozik, nem képvisel átütő erőt, ráadásul anyagilag az Egyesült Államoktól függ. A viták akkor lesznek csak eredményesek, ha az egész volt jugoszláv térséget egészében vizsgálják a nagyhatalmak ún. reálpolitikájával összefüggésben. Ha Miloševicet teszik meg egy személyben felelőssé, úgy ki magyarázza meg a Horvátországból, Koszovóból, Boszniából menekült 700 ezer szerb esetét? M. M. K. egy fontos részletet fűzött még ehhez, mégpedig azt, hogy már 1999 májusáig 40 horvát katonát vádolt a Nemzetközi Bíróság emberiség elleni bűntettel és népirtással. Vagyis, úgy látszik, egy nemzetközi bíróság sem lehet abszolút politikamentes.

Mme C. S. leginkább a "piromániás tűzoltó" állandó jelzővel jellemzi a nemzetközi közösséget a jugoszláv válság során mindvégig tanúsított magatartásáért. Valójában Rambouillet-ben nyilvánvalóvá lett, hogy nem érdekük Koszovó függetlensége, később pedig a gyors megoldás, a NATO-bombázások mellett voltak. Nem képesek egy többetnikumú Koszovót garantálni. Montenegró kiválása esetén Jugoszlávia mint szövetségi állam megszűnik, és Koszovóra pedig nem érvényes többé az 1244-es megoldás, azaz mégis jobb lenne, ha Jugoszlávia tovább létezne… Az ún. reálpolitika helyett abban segíthetne igazán a nemzetközi közösség, hogy tárgyalóasztalhoz ültetné a feleket, és segítené az infrastrukturális szükségletek terén mutatkozó ellentétes érdekek összehangolását. Nem remélhető ott a demokrácia elősegítése, ahol a szavazatokat megvásárolják, és a "rosszul" szavazókat túszul ejtik.

M. M. K. nem látja ennyire sötéten a helyzetet. Szerinte a nemzetközi katonai jelenlét minimális jólétet és ugyanannyi biztonságot is jelent a lakosoknak. Nélkülük a szerbek és az albánok egészen más viszonyban lennének most is. A koszovóiak érdeke a minél hosszabb katonai védelem, hiszen így tartósabb békét alakíthatnak ki. Sokkal nagyobb a pszichológiai súlya a KFOR-nak, mintsem gondolnánk, és ténylegesen kevesebb a bűntény ottlétük óta. Sikeres volt a koszovói községhatósági választásokban való közreműködésük is. Konkrét tervek vannak albán nyelvű oktatási program megvalósítására is, például egy angol–albán nyelvű egyetem beindítására Szkopjében. Olykor talán nem túlzás a "leckéztető" elmarasztaló jelzővel illetni a nemzetközi közösséget, de összességében jelenléte mégis hasznos. A legkényesebb kérdés, ám gyakorlatilag alternatíva nélküli, Koszovó, Montenegró és Szerbia óvatos szétválasztása, semmiféle határidőhöz nem ragaszkodva és egyidejűleg elismert demokráciák kialakításával.

Kakasy Judit

Bevándorlók vagy bűnözők? – Németországi tapasztalatok.

Geißler, Rainer: Sind "Ausländer" krimineller als Deutsche? – Anmerkungen zu einem veilschichtigen Problem. = Gegenwartskunde, 50. vol. 2001. 1. no. 27–41. p.

Németország mára a modernkori népvándorlás egyik célországává vált. A külföldiek aránya az ország teljes lakosságához viszonyítva a jelenlegi 10%-ról a következő három évtized alatt akár 20%-ra is megnőhet. A német többség számára egyre jelentősebb kihívást jelent a növekvő kisebbségek integrálása a társadalomba. Ezt a hosszú és rendkívül összetett folyamatot nagyban befolyásolja az ún. "Ausländerkriminalität", vagyis a külföldiek által elkövetett bűncselekmények, illetve az ehhez kapcsolódó társadalmi előítéletek és félreértések. A tanulmány ezeket próbálja meg tisztázni.

Az "Ausländerkriminalität" fogalma számos összetevőt takar, amelyek a többség számára nincsenek egyértelműen elkülönítve és meghatározva. Egyszerre jelenti:

a vendégmunkások és családjaik által elkövetett bűncselekményeket;

a menekültek és menekültstátust-kérők törvénysértéseit;

az ún. "határon túli bűnözést". Itt olyan "turistákról", illetve átutazóban lévő elkövetőkről van szó, akik nem Németországban laknak, de bűncselekményeiket itt követik el; és

a nemzetközi szervezett bűnözést.

Ha a statisztikákat vizsgáljuk, azok első látásra alátámasztani látszanak a német lakosság véleményét: 1997-ben az elítéltek 26,1%-a volt külföldi. Ha ezt az arányt összehasonlítjuk a teljes lakosság és a vendégmunkások számának arányával (82 millió, illetve 6 millió: 7,3%), akkor logikusnak és szociológiailag indokoltnak tűnik a következtetés, hogy ha a lakosság 7,3% százaléka követi el a felderített bűnügyek több mint egy negyedét, akkor a társadalom ezen szegmense az átlagosnál sokkal hajlamosabb a bűnözésre.

A valóság azonban – mint mindig – ennél sokkal összetettebb. Egyrészt a népességi és a rendőrségi statisztikák ilyen típusú összehasonlítása tudományosan értelmezhetetlen, másrészt pedig "külföldieknek" nevezett emberek több, egymástól élesen elkülönülő csoportokból állnak, amelyeket nem lehet egyetlen fogalom segítségével pontosan megnevezni és leírni. Ezenkívül, a kisebbségekre vonatkozó szociológiai tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy a külföldi vendégmunkások legtöbbször törvénytisztelőbbek, mint az azonos társadalmi helyzetben lévő németek.

Ahhoz, hogy mindezt bizonyítani lehessen, először is tisztázni kell, hogy a "vendégmunkások" és a "külföldiek" elnevezések az emberek két külön csoportját jelölik. A "külföldiek" ugyanis egy olyan gyűjtőfogalom, amely különböző céllal Németországba érkező és különböző ideig ott tartózkodó emberek számos csoportját is magába foglalja (például az illegális bevándorlókat vagy a menekülteket is). Az egyes csoportok életkörülményei közötti jelentős eltérések nagymértékben befolyásolják törvénytiszteletüket, illetve esetleges bűnözői magatartásukat. A nem német bűnelkövetők között a külföldi vendégmunkások, vállalkozók és egyetemisták aránya mindössze 27,1%, az összes elkövető számához képest pedig csak 7,2% - ez az arány pedig szinte pontosan megfelel a lakosság összlétszámához viszonyított arányuknak (7,3%). (Az illegálisan Németországban tartózkodók és a turisták esetében ez az arány pedig 21%, illetve 6,4%.) Mindebből levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a vendégmunkásoknak semmivel sincsen több dolguk a rendőrséggel, mint a társadalom többi tagjának.

A bizonyítás második lépése a rendőrség felderítési eredményességéhez kapcsolódik. Fontos megemlíteni, hogy a bűnügyek jelentős része felderítetlen marad, vagyis a tettest vagy tetteseket nem sikerül rendőrkézre keríteni. A kutatások azt is bebizonyították, hogy a német rendőrség gyanúsítottjai között sokkal több bevándorló szerepel, mint német nemzetiségű. Amíg a német fiatalkorúak bűncselekményei közül csak minden hatodik jut a rendőrség tudomására, addig a bevándorlók esetében minden második. Ennek legfőbb oka az, hogy a lakossági bejelentések sokkal gyakrabban irányulnak külföldiek ellen, mint németek ellen. A német rendőrségnél szintén megfigyelhető, hogy "kitüntetett figyelemmel" kísérik a kisebbségeket, vagyis a hatóságok köreiben is egyre nagyobb méretet ölt az idegengyűlölet, és emiatt a kisebbségeket súlyos előítéletekkel kezeli a rendőrség is. Ez pedig tovább erősíti a lakosság idegen-ellenességét.

Harmadik tényezőként figyelembe kell vennünk a vendégmunkások társadalmi helyzetét és életkörülményeit, mivel ezek döntően meghatározzák az általuk elkövetett bűncselekményeket. Általánosságban elmondható, hogy a bűnözés szempontjából legveszélyeztetebbek a nagyvárosokban élő, fiatal, alacsony iskolázottságú férfiak. Ez különösen vonatkozik a kisebbségekhez tartozó fiatalokra, akiknél a nemzetiségi és a társadalmi megkülönböztetés egymást erősítő tényezők. Emiatt ők sokkal nagyobb arányban szerepelnek a lakossági feljelentésekben és a rendőrség gyanúsítottjai között, mint a német fiatalok. A tanulmányok ezzel szemben kimutatták, hogy a vendégmunkások jobban tisztelik a német törvényeket, mint az azonos társadalmi helyzetben élő németek. Ez azonban nem csak Németországra igaz, mivel a világ többi "célországában" elvégzett kutatások is ezt támasztják alá (Egyesült Államok, Izrael és Ausztrália). Ennek az oka az lehet, hogy a vendégmunkásoknak sokkal szerényebb elvárásaik vannak az őket befogadó állammal szemben, mint az adott állam saját állampolgárainak, illetve hogy a bevándorlók sokkal magasabb szintű alkalmazkodási képességgel és hajlandósággal rendelkeznek, aminek köszönhetően a sanyarú élet- és munkakörülményeikre nem bűnözéssel, hanem igényeiknek anyagi helyzetükhöz való igazításával reagálnak.

A második generációs bevándorlók (vagyis a bevándorlók gyermekeinek) társadalmi integrációja jelenti a következő fontos problémakört. A legnagyobb veszély itt a sikertelen integráció és a kisebbségi fiataloknál emiatt megjelenő magas bűnözési arány. Ennek egyik fontos oka abban rejlik, hogy a szülők sajnos csak nagyon ritkán tudják továbbadni gyermekeiknek a szerény elvárások szerinti életvitelt. A fiatalok emiatt sokkal többet akarnak szüleiknél, elvárásaikat a német fiatalokéhoz igazítják, nem pedig a saját lehetőségeikhez. Amikor azonban ezek megvalósítása közben beleütköznek a társadalom és a rendőrség előítéleteibe, és ezek miatt erős diszkriminációt tapasztalnak, akkor az emiatt érzett csalódásukat és elkeseredettségüket sokszor bűncselekmények elkövetésében nyilvánítják ki. Ezt támasztják alá a statisztikák is, amelyek mintegy 33%-kal magasabb bűnözési gyakoriságot mutatnak a bevándorlók gyermekeinél, mint a német fiataloknál.

Fontos még megemlíteni a menekültek és a menekültstátust-kérők által elkövetett megélhetési bűncselekményeket is (a statisztikák szerint a gyanúsítottak 4,8%-a közülük kerül ki), amelyeket azonban elsősorban sanyarú helyzetük váltja ki belőlük. A menekültek munkavállalási engedéllyel nem rendelkeznek, emiatt nincsen saját jövedelmük sem, és létük egyedül a befogadó ország szociális intézményeitől függ. Menekültszállásokon vagy lakókonténerekben laknak a világ többi országából érkezett menekülttel együtt, a legminimálisabb biztonságérzet nélkül, és a kiutasítás Damoklész-kardja állandóan ott lóg a fejük felett. Mindezen kívül társadalmi lenézettséggel és stigmatizáltsággal is együtt kell élniük. A kutatások eredményei azt mutatják, hogy az ezek miatt megjelenő megélhetési bűnözés azonnal eltűnik, amint a társadalom befogadja őket, és munkát, illetve emberhez méltó lakhelyet találnak maguknak.

Összefoglalásul elmondható, hogy a Németországban élő külföldiek 4/5 részét kitevő vendégmunkások alapvetően törvénytisztelők. Nincsen több dolguk a rendőrséggel, mint a németeknek általában. Gyermekeik azonban a bűnözés szempontjából rendkívül veszélyeztetettek. A vendégmunkásoktól elkülönítve, eltérő szociális helyzetük miatt külön problémaként kell kezelni a menekültek által elkövetett megélhetési bűncselekményeket, amelyek a megfelelő társadalmi integrációt követően megszűnnek, akárcsak a vendégmunkások gyermekei által elkövetett élet- és vagyon-elleni bűncselekmények. A társadalmi befogadásnak előfeltétele az emberek kisebbségekhez fűződő viszonyának a megváltoztatása, amihez pedig az előítéletek eloszlatása, a fogalmak tisztázása és az általános érvényűvé vált megjelölések finomítása, illetve emberbarátibbá tétele szükséges.

Vadász Rezső

Lengyel–fehérorosz sztereotípiák a két világháború között

A XIX. században a lengyelek és a fehéroroszok egymáshoz való viszonya alapvetően különbözött a maitól. A lengyelek a fehéroroszokat nem tekintették nemzeti szempontból idegen népességnek. A szubjektíven érzékelt kulturális eltérések lassan növekedtek a görög katolikus egyház felszámolásával, az 1863–1864. évi felkelés bukásával, az ortodoxia megerősödésével. A kulturális különbségeket csak a XX. századtól kezdve kezdték nemzetieknek érzékelni, amikor az etnikumok fölött álló lengyel politikai nemzet eszméje átalakult kulturális és nyelvi-etnikai nemzeteszmévé és ugyanakkor létrejött a fehérorosz nemzeti mozgalom is. A XIX. században a fehéroroszságot a paraszti léttel (a nyomorral és a passzivitással) azonosították, valamint azzal, hogy hiányzik belőle (illetve a XX. század elején – alig van meg benne) az az aktivitás, amely saját nemzeti, állami, sőt kulturális aspirációinak a megvalósításához elengedhetetlen lenne.

Az első világháború és az azt követő 1919–1920. évi lengyel–bolsevik harcok részben megváltoztatták a lengyel társadalomban, főleg annak elitjében a fehéroroszokról alkotott képet. A lengyelek akkori és későbbi véleményében súlyosan estek a latba a földesúri kúriák elleni pogromok, amelyekre az októberi forradalom után a frontvonal keleti oldalán elterülő fehérorosz területeken került sor. A romboló, rabló fehérorosz nép képe ott élt a kelet-lengyelországi földbirtokosoknak és a lengyel értelmiség egy részének az emlékezetében, bekerült a szépirodalomba, terjesztette a memoárirodalom, de éppen ezért csak a lengyel elit, nem pedig a nép fehérorosz-képét módosította. Idővel halványult a rabló paraszt képe, viszont fokozatosan erősödött a baloldali, „bolsevizált" fehérorosz sztereotípiája.

Noha az első világháborút megelőző évtizedben már létrejött egy szűk fehérorosz értelmiségi réteg, a német megszállás alatt kialakult a fehérorosz iskolarendszer, 1918 márciusában megalakult a Fehérorosz Népköztársaság, a lengyel földbirtokosok idegenkedve fogadták a fehérorosz nemzeti mozgalmat, a fehéroroszokat továbbra is elsősorban paraszttársadalomnak tekintették. Az új Lengyelország megalakulása idején elég széles körben elterjedt vélekedés volt az, hogy a fehéroroszok nem képesek saját államuk létrehozására, illetve függetlenségének fenntartására, ezért előbb-utóbb maguk alá gyűrik őket az oroszok. Azt hangsúlyozták, hogy mennyire csekély létszámú a fehérorosz elit, mennyire gyengék államalkotó törekvései, és hogy a fehéroroszokat jobban érdeklik a szociális, mint a nemzeti kérdések. A háború végén a lengyel politikai elit nagyobb része nem tervezte a fehérorosz lakosság erőszakos asszimilálását a lengyel kultúrához, ilyen elképzelései csupán a nemzeti demokratáknak voltak. A földbirtokosok a szociális békében, nem pedig a helyi lakosság polonizálásában voltak érdekeltek. Ezért a korábbi időszak hagyományát folytatva a fehéroroszokat nem tekintették idegen nemzetnek, hanem csupán szociálisan és felekezetileg eltérő közösségnek.

Ezzel szemben a fehéroroszoknak tulajdonított új, először ebben az időszakban oly erőteljesen jelentkező vonás volt a baloldaliság. A fehéroroszok, különösen a fehérorosz értelmiség ilyen megvilágításba helyezése nem független a húszas évek végének eseményeitől, a fegyveres partizánakcióktól, a fehérorosz politikai elitnek a lengyel szejmben kifejtett aktivitásától, a Hromada és a Nyugat-Fehéroroszországi Kommunista Párt tevékenységétől, a fehérorosz parasztság követelőző magatartásától. Mindebben Minszk és Moszkva befolyását látták. A fehéroroszoknak ilyeténképp való felfogását jól példázza Czeslaw Milosz évekkel később papírra vetett visszaemlékezése. A Nobel-díjas költő szerint, ha a fehérorosz vidékeken a lengyel hatóságok „külön fehérorosz iskolák létrehozását engedélyezték, ennek következménye rájuk nézve a lehető legrosszabb volt. A parasztfiú, miután indokolt sérelmeit a megszerzett tudás révén felnagyította, átesett a civilizációs beavatás első fokozatán, vagyis rendszerint kommunistává lett, és az Ťújraegyesítésť harcosa lett, vagyis azért küzdött, hogy keleti vajdaságait elszakítsák Lengyelországtól". Az akkor még nem nagy számú fehérorosz értelmiségit radikális, a lengyel állammal szemben ellenséges, a szovjet titkosszolgálatok által befolyásolt elemeknek tartották. Ezek egy része még a II. világháború kitörése előtt a Szovjetunióba távozott (ezzel a lengyelek szemében igazolva a „szovjetbérencség" gyanúját), ahol aztán persze vagy rögtön kivégezték őket, vagy lágerbe kerültek (amiről a lengyel közvélemény rendszerint nem vagy csak évek múltán értesült). A fehérorosz parasztság megítélése nem volt ilyen egysíkú. Az egész két háború közötti periódusban együtt emlegették pozitív és negatív vonásait. Egyfelől úgy ábrázolták, hogy ez a nép barátságos, csendes, konfliktuskerülő, türelmes, alkalmazkodó, lassú, de dolgos. Másfelől gyakran írták róluk, hogy primitívek, ravaszak, gyanakvók, bosszúállók, makacsok. Végeredményben a fehérorosz parasztság megítélése lényegesen jobb volt, mint az értelmiségé. Ugyanakkor a fehéroroszokat – a lengyelországi németekkel, litvánokkal, zsidókkal, sőt ukránokkal ellentétben – gyakran nem tekintették külön nemzetnek, hanem csak valamiféle néprajzi csoportnak. A fehérorosz nemzeti mozgalmat gyengének és mesterkéltnek tartották. Noha most nem kellett attól tartani, hogy az ateista Szovjetunió a korábbi cári kormányzat gyakorlatához hasonlóan befolyása alá vonja az ortodox fehéroroszokat, a fehéroroszság fogalmához igen gyakran társult az ortodoxia fogalma. Olyan vélemény is volt, hogy a fehéroroszság máza alatt tulajdonképpen még a birodalmi időkben beivódott oroszság rejlik.

A kelet-lengyelországi vidéki kúriák, a helyi értelmiség, a politikai elit által a fehéroroszokról kialakított képet a sajtó és a szépirodalom közvetítette a belső lengyel területeken élő értelmiség felé. Ennek következtében a lengyel lakosság zömének fogalma sem volt a fehéroroszok létezéséről, azt gondolta, hogy a kelet-lengyelországi falvakban élő parasztok is lengyelek, csak éppen a hosszú orosz megszállás alatt egy kicsit eloroszosodtak.

A szomszédos Szovjet-Fehéroroszországban élő fehéroroszokról a lengyel társadalom még kevesebbet tudott. Szovjet-Fehéroroszországot Moszkvának alárendelt, kommunista, tehát ellenséges országnak látták, amely kezdetben fejlesztette fehérorosz jellegét, később kiirtotta saját elitjét, felszámolta a föld magántulajdonát, hogy kolhozokba terelje a népet.

A Szovjet-Fehéroroszországban maradt lengyelek zöme paraszt volt, esetleg városi munkás. A nagybirtokokat felszámolták, elhagyta az országot az értelmiség nagy része, a viszonylag rövid ideje ide települt lengyelek, valamint minden vagyonos ember, aki nem sok jóra számíthatott a szovjet rendszertől. Megjelent egy viszonylag nem nagy számú, de igen aktív lengyel kommunista funkcionárius-réteg, amely nemcsak helyből, hanem az alakulóban lévő Lengyelországból és a volt Orosz Birodalom más területeiről is toborzódott. Az itteni lengyel parasztság ellenségesen viszonyult a szovjethatalomhoz, mivel hagyományosan lengyelellenesnek tartott minden nem lengyel hatalmat. Ezt a bizalmatlanságot oldotta egy időben a lengyel nyelvű iskolarendszer és kulturális intézmények kiépítése. Néhány évig (1932–1936) fennállt egy autonóm lengyel járás is (amelyet jellemzően Feliks Dzierzynskiről neveztek el) azzal a nem titkolt céllal, hogy egyrészt gyorsabban szovjetizálják a helyi lengyel lakosságot, másrészt kádereket képezzenek a jövendő szocialista Lengyelország számára. A lengyelek éltek ennek előnyeivel, de ez a kommunista jelszavakkal agyontűzdelt lengyelség sokuk számára idegen maradt. Nem így a lengyel kommunista elit számára, amely aránytalanul nagy számban képviseltette magát az állami és a pártapparátus vezető posztjain.

A formálisan fehérorosz hatalommal szembeni ellenséges érzületet erősítette az egyértelműen antikatolikus politika, a kollektivizálás, a harmincas évek második felében tomboló terror. Néha konfliktusok keletkeztek a lengyelek és a fehéroroszok között a nagybirtokok felosztása kapcsán. Például Vityebszk vidékén két falu – egy parasztnemesek által lakott lengyel és egy fehérorosz – vitájában még mindig a régi sztereotípiák bukkantak fel: a fehérorosz parasztok úgy tekintettek a szomszéd lengyel falu lakóira, mint az urakra, a lengyelek pedig azt mondták, hogy a fehérorosz parasztok lusták és részegesek, ezért nem érdemes nekik új földet juttatni.

A hatalom és a társadalom viszonya nemzeti szempontból nem volt olyan világos, mint a cári időkben. A cári kormányzatot nyilvánvalóan nemzeti ideológia vezérelte, az új hatalom ideológiájában és ténykedésében az osztályszempontokat érvényesítette. A fehérorosz sztereotípiáját a helyi lengyelek szemében ezért kevésbé alakították a helyi hatóságoktól elszenvedett sérelmek, noha azok gyakran sokkal nagyobbak voltak, mint amilyeneket a lengyelség a cári orosz rendszertől valaha is elszenvedett. A hatalom jellege nemzeti szempontból el volt maszatolva. A fehéroroszosítás időszaka után a hatalom képviselői újból visszatértek az orosz nyelvre. Felismerhetően ott voltak közöttük az oroszok, a zsidók, továbbá a lengyelek és más nemzetiségek képviselői. Ugyanakkor ott élt a szomszédban a fehérorosz paraszt, aki gyakran nem kevesebbet szenvedett, mint a lengyel. Látták, hogy a megtorlásokban sok fehérorosz is aktívan részt vesz, de ezek inkább a hatalmat, semmint a fehérorosz nemzetet képviselték. Végeredményben a fehérorosz ember sztereotípiája a Szovjet-Fehéroroszországban élő lengyelek körében annyiban módosult ebben a korszakban, hogy a szomszédos fehérorosz paraszt mellett megjelent a többnyire paraszti származású fehérorosz kommunista apparatcsik képe is.

Ami a fehéroroszok lengyelképét illeti, az első világháború előtti időkben a fehérorosz parasztok a lengyeleket nem látták valamiféle nemzeti egységben. A földesurat osztálykategóriában szemlélték, a lengyel parasztban a nyelvében és szokásaiban eltérő szomszédot látták, az értelmiségi szemükben a művelt városi megtestesítője volt. A lengyelség fogalma elsősorban a katolicizmussal, a „lengyel hittel" fonódott egybe. Mivel a fehérorosz népesség túlnyomó többségét a parasztok alkották, a lengyelséget elég egyértelműen a nemességgel azonosították. A nemességet a parasztság mindig ellenségesen szemlélte, a semmirekellőt, a parazitát látta benne. A fehérorosz paraszt szemében a lengyel és az úr ugyanazt jelentette. A bolsevik forradalom aztán bő lehetőséget nyújtott arra, hogy cselekedetekkel fejezzék ki a helyi lengyel urakról alkotott nem éppen hízelgő véleményüket, de ez a reagálás nem nemzeti, hanem osztályszempontú volt. Az új Lengyelország megalakulása után a földesúr és a városi értelmiségi mellett megjelent a fehérorosz paraszt horizontján a lengyel hivatalnok és a rendőr is.

1919–1921-ben a fehérorosz függetlenségi mozgalom még szövetségesként tekintett a lengyelekre, de a rigai béke után már megszállóknak tekintették őket. A Lengyelországhoz csatolt fehérorosz vidékeken eleve negatív viszony alakult ki a lengyel állammal szemben. Az orosz egyház támogatása nélkül maradt helyi ortodox papság a lengyel hatóságokat okolta gazdasági helyzetének romlásáért, ezt a hangulatot terjesztette hívei között is. Terjedt az a nézet is, hogy az ortodoxokat veszély fenyegeti a katolikus egyház részéről. A fehérorosz lakosságnak a lengyel állammal szembeni ellenségessége az egész időszakban fennmaradt. Ugyanakkor a parasztságra komoly vonzerőt gyakorolt a határ túloldalán végbement földosztás híre. Az értelmiségre viszont a Szovjet-Fehéroroszországban végbement fehéroroszosítás (a fehérorosz nyelv bevezetése az iskolákban, a közigazgatásban, a fehérorosz kultúra és tudomány intézményeinek felállítása) jelentett nagy vonzerőt. Szovjet-Fehéroroszország a Lengyelországban élő fehéroroszok számára a két világháború közötti korban végig pozitív, idealizált minta maradt, amely egyre kevésbé felelt meg a valóságnak, de amelyhez a valóságos és gyakran a nemzeti és társadalmi igazságtalanság prizmáján át szemlélt Lengyelországot hasonlították. Az álmok Szovjet-Fehéroroszországa megrendítően szembesült a valósággal 1939. szeptember 17-e után.

A lépten-nyomon osztályszempontú jelszavakat harsogó Szovjet-Fehéroroszországban a lengyelséget hivatalosan a társadalmi kizsákmányolással, a szomszédos kapitalista állammal szembeni ellenségességgel, annak nemzeti türelmetlenségével és hódító törekvéseivel kapcsolták össze. A hivatalos propaganda bizonyos mértékig a helybeli lengyelekre is rossz fényt vetett, de mivel ezeket a jövőbeli szocialista Lengyelország építőinek akarták kiképezni, kénytelenek voltak – legalábbis egy ideig – a helyi lengyeleket ez alól a megbélyegzés alól mentesíteni.

A fehéroroszországi lengyelek zömmel a falvakban éltek. Jelentős részük kisnemesi származású volt. Viszonylag sok volt köztük a jómódú gazda, a szovjet terminológia szerint „kulák és kulákbérenc", ezért a kollektivizálás alatt nagyobb mértékben érte őket a megtorlás: egy negyedük vált a terror áldozatává. Nagyon nehéz évek következtek a fehéroroszországi lengyelekre 1936–1938 között. Ekkor számolták fel az autonómiát, majd megkezdődött a „lengyel ügynökség" felszámolása. E művelet keretében 1938-ban Szovjet-Fehéroroszországban 21 407 lengyel „kémet, diverzánst és lázadót" (köztük 9 169 lengyel nemzetiségűt) tartóztattak le és ítéltek el (többnyire halálra). A „lengyel" a „szovjethatalom ellensége" szinonimájává vált, a letartóztatási javaslatokra nem is kellett más indokot írni. A terror lengyelellenes népirtás jellegét öltötte, amelyet megfelelő propagandakampány kísért, amelyben a lengyel csak mint „szabotőr, „kártevő" és „fasiszta kém" szerepelhetett.

Ez nem jelenti azt, hogy ezek a Moszkvából diktált sztereotípiák a fehérorosz nép körében teljesen felváltották volna a régebbieket. Kétségtelen azonban, hogy nem maradtak hatás nélkül, és Fehéroroszország bezárult még a legközelebbi szomszédai előtt is, akiket ezentúl egyre inkább mások (az oroszok) szemével kezdett nézni.

Zoltán András

Miután jóval kevesebbet fordít Nagy-Britannia a menekültekre és külföldi munkavállalókra, mint a többi nyugat-európai ország, a bevándorlókkal kapcsolatos politikája nem anyagi okokra vezethető vissza. A cikk szerzője szerint három alapvető ok befolyásolta ezt a politikát. Először is közvetlenül a világháború befejezése után Nagy-Britannia vezetői az ország gazdasági talpra állítása érdekében támogatták külföldi munkaerő alkalmazását. Aztán rengeteg bevándorló került az országba a brit gyarmatbirodalom szétesése következtében. Végül pedig befolyásolta a bevándorlókkal kapcsolatos brit politikát az éppen hatalmon lévő párt ideológiai beállítottsága.

A második világháború végét Nagy-Britannia súlyos emberveszteséggel érte meg. A talpra álláshoz, a gazdaság újraélesztéséhez azok az európai menekültek segítették hozzá – főleg lengyelek –, akik a szigetországban találtak ideiglenes otthonra a háború alatt. Számítások szerint az 1940-es és 1950-es években közel 345 ezer külföldi munkás dolgozott a brit gazdaságban. Legtöbbjük, ha nem is mindegyikük a kormány támogatásával le is telepedett az országban.

Egy 1948-ban meghozott törvény jóvoltából – amely szabad munkavállalás biztosított a brit munkaerőpiacon az írek számára – ír munkások is segítettek talpra állítani a brit gazdaságot. 1951-re körülbelül háromnegyed millió ír születésű munkavállaló dolgozott Nagy-Britanniában, számuk aztán évente 50–60 ezerrel nőtt, tíz évvel később meghaladta az egymilliót. Ma is jelentős a számuk, az 1990-es években több mint 200 ezer ír dolgozott a brit munkaerőpiacon.

1948 után nemcsak az írek, hanem a Brit Nemzetközösséghez tartozó más nemzetiségű emberek számára is megnyílt Nagy-Britannia munkaerőpiaca. 1953-ban 200 ezer, Brit Nemzetközösséghez tartozó bevándorló dolgozott az országban, utána éves gyarapodásuk 42 ezertől 136 ezerig terjedt. 1961-ben aztán ezt törvényben lecsökkentették: 1963 és 1965 között csak 57 710 ilyen munkavállaló jöhetett be Nagy-Britanniába.

Többen feltették azt a kérdést, hogy miért döntött a korlátozás mellett a brit politikai vezetés annak ellenére, hogy a gazdaság nyugodtan elbírt volna még külföldi munkaerőt. Erre az egyik lehetséges válasz az, hogy ennél több, Brit Nemzetközösséghez tartozó munkavállaló nem segítette volna elő a brit gazdaság növekedését, inkább képzettebb, "fehér" munkavállalókra volt szükség. Egyre többet foglalkozott a közvélemény a bevándorlókra fordított állami pénzekkel, ráadásul a hatvanas években felerősödtek a rasszista megnyilvánulások. Az országban dolgozó külföldiek ügye átpolitizálódott, és nem volt olyan politikai párt, amely megkockáztatta volna népszerűségének elvesztését a bevándorlók ügyéért. A közvélemény-kutatási adatok szerint a megkérdezettek többsége inkább károsnak, mint hasznosnak tartotta a bevándorlást. Ez tulajdonképpen napjainkig sem változott, az európai országok között Nagy-Britanniánál csak Dánia fogadott be 1997-ben kevesebb, politikai okból országából elmenekült embert annak ellenére, hogy ezt az országot érintette a legkevésbé az 1990-es évek menekülthulláma.

Különösen a Konzervatív Pártot támogatók köre szeretett volna erőteljes intézkedéseket hozatni a kormányzattal a színes bőrű bevándorlók ellen. 1983-ban például egy gyűlés 500 résztvevőjét kérdezték meg. 56%-uk szerint a brit törvények túlságosan enyhék, nem állítják meg a bevándorlást, 14%-uk pedig egyenesen hazaküldené a színes bőrű külföldieket, negyedük pedig azt mondta, hogy jobb lenne Nagy-Britannia, ha nem élnének benne "nem fehérek". Bár a Munkáspárt támogatói ennél azért liberálisabb felfogást vallanak a bevándorlókról, egyik vezető politikai párt sem kockáztatta meg szavazói elvesztését "idegenek ügye" miatt.

Kormányzópártként azonban egyik párt sem tehette meg, hogy ne foglalkozzon a bevándorlókkal szociális, illetve gazdasági szempontból. Törvényeket kellett velük kapcsolatban alkotni, gondoskodni kulturális és oktatási igényeik kielégítéséről, és deklarálni kellett diszkrimináció-ellenességüket a közvélemény és a külvilág előtt, hiszen Nagy-Britannia demokratikus jogállam. Attól függően persze, hogy éppen melyik párt volt kormányon, változtak a bevándorlókkal kapcsolatos célok és intézkedési formák. A brit gazdaság is nyomást gyakorolt a bevándorlókkal kapcsolatban a kormányzatra, amennyiben foglalkoztatta és támogatta a számára szükséges munkaerőt.

A mai brit bevándorlási politikáról elmondhatjuk, hogy kevésbé szigorú, mint a hatvanas években volt. Egyrészt a Munkáspárt kormányoz, másrészt viszont ma már a képzettség és a bevándorló eredeti lakhelye között nincs olyan összefüggés, mint a hatvanas években volt. Jó példa erre egy másik európai ország: Németország indiai informatikusokat foglalkoztat. A tolerancia természetesen nem lehet teljes körű, ma is van a lakosságnak olyan rétege, amely nem szívesen látja a bevándorlókat az országban, de a globalizáció gazdasági hatásai alól ma egyetlen ország sem tudja kivonni magát, Nagy-Britannia sem.

Biczó Krisztina

A tartós demokrácia alappillérei a fejlődő országokban

Vadász Rezső

Letavajová, Silvia: Tradicný vztah afgánskeho muza a Zeny a jeho zmeny na pozadí obcianskej vojny. = Slovenský národopis, 49. roc. 2001. 1. no. 32–45. p.

Afganisztánban 1978, Mohhammad Daúd hatalmának megdöntése óta dúl a polgárháború. A belpolitikai viszonyokra jellemző, hogy az országban a "demokratikus–modernista" és a "fundamentalista" politikai–vallási rezsimek váltogatják egymást. A sorozatos békétlenségek következményei: rengeteg halott (1,2 millió), még több menekült és emigráns (számuk meghaladja az ötmilliót, természetesen az Oszama bin Laden kézrekerítéséért indult háború menekültjei ebben a számban még nincsenek benne), elpusztított környezet és nemzetgazdaság.

Szerzőnk tanulmányát annak feltételezésével írta meg, hogy a közeljövőben Szlovákiában is nőhet a menekültstátust kérő afgánok száma (mi tagadás: igencsak "jó orra volt"), miközben északi szomszédunk lakossága alig-alig tud valamit Afganisztánról, lakosságáról, vallásáról, kultúrájáról, s az ismeretlentől való félelem megnehezíti a szerencsétlen embercsoport megtűrését-befogadását.

Bevezetésként leszögezi, hogy a majdnem 20 milliós Afganisztánban több mint húsz nemzetiség él. Legtöbben a pastuk vannak (kb. 40%); rajtuk kívül a tadzsikok, nurisztániak, üzbégek, kazárok és türkmének száma jelentős. A lakosság 98%-a követi az iszlám vallást, ezen belül a szunnitáké a hegemónia (80%).

Az országban a mohamedán jognak és jogszolgáltatásnak, a sarijának egy szigorúbb változata, a pastunvali van érvényben. Ez valamennyi pastu számára előírja:

a badalt (= az elkövetett bűntett megbosszulásának kötelezettsége),

a melmastiát (= a vendégszeretet, a vendég védelmének kötelezettsége),

a tyrát (= a férfiasság, bátorság–merészség),

a namust (= az asszonyok/nők helyzetét kifejező alapelv, amely szerint a nő a férfi számára védendő személyt jelent, aminek – egyebek mellett – folyománya, hogy a férfi saját asszonyait igyekszik megvédeni mások pillantásaitól is).

Letavajová a fenti elvek bemutatása után tanulmányát részint cseh (J. Becka), lengyel (T. Martynowicz) és francia (M. Centilivres–Demont, P. Centilivres és O. Roy) szerzők műveire alapozva, részint pedig Szlovákiában tartózkodó afgán emigránsokat kikérdezve írta meg. A kikérdezéssel azt kívánta megtudni, hogy az afganisztáni hatalomváltások és a polgárháborús események mennyire kezdték ki, illetve mennyire szigorították a pastunvali alkalmazását, továbbá: az európai környezet volt-e hatással a kikérdezettek korábbi nézeteinek átalakulására.

A hagyományos afgán családot a tagoltság, a patriarchális társadalmi viszonyok és az endogámia jellemzi. A családi közösség három–öt generációt fog át. A legidősebb férfi, a chan irányítja és képviseli a családot. A hierarchiaképződés legfőbb ismérve a kor. A fivérek egyenjogúak annak a hasonlatnak a jegyében, hogy "egy kéz valamennyi ujja fivére egymásnak, mégsem egyenlőek".

A családok összetartozását mi sem jellemzi jobban, mint az a törekvés, hogy az emigrációra kényszerültek mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél előbb "kimentsék" Afganisztánból a család többi – valamennyi – tagját.

Az országban törvényes a többnejűség: a városokban egy, legfeljebb két felesége van a férfinak, falun akár négy feleséges család is előfordul.

A társadalom a két nem szeparálásának és a férfiak nők fölötti hatalmának elvén szerveződik. Ez még a lakáskultúrán is látható, ui. a hithű mozlimok lakása két részből áll. A férfiak számára és vendégfogadásra szolgál a bemak, a nők/asszonyok tartózkodási helyéül pedig a zanana, a privát szféra színtere szolgál.

Az iszlám jog a nők számára gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy bekapcsolódjanak az ország közéletébe, s kizárja őket a mecsetekben tartott imaalkalmakból is. Ami azonban a családi életet illeti, ott más a helyzet. Ott a nőket tisztelet övezi. A családfő számára kötelezettség, hogy az általa különösen tisztelendő anyát, a feleséget/feleségeket és lánygyerekeit védje, illetve eltartsa.

A polgárháború előtt alig akadt nő, aki munkaviszonyban lett volna. Addig a nő feladata a gyereknevelés és a háztartás vezetése volt. Teljes volt a nők függése a férfiaktól. Ez a helyzet – a tálib hatalom megjelentéig – fokozatosan megváltozott: mindenekelőtt a városokban szaporodtak a női alkalmazottak (egészség- és oktatásügy, irodai munka). A tálibok felszámolták ezt a "szabadságot", a nők számára még az iskolába járást is megtiltották.

Afganisztánban soha nem volt teljesen általános a nők arcának elfátyolozása. Különösen a politikai–gazdasági elithez tartozó nők tekintettek el tőle. A tálibok visszaállították nemcsak az arc elfátyolozását (ezt a fátyolt nevezik csadarnak), hanem a nők tetőtől-talpig beburkolását írják elő 9–10 éves kortól. Ez a csak szűk látási kivágást hagyó öltözet a csadri.

A közbeszédben a nőket nem szabad vagy legalábbis nem illik nevükön emlegetni. Ehelyett az "akinek atyja ez meg ez"-szerű szerkezetek használatosak.

Nőket az orvosok vagy csak a férfiak bemondása alapján vizsgálják, vagy csak – a férj jelenlétében – ruhán át. A tálibok az utóbbi "szabadosságot" is betiltották. Ehelyett gyakorolják a szelleműzést, az amulettek alkalmazását (ezek neve: tumár és rendszerint Korán-idézeteket tartalmaznak), ami a mullahok privilégiuma. Nem véletlen, hogy gyakori a gyermekágyi lázban való elhalálozás, és magas a csecsemőhalandóság (ezt kell kiegyenlíteniük az afgán nőknek 10–12 szüléssel). Az ország lakosságának életkora ugyancsak alacsony: 42 év.

A lányok családi nevelésének középpontjában a házas életre való felkészítés áll. Általában 14–18 éves korban adják őket férjhez, többnyire rokon családokba. A távoli párválasztás, mint atyai jog, ritka. Az időközben "mozlimmá körülmetélt" fiúk nősülése 21 éves koruk táján szokott megtörténni.

A vőlegény a menyasszony számára, hogy válás vagy megözvegyülés esetén legyen miből élnie, egy bizonyos összegű tőkét juttat. Ez a qalin (kalin, chalim).

Az eljegyzés és az esküvő igen nagy helyi esemény. Megünneplik annak rendje-módja szerint. Étel-ital és ajándékozás járja. Az eljegyzés (kis lagzi) közben a menyasszonyt az ismerős asszonyok-nők tökéletesen felkészítik: fürdőbe viszik, depillálják, arcát vastagon bepúderezik, hajára parfümöt öntenek. Maga az esküvő (nagy lagzi) három napig tart. Az első nap a sabe hena (hennás éjszaka), ahol a henna pirossága, amivel a menyasszony és a vőlegény kezét egyaránt bekenik, rituálisan profilaktikus célokat szolgál. Az esküvő e részének további szertartásai: a menyasszony megajándékozása (szőnyeg, ruha és pénz szerepel ajándékként), a fiatal pár első egymást-megpillantása, de csak tükörben. A vőlegény ezen az éjszakán shahnak (úrnak) szólíttatik. Királyi ágy (fotel) készül, amelybe a menyasszonyt előbb beleültetik, majd kitessékelik belőle (ami a "normális" életre figyelmeztetik őt). A második nap a sabe nekach, amikor is a mullah meghozza a házassági szerződést, "kek"-nek nevezett kalácsban részesül a násznép, folyik a dínom-dánom. A harmadik nap az elhálás éjszakája (sabe zefaf), melynek reggelén az asszony anyja megkérdezi az ifjú férjet, szűz volt-e a lánya. Ha nem, a férj, ha akarja, ennek ellenére is megtarthatja. Azután a pár az atyai házba költözik.

A fent leírt rítus az ország zaklatott mindennapjaiban mindinkább érvényét veszti: a városokban rendszeresek lettek az éttermekben tartott "európaias" esküvők, amelyek a tálibok zene-, video-, mulatozási és egyéb tilalmai miatt megrendezésüket illetően lassan ellehetetlenülnek.

A levirátus intézménye a pastuk körében ismeretes. Az özvegy 2–3 hónappal férje halála után általában a férj fitestvérével köt újabb házasságot.

Szerzőnk ezt követően bemutat egy szlovák–afgán esküvőt, amelyen a vőlegény pastu szokásait és a menyasszony szlovák szertartásait megpróbálták úgy-ahogy ötvözni.

Egyébként nem megy ritkaság számba az afgán férfiak által kezdeményezett távesküvő sem: ők a számukra azilumot biztosító országokból nyilatkoztatják ki, hogy feleségül veszik ezt vagy azt az Afganisztánban élő lányt. A szertartást az anyaországban rendezik meg, s aztán a feleség már csak arra vár, hogy soha nem látott férje mikor és milyen alkalmat talál "kimenekítésére".

Szerzőnknek több informátora bevallotta, hogy tulajdonképpen mint menekült és /vagy emigráns csak most kezdi megismerni az igazi Koránt, ui. Afganisztánban az arab nyelvű Korán van használatban, amit az afgánok nem értenek. A mullahok nyelvi átültetései viszont nem egy esetben önkényesek. Az igazi Koránban sok minden másképpen van, mint ahogy korábban mondták nekik.

Futala Tibor

Földrajzi elhelyezkedésüknél fogva Dél-Afrika, Zimbabwe és Namíbia számos természeti hasonlóságot mutat. Ezeken túl mindhárom ország megismerte az apartheidet, és még hosszú ideig kísérteni fogja őket a múlt, noha valamennyien megérték, hogy az "egy ember, egy szavazat" elvét követő első olyan választáson, ahol együtt szavazhattak a fehérekkel, a feketék kerültek többségi hatalomra. Utóbbiak mindenütt megörökölték a fehér kisebbség kezében lévő kiváló minőségű, nagyon mozgékony gazdaságot. S nem utolsósorban mindegyik országban megindult a fekete többség felzárkóztatásának némileg ellentmondásos folyamata.

A békétlenség oka mindenütt az egyenlőtlen földtulajdonlás. Például Zimbabwében a fehérek még mindig négyezer gazdaságot birtokolnak, mégpedig a legjobb termőföldek 70%-át, melyen 350 ezer mezőgazdasági munkás dolgozik. A további egymillió fekete a maradék 30% földön gazdálkodhat. Namíbiában a helyzet hasonló, a 3700 fehér gazdaság, melyhez egy maroknyi fekete tartozik, a művelhető föld 71%-át teszi ki. Dél-Afrikában az 1994-ben életbe léptetett állami program szerinti földekre nincs pénz, így a művelhető területek 60%-a a fehérek kezében maradt.

Rhodéziában nagyjából a fent részletezett földtulajdonviszonyok uralkodtak, amikor 1980-ban függetlenné vált az ország. A kommunális földek terméséből képtelenek voltak ellátni a lakosságot. Nagy-Britannia ekkor 30 millió fontos programot indított a vidék fejlesztésére, amire az új zimbabwei kormány válasza a kollektivizálás megszüntetése lett. 2000. április 6-án a zimbabwei parlament elfogadta a Mugabe elnök által egyszer már aláírt törvényt, mely szerint a fehér gazdálkodók tulajdonát kártérítés nélkül ki lehet sajátítani. Egy millió háborús veterán, akiknek az elnök személyesen garantálta büntetlenségét, foglalta el önkényesen ekkor a földeket. Két hét múlva az elnök egy TV-interjúban közölte: "Mostantól a fehér farmereket Zimbabwe ellenségeinek tekintjük", majd hivatalosan listát tett közzé a kisajátítandó 1500 gazdaságról, a kb. 10 millió hektár, fehérek által művelt föld feléről.

Dél-Afrikának hatalmában lenne gazdasági és politikai nyomást gyakorolni szomszédjára a jogállami normák érvényesítése érdekében. De saját agrárreformja éppen elég nehézséget okoz neki: 15 év alatt a művelt földek 30%-át kívánja a feketék tulajdonába juttatni, igaz, nem kártérítés nélkül sajátít ki, és az államnak is van tulajdonában föld. Az atrocitások során egy év alatt tíz fehér tulajdonost öltek meg, és mindössze egy tucat farmot adtak új tulajdonosnak.

Fekete ügyintézés, fehér szkepticizmus

Öt dél-afrikai fehérből három úgy véli, a szociális helyzet és a gazdasági színvonal lesüllyed az általános afrikai nívóra. Egynegyedük nem tud azonosulni teljesen a jelenlegi nemzeti közösséggel.

Valójában a feketék hatalomba kerülésének kezdeti éveit a pragmatizmus jellemezte az ügyintézés terén. Nelson Mandela, Robert Mugabe és Sam Nujoma intézkedései elsősorban a hivatalnoki réteg afrikanizálására, nemzetiesítésére és a tervgazdálkodás bevezetésére irányultak. Igaz, különböző pénzügyi lehetőségekkel, de a gazdasági aktivitást, folytonosságot igyekeztek valamennyien fenntartani. (Dél-Afrika és Zimbabwe Afrika két legnagyobb gazdasági hatalma volt a megelőző 15-20 évben.)

A kezdeti pragmatizmust a pozitív diszkrimináció váltotta fel, melynek következtében a fehér lakosság elvándorlása megkétszereződött: évi 8-10 ezerről 15-20 ezerre emelkedett számuk a boszorkányüldözések során.

1990 óta ezt a dél-afrikai államot is a feketék iránti pozitív diszkrimináció jellemzi. Rangsorban őket követik a meszticek, s megbecsültségüket tekintve a fehérek csak utánuk következhetnek. Mindez jogállami keretek között zajlik. A különös az, hogy az apartheid korabeli törvényhozáson semmit nem változtattak, ugyanakkor a társadalmi megbékélésért sem tettek egyetlen lépést sem a jogalkotásban.

A dél-afrikai Központi Statisztikai Szolgálat szerint évente hatezer fehér diplomás hagyja el az országot, de ez a szám nem tartalmazza az ún. időlegesen távozók tömegét. Az elvándorlás 1994-ben, az első szabad választások után indult meg. Az első évben 10, majd 12, később 13 ezer ember hagyta ott szülőhazáját.

Kakasy Judit

Csuka Zoltán születésének századik évfordulóját ünnepli a Híd.

A magyar irodalom történetében Csuka Zoltán volt a legkövetkezetesebb expresszionista költő. Kivételes hely illeti meg ezért a magyar expresszionista fogantatású szabad vers történetében is. Csuka Zoltán igen következetesen ment végig a versforma fejlődésének útján abban a kb. tizenöt esztendőnyi időszakban, amíg az expresszionizmusnak és a szabad versnek volt elkötelezett híve, s amíg meg nem kívánta honosítani ismét a kötöttebb formákat és a szelídebb érzéseket – már a jugoszláviai magyar irodalom életén és körén kívül, Magyarországra költözése után.

A vers elméleti kérdései pályája e szakasza idején sem foglalkoztatták, következésképpen Csuka Zoltán nem foglalt állást a szabad vers körüli elvi vitákban sem, hanem – kiaknázva igen változatos lehetőségeit – költői gyakorlata középpontjába állította a szabad verset; természetes kifejezőeszközként élt vele. Pillanatig sem merült fel benne kétség a szabad vers versszerűségét illetően. Ez a tény legalább olyan jelentős, mint azok a verstani meggondolások, amelyek Babits Mihálytól (1916) Szerdahelyi Istvánig (1972) a szabad vers versszerűségét tagadják.

Csuka Zoltán szabad verse, amellyel a jugoszláviai magyar költészetben fellépett, közvetlenül kapcsolódott Kassák Lajos, illetve a MA című folyóirat képviselte szabad vers-formához. Ennek a formának az 1920-as években Csuka Zoltán költészetében két változata figyelhető meg: A kiáltás c. vers hosszabb, illetve rövidebb változata. Mindkettőre jellemző a kötetlen sorhosszúság, az ún. kiáltásperiódusok mint a versszerkezet építőkövei, a felkiáltójeleknek a szabályoktól eltérő használata, továbbá a vers alapritmusát meghatározó szerepe. A kiáltásversek rövidebb típusai példázzák, hogy Csuka Zoltán szabad versei jelentős mértékben értelmi feltételeknek vannak alárendelve. (Az induló nap dicsérete; Hahó, ember; Robot; Mienk most minden.)

Jelentős változáson mentek át Csuka Zoltán szabad versei a húszas években, a kiáltásverseket felváltotta az elégikus közlő tónus. Mintha a világ összes felkiáltójelét elhasználta volna a költő. Alapvető változás természetesen a költő világhoz való viszonyában játszódott le. A merengő versbeszéd korszaka következett ekkor (Vándorok vonulnak az idő sikátoraiban; Minden dolgok utain).

A szürrealizmus szabad ötletei válnak a legfőbb kifejezéshordozóvá. Az asszociációs látás- és gondolkodásmód lesz a versépítés fő meghatározó eleme. Alapvető jellegzetessége ennek a szabadvers-típusnak a felsorolás, ami nevezhető litániázó elégiának, elégikus panaszdalnak. A kor ilyen típusú szabad versei között is önálló variáns Csukáé, hiszen a Szabó Lőrinc-i tendenciák a vádbeszédet idézik, Kassák Lajosról szólva pedig a monológ említhető. Csuka Zoltán a monológ-alak megoldási lehetőségei közül azzal él, amely a belső monológot egy közlő módra, egy leíró formára alakítja át. Felsorolásaiban a mellérendelés kerekedik felül, s ugyanakkor az okozati összefüggések mintha eltűntek volna nemcsak a vers világából, hanem az életből is, amely körülvette a költőt az 1920-as évek derekán.

A Fundamentumok (1924) és az Esztendők ütőerén (1926) című kötetekben Csuka Zoltán szabad verseinek másik típusa bontható ki, a szabad ötletekből felépülő ditirambus-vers. Az avantgárd törekvések során ditirambusnak minősített verseknél nem sok rokonság mutatható ki az ódai műfaj klasszikus formáival. A lényegi rokonság azonban kétségtelen. A "szárnyaló lélek" és a "mámoros keserűség" kifejezője az a szürrealisztikus ditirambus, amely Csuka Zoltán költészetének ezt a szakaszát jellemzi. Csuka Zoltán e versforma utolsó mohikánja volt az 1930-as évek elején, hiszen lírai időszerűsége valójában az 1920-as években delelt, legfőképpen Bányai Kornél lírájában. Csuka Zoltán azonban átmentette a formát és eszmét egy új, az ilyen hangú költeményekkel szemben már immunisnak látszó korszakba. Maga a költő a "kontinens dalának" nevezi az ilyen típusú verseit, melyekben ünnepélyes szózatot intéz a világhoz, hol a himnusz, hol az óda, hol az elégikus ditirambus hangnemében. Az emelkedett hangnem költői magatartást és a világhoz való viszonyt, a jövendölő és felszólító igeformák a grammatikai megformáltságot: a prófétai ihletettséget hirdeti és mutatja.

Ez a versforma legközvetlenebbül mutat vissza ősmintájára, Kassák egykori lelkes versvilágára. A versforma helye azonban nincs még megfelelő módon kijelölve a magyar irodalom, a magyar szabad vers történetében.

Csuka Zoltán költői világának kivételes produktumát adja prózaverse, amelynek mintadarabjait az Esztendők ütőerén című 1926-os kötetében találjuk. Csakúgy, mint a szabad verseinek, ennek a versváltozatnak sincs köze a francia lírában ismert hasonló vonalhoz, amit Baudlaire – Lautréamont – Rimbaud – Mallarmé iránynak is lehet nevezni. Ezeknek a Csuka-verseknek a fő sajátossága, hogy a lírai mondanivalókat prózai mondatok hordozzák.

Mladen Leskovac Csuka Zoltán műfordítói tevékenységét "hősi vállalkozásnak" nevezi, hiszen a jugoszláviai magyar irodalomból mintegy nyolcvan kötetet fordított magyarra. Az első mű Tin Ujevic: Mindennapi sirám c. verse volt 1927-ben. Leskovac szerint Csuka Zoltán élete igazi nagy feladatát a jugoszláv népek irodalmának fordítása jelentette. Fokozatosan érkezett el ehhez a feladathoz. Már a háború előtt, 1939-ben, amikor Milos Crjanski Örökös vándorlás című – sajnos visszhangtalanul maradt – munkáját magyarra fordította, az a szándék vezérelte, hogy a délszláv népeket és a magyar népet közelebb hozza egymáshoz. Újvidéken, ahol akkor élt, már költői ifjúságában, mint az ÚT című folyóirat szerkesztője is igyekezett a szerb avantgárd költőket és képzőművészeket összekapcsolni a velük szellemiekben rokon magyar művészekkel. Budapestre költözése (1933) után folytatta műfordítói tevékenységét egészen 1950-ig, amikor jugoszláviai kapcsolatai miatt bebörtönözték. Kiszabadulása után is az maradt, aki volt, Adyval szólva "nyakas magyar kálvinista", aki jó nevű és tekintélyes magyar költő létére határozta el, hogy Érden szerzetesi visszavonultságban, a műfordításnak szenteli életét. "Zmajnak szerettem volna leróni adósságomat, Zmajnak, aki a szerbeket a 19. század legnagyobb magyar költőivel megismertette." Hosszú lenne a lajstrom, ami Csuka Zoltán műfordításait tartalmazná, hiszen nemcsak szerb és horvát, hanem macedón és szlovén irodalom nagyjait is átültette magyarra. Mindig a legnehezebb, a legnagyobb, a legjobb irodalmi művek vonzották. Fordított Krleža-regényeket és drámákat, Drzic-vígjátékot, Jasa Ignjatovic emlékiratait, Kovacic költeményeit, Nusic színműveit, Vladan Desnica két regényét, Veljko Petrovic válogatott novelláinak terjedelmes kötetét. A szlovén irodalomból: Preseren Szonettkoszorú című művét, Prezihov Voranc Földindulását. Készített egy Mai szlovén líra című terjedelmes antológiát és egy Mai macedón költők c. válogatást. Szinte nincs is 19. század végi vagy 20. századi jelentős horvát vagy szerb költő, akit Csuka részben vagy egészben le nem fordított volna. Megírta A jugoszláv népek irodalmának történetét (1963). A bibliográfiák tanúbizonysága szerint nyolcvan művet ültetett át magyarra. Ez a délszláv népek irodalmában szinte elképesztő teljesítmény.

Cholnoky Olga

Az elbeszélőhelyzetek felől nézve Talamon Alfonz életművében két markáns paradigmát különít el Németh Zoltán. A narráció vagy egyes szám első személyben fut, és a monologikus megszólalásokat variálja, vagy egyes szám harmadik személyű függő beszéd. A két paradigma egyazon személyre irányul, egy konstruált szerző-szereplő személyre, aki több Talamon-szövegben is visszatér. Ezt a fikciót az Álomkereskedő utazásai c. kötet novellái megerősítik. Ez a novelláskötet kétségkívül annak az írástechnikának és annak a világlátásnak a kiteljesedését jelenti, amelyből A képzelet szertartásai c. kötet jó néhány novellája és a Gályák Ibrium tengerén c. regény építkezik.

Talamon Alfonz prózájának fő vonulata zsúfolt, látomásos, szorongásokkal teli, okkult elemekkel átszőtt, szimbolizáló hajlamú, végtelennek tetsző mondatokkal operáló, nonkomform, szürrealisztikus, képzelt világokat építő és leépítő próza. A főszereplő (a tapasztaló én, illetve B. B., a szerző) kommunikációra képtelen, túlfűtött képzeletű, álmokban létező, önmaga identitásait folyton elvesztő és cserélő névtelen alak.

A szereplők a főszereplő képzeletének szülöttei, skizofréniájának termékei, önmaga tükörképei, a szimbolikus Apa és Anya, a szerető. Szellemek, kísértetek, boszorkányok, a főszereplő fantáziájának tárgyai. A tapasztaló én valójában mindig magányos, önmaga képzeletével küszködő.

Talamon prózájának helyszínei zárt terek, félhomályos termek, szobák, a tudat tájai: álomszerű, elvarázsolt, titokzatos helyek és házak; a halál szimbolikus terei, a temető és a templom, a gyermekkor helyei és vidékei, amelyeket már csak a képzelet őriz.

A történetek ideje az elbizonytalanított, a tudat tereibe zárt idő, belső, lelki, absztrakt, szimbolikus idő, az éjszaka, éjfél, napnyugta és napfelkelte, gyakran szakrális idő által felkeltett idő szorongató vagy éppen fenséges ideje. Szövegszervező erőként az álom, a képzelet, a látomás, az utazás, menekülés, keresés, kutatás, félelem, emlékezés, vágy funkcionál.

Az álomkereskedő utazásai c. kötetben a novellák narratív szerkezete rendkívüli hasonlóságot mutat. Mondhatni, homogenizálja a kötet írásait. A szóban forgó elbeszélés-technika a műbeli perspektívák sokszorozódását a történetmondó én kompetenciájába utalja, kialakítva ezzel egy olyan szerzői képletet, melynek elemei egymás redukciójának tekinthetők.

Talamon szövegeit az köti össze, hogy a szövegek tapasztaló énjei kiszorultak a közösségi világból, drámájukat magukban élik meg. A titokról, hogy mi az az erő, amely önmaga belsejébe szorítja ezt az ént, nem sok tudható meg. Ennek az önmagába húzódó tudatnak a monológjából olyan világok rajzolódnak ki, amelyek az európai kultúra és történelem rejtett, sőt üldözött hagyományaihoz kapcsolódnak, vagyis a hatalom agressziójának középpontjában álltak. "Aki a szexualitásról beszél, bizonyos mértékben kivonja magát a hatalom fennhatósága alól; megkérdőjelezi a törvényt; s ha csak egy csipetnyit is, megelőlegezi az eljövendő szabadságot." Talamon prózájában olvasható erotikus álomleírások, a fétissé emelt női test, a vágy mindent lebíró ereje, a perverziók metatextuális emlegetése a hatalom kijátszásának eszközei. Az álom, amelyet Talamon szövegei valóságnak ábrázolnak; vagy a különös útleírások erős utalások az európai kultúra elfojtásainak másik nagy területére, a misztikus, mágikus tapasztalatokra, arra a primitív világképre, amelytől az európai civilizáció fokozatosan elhatárolódott, és a tudattalanjába száműzte.

A társadalmi valóság csak igen kevéssé és modellszerűen jelenik meg Talamon Alfonz köteteiben. Az a tény, hogy az író által konstruált tapasztaló én egész egyszerűen nem vesz tudomást környezetéről, hogy teljes mértékben közömbös létezése jelen idejének társadalmi kötöttségeivel, hogy az állam csak mint elnyomószerv jelenik meg, illetve Az álomkereskedő utazásaiban egyáltalán nem tematizálódik, arra utal, hogy Talamon első három könyve szélsőségesen individualista álláspontot képvisel. A szexualitás, a misztika és az anarchia motivikus hálója befolyásolja döntően a talamoni szövegek szerkezetét. Hiszen ahogy a szexualitást, a mágikus tudást és az államellenes gondolatokat rejteni kellett, úgy kerül kettős pozícióba Talamon regényének és novelláinak tapasztaló énje. Míg kifelé nem olvasható le róla az aktuális hatalmi helyzetnek megfelelő semminemű információ, befelé szinte követhetetlenül mélyül a főszereplő jelleme; vagyis a képzelet válik a realitás egyedüli hordozójává.

A madarász halála Talamon Alfonz harmadik novelláskötete. A címadó novella a főszereplő tudatának mozgásait kíséri, modellezi. Németh Zoltán tanulmánya az elbeszélés hétféle olvasatán keresztül bontja fel az írás szövetét. A különböző rétegek és motívumok elemzése a reménytelenség egyetemes voltára utal: "szobánkba zártan, a vágyaink által felkeltett hiánnyal szembesülve lassan és biztosan nyomorultul pusztulunk el. Ha viszont kilépünk az imagináriusba, a természettörvény pusztítja el a túlhajtott képzelet útján menekülőt."

Cholnoky Olga

Ânovic, Sakrat: Pol’skaâ belaruskaâ lětaratura. = Davydzenka, Natallâ (rčd.): Belaruskaâ dyâspara âk pasrčdnica u dyâlogu cyvělězacyj. Měnsk, Belaruskě Kněgazbor, 2001 (= Belarusěka – Albaruthenica 17). 118–123. p.

A lengyelországi fehérorosz irodalom indulásakor a lengyelországi irodalmárok számára teljesen idegen volt az a kolhoz- és ipari tematika, amely az akkori Sztálin-, majd Lenin-díjas szovjet-fehérorosz írók műveiből áradt. Az oroszok maguk makulatúra-irodalomnak hívták ezt. Alig volt egy-két olvasható szerző, azokat is a háború előtti vilnai kiadásokban volt érdemes olvasni. Ennek ellenére növekedésnek indult ez az irodalom, először a költészet, majd a próza és a dráma, végül az irodalomkritika és az esszé. A teljes műfaji sokszínűséget az 1970-es évek végén érte el a lengyelországi fehérorosz irodalom. Az 1980-as években a lengyelországi fehérorosz irodalom európai ismertségre tett szert, elkezdték fordítani és kiadni Angliában, Németországban, a skandináv országokban.

Ennek az irodalomnak a sajátos hangulata Bialystok vidékéből fakad. Ez a világ nagyon elüt Lengyelország többi vidékétől, de a szovjet világtól is, amely itt csaknem egészen két évig uralkodott (1939 októberétől 1941 júniusáig). Ez a rövid szovjet periódus azonban éppen elég volt ahhoz, hogy a háború utáni (1944–1947) erőteljes propaganda ellenére is csak elenyésző számban repatriáltak innen fehéroroszok a Szovjetunióba. Igaz, sosem kérdezték meg itt a lakosságot, hogy melyik országhoz szeretne tartozni, de ha lenne ilyen népszavazás, az itt élő fehéroroszok döntő többsége is Lengyelország mellett foglalna állást. Lengyel szempontból gazdaságilag értéktelen terület ez, mindenki úgy él, ahogy tud. Mégis megszületett a nem is oly szegény itteni fehérorosz irodalom. A szovjetrendszer "bemutatkozása" következtében az itteni fehéroroszok Lengyelországban – még a lengyel ellenzékiek által olyannyira bírált "népi" Lengyelországban is – csak a pozitívumot látták, mert itt nem voltak nagy arányú letartóztatások, tömeges kivégzések, és nem volt Szibéria. Az indoktrinációnak itt nem volt terrorisztikus jellege, azt elintézte a cenzúra, nem telepítettek ki senkit sehová csak azért, mert nem egyezett a véleménye a hivatalos vonallal. Előfordult persze, hogy valakit alacsonyabb beosztásba helyeztek emiatt, vagy netán megfosztottak jövedelmező mellékállásától. A lengyelországi fehérorosz irodalom azonban mégis viszonylagos szabadságot élvezett a művek tartalma és teljes szabadságot azok formája tekintetében.

A lengyelországi fehérorosz irodalom kialakulásában szerepet játszott az, hogy Moszkva (mert hiszen Minszk csak annak politikai külvárosa volt) nem törődött a Szovjet-Fehéroroszország területén kívüli fehérorosz kisebbségekkel, mert hiszen a nagyobb nemzetekkel sem számolt hosszú távon, mivel a koncepció az volt, hogy a "szovjet népből" majd kialakul az egységes "szovjet nemzet". Ezért aztán a lengyelországi fehérorosz kisebbség teljesen kiesett a hivatalos szovjet-fehérorosz politika látóköréből. Mihelyt stabilizálódott a kommunista hatalom Lengyelországban, az itteni fehéroroszokra már a szovjet titkosszolgálatoknak sem volt szüksége. Lengyelország és a Szovjetunió határa éppolyan légmentesen le volt zárva, mint a nyugati államhatárok. Ha ez nem így lett volna, az életszínvonal-különbség miatt Lengyelországot éppúgy elárasztotta volna a tömegesen betelepülő orosz nyelvű lakosság, mint Észtországot vagy Lettországot. Ugyanakkor Bialystok vidéke a lengyel állam civilizatórikusan legelmaradottabb régiója maradt, ami viszont hozzájárult a fehérorosz etnikum hosszabb ideig való fennmaradásához. A modern korhoz azonban már nem sikerült alkalmazkodni, megindult a tömeges elvándorlás a nagyobb városokba, s ami ezzel jár – az önkéntes asszimilálódás, az emigránsmentalitásból fakadó alkalmazkodni akarás.

A lengyelországi fehérorosz irodalom fehérorosz nyelvű marad, ha áttér a lengyel nyelvre, akkor történetileg meghal, mert lengyel regionális irodalommá válik. A polonizáció itt is folyik, de a nélkül az eltökéltség nélkül, amely odaát a Fehérorosz Köztársaság russzifikátorait jellemzi. A lengyelországi fehérorosz irodalom a már teljesen eloroszosodott Fehéroroszország orosz nyelvű irodalmának a kontrasztja lesz. Az orosz nyelvű fehérorosz irodalom orosz provinciális irodalom lesz. A nemzeti nyelv a világ és az ember megértésének önálló filozófiai rendszere. A fehérorosz gondolkodásmód nem azonos sem az orosszal, sem a lengyellel. Ha oroszul írunk, önkéntelenül is Moszkvára figyelünk, nem Minszkre vagy Homelre. Az orosz nyelv orosz világnézet is a fehérorosz helyett.

A szerző szerint az orosz nyelvű fehérorosz irodalom nem éli túl a fehérorosz államiságot, azzal együtt fog elenyészni. A fehérorosz nyelvű lengyelországi irodalom viszont örök, mert egyedi: a fehérorosz nyelv szavaival és grammatikájával szól az emberről és a világról.

Zoltán András

Kamusella, Tomasz D. I.: Language as an instrument of nationalism in Central Europe. = Nations and Nationalism, 7. vol. 2001. 2. no. 235–251. p.

Az emberek közötti kommunikáció és a kultúrák, civilizációk és vallások közötti párbeszéd alapvető eszköze a nyelv. A társadalom maga sem jöhetett volna létre, ha nem születik meg a nyelv. A következő jelentős lépés az írás megjelenése volt, amely a kis közösségeket összekapcsolta nagyobbakká, lehetővé tette gyors növekedésüket.

A középkori Európában az írástudás kevesek kiváltsága; az írástudók által használt írott nyelv bizonyos mértékben függetlenedett a helyi nyelvektől. A nyugati kereszténységben a latint használták közvetítő nyelvként, az ortodox világban a görög, illetve az óegyházi szláv, az iszlámban az arab töltötte be ugyanezt a szerepet. Lassan a helyi nyelvek is megteremtették írásbeliségüket, először a hivatali nyelvet használták írásban (például a csehek a 14. században), aztán leírták irodalmi alkotásaikat is (mint a lengyelek a 16. században). Így egyre többen tanultak meg írni és olvasni.

A területileg stabil, szuverén államok kialakulása, az iparosítás, az urbanizáció térhódítása a latin nyelv helyébe a nemzeti nyelvet tette. Ez persze nem jelentette egy adott ország nyelvi homogenitását, sőt általában, a "hivatalos" nemzeti nyelvet csak egy kisebb réteg beszélte. 1789-ben például Franciaországban csak a lakosság 12–13%-a beszélte a sztenderd franciát, az Île de France nyelvét. A 18. és 19. század fordulóján 300 és 500 ezer körüli német ajkú használta az irodalmi németet, Olaszországban pedig még 1860 is csak az iskolázott rétegek – a lakosság 2,5%-a – beszélte a mindennapokban az olaszt.

A francia forradalom után sem vált a sztenderd francia a nemzettudat építőelemévé hivatalosan, vagyis attól, hogy valaki nem beszélte ezt a nyelvet, még franciának vallhatta magát. A német nemzettudat kialakulásában azonban már fontos szerepe volt a német nyelvnek. Közép- és Kelet-Európában a különböző népek nemzettudatuk fejlődése során a német modellt követték.

Bár az 1815-ös bécsi kongresszuson látszat szerint a "régi rendet" állították vissza, már nem tudták megállítani a nemzeti mozgalmakat. Európában és a világ más részén is alaposabban tanulmányozni kezdték a nyelveket. Amerikában például 1827-ben megjelent egy szótár, amely az angol nyelv amerikai sajátosságait ismertette meg a közvéleménnyel. Az angol nyelvtől való helyi eltéréseket Ausztrália, Kanada, Írország, Jamaica, Új-Zéland és Dél-Afrika kutatói is felmérték éppúgy, ahogy Latin-Amerikában a spanyolét.

Még 1830-ban, a kétnyelvű Belgium létrejöttekor inkább a közös vallás volt az összekovácsoló erő, nem pedig a nyelv, de az 1848-as forradalmakban a nemzeti mozgalmak már inkább a közös nyelvre, mint a vallásra hivatkoztak. Ez különösen igaz volt az Osztrák Birodalom szláv népei esetében. A 19. század második felében Közép-Európában egyenlőségjelet tettek a nyelv, a nemzet és az állam közé (nyelv=nemzet=állam), míg nyugaton ez a megfelelés a nemzet és az állam közti egyenlőségjelre korlátozódott (nemzet=állam). Tudományos területen is problémát okozott a distinkció, például a nemzetközi statisztikai kongresszusokon heves vitát váltott ki az, hogy a nemzet mint fogalom definiálásában mekkora szerepet kapjon a nyelv.

A ma is használt nyelvek fejlődési fokozatokon mentek keresztül, amíg mai funkciójukat betölthetik az emberek közötti kommunikációban. Einar Haugen alkotta meg 1966-ban az új nyelv kialakulásának modelljét, ezt nyelvész körökben sokan elfogadják. Eszerint első lépésként ki kell választani azt a dialektust, amely a sztenderd alapját képezi majd. ("A norma kiválasztása.") Második lépésként meg kell állapítani nyelvtani szabályait, felmérni szókészletét, elkészíteni az adott nyelvű Bibliát. ("Kodifikálás.") Harmadik lépésként a nyelvet egyre több kontextusban kell használni, a mindennapokban, a tudományterületeken. ("Kipróbálás a gyakorlatban.") Végül a nyelvet használó társadalom minél szélesebb rétegét kell megismertetni a sztenderdizált nyelvvel, elsősorban az oktatás által. ("Elfogadtatni a társadalommal.")

Közép- és Kelet-Európában ez a nyelvfejlődés a 19. és a 20. században ment végbe. Miroslaw Hroch a következő fázisokra osztotta a nyelvfejlődés és a nemzeti mozgalmak előretörésének összefüggéseit:

A tudományos érdeklődés periódusában (A fázis) néprajzkutatók és régészek kutatják fel és foglalják írásba az adott nép népköltészetét, meséit, történeteit, és összegyűjtik tárgyi emlékeit.

A hazafias érzület feltámadásának periódusában (B fázis) a nép tagjai megpróbálják elkülöníteni magukat a többi néptől, mégpedig főleg nyelvükön keresztül. Ekkor történik meg a sztenderd nyelvváltozat kialakítása a nyelvújítás mozgalmán keresztül.

A C fázisban a nemzeti mozgalom hatására a nép tagjai egy adott nemzethez tartozónak kezdik vallani magukat, nyelvük nemzeti nyelv lesz.

A D fázisban (ez már a cikk szerzőjének saját gondolata) a nemzet saját nemzetállamában él, ahol a nyelv=nemzet=állam.

A kétféle nyelvfejlődési elmélet természetesen összefügg egymással, ugyanarra az eredményre jutnak: egy nyelv fejlődését akkor tudjuk a legjobban biztosítani, ha az adott nyelvet beszélők saját államukban élnek, hiszen akkor van lehetőség a nyelv legszélesebb körben és a legtöbb tudományterületen való használatára, illetve megismertetésére az iskolarendszeren keresztül.

Ma is vannak olyan nyelvek, amelyek fejlődésük A, illetve B fázisában vannak. Az A fázisban tart például a felső-sziléziai nyelv, amelynél még nem történt meg a sztenderd dialektus kiválasztása. A B fázisra a ruszin jó példa, ahol a sztenderdizálás folyamata most zajlik. A Danzig környékén élő kasubok már írott nyelvtannal rendelkeznek, szótáruk van, és lefordították nyelvükre az Újtestamentumot, a kasub nyelv tehát megérkezett a C fázisba. Nemzeti mozgalmuk vezetői óvatos nyomást gyakorolnak a lengyel vezetőkre, hogy ismerjék el őket mint kisebbséget. Németországban a szorb nyelvet kétféle változatban beszélik (alsó-szorb és felső-szorb), használják a mindennapokban is, a nyelv a C fázisba került.

Persze Közép-Európában nem minden nyelv és nemzet követte ezt a fejlődési elméletet. Például Ukrajna 1991-ben anélkül lett független állam, hogy lakosainak többsége beszélné az ukrán nyelvet. Montenegró lakóinak többsége is szerb nyelven beszél nemzeti nyelvük helyett.

1918-ban, amikor olyan "történelem nélküli" nemzetek, mint a szlovákok, észtek, lettek vagy finnek saját nemzetállamot alapíthattak, és Woodrow amerikai elnök nemzeti önrendelkezésről beszélt, Közép-Európában a határok megállapításánál nem vették figyelembe igazán a nyelvi határokat. Csehszlovákiához és Romániához magyarul beszélők milliói kerültek, sziléziai németek pedig Lengyelországhoz és Csehszlovákiához. Hitler minden németül beszélőt egy államban akart tudni, Sztálin pedig a második világháború után a pánszláv ideológiát tette a szovjet blokk alapjául, miután a nemzetközi proletármozgalom retorikáját nem tudták átfordítani a gyakorlatba. Tito tanulva Sztálintól ugyanezt végbevitte Jugoszláviában, ahol hat különböző nyelvet beszélő etnikai csoportot egyesített vezetése alatt szövetségi állammá.

Sztálin és Tito politikája azonban csak addig volt sikeres, amíg a diktatórikus államvezetés létezett. Tito halála, illetve a Szovjetunió gazdasági hatalmának összeomlása után a nemzeti mozgalmak Közép-Európában ismét feléledtek. Jugoszlávia, Szovjetunió és Csehszlovákia etnikai-nyelvi határok mentén szétesett. A Szovjetunió területén napjainkban megy végbe az a folyamat, amely Közép-Európában a két világháború között zajlott le, nevezetesen a nemzetállamok kiépülése, hiszen Azerbajdzsán, a Kazah Köztársaság vagy Üzbegisztán korábban nem létezett. Jugoszlávián belül is zajlik ez a folyamat, Makedónia erre jó példa.

Jelen korunkról elmondhatjuk, hogy minden kontinensen (az Antarktisz kivételével) az emberek államokban élnek. Ezek az államok nemzeti mozgalmak hatására jöttek létre, amelyeknek nyelvi alapjuk is volt. Persze nem minden nemzet bír saját nemzetállammal, de a demokrácia alapjogaként a többségi nemzet elismeri kisebbségei jogát saját nyelvük használatára.

Biczó Krisztina

Az Orosz Tudományos Akadémia Nyelvészeti Kutatóintézete (Szentpétervár) 1993–1996 között egy nagyszabású kutatási program keretében felmérte az észak-oroszországi kis népek nyelvi helyzetét. A kutatás eredményeit összefoglaló kötetből az általános tanulságokat tartalmazó tanulmányt ismertetjük.

Az ide sorolt 26 kis nép különböző nyelvcsaládokba tartozó nyelveken beszél. [ A nyelvek magyar elnevezésében a következo munkát tekintettük irányadónak: A világ nyelvei . Foszerk. F odor István. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1999.] Ezek közül a mandzsu-tunguz nyelvek közé tartozik az evenki, az even, a negidál, az ulcsa, a nanaj, az orok, az orocs, az ude; szamojéd nyelvek – a nyenyec, az enyec, a nganaszan, a szelkup; finnugor nyelvek – a lapp, az osztják, a vogul; csukcs-kamcsatkai nyelvek – a csukcs, a korják, az aljutor, a kerek, az itelmen; eszkimó-aleut nyelvek – az eszkimó és az aleut; jenyiszeji nyelvek – a ket; török nyelvek – a dolgán, a tofa, a sór, a teleut és a csulimi tatár. E népek összlétszáma az 1989. évi népszámlálás szerint mintegy 170 ezer fő volt, közülük körülbelül 86 ezer fő (50,5 %) nevezte meg anyanyelveként nemzetisége nyelvét. Az adott nemzetiségen belül a nemzetiségi nyelvet anyanyelvüknek tekintők aránya az 1959. és az 1989. évi népszámlálás adatai szerint néhány etnikumnál az alábbiak szerint alakult:

Zoltán András

Gren, Zbigniew: Z problematyki jezykowej pogranicza polsko-czesko-slowackiego. = Z polskich studiów slawistycznych, seria IX, Jezykoznawstwo. Warszawa, 1998. 95–101. p.

Az egykori sziléziai Tescheni Hercegség területét ma az Olza folyó mentén kettévágja a cseh–lengyel államhatár, amely a régió székhelyét is kettészeli (Cieszyn – Ceský Tešín; a továbbiakban a cseh és lengyel szempontból semleges, a magyarban hagyományosnak tekinthető német Teschen névváltozatot használjuk). Az alább ismertetett tanulmány egy 1996-ban végzett kérdőíves felmérésen alapul, amely az összes általános iskola 7–8. osztályos tanulóira terjedt ki. A régió lengyel oldalán mintegy 1700, a cseh oldalon mintegy 300 kérdőívet dolgoztak fel. Összehasonlításul kikérdeztek mintegy 100 felnőttet is.

A jelenkori változások történelmi gyökereiről elmondható, hogy a tescheni régió két, illetve délen három szoros rokonságban lévő és tipológiailag is egymáshoz közeli nyelv határvidékét alkotja. A régió nyelvjárásai a határ mindkét oldalán a lengyel nyelvterülethez tartoznak, de mint határterületi nyelvjárások, évszázadok óta intenzív idegen hatásoknak vannak kitéve.

A nyelvi újítások legfontosabb forrása, illetve a nyelvjárási alakváltozatok közötti választásban az igazodási pont a cseh nyelv volt. A cseh hatásnak a jellege kettős. A tescheni lengyel nyelvjárásokra hatott a cseh irodalmi nyelv, egyrészt az iskola közvetítésével, másrészt mint hivatalos nyelv, amelyen mind a falusi, mind a városi lakosság a hatóságokkal érintkezett. A levéltári anyag felületes átnézése is azt bizonyítja, hogy a cseh nyelv a némettel egyidejűleg is betöltötte a hivatalos nyelv szerepét. A két nyelv közül a helyi lakosság természetesen a csehet tekintette érthetőbbnek és közelibbnek. Ugyanakkor egészen a XX. század elejéig hatott a cseh nyelv a tescheni lengyel nyelvjárásokra nyelvjárásain keresztül is. Ez a hatás kölcsönös volt: a szomszédos morva nyelvjárásterület által közvetített cseh típusú jellegzetességek és egyes lexémák mélyen benyúlnak a sziléziai lengyel nyelvjárásokba, lengyel típusúak pedig a morva nyelvjárásterület belsejébe is behatoltak.

Kettős volt a szlovák hatás jellege is, de csak a régió déli peremén. Itt egyrészt érzékelhető a szlovák nyelvjárások közvetlen hatása, másrészt – s ez már az egész régiót érinti – szlovacizmusok mélyen behatoltak a Tescheni Hercegség hegyvidéki lengyel nyelvjárásaiba az úgynevezett vlach pásztorkodás szókincsével együtt.

A tescheni lengyel nyelvjárásokra – a többi sziléziai nyelvjáráshoz hasonlóan – a középkor óta hatott a német nyelv is a falusi és városi német telepesek útján. A német hatás adminisztratív hatásra erősödött: kiszorította a csehet a hivatalokból, a kereskedelemből, majd az iparból is. Ezeken a területeken a germanizmusok nem csak az írott cseh vagy lengyel nyelvben, hanem a nyelvjárásokban is meghonosodtak (ajzynbaner ’vasutas’, ancug ’öltöny’, banhof ’pályaudvar’, biglowac ’vasal’, brymza ’fék’ stb.).

A hivatalos (főleg a hivatali) érintkezésben a XIX. század előtt a cseh és a német nyelv konkurált egymással, a nem hivatalos érintkezésben a lengyel nyelvjárást használták. Ezért számos polonizmust találunk az olyan hivatali ügyiratokban is, amelyeket a hivatalos nyelv(ek)et nem kellően ismerő helyi lakosok írtak. A XVIII. század végétől kezdve, de főleg a XIX. század második felében hivatalos nyelvvé lépett elő a lengyel irodalmi nyelv is, amely érthető módon kezdetben a "régi" hivatalos nyelvek – a cseh és a német – erős hatása alatt állt ezen a vidéken.

A XIX. és a XX. század fordulóján az egész összefüggő tescheni lengyel nyelvterületen a lengyel irodalmi nyelv lett a hivatalos nyelv. Ennek ismerete az iskolahálózattól és a beszélők iskolázottságától függően változott.

A terület felosztása (1920) után a nyelvi helyzet is eltérő lett a határ két oldalán. A lengyel oldalon diglosszia alakult ki: ugyanazon a területen a nyelvhasználati szituációtól függően vagy a helyi lengyel nyelvjárást, vagy a lengyel irodalmi nyelvet használják. Az akkor Csehszlovákiához csatolt Olzán túli részeken a helyi lengyel nyelvjárás és a lengyel irodalmi nyelv mellett hivatalos nyelvként megjelent a cseh is. Idővel elkerülhetetlenné vált, hogy ugyanaz a beszélő (ha meg kívánta őrizni lengyelségét), három kódot használjon: a lengyel nyelvjárást, a lengyel irodalmi nyelvet (iskola, sajtó stb.) és a cseh irodalmi nyelvet (pl. a katonaságnál, a hivatalokban, az igazságszolgáltatásban). Felmerült természetesen a három kódból álló rendszer két kódból állóvá egyszerűsödésének a lehetősége, vagyis a lengyel irodalmi nyelv kiiktatása. Ilyenkor a helyi lengyel nyelvjárás mellett csak a cseh irodalmi nyelvet sajátítja el a beszélő, ami rendszerint cseh kulturális – és vele együtt nemzetiségi – orientációt is jelent. A régió felosztása után a nyelvi helyzet belső feltételei a határ két oldalán hasonlóak maradtak: itt is, ott is tapasztalható a hivatalos nyelv erőteljes hatása a nyelvjárásra. Az Olza cseh oldalán a cseh nyelv grammatikai rendszere és szókincse hatott, a folyó lengyel oldalán pedig a lengyel irodalmi nyelv. A nyelvi helyzet külső feltételei azonban a határ két oldalán nagyban különböznek. A cseh oldalon a hivatalos nyelv (vagy az első hivatalos nyelv) megválasztása egyúttal nemzetiség választását is jelenti: ha valaki első vagy egyetlen hivatalos nyelvként a csehet sajátítja el, akkor cseh nemzetiségű lesz, ha viszont a lengyelt tanulja első hivatalos nyelvként, akkor lengyelnek tartja magát. A határ lengyel oldalán ilyen dilemma nincs.

A felmérés eredményei azt mutatják, hogy a határ mindkét oldalán olyan erős az irodalmi nyelv hatása, hogy az gyakran a nyelvjárás eltűnéséhez vezet. A nyelvi helyzet egyetlen kódra – a hivatalos irodalmi nyelvre – való egyszerűsödése a cseh oldalon lengyel szempontból veszteség, mivel ott a lengyel nyelvjárást a cseh irodalmi nyelv váltja fel, ami a gyakorlatban egyúttal nemzetiségi szempontból való elcsehesedést is jelent.

Az összehasonlíthatóság érdekében három csoportra osztották az informátorokat: 1. a nyelvjárást jól őrző egyének a határ mindkét oldalán; 2. a nyelvjárást gyengén őrző egyének, akik úton vannak a rendszer egyetlen kódra való egyszerűsítése felé, amely a lengyel oldalon a lengyel, a cseh oldalon a cseh irodalmi nyelv; 3. a nyelvjárást egyáltalán nem ismerő egyének, akiknek immár egyetlen kódjuk a lengyel oldalon a lengyel, a cseh oldalon a cseh irodalmi nyelv.

Az első csoportban az a lényeges különbség tapasztalható a határ két oldalán, hogy a cseh oldalon a lengyel iskola és ezzel a lengyel kulturális orientáció választása automatikusan maga után vonja a nyelvjárás akceptálását és pozitív megítélését. A határ lengyel oldalán a nyelvjárás ismerete korántsem jelenti annak elfogadását, sőt éppen ellenkezőleg – egyre gyakrabban szégyenérzettel párosul.

A második csoportba tartozók minden helyzetben igyekeznek kerülni a nyelvjárás használatát, a határ egyik oldalán a lengyel, a másikon a cseh irodalmi nyelven igyekeznek beszélni. Az első két csoport között nincs éles határ.

A harmadik csoportot az egynyelvű egyének alkotják, akik csak a cseh vagy a lengyel irodalmi nyelvet ismerik. Ezek vagy más vidékekről települtek ide, vagy olyan őshonos lakosok leszármazottai, akik már az előző nemzedékben elhagyták a nyelvjárást. Mivel az irodalmi nyelvet már mindenütt széles körben ismerik, ráadásul egymáshoz nagyon hasonló nyelvi rendszerekről van szó, ezek az emberek nem kényszerülnek arra, hogy elsajátítsák a nyelvjárást.

Az első csoport eltűnése prognosztizálható. A lengyel oldalon ez ugyanolyan tempóban zajlik, mint a lengyel nyelvterület más vidékein. A cseh oldalon a nyelvjárás elhagyása az esetek többségében nem a lengyel, hanem a cseh irodalmi nyelv javára történik, s így rendszerint nemzetiségváltással is jár.

Zoltán András

A preface by Clague, Christopher and Grossbard-Shechtman, Shoshana. = The Annals of The American Academy of Political and Social Science, 573. vol. 2001. 1. no. 8–15. p.

Az alább ismertetett tanulmányok a San Diego-i egyetemen működő "Magatartáskutató Közgazdaságtani Fejlesztő Bizottság" ("Society for the Advancement of Behavioral Economics") támogatásával 1999 júniusában megrendezett konferencia anyagából származnak. Közös témájuk a "kulturális tőke" szerepének bemutatása a szociális és gazdasági életében. Céljuk, hogy felhívják a politikusok és a döntéshozók figyelmét a "kulturális tőke" fontosságára a világon uralkodó gazdasági különbségek felszámolásában. Erre a figyelemfelhívásra annál is inkább szükség van, mivel a közgazdaságtan egészen a legutóbbi időkig negligálta a kulturális tényezőket és azok szerepét az országok gazdasági fejlettségében vagy fejletlenségében. Ennek több oka is volt:

1. A kulturális heterogenitás és az ezáltal meghatározott különböző emberi viselkedések nem fértek bele a közgazdaságtanban uralkodó és univerzálisan homogén embertípus, a "Homo economicus" racionális, haszonmaximalizáló és mindent pontosan előre megtervező és tudó magatartásába, mivel a kultúra a döntések szubjektív tényezőit jelenti.

2. A hagyományos közgazdaságtan nem rendelkezett a kulturális tényezők mérésére alkalmas módszerekkel.

3. A kulturális kutatások során nehéz az okok és a következmények egyértelmű elkülönítése.

Mindemiatt egy újfajta közgazdaságtani megközelítésre volt szükség. Ez az új kutatási terület a fejlődési közgazdaságtan, amely különös hangsúlyt helyez az intézmények (például a gazdaság jogi háttere), a politika (például a közhivatalok) és a társadalmi kultúra szerepére a piacok hatékony működésében, ami a gazdaság minőségi és nem elsősorban mennyiségi fejlődését segítheti elő. Ezáltal már könnyebben érthetővé váltak a kevésbé fejlett országok gazdasági problémái és azok kulturális és intézményi háttere. Nagy szerepe volt ebben Olson (1996) elméletének, amely különbséget tesz a "személyes kultúra" (personal culture) és "polgári kultúra" ("civic culture") között. Az első "piacképes emberi erőforrást" jelent, vagyis az egyén magában hordozott és a neveltetése által meghatározott adottságait. Ez a különböző kultúrák érintkezésénél válik láthatóvá, például a bevándorlók és az őket befogadó államok "bennszülött" lakosainak találkozásánál. A "polgári kultúra" egy egész közösség (aminek az egyén a "polgára") életét meghatározó normákat, attitűdöket és értékeket jelent. Ezek a különböző társadalmi intézményeken keresztül befolyásolják az emberek céljait, viselkedését, és így az egész közösség gazdasági és társadalmi fejlődését.

A tanulmányok tehát a kultúra, a politika és a gazdaság elemeinek kölcsönhatását mutatják be abban a reményben, hogy elősegíthetik a különböző kultúrák és azok intézményeinek megértését.

Nasevic, Űryj: Rolâ pratčstantyzmu u farměravanně čtněcnaj samasvâdomasci belarusau u drugoj palove XVI – pacatku XVII st. = Carkasava, Dzěâna (rčd.): Hryscěânstva ě belaruskaâ kul’tura. Měnsk, Belaruskě Kněgazbor, 2001 (= Belarusěka – Albaruthenica 18). 187–189. p.

A Litván Nagyfejedelemségben a mágnásoknak volt módjuk elsősorban külföldön tanulni, ők támogatták elsősorban a reformáció terjesztését. Megfelelően képzett prédikátorokat azonban megintcsak Lengyelországból tudtak ehhez hozatni, akik lelkipásztori, oktató és könyvkiadói tevékenységükben a lengyel nyelvet használták, amelyet akkor a fehérorosz nemesség és polgárság ismert már annyira, hogy a fehéroroszra való áttérés ne legyen nélkülözhetetlen.

Végeredményben a protestantizmus nem volt pozitív hatással a fehérorosz etnikai öntudat alakulására elsősorban azért, mert az új vallási irányzat terjesztése lengyel nyelven folyt. Éppen a protestantizmus terjedése indította el azt a folyamatot, amely a helyi fehérorosz elit totális ellengyelesedéséhez vezetett.

Az ortodox egyház helyzete Kelet- és Délkelet-Európában

A 90-es években drámai változások mentek végbe Európában. A volt Szovjetunió területén függetlenné vált nemzetállamokban: Fehéroroszországban, Ukrajnában, Moldovában, az Orosz Föderációban – valamint Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Makedóniában átalakult a politikai élet szervezete, de a vallási közösségek, egyházak szervezete is.

1989-ben a Szovjetunióban megtartott népszavazás feladataként tűzte ki az etnikai és vallási hovatartozás felmérését, a statisztikai adatfelvétel és a becslés eszközeivel. A vallási közösségek, egyházak által kiadott statisztikák, publikációk nem szolgáltattak hiteles, elégséges adatokat. Nem is lehettek hitelesek a felmérések, hiszen a megkérdezettek a megtorlás, politikai üldözés miatti félelmükben nem a valóságnak megfelelően válaszoltak a kérdésekre, sok adatot elhallgattak. Így az egyházak belső helyzetéről, a hitéletről nem készült megbízható leírás.

Általános problémák és konfliktusok

1. A keleti blokk összeomlása világnézeti-ideológiai változásokkal járt. Tartósan, folyamatosan átalakult a szociális helyzet és a kulturális élet. A több mint hét évtized alatt kialakult társadalom szerkezetének ellentmondásait, különböző etnikai, kulturális és szociális sajátosságait nehezen oldja az azóta eltelt idő. Fokozottan érvényes ez az ortodox egyházakra: ezek mindig is nemzeti egyházak voltak, azok most is, sorsuk az államétól elválaszthatatlan. Érvényes ez a kommunista párt uralmának évtizedeire is.

2. A keleti ortodox egyházak lelki életre koncentráltak, a papi személyek túlnyomó többsége községekben, kolostorokban elvonultan élt, kezdettől fogva csak lelkileg szemlélve a világi tevékenységet. A kommunista pártok uralma alatt magatartásukat a túlélés reménye motiválta. Kapcsolattartásuk Isztambullal (Konstantinápollyal), a görög-ortodox patriarchátussal nehézkes volt. Az elszigeteltségen az Európán kívüli ortodox egyházak sem tudtak segíteni. Sok szemrehányás érte az ortodox egyházakat, hogy behódolnak a kommunista párt- és állami vezetésnek.

3. Kelet- és Délkelet-Európában az emberek új morális élettartalmat keresnek a vallásban, újra felfedezve annak értékeit. A régi állami és pártvezetők képmutató módon viselkednek: régen figyelték, besúgták a vallásos embereket, külső, formális kapcsolatban voltak az egyházzal, papi személyeket is beszerveztek besúgónak, most – formálisan vallásosak, vagy valóságosan is visszatértek vallásukhoz, egyházukhoz. Megfigyelők ezt a jelenséget "új vallásosság"-nak, "új pogányság"-nak is nevezik.

4. A kommunista, posztkommunista hatalom tehát felhasználta az egyházakat, a papokat saját céljaira, az emberek megfigyelésére, besúgására. E papok kiváltságok, jó pénz fejében biztosították a külsőségeket, a dekorációt, a demokrácia látszatát, megkönnyítették a kommunisták számára a hatalom gyakorlását, az állam vezetését. A kommunista állam pedig segített az ortodoxiának a "nem hagyományos" egyházak (katolikusok, protestánsok) és az ezekkel kapcsolatban álló etnikai csoportok elleni harcban.

5. Az európai zsidóságnak a német nemzetiszocializmus és a kollaboráns rezsimek általi megsemmisítése a bűnösség kérdése körüli vitákhoz vezetett. A keleti blokk összeomlása után ezek során latens és virulens anti-judaizmus alakult ki az Orosz Föderációban.

Az egykori Szovjetunióban, a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig az utódállamokban 25–30 millió orosz él kisebbségként. Az orosz hivatalos álláspont szerint őket az utódállamok kormányai diszkriminálják és elnyomják. A kisebbségvédelmet biztosítani kell, ebben az ortodox egyháznak is szerepe lehet. Lengyelországban a 90-es évektől "repolonizáció", "rekatolizáció" zajlik, s ezt az ottani ukrán kisebbség sérelmezi; Kelet-Szlovákia, Észak-Magyarország (?), Észak-Románia ukránjai is kifogásolják eme országok szemléletét, a kormányok kisebbségi politikáját.

Albániában etnikai, vallási probléma olyan értelemben nem létezik, hogy a népesség nagy része nem tartozik semmiféle vallási közösséghez. Enver Hodzsa 1961-ben Albániát a "világ első ateista államává" nyilvánította. A kommunista rendszer összeomlása után "albán-muszlim" többségi lakosság alakult ki.

Az ortodox egyház Oroszország ázsiai részein nemigen tudott a lakosságra – az iszlám hatása miatt – befolyást gyakorolni.

6. A 8–9. század, az egyházszakadás óta harc folyt Róma és Bizánc között a "szláv lelkekért". Oroszország, Moszkva szerint egyedül és kizárólag az orosz ortodox egyház terjesztheti, hirdetheti az igét. Az ortodox egyház nem válhatott a kijevi nagyhercegek egyházává, akiknek uralma alatt Rusz kereszténnyé vált. Azóta állandósul a küzdelem az ortodox és a keresztény egyházak között.

A bolgár ortodox egyház belső szervezeti problémákkal küzd: 1992 óta harc, rivalizálás folyik a főpapok között a hatalomért.

Ukrajnában az ortodox egyház közös történelmet írt Oroszországéval. Rusz kereszténnyé válása óta (988) ukrán nemzeti mozgalmak indulnak, az ukránok Oroszországtól függetlenedni kívánnak, önálló ukrán nemzetállamot akarnak.

Romániában etnikai-nyelvi, kulturális-politikai különbségek, ellentétek osztják meg a lakosságot. Ellentét van az egyházak között is.

Szerbiában pedig az ortodox vallás államvallásnak tekinthető.

Tarján Miklós

A szlovák múzeumok ezredfordulós kiállítása

A szlovák múzeumok közössége a Történelem útján címen nagyszabású kiállítást rendezett az ezredforduló alkalmából. A kiállítás rendezői a szlovák ember mindennapi életének bemutatására koncentrálnak. Referált szerzőnk az ott látottakat olyaténképpen kommentálja, hogy tulajdonképpen szlovák szempontú hungarus történetet ("uhorské dejinyt") – mondhatjuk stiláris értékeit tekintve – mesél el. A közös és egységes fonatú történelemből csupán a felvilágosodás táján válik ki és válik mind meghatározóbbá a szlovák nemzetté válás témája.

Néhány kiemelésre méltó mozzanat a szerző mondanivalójából: "… felettébb nehéz eldönteni a kérdést, hogy valójában mikor is népesítettük be Szlovákiánkat. Fokozatos és rétegződő folyamat volt ez. Ha az ún. 2–3. évszázadra datált eperjesi kultúra már az őseinké lett volna, akkor azóta vagyunk itt. Ha azonban ez mindössze dunamenti avagy prágai típusú kultúra, … akkor az 5. század óta. Jól tájékozódott bizánci krónikások és irodalmárok 512 körül már mindenképpen itt találnak minket." "Az országot senki nem ajándékozta nekünk mint "galamblelkű népnek". Akárcsak az új Európa többi kortárs építői, annak rendje-módja szerint megharcoltunk érte."

A szerző, miután elmesélte a Nagy-Morávia-történet szlovák verzióját, a magyarok honfoglalásával és a hungarus állam kezdeteivel foglalkozik: "Szlovákia és a szlovákság teljes mértékben vállalja a hungarus állam örökségét. Ott állt létrejötténél, sőt: Nyitra városa lett ennek az államnak második legfontosabb központja. Itt székeltek a trón várományosai."

"Mi a hungarus állam történetéhez és kultúrájához tartozunk, bár mindezt továbbra is kevéssé vesszük tudomásul, és bár egyesek, köztük a szlovák oldalon állók is, gyakran kiűztek bennünket ebből az örökségből, s ezáltal meg is fosztottak jelentős részétől."

A 12–13. századi fejlődésben a mindinkább számottevő "polgárság is multietnikus és multikulturális közösségként defferenciálódik."

Szerzőnk tulajdonképpen Csák Máté "földjét" sem fogadja el a régebbi szlovák történetírás által oly szívesen hangoztatott politikai egységnek, a szlovákság és Szlovákia emancipálódását ígérő lehetőségnek.

Noha a nyelvi kérdés esetenként (pl. Zsolnán a 14. sz. végén és a huszitizmus hatására) felmerül, igazában csak a "török világ" (benne a mai Szlovákia területe nagy szerepet játszott) elmúltával, a nemesi felkelések okozta politikai-gazdasági pangások leküzdése nyomán, gyakorlatilag Mária Terézia és II. József uralkodása alatt kezd az érdeklődés homlokterébe kerülni.

A Bernolák-féle irodalmi nyelvi kísérlet után a Štúr által szorgalmazott közép-szlovák nyelvjárásból alakul ki a szlovákok mindmáig érvényes irodalmi nyelve (1843. február 14.). Ezáltal nem csupán a Bernolák-féle kísérlet bukik meg, hanem Ján Kollár és Pavol Jozef Šafárik javaslata is, miszerint a szlovákoknak a cseh irodalmi nyelvet kell átvenniük. (Štúr tettét egyébként a cseh értelmiség egy része árulásnak tartotta, mondván "kellett nektek a kocsisok nyelve irodalmi nyelvként", s ez aztán az 1848/49-es szlovák–cseh kapcsolatokban is éreztette negatív hatását.)

Štúr különben háromfrontos harcot vív. Egyrészt védi, terjeszti az új irodalmi nyelvet, másrészt szembeszáll a magyarosítási törekvésekkel, harmadrészt mindezt összeköti a szlovákság szociális helyzete javításának igényével.

A magyar forradalom és szabadságharc utáni szlovák emancipálódási eredmények (három szlovák gimnázium létesítése, a Matica slovenská megalapítása, ami az evangélikus és a katolikus "szlovákok" között törékeny békét teremt) a kiegyezést követően sorra-rendre érvényüket vesztik, és a szlovák nemzet – mintegy – a "nemzethalál" felé közelít. Ebből látszik kiútnak a csehekkel való szövetkezés. A vele kapcsolatos eufóriát "az új alkotmány elfogadása után követte az első kijózanodás. Benne majdnem ugyanazt találtuk, mint amit egyszer már módunk volt átélni. A szlovák nemzet megszűnt. Az alkotmány csak egyetlen nemzetet ismert, a csehszlovákot. A politikai reprezentáció visszatért ahhoz, ami már benne volt a régi magyarosítási programban: egy nemzet, egy állam. Ez mélységes tévedés volt. A szlovákok ezen felül mindebben a jellemes T. G. Masarýk árulását is átélték. Az ő apja szlovák volt, kopcsényi kocsis, akiről maga Masarýk mondta, hogy csehül egyetlen szót sem tanult meg… Ennek ellenére árulta el a szlovákokat és őszinte barátságunkat. Ezzel az új köztársaság alapjait aláaknázták. Az idő igazolta ezt a prognózist, a robbanás be is következett."

A szerző úgy véli, hogy a lakosság, hisz már annyi mindent mondtak neki a történészek, nem hisz a történelemben, hanem csak családi és saját tapasztalatait fogadja el igazságnak, ami azért korántsem biztos alapja egy nemzet azonosságtudatának. Ez a "póztalan" kiállítás, amely egyaránt mellőzi a "kuruc és labanc" történészek más és más előjelű túlzásait kifejező rendezést, remélhetőleg tesz egy lépést a józan történelemszemlélet kialakítása felé.

Futala Tibor

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Örülnek-e a vendégnek?

A szülők gondosan ügyeltek arra, hogy birtokaik növelését szem előtt tartva kötessenek a házasságok. Az idősebbek azt tartották, nem lehet a fiatalokra bízni a párválasztást, mert elvakítja őket a szerelem, s nem látnak meg olyan apróságokat, amelyek később megkeseríthetik a házaséletet. Nagy figyelemmel választottak feleséget a legénynek a szülők, főként, ha gazdag fiúról volt szó. Azon voltak, hogy vagyonuknak és tekintélyüknek megfelelő párt találjanak a gyerekük számára. De nem elégedtek meg ennyivel: fontos volt az is, hogy nemes lelkű legyen a kiszemelt leány, egészséges, erős, jó háziasszony és jó gazdasszony.

Ha a legény más környékről kívánt házasodni, s a szülők nem tudtak mindent a lányról, a közvetítőasszonyhoz fordultak, aki titokban megszerzett minden szükséges tudnivalót a leányról. Ha meg voltak elégedve a jövendőbeli menyükről és családjáról hallottakkal, elhatározták, hogy pálinkát küldenek neki.

A pálinkásasszonyok azok a fiatalasszonyok voltak, akik elvitték a lányos házhoz a selyemmel bevont és virággal ékesített dobozba csomagolt pálinkát (rozalija). Ezt a szokást sokáig megőrizték, egészen a második világháború utánig, főleg tanyán. Pálinkát városon is küldtek, de kevésbé ünnepélyesen és gyakran gyalog vitték.

Általában két fiatalasszony volt a pálinkásasszony, illetve ha a legénynek volt nővére, akkor mindig ő volt az egyik. A pálinkát ünneplőbe öltözve feldíszített szekéren vagy hintón vitték, parádéskocsis kíséretében. Az egyik menyecske tartotta a díszes csomagolású pálinkát, a másik aranyfonállal hímzett selyemkendőt tartott, melyet szintén díszes dobozba csomagoltak. Néhol arany dukátokat is vittek ajándékba a leánynak. A kendő mellé alma is járt.

Noha a pálinkásasszonyok jöveteleit nem jelentették be, a széles rónaságon jól látszott merre tart a díszes menet. Az eladólány házánál a legfiatalabb családtag nyitotta a kaput, majd a ház asszonya a családtagokkal együtt a vendégek elé sietett. Vitt magával egy kis széket is, hogy a kocsiról a pálinkásasszonyok könnyebben leszállhassanak. Ez külön megtiszteltetésnek számított. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Örülnek-e a vendégeknek? Mindörökké, Ámen – hangzott a felelet. Ki ne örülne a jó vendégnek? Jöjjenek be! A házigazdák csak röviden köszöntötték a vendégeket az udvaron. Mindaz, amit mondani kellett, bent, a szobában hangzott el. Mindannyian tettették magukat, hogy nem tudják a váratlan látogatás okát, jóllehet általában már várták a látogatókat. Miután asztalhoz ültek, a pálinkásasszonyok (pakijare) elmondták jövetelük célját, többnyire kötött párbeszédes formában. Elmondták egymásnak, kinek mije van, és ki mit fog örökölni, azután a pálinkásasszonyok szedelőzködtek és indultak. Mint váratlan vendégnek nem illett sokáig maradni, és a szülőknek is időt kellett hagyni, hogy elfogadják-e a pálinkát vagy visszaküldik. Ha úgy határoztak, hogy nem fogadják el, már másnap visszaküldték valakivel, a kendővel és a többi ajándékkal együtt. Ha viszont elfogadták, egy megbízható személlyel megüzenték a fiú szüleinek.

Néhány nap múlva vendégségbe érkezett a jövendőbeli após és anyós, ezenkívül még 2-3 ember a szűkebb rokonságból, hogy áldomást igyanak a sikeres leánykérésre. Ünnepélyes külsőségek között érkeztek, csakúgy mint a pálinkásasszonyok. Először megtárgyalták, hogy az após csináltatja a menyasszonyi ruhát, majd a legapróbb részletekig megvitatták a ruha tartozékait, és megbeszélték, hogy a menyegző napjára milyen ajándékokat készít az anya és a lány, amivel az apósát, anyósát, továbbá a komát, kománét, valamint a násznagyokat és a sógorokat, sógornőket megajándékozzák. Amikor mindent megbeszéltek, behozták a rizaliját, odatették az asztalra, aztán behívták az eladó lányt, aki köszöntötte a vendégeket. Az idősebbeknek kezet csókolt, a fiatalabbakat arcon csókolta. Ezután az após átadta neki mindazt, amit a pálinkásasszonyok hoztak. Italozás közben a nászok megbeszélték az eljegyzés időpontját.

Régen a fiatal pár az eljegyzésen találkozott először. A leány az apósa által ajándékozott ruhában várta a vendégeket. Az eljegyzésre a legény és a leány szűkebb rokonsága volt hivatalos. Amikor mindenki összejött a szobában, a legény leánytestvére virágot és gyöngyöt tűzött a menyasszony hajába, a menyasszony pedig mind a lány-, mind a férfi vendégeket virággal díszítette. Ezután rázendítettek a zenészek, és a vendégsereg kólóba kapaszkodott. Vacsora után érkezett a vőlegény a barátaival és újabb zenészekkel. Az eljegyzési vigalom éjfélig vagy hajnalig tartott. Eljegyzés után a pár bejelentette magát a plébánosnál és a községházán. Ezután vasárnaponként, mise előtt a legény lánytestvére ment el a menyasszonyért, hogy együtt induljanak a templomba. Így volt ez városon, tanyán.

Viszont nem mindig történt így, mert csak Nagyfényesen és Tavankuton volt templom, s azok, akik messze laktak, szekérrel mentek a vasárnapi misére négy-öt gyerekkel. Aki nem ért rá vasárnap templomba menni, az valamelyik út menti keresztnél végezte el az istentiszteletet.

A lakodalom szokásrendszerét, a népek házasodási szokásait az etnográfia, a kulturális antropológia és a szociológia már a középkor óta vizsgálja. Raj Rozália és Nagy István tanulmánya a vajdasági magyar menyasszonyok és vőlegények lakodalmi öltözékének változásait követi nyomon. Vizsgálódásaik során a legrégebbi adatokat az 1800-as évek végéről, illetve az 1900-as évek elejéről sikerült felfedniük. Viseletkutatásuk összehasonlító eredményei a kilenc vajdasági faluban (Doroszló, Gombos, Kupuszina, Torda, Magyarittabé, Brezdán, Debelyacsa, Bajmok, Bajsa) végzett kutatómunkájukon alapulnak.

Az idős adatközlők szinte valamennyien még ma is úgy tartják, hogy a lakodalom napján dől el a menyasszony sorsa. Hogy jóra fordul-e az élete vagy rosszra. Úgy tartják, hogy az esküvő napján a menyasszony a nap dísze, ezért a lakodalomban neki kell a legszebbnek lennie. Rokonsága mindent meg is tesz ennek érdekében. Ügyelnek a jó minőségű kelmére, de leginkább öltöztetéskor figyelnek minden apró részletre, ráncra és szalagra, hogy az kifogástalan legyen minden oldalról, így sugallva a menyasszony jövendő életének alakulását, hogy szerencsében, boldogságban, jólétben legyen bőven része.

A menyasszonyi viseletet meghatározta az időpont, az évszak, ugyanakkor kifejezte a család társadalmi rangját, a gazdagságot, a kultúra változását, az egyház közösségbeli szerepét. Maga az öltözet formája az 1900-as évek kezdetén szinte valamennyi magyar közösség viseletén sok hasonlóságot mutat. Jellemző az ujjas, szoknya-kötény együttes, a több fehér, ünnepi, ráncos, keményített alsószoknya és a szoknyák boka fölötti hosszúsága. Az alsószoknyák alját lyukhímzés díszítette, mely a kivetkőzéshez közeledve egyre szélesedett. Kupuszinán azonban csak simán visszaszegték az alsószoknyák alját.

A gazdagon ráncolt felsőszoknya kelméje és színe – Gombos, Kupuszina, Bezdán kivételével – nem volt jellemző. Az említett három helyen mindig fehér színű volt, és kötény is tartozott hozzá. Kupuszinán a kötény is mindig fehér volt, míg máshol sötét színű selyem vagy bársony (sötétkék, bordó, sötétzöld, barna) is lehetett.

Más falvakban a menyasszonyi öltözet sötétebb színű értékes kelme, általában bársony vagy selyem. Az 1940-es években, amikor a hagyományőrző közösségeken kívül már mindenhol fehér ruhát öltött magára a menyasszony, a bajmoki parasztmenyasszonyok őrizték meg a fekete vagy sötétkék bársonyruha viseletét, de már kötény nélkül.

A felsőtestre mindenütt ujjas került. Ennek szabása és díszítése sok hasonlóságot mutatott abban az időben. A szoknyához hasonló rangos, de attól elütő színű kelméből készült. Gyakran fehér színű kelméből varrták. Doroszlón általában, később Gomboson, Kupuszinán esetenként a Mária-lányok fehérben, Mária-lány öltözetükben esküdtek.

Az 1930-as évektől kezd a paraszti viselet háttérbe szorulni, így a menyasszonyi öltözet is változik, polgáriasodik. Elsőként a blúzokon mutatkozik a polgári szabás és díszítés, majd az egész öltözet átalakul. A három hagyományőrző községben az általánosan viselt ujjasfélék sajátos, koronkénti darabjainak szabása és díszítésmódja (mici, tüledálló, slamposblúz, testállüblúz, angolblúz) nem változott meg a menyasszonyi öltözet esetében sem egészen 1960-ig, a kivetkőzésig. A blúzfélék között volt bizonyos rangkülönbség, mert slamposblúz vagy angolblúz sohasem készült menyasszonyi öltözéknek. Télen selyem vállkendőt viseltek, díszesen csomózott rojtokkal, később az 1950-es évektől fehér berliner vállkendőt vettek föl hidegben a parasztmenyasszonyok.

A menyasszony lábán minden esetben fehér harisnyát és pántos fekete bőrcipőt viselt, Kupuszina kivételével, ahol kék színű harisnyát hordtak.

Az 1930-as években Bajsán, Tordán, Ittabén a lakodalmas násznép között még igen sok ráncos szoknyás leány és asszony volt, de a menyasszonyok már polgári öltözetet, egyberuhát viseltek. Bezdánban ebben az időben még hagyományos paraszti öltözetet viselt a menyasszony, de a szoknya már rövidült (fél lábszárig ért), és kevesebb alsószoknyával hordták. A cipője is lehetett fehér, ami már a mesterlányok viseletére volt jellemző.

Külön említést érdemelnek a menyasszonyi öltözékek kiegészítői és a hajviseletek. Amíg színes, értékes kelméből készült az öltözet, Doroszlón tarka selyemkendőt kötöttek a menyasszony vállára, Kupuszinán pedig a fekete ujjas alá kötötték a selyemkendőt, gyakran többet is úgy, hogy annak díszes selyemrojtos sarkai hátul egymás fölött kivirítsanak.

A hagyományőrző falvakban hozzáértő középkorú asszonyok végezték a fésülést. A hajat hátrafésülték, egy ágra fonták. Doroszlón a halánték táján a hajat kipödörték, és a fonatok kezdetéhez alul, a fonat vége táján pedig felül széles fehér szalagot kötöttek. Kupuszinán nemcsak a fonat kezdetéhez, hanem a hosszú hajra sűrűn, szinte minden fonáshoz apró, piros masnikat kötöttek. Tordán az egy ágra font haj végére széles szalagból bokrot kötöttek. Bajmokon sütővassal bodorították, és köröcskékbe lerakták a fejen körül a hajat.

Az így elkészített fejre került a gyöngyökből, levelekből, virágokból készített menyasszonyi koszorú. Hátul a tarkó fölé helyezték több faluban is az apró fehér művirágból készült szűzkoszorút. Doroszlón, Gomboson, Tordán, Bezdánon elmaradhatatlan volt a mellvirág. Ezeket a kellékeket a vőlegény bokrétáival együtt a századforduló táján, az esküvő után üveges faládikába helyezték, és a tiszta szobát díszítette egy életen át, hogy aztán az egykori menyasszony koporsójába helyezzék. Doroszlón az a hiedelem járta, hogy a menyasszonyi koszorút tűzbe kell vetni, hogy többé senki se viselhesse, ne vegye el első viselőjének szerencséjét, boldog legyen a házassága.

Ékszert is viseltek a menyasszonyok, egy vagy több gyöngysort, melynek színe is változott. A gyöngysor szalaggal kötődött hátul, amelyre egy vagy több piros, fehér, zöld vagy kék 5–6 cm széles szalagokat varrtak, és ez mint egy palást simult a ruháján körben, egészen a szoknya aljáig.

Miután éjfél körül lekerült a menyasszony fejéről a koszorú, haját a legtöbb helyen kontyba tűzték, vagy a hajfonatát felcsavarták különböző segédeszközökre, és a fejére tették a főkötőt, fityulát. Idősebb nőrokon készítette el az új menyecske fejviseletét. "Főkontyúlta, fejire tette a kontyot, alája meg a sok gondot" – így mondták. Gomboson kendőt kötöttek a fityula tetejére, amit a násznép előtt az új asszony levetett, úgy táncolta a menyecsketáncát.

Az 1950-es évektől piros vagy pirosmintás kendővel kötötték hátra a menyecske fejét. A divatos frizurák miatt egyre gyakrabban fordul elő, hogy csak piros művirágot tűznek a menyecske hajába.

Szabadkán és környékén (Ada, Kanizsa, Horgos, Zenta) az utóbbi tíz évben az "operettruhába" (pipacsos mintával készült műmagyar) öltöztetett újmenyecske fejére pártát tesznek. A hagyományőrző közösségekben, mint korábban, úgy ma is, a falura korábban jellemző öltözete van az újasszonynak.

Az 1930-as évektől Tordán, Bajsán, az 1940-es évektől Bezdánban, Ittabén, Bajmokon a menyecskeruha piros alapon fehér pettyes vagy apró mintás anyagból készült, puffos ujjú fehér blúzzal és köténnyel.

Noha a vőlegény éppoly ünnepeltje a napnak, mint a menyasszony, öltözékére mégsem fordítanak akkora gondot. Az 1900-as évektől a fekete kalap, fehér ing, fekete zakó és nadrág együttest tartották a legünnepélyesebbnek a férfiak számára. A kalapra kerülhetett a menyasszonyéval azonos művirág koszorú, több fehér 5–6 cm széles szalaggal vagy anélkül. Zakójának felső zsebébe slingelt szélű zsebkendőt tettek, amit a menyasszony készített. Az ing gallérja többnyire kerekített, az ing eleje többsoros tűzéssel vagy gazdag hímzéssel díszített. Kupuszinán az ingujjra égszínkék szalagot kötöttek masnira, szemmelverés ellen. Doroszlón barna színű vőlegényi ruhát is találtak. Lábbeliként a vőlegények kemény, majd később puha szárú fekete csizmát viseltek, az 1960-as évektől azonban teljesen megszűnt a csizmaviselet.

Amikor a menyasszony átöltözött, a vőlegény is viseletet váltott. Zakót nem minden esetben vett magára, nadrágja szürke, zöld vagy barna is lehetett. Ingén ekkor lett láthatóvá a hímzés, mert gyakran csak pruszlikot viselt, erre tűzték a bokrétáját, Kupuszinán rúzsát. 1940-es évektől a bokrétáról eltűntek a hosszú szalagok, és kalapot sem volt kötelező ilyenkor viselni.

A korán polgárosodó falvakban az ünnepi viselet, így a menyasszonyi és vőlegényi öltözet is hamar városias lett. A mai lakodalmak viselete és szokásrendje tartalmaz ugyan ősi elemeket, de azok jó része tartalmukat és szerepüket vesztve, esetenként új értelmet nyerve részei az eseményeknek. Leegyszerűsödik, helyi, táji, népi sajátos jellegét veszti. Az események résztvevői a társadalmi szokásokban, öltözetben, dalban, zenében keresendő ősi elemek valódi tartalmát már nem ismerik.

Cholnoky Olga:

Miškiniene, Galina: Seniausi lietuvos totoriu rankrašcai. Vilnius, Vilniaus universiteto leidykla, 2001. 263 p.

A szláv és a török nyelvű népek kulturális egymásra hatásának érdekes példája a litvániai tatárok arab betűs, de fehérorosz vagy lengyel nyelvű írásbelisége. Ennek a sokoldalú (szlavisztikai, turkológiai, arabisztikai) felkészülést igénylő témának szentelte új könyvét Galina Miškiniene, a Vilniusi Egyetem szlavisztikai tanszékének munkatársa. Az alábbiakban a könyv bevezető fejezetének a litvániai tatárok eredetéről és kulturális beilleszkedéséről szóló részét ismertetjük.

Zoltán András

India szegényeinek népünnepei

Rao, Vijayendra: Poverty and Public Celebrations in Rural India. = The Annals of The American Academy of Political and Social Science, 573. vol. 2001. 1. no. 85–104. p.

A szerző kutatási szakterülete a szegény országok egyéni háztartásainak társadalmi-gazdasági vizsgálata. Jelen tanulmányában az indiai társadalom egyik sajátosságát mutatja be, azt az ellentmondásos gyakorlatot, hogy a déli országrész szegény családjai az esküvők alkalmával éves jövedelmük akár hétszeresét is elköltik, összes kiadásuknak pedig mintegy 15%-át fordítják egyéb falusi ünnepekre. Teszik ezt – szegénységükön kívül – annak ellenére is, hogy a szükséges pénzhez csak kölcsönök révén tudnak hozzájutni, 100-300%-os uzsorakamattal. A tanulmány helyszíni empirikus megfigyelésekre építve keresi e gazdaságilag irracionális és individualista viselkedés társadalmi és kulturális okait.

A jelenség megértésének kulcsa a nyilvános társadalmi események fontosságában rejlik, és ez különösen érvényes a szegény országok falusi közösségeire. Az ünnepek ugyanis olyan tradicionális rítusokat jelentenek, amelyek az emberek egyéni identitását és gondolkodásmódját is meghatározzák, és kiemelik az egyes eseményeket (esküvő, vallási ünnepek, aratás) a szürke hétköznapok közül. A hangsúly itt azon van, hogy mindez a közösség nyilvánossága előtt zajlik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ünnepek lehetőséget adnak az egyéni "gazdagság" "fitogtatására", a többi ember figyelmének felhívására a család életének fontos eseményeire, egyszóval a társadalmi pozíció megerősítésére vagy javítására.

Mindennek sajátos "India-specifikus" okai vannak. Az első ezek között az a sajátos gondolkodásmód, amit "Homo Hierarchicus"-nak nevezhetünk. Ennek lényege, hogy az indiai emberek mint a kasztrendszer által meghatározott szigorú hierarchia tagjaira tekintenek önmagukra. E mellett azonban egy különös "dividuális" öntudattal is rendelkeznek, amelyet a többi emberhez fűződő kapcsolataik határozzák meg. Döntő jelentőségű számukra a többi ember róluk kialakult véleménye, ítélete. Különösen meghatározóak ebben a családtagok, valamint a vallási és falusi közösségek tagjai. Ez az ún. "közösségi individualizmus" a státusra, a rangra épül, amit pedig a családi és társadalmi ismertség teremt meg. Ezért olyan fontos a számukra, hogy minél több emberrel tudassák a családi eseményeket, és elkápráztassák az egész falusi közösséget az ünnepek alkalmával. Fontos különbség tehát a nyugat-európai és az egyéni fogyasztásra koncentráló "Homo economicus"-tól, hogy az indiai emberek nem saját igényeik és elvárásaik szerint élnek, hanem a környezetük által diktált szabályok szerint, mivel csak az ezeknek való megfelelés árán tudnak szert tenni ismertségre és elismerésre. Életük tehát a közösség többi tagjával vívott folyamatos verseny a társadalmi vezetők barátságáért és kegyeiért, illetve az egyre magasabb státusba való kerülésért. Azt mondhatjuk tehát, hogy az indiai emberek "kívülről vezéreltek", mivel tetteiket, értékrendjüket, sőt még önmaguk megítélését is alapvetően társadalmi környezetük, mások véleménye és elvárásai határozzák meg. Az ezeknek való folyamatos megfelelés jutalma a tisztelet és ranglétrán való emelkedés. Ha viszont nem teljesítik környezetük elvárásait, akkor a társadalom "megbünteti" őket a tisztelet megvonásával, megvetésben és lenézésben való részesítéssel, illetve végső esetben kiközösítéssel.

A társadalmi rangot és státust tehát nem elegendő egyszer megszerezni, hanem azokat folyamatosan fenn kell tartani. Ez olyan nyilvános szerepléseket követel, amelyek demonstrálják a társadalmi elvárások teljesítését. A felemelkedéshez ezen kívül még szükség van egy jól fizető állás megszerzésére vagy egy gazdag családba való "beházasodásra", valamint ezek közösség előtti demonstrálására, mivel csak ez utóbbi teremti meg a nagyobb társadalmi tiszteletet és elismerést.

Mindez azonban nem lehetséges megfelelő háttér nélkül. Ezt a kiterjedt családi, rokoni és informális kapcsolatok (más néven a "társadalmi tőke") biztosítják, amelyek szociális biztonságot adnak, és a mindennapi életben is fontos összeköttetéseket jelentenek. Minél nagyobb "respektje" van valakinek ebben a környezetben, szükség esetén annál több segítséget kaphat.

Az esküvők jelentik tehát a gazdagság és a társadalmi rang demonstrálásának egyik legfontosabb alkalmát. Leglényegesebb jegye a fényűzés ("mint a gazdagok"-effektus), a minél több vendég meghívása és az ünnepelés minél hosszabb időtartama (egy-egy ilyen lakodalom akár több napon át is tarthat). Különösen érvényes ez egy szegény család lánya és egy gazdag családból származó fiú esküvőjére. Mivel a lakodalmat a "lányos házban" tartják, ezért a faluban mindenkivel tudatniuk "kell", hogy anyagi helyzetükben a házasság révén jelentős javulás következett be, és így igényt tartanak az ennek megfelelő magasabb társadalmi rangra és tiszteletre.

A házasságok Indiában szigorú szabályok szerint köttetnek:

- házastársat csak kaszton belül lehet választani;

- a házasság patrilokális, vagyis a feleség a férj családjához költözik;

- válásra nincsen lehetőség;

- a lakodalmat a menyasszony szüleinek kell megrendezniük;

- a férjek általában a lányok közeli ismerősei közül, de általában egy másik (szomszédos) faluból kerülnek ki (ezt nevezik "falusi exogámiának");

- a hozomány nagysága a család éves jövedelmének átlagosan öt-hatszorosát teszi ki;

- a lányok kiházasítása minden család kötelessége, a "vénkisasszonyok" ugyanis jelentős társadalmi hátrányt jelentenek a családoknak.

A nagyszabású és fényűző esküvő tehát közlés a külvilág felé vagy a már megszerzett társadalmi rang és anyagi színvonal fenntartásáról, vagy pedig az azokban bekövetkezett jelentős javulásról. Erre a jelzésre annál is inkább szükség van, mert a saját falu lakossága nem ismerheti pontosan a másik faluból jött gazdag vőlegény anyagi helyzetét. Érdekes, hogy "falun belüli" esküvő esetén nem kerül sor ilyen "vagyonfitogtatásra", mivel az egyes családok anyagi helyzetét itt mindenki ismeri.

A többi falusi ünnep jelentősen különbözik az esküvőtől. Egyrészt mert ezek gyakoriak és rendszeresek (2–3 havonta rendezik meg őket), másrészt pedig azért, mert ilyen alkalmakkor mindenki egyformán ünnepel, nem csak két család. Azonban ennek ellenére nem kollektivista, hanem alapvetően individualista "közösségi akciók" ezek. A nők felveszik valamennyi ékszerüket, a falu főutcáját pedig feldíszítik. Azok a családok pedig, akik a legnagyobb összegekkel járultak hozzá az ünnep megrendezéséhez, mint az esemény díszvendégei vonulnak fel a falu gyermekeinek kíséretében. Ezenkívül hangosbeszélőn nyilvánosan kihirdetik, melyik család, pontosan mennyivel támogatta a falu ünnepét. Ezeken a népünnepélyeken a közösségek elvileg önmagukat, illetve saját kultúrájukat ünneplik, és ezáltal erősítik a kohéziót. A gyakorlat viszont sokkal individualistább: a legfontosabb szerepük abban áll, hogy lehetőséget adnak arra, hogy minden család megmutathassa önmagát és vagyonát az egész falu színe előtt. Így az ünnepek nem a közösségi altruizmus megnyilvánulásai, hanem a családok közötti rivalizálás színterei, egyfajta versenyként funkcionálnak, amelyben a falu főutcája jelenti az "arénát", a "stadiont", ahol a családok jóhírük fenntartása és javítása érdekében "megküzdenek egymással".

További lényeges és érdekes megfigyelés, hogy azok a családok, amelyekben több "eladó sorban lévő" lány van, többet áldoznak az ilyen ünnepek támogatására annak érdekében, hogy díszvendégként való felvonulásuk során minél több "fiús család" figyelmét felhívják magukra. Létezik egy sajátos anyagi vonzata (ha úgy tetszik "megtérülése") is a meghozott nagy anyagi áldozatoknak: az ünneplés révén elnyert magasabb társadalmi rang jelentős árengedményeket, illetve esetleges hitellehetőséget biztosít a falu üzleteiben.

Az indiai emberek számára az ünnepekkel kapcsolatos "túlköltekezés" a társadalmi tőke gyarapítását szolgálja, ezáltal pedig ezek a kiadások az adott kulturális összefüggésben kifizetődő befektetésekké válnak. Mindez egy erősen individualista társadalomra utal, ahol az egyéni gazdagság a társadalmi kohézió ellen hat, mivel az emberek közötti vagyoni különbségek kihangsúlyozására használják fel.

A társadalmak összetartásának növeléséhez a közösségi érdeket az egyéni ambíciók elé helyező állami programokra van szükség (például társadalmi alapok létrehozására), amelyek segítségével az ünnepek újra a meglévő társadalmi kapcsolatok ápolását és újak létesítését szolgálhatják.

Vadász Rezső

A Jugoszláviára "zúduló" etnikai polarizáció tanulságai

Somer, Murat: Cascades of Ethnic Polarization: Lessons from Yugoslavia. = The Annals of The American Academy of Political and Social Science, 573. vol. 2001. 1. no. 127–151. p.

A szerző a "zuhatag" ("cascade")-elmélet gazdag irodalmát felhasználva elemzi a Jugoszláviában az utolsó két évtizedben (?) kialakult és rendkívüli gyorsasággal eluralkodott éles nemzetiségi ellentéteket.

A soknemzetiségű jugoszláv államot az első világháborút lezáró Párizs-környéki békeszerződések hozták létre. A második világháborút követő Tito-i évtizedek homogenizáló központi politikája és hamis ideológiája átmenetileg elnyomta az etnikumok közötti különbségeket, vagyis a különböző nemzetiségek az ún. "divisive image"-e ("másoktól megkülönböztető ön-képe") nem tudott a felszínre jutni. A diktátor halála után azonban az eltelt évtizedek során az emberekben felgyülemlett indulatok és etnikai érzések robbanásszerűen törtek fel, és "zuhatagként" árasztották el az emberek hétköznapjait. Ennek következményei katasztrofálisak voltak a gazdaság és az egész társadalom számára.

A polarizáció révén a különböző nemzetiségek az együttműködő csoportokból egymást kölcsönösen kizáró és egymást ellenségnek tekintő népek válnak. Az ellentétek legfontosabb forrásai az előítéletek és a párbeszéd hiánya. A folyamat az egyének szintjén zajló elkülönülési törekvések tömeges megvalósulását jelenti, aminek következménye a soknemzetiségű társadalmak felbomlása általában háborúk árán. Jugoszlávia esetében azonban a kép nem ennyire tiszta és egyértelmű. Az 1980-as évek előtt ugyanis számos jel mutatott arra, hogy igenis lehetséges a különböző etnikumok békés együttélése egy állam keretei között. Ezt bizonyítja számos társadalmi felmérés és a vegyes házasságok viszonylag magas száma. Mindez azt jelenti, hogy a nemzetiségek "tradicionális szembenállása" korántsem volt annyira éles 1980 előtt, hogy egyrészt lehetetlenné tegye a kormányzati szándék ellenére az etnikumok békés egymás mellett élését, másrészt pedig, hogy az utóbbi húsz év során lezajlott eseményeket döntően befolyásolták konkrét politikai helyzetek és a pillanatnyi érdekek.

A "kaszkád" elnevezést ("cascade"="vízesés", "zuhatag") olyan önmagukat erősítő társadalmi folyamatokra alkalmazza a szakirodalom, amelyek során az egyének közötti kapcsolatok és viselkedési formák csoportos méreteket öltenek, vagyis az egyes emberek viselkedése a csoport többi tagjának magatartásától függ, azt követi. Nevezhetjük a jelenséget "társadalmi laviná"-nak ("snowball") vagy "láncreakció"-nak ("chain reaction") is, hiszen a folyamat lényege az, hogy egy radikális szűk csoport által felmutatott és felnagyított etnikai öntudat (ez az a bizonyos "divisive image") talál követőkre a nemzetiség többi tagjában, s minél többen kezdik el magukénak vallani az adott ideológiát, annál több új tagot nyernek meg, illetve annál több "tétovázót" győznek meg viselkedésük helyességéről. Nevezik ezt "bandwagoning"-nak is, ami a felvonulásokon a zenészek kocsijára utal, amely reklámot csinál az eseménynek, az embereket az ünnepen való tömeges részvételre buzdítja, s minél többen "ugranak fel" a "bandwagon"-ra, annál hihetőbb és így annál sikeresebb lesz a kampány. Ezek a folyamatok juttatták Miloševicet hatalomra, és ugyanezek a tényezők azok, amelyek megdöntötték az uralmát, és a helyére Kostunicát állították.

A nemzetiségek önmagukról kialakított képe identitásuknak az adott társadalmi és nemzetállami környezetben elfoglalt helyét jelenti. Az ily módon megformált ön-képeket három alapvető csoportba lehet osztani:

- másokkal konfrontáló ön-kép ("clashing image"), amely kizár és ellenségként állít be más etnikumokat, s akikkel ezáltal a közös államiság is elképzelhetetlen;

- másoktól elhatárolódó ön-kép ("divisive image"), amely csak annyiban tér el az előzőtől, hogy nem tekinti közvetlen ellenségnek a szomszédos népeket. E helyett viszont itt erős a "mi ?ők" elkülönülés, emiatt pedig nagyok a társadalmakat elválasztó távolságok;

- másokkal együttműködő ön-kép ("compatible image"), ahol a fenti elzárkózó és ellenséges törekvésekkel szemben a csoportot egy befogadó, másokat támogató és egy állam keretei között együtt élni tudó és akaró magatartás jellemzi.

Ezek a nemzetiségi "image"-k csak akkor terjedhetnek el, ha nagy nyilvánosságot kapnak. Ezzel a közösségi szinten történő kifejezéssel azonban együtt jár az, hogy az ön-kép sokszor hamis, és az emberek megtévesztésére és manipulációjára használják fel az abban érdekelt csoportok. Ha mindez az összetartozás-érzés eltúlozását és mesterséges felerősítését jelenti, akkor "etnikai fanatizálás"-ról beszélünk ("upward preference falsification" – "pozitív irányú preferencia-hamisítás"). Ennek következménye az egyének radikalizálódása, vagyis az addigi más etnikumokkal "együttműködő" szemlélet a közösség által diktált "elkülönülővé" vagy "konfrontálóvá" válik. Ez a viselkedés megnyilvánulhat csak a személyes kapcsolatokban, ekkor beszélünk "egyéni etnikai polarizáció"-ról ("private ethnic polarization"), de ölthet tömeges méreteket, és nyilvánosan is felszínre kerülhet. Ezt pedig "társadalmi etnikai polarizáció"-nak ("public ethnic polarization") nevezzük.

Mindezek mellett az önképet negatív irányban is hamisítani lehet. Ennek lényege a különbségek eltüntetése, az egyéni nemzetiségi identitások megszüntetése, kiirtása, vagyis egyfajta ideológiai és etnikai homogenizáció. Ezt "negatív irányú preferencia-hamisítás"-nak nevezi a szakirodalom ("downward preference falsification"). Minél erősebb ez a hatás, annál radikálisabb lesz a megszűnését követő és a kialakuló társadalmi polarizáció révén tömegessé váló ellenhatás, aminek Jugoszlávia esetében is tanúi lehettünk.

Jugoszlávia esetében tehát a szocializmusból a liberális demokráciába és piacgazdaságba való átmenet sikertelen volt. Ennek fő oka azokban az etnonacionalista mozgalmakban keresendő, amelyek segítségével a jugoszláv vezetők Tito halála után hatalomra tettek szert, illetve meglévő pozícióikat stabilizálták. Az azonban talán még Miloševicet is meglepte, hogy az etnikai gyűlölet milyen intenzíven robbant ki, és mekkora méreteket öltött. Fontos szerepet játszott a feszültségek gerjesztésében az ideológia szolgálatába állított tömegtájékoztatás, amely hálás közönségre talált a lakosság köreiben, s ennek következménye volt a társadalmi párbeszéd teljes elfordulása a Tito-i évtizedek alatt hirdetett egységtől és testvériségtől. Bár azt világosan kell látnunk, hogy Jugoszlávia 1980 előtt sem volt – a látszat ellenére – nemzetiségi mintaállam. Látványos ellentétek ugyan nem léteztek, a rendszer azonban nem győzte meg az embereket külön-külön az etnikumok békés egymás mellett élésének fontosságáról, vagyis hiányzott egy egységes jugoszláv nemzeti identitás kialakítása az etnikai öntudattal szemben. Az ideológia másik eleme volt a "negatív irányú preferencia-hamisítás", ami hivatalos szinten formálissá tette a nemzetiségek közötti különbségeket. 1980 után aztán mindezek a mulasztások és hibák hatványozottan éreztették a hatásukat: az emberek fogékonyságát kihasználva a vezetők etnikai szólamaikkal egymás ellen fordították a békés közösségeket, tág teret nyitva a nacionalizmusnak, amely az addigi elbagatellizálás helyett felnagyította a nemzetiségek közötti különbségeket a valóságosnál nagyobbnak és egymás érdekeit sértőnek állítva be azokat.

Ami a jugoszláv társadalom 1990 előtti valóságos viszonyait illeti, számos jel utalt az etnikumok közötti közeledésre. Még 1989-ben is a házasságok átlagosan 13%-a vegyes házasság volt. A rangsor élén a Vajdaság állt 28,4%-os aránnyal, míg Koszovóban ez a szám csak 4,7%-ot ért el. (Ellenpéldaként álljon itt az Egyesült Államok, ahol fehér-fekete vegyes házasságok aránya 1994-ben mindössze 0,5% volt.) Ugyancsak ide tartozik az az adat, miszerint a lakosság 5,4%-a vallotta magát 1981-ben "jugoszlávnak", vagyis nem valamelyik nemzetiségi közösség tagjának, hanem a jugoszláv állam polgárának. A Vajdaságban és Horvátországban ez az arány 8,2% volt, míg Koszovóban mindössze 0,1%.

Jugoszlávia gazdaságilag a "kommunista Balkán" legfejlettebb országának számított, ahol az 1970-es években átlagosan 6,4%-kal növekedett a gazdaság évente. Azt is látnunk kell azonban, hogy az ország egyes régiói között a gazdasági fejlettség terén óriási különbségek voltak. 1988-ban például az egy főre jutó GDP Szlovéniában 5918 USD volt, Koszovóban pedig 662 USD. A fejlett régiók természetes igénye és érdeke volt a függetlenség és az elszakadás a kevésbé fejlett országrészektől. A szegényebb térségek lakosai pedig kizsákmányolva érezték magukat. Mindezek újabb interetnikai ellentéteket szültek, és lehetőséget adtak a radikális nézetek elterjedésének.

Mindezek mellett az ország politikailag is kitűnt a térség államai közül. 1955-ben az indonéziai Bandungban 28 másik állammal együtt létrehozta az "El nem kötelezett államok" csoportját. A mozgalom legfontosabb célja a "tömbönkívüliség" fenntartása volt, ennek megfelelően Jugoszlávia nem volt tagja a Varsói Szerződésnek, és a KGST-ben is csak néhány bizottság munkájában vett részt. 1979-ben elhunyt Kardelj, a kommunista párt fő ideológusa, egy évvel később maga Tito is, ezzel pedig véget ért egy korszak, és a "jugoszláv", valamint a "kommunista" fogalmak fokozatosan elveszítették a jelentésüket. Ehhez társult még az egyre nagyobb méreteket öltő munkanélküliség. Az emberek utolsó lelki támasza a nemzetiségi öntudatuk maradt. A válságot az ezt kihasználó társadalmi szintű polarizáció mélyítette el, egymás ellen fordítva az etnikumokat szociálisan, pszichológiailag, politikailag és végül katonailag is. A sajtó és a média ontotta a bosszúvágytól fűtött nyilatkozatokat, amelyek szándékosan szakítottak fel régi sebeket, és elevenítettek fel talán már rég elfelejtett sérelmeket (például az usztasák vagy a csetnikek akcióit). Ennek egyenes következménye volt az, hogy az ellenségeskedés és a gyűlölet eluralkodott az emberekben, és mindez nagyban hozzájárult Miloševic (és a többi nacionalista vezető: Tudjman vagy Kucan) hatalomra kerüléséhez. Ezt követően már csak idő kérdése volt a háború kirobbanása, ami nem sokkal a szlovén és a horvát függetlenség kikiáltása után be is következett.

Befejezésül látnunk kell, hogy az etnikai polarizáció és ellenségeskedés megelőzhető és megfordítható folyamatok. Az előbbihez a másokkal együttműködő, multikulturális szemlélet elterjedése és a radikális etnikai csoportok megfékezése szükséges. Az utóbbi pedig a kormányoktól kívánja meg a kialakult feszültségeket enyhítő állami intézkedéseket, valamint az információ-monopóliumok megszüntetését.

Vadász Rezső

Az elmúlt évtizedben nagyon sok etnikai konfliktus keletkezett a világ minden pontján. Hogy csak a legismertebbeket említsük: Koszovó, Csecsenföld, Kasmír, Sri Lanka és Indonézia egésze vagy egy része borult lángba emiatt. Számos kutató úgy tartja, hogy a hidegháború ideológiai konfliktusát az etnikai okból kitört háborúk és vérengzések váltották fel.

Miért történik mindez? A kérdésre már olyan sok válasz született, hogy a túl sok elméletből nehéz kihámozni a közös indítékot. Az okok között felsorolták a kulturális hagyományok eltéréseiből táplálkozó "ősi gyűlöletet", a modernizáció okozta társadalmi konfliktusok felerősödését a globalizáció folyamatában, a világ elmaradott és fejlett részei között fennálló különbség elmélyülését, az etnikai csoportok között az "ideológia" jegyében gerjesztett indulatok elszabadulását.

Bármelyik feleletet is vizsgáljuk meg alaposabban, rájövünk, hogy a vallás mindegyikben nagy szerepet játszik. A kulturális hagyomány esetében kézenfekvő a vallás jelentősége. A társadalmi és gazdasági problémákkal küszködők közül sokan a vallásba kapaszkodnak, tanúi lehetünk egyházak és szekták megerősödésének. Az ideológia pedig, amelynek jegyében etnikai csoportok harcolnak egymással, vallási gyökerekkel is rendelkezik, elég, ha csak Izraelre, Észak-Írországra vagy Indonéziára gondolunk. Persze vannak olyan etnikai konfliktusok, ahol nem igazán tudunk vallási gyökeret felmutatni (Ruandában a két szemben álló népcsoport között nem volt vallási konfliktus), de ez a kisebbik rész.

Az ember életében egy etnikumhoz tartozás általában egy adott valláshoz való tartozást is jelent. Így van ez Észak-Írországban vagy Jugoszláviában, ahol az egymással harcoló népcsoportok vallásukban és abból fakadó kulturális identitásukban különböznek egymástól, nem "fajilag".

Egy új vallás megszületése félelmetes esemény. Az anyagi világ és a spirituális világ egybeolvadása hatalmas energiákat szabadít fel, ahogy például ezt leírja a Biblia teremtéstörténete. Tudományosan leírva E=mc². Energia szabadult fel a kereszténység megszületésénél éppúgy, mint az iszlám vagy a buddhizmus létrejötténél. Az új vallás új vezetőket kíván, új törvényeket, új épületeket, új közösségeket és új hívőket. Az új vezetők és az új hívők megszületése egy új társadalmi forma létrejöttét is jelenti egyúttal.

Érdekes összefüggéseket fedezhetünk fel, ha összehasonlítjuk a különböző vallásokat és híveik ideológiai felfogását. A reformáció alapgondolata az volt, hogy a hívő közvetlen kapcsolatban áll Istennel, nincs szükség köztük közvetítőkre. A protestáns egyházakban minimális a vezetők száma. Akik ezekhez az egyházakhoz tartoztak, mindennapi életükben is szerették volna vezetőik számát csökkenteni, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok lakói körében a liberalizmus és a demokrácia a domináns értékek már jó ideje. Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyvében erről ragyogó elemzést készített, Alexis de Tocqueville pedig ugyanezt tette meg A demokrácia Amerikában című könyvében.

Lehetséges-e azt kívánni egy vallástól, hogy segítsen megoldani az etnikai konfliktusokat? A gyakorlat szerencsére azt mutatja, hogy igen, lehetséges. A vallási alapú etnikai konfliktust, gyűlöletet úgy lehet a leginkább feloldani, hogy megkeressük a probléma gyökerét, ez pedig legtöbbször az előítéletekben, a történelmi emlékekben keresendő. Az előítéletet pedig legjobban úgy lehet eloszlatni, ha megismerjük a másik felet, tanulunk róla, és tanulunk tőle, közben pedig mindkét fél gyakorolja a minden vallás által vallott megbocsátást. Az egyházak vezetői a legtöbb esetben ehhez jó partnerek, konkrét konfliktusok megoldásában pedig sokszor közvetítőként működnek közre. Kisebb részben sajnos maguk a vezetők kreálják a problémákat, mélyítik el az ellentéteket szűklátókörűségük miatt, akkor nagyon nehéz a konfliktus feloldásának folyamata. Napjainkban a római katolikus egyház vezetője, II. János Pál pápa maga jár az élen abban, hogy párbeszéd jöjjön létre az egyes egyházak között, nagy gondot fordít az ismeretszerzésre, és gyakorolja a bocsánatkérést, emlékezzünk csak arra, hogy a protestánsoktól és a zsidóktól is bocsánatot kért az egyház által ellenük elkövetett bűnökért. Ezenkívül minden lehetséges fórumot felhasznál az etnikai konfliktusok

feloldása érdekében, minden érintett felet buzdít a probléma megoldására, a tárgyalások megkezdésére.

Mindezekből milyen következtetést vonhatunk le a vallás és az etnikai konfliktusok tekintetében? Egyértelműen azt, hogy az etnikai konfliktusokban jelen van a vallás a többi tényező – gazdasági, politikai, etnikai – között. Gyakran a mélyebb okokat, főleg a gazdaságit, elfedve indokként hivatkoznak a szembenálló felek a vallásra. Vannak olyan esetek is, amikor egy vallás újjászületése során felgyülemlett energia szabadul fel egy etnikai jellegű konfliktusban, ez napjainkban az iszlám világ jellemzője. Az iszlám fundamentalizmus szélsőségesei átpolitizálták a vallást, annak nevében harcolnak. Ez a politikával átitatott ideológia azonban messze van a valódi iszlám vallástól. Sokan szenvednek emiatt, reméljük nem sokáig.

Biczó Krisztina

Stiegnitz, Peter: Ethnische Minderheiten in Ungarn. Ein Musterland für Minoritäten will in die Europäische Union. = Osteuropa, 2001. 6. no. 723–732. p.

Az osztrák szerző a hazánkban élő etnikai kisebbségek helyzetét, lehetőségeit és az európai uniós tagságra törekvő Magyarország kormányának és lakosságának a kisebbségekhez fűződő viszonyát mutatja be röviden. A tanulmány a következő témákat érinti:

1. Magyarországon a hivatalos statisztikák összesen 13 kisebbséget tartanak nyilván: bolgárok (5000), cigányok (700 000), görögök (4500), horvátok (90 000), lengyelek (10000), németek (220 000), örmények (4000), románok (25 000), rutének (6000), szerbek (5000), szlovákok (110 000), szlovénok (5000) és ukránok (2000). Ezek a nemzetiségek az ország területén szétszórtan élnek, tehát nem lehet területi koncentrációról beszélni egyikük esetében sem. A "nemzetiség" fogalma itt nem jogi helyzetet (vagyis állampolgárságot) jelent, hanem egyfajta szubjektív etnikai hovatartozást. A hivatalos megfogalmazás különbséget tesz nemzeti kisebbségek és etnikai kisebbségek (rutének, cigányok) között, kiemelve ezzel azt a különbséget, hogy ez utóbbiak nem rendelkeznek "hátországgal, vagyis önálló nemzetállammal. Ugyancsak magyar sajátosságként említi a szerző, hogy a "roma" elnevezés helyett a "cigány" megjelölés a hivatalos.

2. Az etnikumokkal kapcsolatos jogi hátteret az 1993. október 20-án hatályba lépett Kisebbségi Törvény szabályozza. Ez egy kerettörvény, amely lehetővé teszi a kisebbségek fejlődését, bünteti az etnikai hovatartozás miatti munkahelyi diszkriminációt, és lehetővé teszi a kisebbségi önkormányzatok számára gazdasági társaságok alapítását is. A kisebbségekkel kapcsolatos jogi kérdések az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe tartoznak, míg a bevándorlással és a menekültüggyel a Belügyminisztériumban külön hivatal foglalkozik.

3. Az asszimiláció egyre erősödő tendenciát mutat Magyarországon. A hivatalos álláspont szerint az "asszimiláció" fogalma nem a kisebbségekre nehezedő társadalompolitikai nyomást jelent, hanem társadalmi helyzetük javítását, egyfajta "presztízs-ajándékot" (ti. hogy a magyar nyelvet és kultúrát magáénak vallhatja minden Magyarországon élő etnikum). Ami tény, a kisebbségi gyermekeknek mindössze 5%-a jár nemzetiségi iskolába, és csupán 15%-a kéttannyelvű intézménybe. Ennek fő oka az anyanyelvű tanárok és a tankönyvek hiánya. Ez alól csak két etnikum jelent kivételt: az egyik a szerbek, akik "dacból" (is) küzdenek nyelvük és kultúrájuk fennmaradásáért, mivel a vajdasági magyarok is ezt teszik; a másik kisebbség pedig a németek, akiknek nyelve és kultúrája főleg az intenzív magyar–német kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően nagy népszerűségnek és közszeretetnek örvend. Ezenkívül a német kisebbség az egyetlen, amely jelentős külföldi támogatást kap Németországból, az olaszországi Dél-Tirolból és a romániai németektől (érdekes módon Ausztriából nem).

4. A kisebbségekkel kapcsolatos legnagyobb problémát a cigányok helyzete jelenti. Amint már utalt rá a tanulmány, egyetlen hivatalos elnevezés a "cigány", noha ez az etnikum több kisebb csoportból (roma, szinti, lovara, bea stb.) áll, és mindegyik saját dialektussal rendelkezik. A legsúlyosabb gondot azonban az jelenti, hogy a cigányok társadalmi integrációja szinte lehetetlen. Ennek több okát is említi a szerző:

A diszkrimináció már az iskolában megjelenik. Az általános iskolákon kívül több gimnáziumban is külön "C" (=cigány) osztályok vannak, ahol csupán érettségivel rendelkező oktatók tanítanak, nem diplomás tanárok.

A munkaerőpiacon szinte csak alkalmi és segédmunkát kaphatnak.

Gyakoriak a sérelmükre történő rendőri túlkapások.

A börtönökben a rabok fele cigány származású, annak ellenére, hogy ennek a kisebbségnek a bűnözési aránya megfelel a magyar átlagnak (6%).

Helyzetük javulására talán reményt adhat az Európai Unió 30 millió euróval támogatott "Phare roma-integrációs programja", illetve az a tény, hogy a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen 2000 őszétől önálló Romanológiai tanszék kezdte meg működését.

5. A kisebbségek asszimilációja indirekt módon, a nemzetiségi önkormányzatok megléte ellenére történik Magyarországon. Ezt bizonyítja az is, hogy az önkormányzati és a területi választások nincsenek különválasztva, így nemcsak a kisebbségek tagjai döntenek a saját önkormányzatukról, hanem minden választásra jogosult állampolgár. Ezenkívül a kisebbségek bekerülése a Parlamentbe az 5%-os ún. "küszöbszabály" miatt szinte lehetetlennek tűnik. Erre megoldást a küszöb csökkentése jelenthetné, mint ahogy ezt a németországi Schleswig-Holsteinben is megtették.

6. Új jelenségként élik meg Magyarországon az egyre növekvő migrációt. Ez főleg a szerb, a román és az ukrán bevándorlók számának növekedését jelenti. A hivatalos statisztikák 5 kategóriát különböztetnek meg a migrációval kapcsolatban: menekültek, bevándorlók, hazatérők (ezek vannak a legtöbben: 39%-ot tesznek ki), legális vendégmunkások és illegális vendégmunkások (8%). Elmondható, hogy az ország lassan, de biztosan a bevándorlók és a menekültek célországává válik. Amíg ugyanis 1996-ban összesen 1200 kérelmet nyújtottak be, addig 1999-ben ez a szám már 11 000 volt. Igaz ugyan, hogy ebből a 11 000-ből összesen csak 313 esetben volt pozitív a hivatal döntése, mivel a kérelmek közel 70%-át illegálisan Magyarországon tartózkodók nyújtják be.

7. A magyar népesség létszáma évi közel 0,5%-kal (vagyis évente 40-50 000 fővel) csökken. 2050-re a mostani alig több mint 10 millióról akár 8 millióra is lecsökkenhet az ország lélekszáma. A kormány a Szociális és Családügyi Minisztériumon belül egy munkacsoportot hozott létre a probléma kezelésére. Ennek a munkacsoportnak egyik elképzelése szerint a népesség fogyását évi 50 000 bevándorló befogadásával lehetne megállítani. Ez a terv azonban számos akadályba ütközik. Az elsőt az ország korlátozott teherbíró-képessége jelenti, amely évente maximum 15-20 000 bevándorló befogadását teszi lehetővé. A második akadályt a mindehhez hiányzó infrastruktúra jelenti. A harmadikat pedig a magyar lakosság egyre növekvő idegen-ellenessége. Közvéleménykutatások szerint ugyanis az 1992-ben regisztrált 15%-kal szemben 2000-ben a lakosságnak mintegy 38%-a kategorikusan elutasítja "idegenek" befogadását (és ez a "hazatérőkre" is vonatkozik). Ez a nézet különösen a társadalom alsóbb, szegényebb rétegei között terjedt el. Ugyanakkor, nem magyar specialitásként ugyan, de azt is meg kell említeni, hogy amilyen vehemenciával küzdenek a magyarok a szomszédos országokban kisebbségben élő "honfitársaik" jogaiért, olyannyira nem örülnek, ha ezek a magyarok egy jobb élet reményében el akarják hagyni szülőföldjüket, és Magyarországon akarnak letelepedni ("Éljenek jól, de a saját szülőföldjükön!").

A tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a kisebbségek Magyarországon politikai és gazdasági szabadságban élnek, emellett azonban egy folyamatosan erősödő asszimilációs trend is megfigyelhető. Ennek megfelelően a jövő egy intrakulturális magyar társadalom felé mutat, ami a multikulturalizmussal szemben kötelezően elvárja az ország területén élő valamennyi etnikumtól a magyar kultúrával való azonosulást. "Kifelé" tehát minden kisebbségnek magyarnak kell lennie, befelé azonban megtarthatják saját identitásukat és kultúrájukat.

Vadász Rezső

A kultúra finanszírozása Szlovákiában; a Kulturális Minisztérium és a Szlovák Matica jövője

Rezník, Jaroslav: Matica slovenská a intelligencia. = Slovenské pohlady, IV+117. roc. 2001. 9. no. 7–9. p.

A szlovák állam területi kiterjedése és többnyelvűsége egyenesen megköveteli, hogy kulturális intézményei sokarcúak, e mellett minden szinten eredetiek és maximálisan hatékonyak legyenek. Ezzel szemben az a helyzet, hogy a kulturális területen mind kevesebb olyan igazi menedzser található, aki a pártok, csoportok és elit társulások pillanatnyi érdekei fölé tudna emelkedni. Helyettük meddő teoretikusok, a kultúra összetett jelenségét megérteni képtelen csinovnyikok tevékenykednek a területen. Az ő "racionalizálási" hajlamuk anomáliákat idéz elő a terület finanszírozásában, holott nyilvánvaló, hogy a kis államokban a kultúrát kiváltképp nem lehet "önfenntartóvá" tenni. Bennük a jelentős állami szerepvállalás "conditio sine qua non"-ja a kultúra fennmaradásának és gyarapításának.

Nem véletlen, hogy a már említett teoretikusoknak, ezeknek az inkompetens konjunkturális radikálisoknak nem konveniál a Kulturális Minisztérium és a Szlovák Matica munkálkodása: az előbbit meg akarják szüntetni (más tárcába beolvasztani), az utóbbi pedig eljelentékteleníteni, elsorvasztani.

A Kulturális Minisztérium megszüntetése/betagosítása dolgában Halvoníknak az a véleménye, hogy: "nem vagyunk annyira gazdagok, hogy ilyen olcsó megoldást válasszunk". Ehelyett ezt a tárcát valóban át kellene alakítani azoknak a jelenleg el nem látott feladatoknak a kezelésére-irányítására, amelyek a kultúrára szolgáló financiális folyamatok optimalizálásában, a prioritások kiválasztásában és a kulturális piac megszervezésében jelölhetők meg. Ezáltal fokozatosan megszűnnék az a helyzet is, hogy az általánosnak mondható forrásszegénység, titkos mellékvezetékeken át egyeseket és bizonyos csoportokat gazdagon tápláljon.

Jaroslaw Rezník, a másik cikk szerzője a Szlovák Matica válságával foglalkozik. Felteszi a kérdést, hogy a hatalmi struktúrákat, függetlenül attól, hogy a szlovákság milyen államiságban él, miért irritálja meglehetősen gyakran az intézmény léte-működése. A válasza: ez az alapítók által az intézménybe oltott és mindmáig benne élő demokratikus arculat miatt esik meg újra. Ha a szlovákság előtt a demokratikus fejlődés perspektívái nyílnak meg, akkor a Szlovák Matica azonnal erőre kap. Ha viszont megritkul vagy elenyészik a demokrácia levegője, mindjárt hanyatlás indul meg benne.

A Szlovák Maticához eleddig a nemzet értelmisége nemzedékről-nemzedékre egészen különleges viszonyt alakított ki. Részint azért, mert az intézmény "értelmiségi akaratból" jött létre, részint pedig azért, mert viszonzásként intenzíven támogatta ezt az értelmiséget. Ez a pozitív kapcsolat az utóbbi időben meggyengült. Az ok: az állam elvette a Maticától az összes gyűjteményét, amit a szakmai és kutatómunka beszűkülése követett.

A gyűjteményektől (az irodalmi archívumoktól, a könyvtártól, a múzeumtól stb.) való megfosztás előkészítéseként a Literárny týždenníkben (Irodalmi hetilap) és más orgánumokban is éles vita folyt a Szlovák Matica státusáról. Számos olyan hozzászólás akadt, amely szerint az intézmény léte atavizmus, melyhez az egész világon nincs hasonló. Ahelyett, hogy az egyetemi-akadémiai értelmiség képviselői ráéreztek volna a Matica egyedülvalóságának értékeire, arra, hogy ez az intézmény volt szülőanyja a szlovák múzeumügynek és levéltárügynek, a színjátszásnak, a néprajznak, könyvkiadásnak, a közművelődés szervezésének és – nem utolsósorban – a szlovák nemzeti könyvtárnak. Mindeme nemes feladat ellátása láttán legalább tiszteletet tanúsítottak volna iránta (pl. miért nem lehetett elnevezni a nemzeti könyvtárat Nemzeti Matica Slovenská Könyvtárnak), ridegen-hidegen elhatárolódtak tőle (megfelelően a "szocializmus időszaka" szocializálási gyakorlatának).

Rezník mondanivalója végén a szlovák írókhoz fordul, ahhoz a társadalmi csoporthoz, amelyik a Maticának "visszaadhatja, bár a történelem szarkalábjaival barázdáltan, tisztes és igazi arculatát. És ez a visszacsatolásban is érvényes: a mai társadalomban elbizonytalanodott írók partnert keresnek arra, aki hozzásegítené őket elvesztett céhbeliségük és méltóságuk megtalálásához. Ez volna az első garádicsa annak, hogy a Szlovák Matica beléphessen a földszintről a legalábbis az első emeletre vezető lépcsőházba. Ehhez rendelkezik minden előfeltétellel, mert rendelkezik a demokrácia attribútumaival, és az – mint tudjuk – generációkon átívelve is megnyilvánulhat."

Futala Tibor

Moskva, Izdatel’stvo "Indrik", 2000. 199–207. p.

A lengyel–orosz kulturális kapcsolatokat áttekintő legfrissebb tanulmánykötetbe azért került be A. Gurjanov áttekintő cikke, mert a legújabb kori események közül éppen a szovjet erőszakszervezetek által a lengyelek és más nemzetiségű lengyel állampolgárok ellen az 1930–1950-es években elkövetett tömeges megtorló akciók határozzák meg döntően a lengyel közvéleménynek Oroszországról és az oroszokról alkotott képét. E megtorló akciók következtében tömegesen kerültek lengyelek és más nemzetiségű lengyel állampolgárok szovjet lágerekbe és kényszerlakhelyekre, sokan közülük el is pusztultak. Az oroszországi közvélemény azonban ritkán veszi figyelembe ezt a tényezőt akkor, amikor szembesül a lengyelek Oroszország-képével; sok orosz csak éppen hallott valamit Katynról, de továbbra is úgy véli, hogy a németek lőtték agyon a tizenötezer fogságba esett lengyel rendőrt és katonatisztet. A lengyel közvélemény tisztában van ezekkel az eseményekkel, legfeljebb az áldozatok számát túlozza el; az orosz közvéleményben azonban gyökeres fordulatra van szükség e téren: el kell ismerni, hogy az ország egész sor tömeges bűncselekményt követett el lengyel állampolgárokkal szemben, és ez rányomja bélyegét a mai lengyel–orosz viszonyra is.

A cikk azokra a dokumentált statisztikai adatokra támaszkodik, amelyeknek összegyűjtése a különböző szovjet belügyi szervek levéltári anyagának részleges megnyitása után vált lehetővé. A lengyelek elleni tömeges retorziók adatait több kutató munkája eredményeképpen 1997-ben tették közzé (Istoriceskie sborniki "Memoriala". Vypusk 1: Repressii protiv polâkov i pol’skih graždan. Moskva: Zven’â, 1997). Korábban e témával főleg az emigráns lengyel történetírás foglalkozott, s az 1939 szeptembere utáni megtorlások elszenvedőinek számát összesen mintegy kétmillió főre becsülte. Az újabban megnyílt szovjet levéltári források pontosabb és megbízhatóbb adatokat szolgáltatnak, amelyekre gyakorlati szempontból is nagy szükség van az egykori áldozatok rehabilitálási ügyeiben.

1939 előtt két tömeges megtorló akcióra került sor a szovjet állampolgárságú lengyelek ellen. Az elsőre 1936-ban került sor, amikor kitelepítették a lengyeleket Szovjet-Ukrajna határ menti körzeteiből. Ekkor deportáltak 36 ezer lengyelt Kazahsztánba. Ez volt egyébként az egyetlen olyan megtorló akció, amikor a megtorlás indokaként nyíltan a nemzeti hovatartozást adták meg (a lengyeleken kívül ez az akció a németekre is kiterjedt, a szovjet kormányhatározat összesen 15 ezer lengyel és német család kitelepítését irányozta elő). Az összes többi megtorló akcióban formálisan nem nemzeti, hanem szociális kritériumokat neveztek meg akkor is, ha a megtorlás ténylegesen a lengyelek ellen irányult.

A második tömeges megtorló művelet az 1937–1938. évi "nagy terror" keretében végrehajtott "lengyel akció" volt. Az ekkori tömeges letartóztatások, kivégzések és bebörtönzések formálisan az "ellenséges elemek" (volt kulákok, ellenforradalmárok, papok, különböző politikai pártok egykori tagjai) elleni 00447. számú NKVD-parancson, valamint több "nemzeti" parancson alapultak, amelyek közül a legfontosabb az 1937. augusztus 11-i 00485. számú "lengyel" parancs volt, amelynek értelmében le kellett tartóztatni az akkor már csak mitikus lengyel katonai szervezet, a POW (Polska Organizacja Wojskowa) tagjait, az összes olyan volt lengyel hadifoglyot, aki 1922 után a Szovjetunió területén maradt, a dezertált lengyeleket, a Lengyelországból érkezett politikai emigránsokat (a korábban fogolycsere révén "szerzetteket" is), a Lengyel Szocialista Párt (PPS) és más lengyel pártok egykori tagjait, a Szovjetunióban létesített lengyel autonóm körzetek aktivistáit, valamint mindezek családtagjait. A letartóztatottakat az ún. "fényképalbumos" módszerrel ítélték el, ami lehetővé tette a lehető leggyorsabb, "futószalagos" ügyintézést, amelynek eredményeképpen eldőlt, hogy a letartóztatott a kivégzendők vagy a lágerba zárandók kategóriájába kerül-e. A "nagy terrornak" összesen valamivel több mint 1,6 millió áldozata volt, ennek 9 százalékát – 144 ezer főt – a "lengyel" parancs értelmében tartóztatták le. Ezek közül 140 ezret el is ítéltek, mégpedig 111 ezret (79 %) halálra. A "lengyel" parancs alapján azonban nem csak lengyeleket tartóztattak le, viszont letartóztattak lengyeleket más "nemzeti" parancsok és a kulákellenes parancs értelmében is. A kutatók a "nagy terror" két éve alatt megtorlást elszenvedő lengyelek számát 118–123 ezer főre becsülik. Az 1937. évi népszámlálás adatai szerint a Szovjetunióban akkor 636 ezer lengyel élt, tehát a megtorlás minden ötödik "szovjet lengyelt" érintette.

1939. szeptember 17-e után – ekkor tört be a szovjet hadsereg Lengyelország területére – a tömeges megtorlás a szomszéd állam polgárai ellen irányult. Ezek első hullámába a lengyel fegyveres erők tagjai tartoztak, akiket jogtalanul tartottak hadifogolytáborokban, mivel hadüzenet nem történt, és a lengyel hadsereg nem is bocsátkozott harcba a Vörös Hadsereg egységeivel. Összesen mintegy 240–250 ezer főt ejtettek fogságba. Ezeknek a döntő többségét az első két hónap folyamán hazaengedték, kisebb részüket átadták a németeknek. 1939 decemberében még 39 ezer főt tartottak fogolytáborban, mégpedig az összes tisztet, rendőrt, csendőrt, börtönőrt és határőrt. További 5 ezer fő került szovjet hadifogolytáborba 1940 nyarán a Baltikum elfoglalása után. Ezek azok a lengyel katonák voltak, akik 1939 szeptemberében litván vagy lett területre menekültek, és ott internálták őket. 1939–1941-ben tehát összesen 44 ezer lengyel volt tartósan szovjet hadifogságban. Ez a szám tartalmazza a három tiszti tábornak azt a 15 ezer lakóját is, akiket 1940 áprilisában–májusában ítélet nélkül agyonlőttek.

Ugyanakkor megindult a megtorlás a polgári lakosság ellen is. Szovjet-Ukrajna és Szovjet-Fehéroroszország Lengyelországtól elcsatolt nyugati területein 1939 szeptembere és 1941 júniusa között mintegy 110 ezer lengyel állampolgárt tartóztattak le, akik közül 11 ezer (más források szerint csak 7305) főt a 1940. március 5-i politbüró-határozat alapján lőttek agyon, valamint azt a 10 ezer fő fogvatartottat is, akit a német támadás után, a nyugat-ukrajnai és nyugat-fehéroroszországi börtönök kiürítése során lőttek agyon.

Az 1939–1941-i megtorlások legtömegesebb formája a deportálás volt, amelyet négy nagy hullámban hajtottak végre. A legnépesebb hullám 1940 februárjában a lengyel földműveseket és erdészeket érintette, őket családostul telepítették a Szovjetunió keleti és északi területein a belügyi szervek által létesített elszigetelt kényszerlakhelyekre. 1940 áprilisában deportálták azoknak a családjait, akiket addigra már érintett a megtorlás, például hadifogolytáborban voltak. E deportálási hullám párhuzamosan zajlott az említett 15 + 11 ezer fő kivégzésével. Ezzel a hullámmal 61 ezer fő került Kazahsztánba. 1940 júniusában deportáltak 78 ezer menekültet, akik ugyanazokba a keleti és északi körzetekbe (de más településekre) kerültek, mint a korábban kitelepített földművesek. A negyedik deportálási akcióra 1941 májusában–júniusában, a német támadás előestéjén került sor és 34–44 ezer lengyel állampolgárt érintett.

A Legfelsőbb Tanács 1941. augusztus 12-i rendelete értelmében az 1939–1941-ben deportált lengyel állampolgárok döntő többsége szabadlábra került, illetve elhagyhatta kényszerlakhelyét. A szovjet–lengyel viszony azonban hamarosan újra feszültté vált, és 1942–1943-ban újabb letartóztatások kezdődtek, amelyek a lengyel állampolgárok két rétegét érintették: a lengyel követség területi képviseleteinek ("delegatura") munkatársait és azokat a "volt lengyel állampolgárokat", akik az 1943 elejétől folyó nyilvántartásba vétel során nem kívántak szovjet állampolgárokká válni. Az 1941-es amnesztiától 1944-ig mintegy 3 ezer lengyelt ítéltek el, közülük 1583-at a szovjet állampolgárság elfogadásának a megtagadásáért.

A letartóztatások újabb hullámára 1944–1945-ben Lengyelországban került sor azokon a területeken, amelyeket a Vörös Hadsereg felszabadított a német megszállás alól. Ezt az akciót a szovjet belügyi alakulatok és a katonai elhárítás (Smerš = smert’ špionam ’halál a kémekre’) egységei hajtották végre, és elsősorban a lengyel nem kommunista németellenes ellenállási mozgalom résztvevői ellen irányult. 39–48 ezer lengyel állampolgárt érintett ez az akció, köztük a földalatti Honi Hadsereg (Armia Krajowa) – a németellenes fegyveres ellenállás fő ereje – 17 ezer tagját. Ezek hadifogoly-, illetve szűrőtáborokba kerültek, és mivel nem ítélték el őket, fogságuk néhány hónaptól néhány évig is tarthatott.

A Lengyelországtól elcsatolt területeken a háború után is folytak a deportálások, de ezek feldolgozása még várat magára. Feltételezhető, hogy ezek az akciók már nem voltak olyan tömegesek, mint 1939–1941-ben. Az egyik utolsó ismert ilyen akció az volt, amelynek során az Anders-hadsereg 4,5 ezer volt katonáját családostul kitelepítették Irkutszk környékére.

A szovjet levéltári források szerint tehát az 1930–1950-es években hozzávetőleg 670–720 ezer lengyelt, illetve más nemzetiségű lengyel állampolgárt érintettek a szovjet megtorló akciók, akik közül 510–540 ezer fő 1939. szeptember 17-e után szenvedett sérelmet. Ez a szám csaknem négyszer kisebb a hagyományos lengyel történetírásban emlegetett 2 milliónál. Ennek egyik oka az, hogy a háború alatt a moszkvai lengyel követségen, illetve az Anders-hadseregnél vezetett nyilvántartások eleve nem lehettek pontosak, másrészt a lengyelek a szovjet megtorlás áldozatai közé sorolják az 1939 őszén csak rövid ideig szovjet hadifogságban tartott, de hamarosan hazaengedett vagy a németeknek átadott lengyel katonákat, valamint a Lengyelországtól 1939-ben elcsatolt Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország azon lakosait, akiket 1940–1941-ben behívtak a Vörös Hadseregbe.

Zoltán András

Vodicka, Karel: Die Roma in der Slovakei – Stolperstein auf dem Weg in die EU? = Osteuropa, 2001. 7. no. 832–846. p.

A romák megoldatlan helyzete Szlovákia legégetőbb belpolitikai problémáját jelenti, amely az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalások során is központi jelentőséget kapott. A szlovák miniszterelnök, Mikuláš Dzurinda és az Európai Unió bővítési főbiztosa, Günther Verheugen 2001. márciusi találkozójuk során egyetértettek abban, hogy Szlovákia útja az Unióba csak a roma-kérdés megoldásán keresztül vezethet. Ez egy igaz politikai "dupla vagy semmi" Szlovákia számára, mivel a szlovákok csak a romákkal együtt léphetnek be az Unió kapuján, ugyanis a kisebbségek tisztelete, jogaik biztosítása és az európai uniós tagság mára már egymástól elválaszthatatlan fogalmakká váltak. A tanulmány röviden bemutatja a szlovákiai romák helyzetét és ezzel együtt az állam előtt álló megoldandó feladatokat.

A szlovákiai roma-kérdés a következő súlyos és mindmáig megoldásra váró problémákat foglalja magába:

A romákra vonatkozó, egyébként a fejlődő országokra jellemző demográfiai adatok: a roma kisebbség létszáma az 1989-es 250.000-ről mára megduplázódott. Ennek oka a családonkénti átlagosan 4 gyermek, de az elmaradott roma telepeken ez a szám a 8-at is eléri. A romák várható élettartama rendkívül alacsony: a nőknél 59 év, a férfiaknál 55 év.

Az ily módon folyamatosan növekvő roma-kisebbséget a populista pártok soviniszta céljaik megvalósítására használják fel. A SMER szerint például "két generáció múlva a romák már többségben lesznek Szlovákiában".

A romák sok helyen szinte 100%-os munkanélkülisége. Ennek fő okait alacsony iskolázottságukban, a társadalmi előítéletekben és az ezek miatt a romákat érő diszkriminációban kell keresnünk. A jövő viszont még a mai helyzetnél is sötétebbnek ígérkezik, mivel a munkanélküli családok nem tudják gyermekeik szakmatanulását finanszírozni, így azok legfeljebb csak betanított vagy segédmunkát kaphatnak, de erre is minimális a reményük a nehézipar hanyatlása, illetve a társadalmi sztereotípiák miatt.

A roma családok 80%-ának hosszú távú, tartós függése és kiszolgáltatottsága az állami szociális intézményekkel szemben. Emiatt a romák nem aktív állampolgároknak, hanem a szociálpolitika "tárgyainak" érzik magukat.

Katasztrofális lakáskörülményeik. Az okok közül ki kell emelni a munkanélküliség miatt eladósodást, és a kiutalt lakások szándékos tönkretételét, illetve a berendezési tárgyak eladását.

Általános társadalmi helyzetük: marginalizált, kulturális és etnikai gyökereiktől teljesen elszakított és megfosztott etnikumként élnek, akiket a szlovák nacionalista többség minden szinten eltaszít magától.

A romák a kommunista rendszer által részükre biztosított teljes körű szociális ellátáshoz szoktak hozzá. Ezzel (is) magyarázható a családonkénti magas gyerekszám is, mivel a szociális támogatás arányosan nőtt a család nagyságával. Ezért cserébe a romáknak fel kellett adniuk hagyományos tevékenységeiket (kiskereskedelem, vándorzenész-élet), és a szocialista nehéziparban kellett segédmunkásként dolgozniuk.

Katasztrofális egészségi állapotuk (főleg a fertőző betegségek gyakoriak közöttük), rendkívül magas halálozási arányuk, alacsony iskolázottságuk. A szlovákiai speciális iskolák tanulóinak 90%-a roma származású.

Magas bűnözési áranyuk: a felderített bűncselekmények 40%-át romák követik el, akik között a bűnözés mára már mindennapos gyakorlattá vált. Leggyakoribb bűncselekményeik közé tartozik a rablás, a lopás és az uzsorakamatra (gyakran 100%/hó) történő kölcsönök adása.

A romák kivándorlása az EU-tagállamokba és Észak-Amerikába, amire az érintett országok vízumkötelezettség bevezetésével válaszoltak. Egyébként fontos megemlíteni, hogy ez a kivándorlási hullám hívta fel az Európai Unió és az egész világ figyelmét a szlovákiai romák megoldatlan helyzetére.

Végül meg kell említeni azt a tényt is, hogy romák és ez az egész roma-kérdés nagyban hozzájárult a szlovák társadalom és belpolitika polarizációjához azáltal, hogy egymással szembefordította a populista, tömegbázist kereső és látszólag a romák társadalmi integrációja iránt elkötelezett pártokat (például az SMER-t) a roma-ellenes közvélemény által támogatott pártokkal és mozgalmakkal (például a Szlovák Nemzeti Párttal - SNS).

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a szlovákiai roma-kérdés rendkívül mély és összetett problémakört jelent, amelynek megoldásához óriási pénzügyi forrásokra, a társadalmi rendszer demokratikus konszolidációjára, politikai akaratra, a társadalmi előítéletek és az általánossá vált negatív hozzáállás megfordítására van szükség. Ez a folyamat kétségtelenül időigényes, azonban ha nagyon sokáig elhúzódik, akkor akár meg is hiúsíthatja Szlovákia csatlakozását az Európai Unióhoz.

Vadász Rezső

De Néve, Dorothée: Wahlen in Rumänien – eine ganz normale Katastrophe? = Osteuropa, 2001. 3. no. 281–298. p.

2000. november 26-án elnök- és parlamenti választások voltak Romániában, amelyek a Ion Iliescu és a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjának (PDSR) elsöprő győzelme mellett az ország pártviszonyainak radikális átalakulását hozták. A tanulmány az események kapcsán a román belpolitikai helyzet rövid bemutatására törekszik.

Az 1996-os választások, amelyek Emil Constantinescu győzelmével értek véget, történelmi jelentőségűek voltak Romániában, mivel 1937 óta először történt meg az, hogy a választásokat nem a hivatalban lévő kormánypárt nyerte meg, hanem azt leváltotta egy széles koalíció (melynek tagjai voltak: CDR, PNTCD, USD, PDSR és az RMDSZ), amely azonban pontosan emiatt rendkívül sérülékeny volt. A koalíción belül állandóak voltak a partnerek közötti viták, nézeteltérések, így elmondható, hogy hatékony együttműködés szinte sohasem tudott kialakulni a kormányon belül. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb bizonyítéka, hogy 1996 és 2000 között Romániának összesen öt miniszterelnöke volt: Victor Ciorbea (CDR): 1996. dec. 12. – 1998. márc. 30.; Gavril Dejeu (CDR): 1998. márc. 30. – 1998. ápr. 7.; Radu Vasile (CDR): 1998. ápr. 7. – 1999. dec. 14.; Alexandru Athanasiu (PDSR): 1999. dec. 14. – 1999. dec. 22.; és Mugur Isarescu (CDR): 1999. dec. 22. – 2000. dec. 28.

Ezalatt a kormánypártok támogatottsága rohamosan csökkent, ezzel párhuzamosan pedig addig soha nem látott népszerűségre tett szert a szélsőségesen nacionalista a Corneliu Vladim Tudor vezette Nagy-Románia Párt (PRM). A belpolitikai káoszt jól jelzi az a tény is, hogy a választási törvényt közvetlenül a választások előtt öt ízben is módosították, vagy hogy a választásokon összesen 88 párt jelöltjei indultak, melyek közül végül is a PDSR a parlamenti mandátumok 44,9%-át, a szenátusiaknak pedig 46,4%-át szerezte meg. A második helyen a Nagy-Románia Párt végzett 24,4%, illetve 26,4%-os eredménnyel. Az elnökválasztáson pedig Ion Iliescu győzött 66,8%-kal. Az új parlamentben mindössze hat frakció alakult meg: a PDSR, a PRM, a Demokrata Párt (PD: 9%), a Nemzeti Liberális Párt (PNL: 8,7%), az RMDSZ (7,8%) és a kisebbségi pártok frakciója (5,2%). Az új miniszterelnök Adrian Nastase lett (PDSR), aki a PNL és az RMDSZ részvételével koalíciós kormányt alakított, melynek legerősebb ellenzéke a Nagy-Románia Párt lett.

Ha megvizsgáljuk a számszerű eredmények hátterét, akkor a választói magatartásokról a következő megállapításokat tehetjük:

a PDSR támogatottsága az erdélyi választókerületeken kívül szinte mindenhol meghaladta az 50%-ot. A legalacsonyabb eredményt négy erdélyi "magyar" kerületben érte el: Alba, Arad, Hargita és Szatmárnémeti kerületekben.

a Nagy-Románia Párt viszont számos erdélyi választókerületben megszerezte a szavazatok több mint 40%-át. Ezt az eredményt elsősorban az itt élő bányászok szavazataival lehet magyarázni.

a választók kor szerinti eloszlását vizsgálva megállapítható, hogy a PDSR-re az 55 év feletti nők 40%-a, a férfiak 43%-a szavazott. Ez az arány a 31 év alattiak esetében mindkét nemnél 25% körül van.

a PRM támogatói főleg a 31 év alatti férfiak, és 31-55 év közötti nők. Ezek 60%-a diplomás, 40%-a pedig állami alkalmazott. Elmondhatjuk tehát, hogy a PRM nem a munkanélküliek és a szegények tömegpártja, és hogy román nacionalizmus legfőbb oka nem a szegénység.

A romániai választások tehát egyfajta nacionalista visszarendeződést hoztak, mivel Ion Iliescu 1990–1996 között egyszer már volt az ország elnöke. Mindemellett számos régi és új konfliktus is sújtja a román belpolitikát. Ezek közül a következőket lehet kiemelni:

a külföldi működőtőke számára kedvezőtlen gazdasági környezet és bizonytalan jogi háttér. Itt lehet megemlíteni Iliescu-elnök számos nyilatkozatát, amelyekben élesen bírálta a külföldi nagybankokat, amelyek szerinte csak kizsákmányolnák a román gazdaságot.

rendezetlen viszony a világ vezető pénzügyi szervezeteivel (IMF, IBRD, EBRD, EIB);

általánossá vált a korrupció az állami adminisztráció szinte minden szintjén;

rendezetlen kapcsolatok Moldovával (amit Iliescu-elnök programjában egyszerűen csak mint "Egy második Román Állam"-ot említi);

a szintén általánosnak mondható kisebbségellenes nacionalizmus, amely a rendkívül agresszívnak minősíthető választási kampány során is megjelent: a PDSR programja például egy "nemzeti, egységes és oszthatatlan állam"-ot említ. Ezt a tendenciát tovább erősítette a PRM példátlan választási sikere.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy Romániában a rendszerváltás után hatalomra került polgári-konzervatív koalíció választási veresége nem számít egyedülálló jelenségnek Kelet-Közép-Európában. Az igazi "tragédia" tehát nem is ez, hanem sokkal inkább az a helyzet, amelyben a választók 2000 novemberében találták magukat, vagyis: csak a szociáldemokrataként újjászületett egykori kommunisták és a szélsőbaloldali nacionalisták közül választhattak, mivel az előző kormány pártjai szinte teljesen eltűntek a politika süllyesztőjében.

A NATO- és EU-tagságra is pályázó Románia új kormányának egyszerre kell a belső és a külső politikai nyomásnak is eleget tennie (gazdaság fejlesztése, illetve európai-típusú demokrácia kiépítése). Mégis mindezek mellett a legnagyobb potenciális veszélyt a PRM esetleges kormányra kerülése jelenti, amennyiben a Nastase-kormány nem lesz képes nagyratörő választási ígéreteit és a választók nacionalista elvárásait teljesíteni.

Vadász Rezső

Gordin, Joseph P.: The Electoral Fate of Ethnoregional Parties in Western Europe: A Boolean test of Extant Explications. = Scandinavian Political Studies, 24. vol. 2001. 2. no. 149–170. p.

A tanulmány az etnoregionális (vagyis egy adott földrajzi területen (országrészben) élő nemzeti kisebbséghez kötődő) pártok választási sikerében fontos szerepet játszó tényezők meghatározására törekszik az ún. Boolean-teszt segítségével. A vizsgálatba hat nyugat-európai országból (Belgium, Finnország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Spanyolország) összesen 12 pártot vont be a szerző, amelyek választási eredményességét az ún. "IES" ("index of electoral success") alapján határozta meg. (Matematikailag ezt az indexet az adott kisebbségi párt eredményének (szavazatok bizonyos %-a) és a választásokon győztes párt választási eredményének hányadosa adja. Értéke 0 és 1 között lehet.)

A kutatások szerint az etnoregionális pártok választási sikere a következő négy tényezőtől függ:

1. Kulturális tényező: ez a kisebbségi nyelv szerepét jelenti, vagyis azt, hogy a saját, a többségétől eltérő anyanyelvvel (és így kultúrával) rendelkező kisebbségek pártjai szerepelnek sikeresen a választásokon. Ennek okát az ún. "defenzív nacionalizmusban" kell keresnünk, vagyis abban, hogy a nyelvileg különálló kisebbségek a (legtöbbször támadó nacionalista) többség nyelvével és kultúrájával szembeni tiltakozás jeleként szavaznak saját pártjukra. S mivel a nyelv a többségtől való elkülönülés, különállás és egyidejűleg a kisebbségi közösségi összetartozás legegyszerűbb és legfontosabb tényezője, ezért kap ilyen nagy hangsúlyt, és ezért játszik ilyen fontos szerepet a saját nyelv a választások kimenetelében.

2. Pénzügyi tényező: itt az adott régió gazdasági erejéről van szó. A gazdaságilag erős országrészeknek ugyanis kisebb szükségük van tőkeimportra, emellett képesek lehetnek az önállósodásra, a tőkekivitelre és ezáltal akár a politikai függetlenség kivívására is. Ez utóbbinak az elnyerése pedig számos kisebbség legfontosabb célkitűzését jelenti.

3. Intézményi tényező: eszerint az arányos képviseleten alapuló választási rendszer kedvezőbb a kisebbségi pártoknak, mint a többségi elven működő (egyéni választókerületek), amely a kétpárti rendszereknek (parlamenti váltógazdaság) kedvez.

4. Személyi tényező: ez annyit jelent, hogy a regionális pártok vezetőinek patronázshatalma jelentősen növeli a párt népszerűségét. Az adott kisebbségi párt tagsága és szimpatizánsainak száma ugyanis ugrásszerűen megnő, amennyiben a vezetők karrierlehetőséget tudnak biztosítani a pártba újonnan belépő fiataloknak, illetve ha a párton keresztül olyan forrásokhoz lehet hozzájutni, amelyekhez "kívülállóként" nem.

A vizsgálat ezenkívül azt is kimutatta, hogy az etnoregionális pártok sikeres választási részvételéhez (vagyis ahhoz, hogy az "IES" 0,5-nél nagyobb értéket mutasson) e négy tényező mindegyikének egyszerre kell jelen lennie (logikailag tehát "ÉS" kapcsolat van közöttük). Ez pedig csak három párt esetében történt meg: az olaszországi "Südtiroler Volkspartei", a spanyolországi "Convergencia i Unió" és a szintén spanyolországi "Partido Nacionalista Vazco" rendelkeztek ezekkel a feltételekkel.

Elmondhatjuk tehát, hogy a kisebbségi pártok választási sikere rendkívül összetett feladatot jelent a pártok vezetői számára, akiknek "etnoregionális vállalkozókként" törekedniük kell a szükséges kulturális, gazdasági, intézményi és személyi feltételek biztosítására.

Vadász Rezső

Az indiai nők részvétele a politikában

A szakirodalom a gazdasági és társadalmi fejlődés egyik fontos tényezőjének tartja a férfiak társadalmi hegemóniájának fokozatos megszűnését és minél több nő bekapcsolását a helyi és az országos politikai életbe. Indiában a nők viszonylag nagy számban élnek aktív szavazati jogukkal, ezzel szemben részvételük a politikai irányításban, az államigazgatásban (képviselőként, közigazgatási hivatalnokként) rendkívül alacsony.

Az egyének és a nemek politikai magatartásának és részvételének megvilágítására számos elmélet született. Ezek közül talán a legismertebb Downs (1957) nevéhez fűződik. Szerinte a választások alkalmával tökéletesen informált emberek mérlegelik a különböző pártok ígéreteit aszerint, hogy melyik program megvalósulása (és így melyik párt választási győzelme) jelenti a legelőnyösebb megoldást a számukra. Amennyiben a programok nem térnek el szignifikánsan egymástól, és egyik párt sem ígér többet a másiknál, akkor az emberek számára a választás érdektelenné és tétnélkülivé válik, és nem fognak rajta részt venni. Ugyancsak távol maradnak az urnáktól a választópolgárok, ha magasak a részvétel költségei (vagyis ha az információhoz jutás vagy a választási irodák megközelítése nagyobb anyagi áldozatot követel), vagy ha egyéni szavazatuk súlyát minimálisnak érzik. Magas választási részvételre tehát alacsony költségek, magas haszon és az egyéni szavazatok nagyobb jelentőségének esetében lehet számítani. Ezeknek megfelelően általánosságban elmondható, hogy a magas iskolai végzettségűek számára alacsonyak a választás költségei, így az ő részvételük magasabb, akárcsak a gazdasági elit esetében, ahol viszont a várható haszon jelenti a fő motivációt. Az egyéni szavazatok súlya pedig a pártok közötti szoros versenyben, vagy a választásra jogosultak kis számánál nő meg, mivel itt minden egyes választópolgár úgy érezheti, hogy az ő saját voksa, illetve társadalmi csoportjának szavazatai döntötték el a választások végkimenetelét. Ebből az következik, hogy minél nagyobb az egyes társadalmi csoportok (elsősorban a pártok) belső kohéziója, annál nagyobb arányban vesznek részt a választásokon. Hasonló társadalmi és gazdasági tényezők határozzák meg a passzív szavazati jog gyakorlását (vagyis a képviselő-jelöltként való indulást).

A férfiak és a nők közötti különbségek a politikában két téren is megmutatkoznak:

1. A nők alulreprezentáltságában, vagyis abban, hogy politikai részvételük nem tükrözi az adott ország lakosságának összetételét,

2. a nőknél megfigyelhető politikai attitűdben, amely jelentősen eltér a férfiakétól. Ez megnyilvánul egyrészt abban, hogy másként ítélik meg a különböző társadalmi és politikai kérdéseket, másrészt pedig abban, hogy a választások költségeit általában magasabbnak ítélik, míg a hasznait alacsonyabbnak, szavazatuk súlyát pedig alulértékelik.

Az empirikus kutatások a következő megfigyelésekhez vezettek a nők politikai viselkedésével kapcsolatban:

- a hat év alatti (tehát iskolába még nem járó) gyermekeket nevelők, a munkanélküliek és alacsony iskolázottsággal rendelkezők alacsony arányban szavaznak;

- a házas asszonyok részvétele magasabb, mint a hajadonoké, illetve az egyedülállóké;

- a nők a különböző szocio-gazdasági helyzetük miatt csak ritkán hoznak létre nagy és egységes társadalmi csoportot (saját pártot);

- kevesebb szabadidejük, pénzük és kisebb ún. politikai képességeik miatt ("civic skills" – kommunikációs és szervezési képességek) sokkal kisebb arányban és számban indulnak képviselő-jelöltként a választásokon, mint a férfiak;

- politikai ambícióik a társadalmi és politikai életből való tradicionális kiszorulásuk miatt alacsony;

- a feminista mozgalmak tagjai viszont aktívak mind társadalmi, mind pedig politikai téren;

- csak az emberileg és szakmailag is erős és komoly női jelöltek indulhatnak sikerrel a választásokon; ezeken kívül meghatározó szerepet játszik az adott ország politikai kultúrája, törvényhozási rendszere és az egyéni választókerületek nagysága;

- a nők a szociális problémák iránt fogékonyak (oktatás, egészségügy, családügy), míg a férfiakat inkább a gazdasági természetű kérdések foglalkoztatják; ennek megfelelően:

- a nők alacsony választási részvétele kifejezi az ország szociális, oktatási és egészségügyi struktúrájával és intézményeivel való elégedetlenségüket;

- ugyanakkor Indiában (a nyugat-európai fejlett országokkal ellentétben) a munka és az üzleti élet területén sikeres nők csak kis mértékben vesznek részt aktívan a politikában, mivel egyéb feladataik mellett kevés idejük és lehetőségük marad a politizálásra.

Indiában a Mahátma Gandhi nevéhez fűződő és 1950-ben elfogadott alkotmány vezette be az általános választójogot minden 21 év feletti állampolgár számára. Ennek ellenére a nemek közötti politikai egyenlőtlenségek fennmaradtak. A nők egyenjogúságának megvalósítását a gyakorlatban a rájuk nehezedő pszichológiai, kulturális, gazdasági és politikai kényszerek és akadályok gátolják meg. Ezek közé tartozik társadalmi függőségük, munkájuk alulértékeltsége, gazdasági kiszolgáltatottságuk, a politikai vezetésből való kiszorulásuk, alacsony iskolázottságuk és az a tény, hogy szinte minden családi, háztartási munka és kötelesség rájuk hárul. A helyzet orvoslásának érdekében hozták létre 1975-ben az "Indiai nők helyzetével foglalkozó nemzeti bizottság"-ot ("National Committee on the Status of Women in India" – NCSWI). A bizottság egyik első kezdeményezése volt női helyi önkormányzati testületek létrehozása a falvakban (ezek neve: "panchayat"-ok). Ezekbe a testületekbe a nők közvetlen választással kerülhetnek be. Ezenkívül a közigazgatás két további szintjén, a körjegyzőségekben és a megyékben is rendszeresen lehetővé teszik a nők részvételét. Ennek ellenére a nők sok helyen (főleg a szegény falvakban) nem éltek ezekkel a lehetőségekkel, mivel a férfiakkal szembeni tiszteletlenségnek tartották politikai ellenzékként való fellépésüket.

India 25 szövetségi államból és 5 szövetségi területből áll. Az ország parlamentje kétkamarás: az Államok Tanácsa (Rajya Sabha) és a Képviselőház (Lok Sabha) alkotják a törvényhozás két szintjét. A "felsőház" tagjait részben az államfő nevezi ki, részben pedig az államok delegálják, az alsóházba közvetlen választással kerülnek be képviselők. A legtöbb tagállamban ugyancsak kétszintű törvényhozási rendszer működik: a Törvényhozó Gyűlés (Vidhan Sabha – alsóház és Törvényhozó Tanács – felsőház). A választások egyfordulósak: az egyéni választókerületekben a legtöbb szavazatot elnyert jelölt jut mandátumhoz. Képviselő-jelölt minden államban az lehet, aki az adott tagállam lakosa és ott szavazati joggal rendelkezik. A jelölteknek ún. választási letétet kell fizetniük (deposit), amit elveszítenek, ha a szavazatok egy hatodánál kevesebbet érnek el. Az országban összesen 3900 egyéni választókerület van. Az országos választások alkalmával hét tagállami egyéni választókerület alkot egy országos egyéni választókerületet. 1980-ban a szavazóképes lakosság 55%-a vett részt a választásokon: a férfiak 67%-a, a nők 43%-a járult az urnákhoz. Elmondható, hogy az ország északi, fejlettebb részén a részvételi arány mindkét nem esetében magasabb volt, mint a déli, szegényebb vidékeken. Az egyéni választókerületek 14,6%-ában indult női képviselőjelölt, és ezek 28,6%-a jutott mandátumhoz. A tagállamok törvényhozó gyűlései közül összesen csak négyben haladta meg a női képviselők aránya a 10%-ot. Érdekes, hogy a nők esetében a szavazók részvétele és a jelöltek száma között negatív korreláció figyelhető meg: a legtöbb női képviselőjelölt azokban az államokban indult, ahol a női választók részvétele végül a legalacsonyabb lett. Ennek oka az lehet, hogy ezekben az államokban a nők nem érzik alulreprezentáltnak magukat a politikában (ezt bizonyítja a számos női képviselőjelölt), s emiatt nem tartják fontosnak a választásokon való részvételt.

A nők politikai szerepvállalásának eredményeit, hatásait a társadalmi és gazdasági élet számos területén lehet vizsgálni. A szerző az egészségügyben, ezen belül is a gyermekhalandóság alakulásában vizsgálódott. Ennek eredménye, hogy megfigyelte a magas női választási részvétel és a központi erőforrás-allokáció közötti pozitív kapcsolatot: a nők politikai aktivitásának következtében több nővér és több orvos került a helyi kórházakba. A gyermekhalandóság terén mindössze csak annyit sikerült megállapítani, hogy az adatokat károsan befolyásolja a jövedelmek egyenlőtlen eloszlása és a muzulmán vallású lakosság magas aránya. A nők politikai részvételének hatása pozitív ugyan, de igen kis mértékű, alig kimutatható volt. Ez a női képviselők rendkívül alacsony számával magyarázható, illetve azzal, hogy a vizsgálat csak a megyék szintjére terjedt ki, ahol ez a pozitív hatás még nem számottevő (tagállami és országos kutatásra nem volt lehetőség).

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a nők India politikai életében továbbra sem rendelkeznek meghatározó és a lakosság összetételét tekintve őket megillető szereppel. Ennek okait az ország tradicionális társadalmi és politikai kultúrájában kereshetjük, amely jelentősen eltér a nyugat-európai gyakorlattól, ami a nők magas részvételét biztosítja az országok irányításában.

Vadász Rezső

Bessis, Sophie [Rip.] : Droit de l’homme : la voix des sans-voix – Entretien avec Mary Robinson. = Politique internationale, 2001. 91. no., 421–434. p.

A beszélgetést Sophie Bessis, Afrika-szakértő, a fejlődés gazdaságpolitikai szakértője készítette Mary Robinsonnal, az Ír Köztársaság volt miniszterelnökével, aki 1997 óta az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosa. Első kérdése arra vonatkozott, hogy amennyiben egyáltalán létezik az emberi jogoknak ideológiája, az ENSZ milyen jelentőséget tulajdonít ennek?

Mary Robinson válaszában megfogalmazta, hogy hivatalba lépésétől kezdve arra törekszik, hogy az emberi jogokat széleskörűen értelmezzék, azaz állampolgári és polgári jogokon kívül ide kell tartoznia a gazdasági, szociális és kulturális jogoknak is. A főbiztos nem kíván kétféle mércét alkalmazni attól függően, hogy a világ melyik táján kell érvényt szerezni a jogoknak. Az ún. harmadik generációs jogok, melyek az élő környezetet, a levegőt, az élelmiszer-alapanyagokat, stb. érintik, tulajdonképpen benne foglaltatnak az 1986 óta érvényes fejlődéshez való jogban.

Az emberi jogi főbiztos feladata még ráébreszteni a jogok fenntartásának felelősségére az államokat. Szükség van például megfelelő intézményrendszerre. Ugyanakkor az ún. reálpolitikusok egyébként kétkednek abban, hogy a világ geopolitikai helyzete lehetővé teszi az egységes standard alkalmazását.

Mary Robinson eredményes tárgyalásokat folytat Kínában, mely 1998-ban aláírta a nemzetközi állampolgári és politikai jogokról szóló egyezményt, 2000 februárjában pedig az ezek alkalmazásáról szóló memorandumot is. Jelenleg is tartanak a technikai részleteket érintő tanácskozások. Kiinduló pontnak a kiskorúak elleni vétségek megítélésében alkalmazható emberi jogokat választották.

A halálbüntetés eltörlését az ENSZ-tagállamok nagy része elfogadta, sajnos két nagyhatalmat –az Egyesült Államokat és Kínát – kivéve. De az Egyesült Államok nem ratifikálta például a gyermekek jogait tartalmazó, illetve a nők hátrányos megkülönböztetése ellen szóló jogokat sem. Általánosságban is elmondható, hogy a régi demokráciák másképp látják az emberi jogokat: a gazdasági és szociális vonatkozásait magától értetődőnek tartják, míg az állampolgáriakat, politikaiakat kevésbé.

A főbiztosság alapvetően erkölcsi hatalmát a szerződött tagállamokban érvényesülő jogokról írott jelentések készítésével, ezek alapján a meg nem valósított jogok számonkérésével gyakorolja. Az izraeli–palesztin konfliktusról kialakított hiteles álláspontban különösen fontos szerep jutott nemrégiben Mary Robinsonnak. A főbiztosság szoros munkakapcsolatban áll a nagy kormányzati szervekkel (Amnesty International, Human Rights Watch stb.), melyek sokkal szabadabban nyilváníthatnak kritikát, és az egyes eseteket is közelről ismerik, nyilvántartják. A főbiztosnak biztató tapasztalatai vannak a kevésbé demokratikus országok vonatkozásában is (pl. Irán). Jelenlegi munkáját nagyban segítik korábbi, köztársasági elnökként szerzett tapasztalatai.

Az ENSZ Bizottság szervező szerepe a jelentéstevők mandátumának meghatározásában, illetve az egyezményeket, nemzetközi konvenciókat felügyelő bizottságok létrehozásában vitathatatlan. Az egyes konkrét esetek, egy-egy országban jelentkező konfliktus idején azonban inkább háttérben maradnak.

A korábban vitatott, túlságosan is a nyugati civilizációhoz, kereszténységhez kötődő karakterét igyekszik kiszélesíteni az ENSZ Főbiztosság az Egyetemes Emberi Jogok kikiáltása 50. évfordulójának bécsi megünneplése óta (1998). Tervbe vették egy, az ázsiai régiót közvetlenül érintő szeminárium megszervezését. De például az Iszlám Emberi Jogokat magukénak valló országokban nem egyszerű együttműködésről van szó, hanem az ENSZ emberi jogainak intézményes elismertetése a cél.

A nők jogainak védelmére az 1995-ös pekingi konferencia óta nagyobb hangsúly esik. Mary Robinson szerint kettős nyomás nehezedik az emberi jogokért küzdő nőkre. Területi szempontból két, különösen is érzékeny területre koncentrál: Bosznia-Hercegovinára és Kambodzsára. A női prostitúció kérdésében nagyon józanul nem egyes országok (Hollandia, Németország) elítélését tartja fontosnak, hanem emberi jogi szempontból vitatja a szexuális rabszolgaság modern fajtáit.

Az emberi jogok védelmezői mostanában különösen is sok támadásnak vannak kitéve, főleg azokban a régiókban, melyeken nem nagyon ismerik el ezeket a jogokat. A nem kormányzati szervekkel való együttműködésüket firtatják azt állítva, hogy azok tisztázatlan eredetű pénzügyi támogatást élveznek.

A továbbiakban a 2001. augusztus 31-én, Durbanben nyílt, rasszizmus elleni világkonferencia előkészületeiről, a várakozásokról esett szó az interjúban. Ennek a konferenciának a főtitkára is Mary Robinson volt. Szándéka szerint konkrét esetek megemlítésével kívánnak küzdeni az idegengyűlölet és az intolerancia ellen. Magyarországot kiemelten negatív példaként meg is említi, mint ahonnan két roma családot is elüldöztek egészen Strasbourgig. A durbanit előkészítő, regionális konferenciák egyébként voltak Európát érintően 2000 októberében Strasbourgban, Latin-Amerikára vonatkozóan decemberben Chilében, 2001 februárjában pedig Szenegálban Afrika, Ázsia, illetve Irán ügyében. Egy, 2000 novemberében Zágrábban tartott tanácskozáson a meg nem nevezett kisebbséghez tartozó nőket ért támadásokról volt szó. Az ő helyzetük meglehetősen kilátástalan, hiszen nem állnak kapcsolatban sem ügyvédekkel, sem orvosokkal, sem pedig politikusokkal.

A múlt igazságtalanságainak ismerete és elítélése talán hozzásegít egy jobb jövő megéléséhez. E célból fordult a főbiztos az egyházi vezetőkhöz, női államfőkhöz, képviselőkhöz, más prominens személyiségekhez, hogy valamennyien hallassák hangjukat a konferencián. Minden delegációba meghívott egy-egy húsz év alatti küldöttet is, akik külön szekcióban az ifjúság helyzetéről tanácskoznak majd. Rasszizmus elleni világkonferenciát egyébként 1978-ban és 1983-ban Genfben tartottak eddig. Azóta a világ sokat változott. Afrikában például elszaporodtak az etnikai konfliktusok. Az ezek körüli manipulációk leleplezése valószínűleg utat nyithat a megoldáshoz is. Egyik ország sem ártatlan. Az emberi jogokért való küzdelem egyre inkább politikai jellegű, és a nők számára is az. Az igazságtalanságokra adott válaszként időlegesen adott gazdasági szankciók általában eredményesek lehetnek, de itt különösen nem szabad kettős mércével mérni. Kétségkívül a beavatkozásnak, pl. az ENSZ katonai jelenlétének a Közel-Keleten is nagy jelentősége lehet. Mary Robinson azonban a diplomáciai, humanitárius megoldások híve. Az országok többsége ugyanis elfogadta, aláírta az emberi jogokat. Ez olyan eredmény, melyet követnie kell egy nemzetközi büntető bíróság fölállításának is.

A főbiztosság egy 1993-as bécsi konferenciát követően alakult meg. Ez már az emberi jogok nemzetközi, széles körű elismertetésének eredményét mutatta. Az ENSZ 1997 óta éves jelentésében meghatározó feltételként kezeli az emberi jogok elismerését az egyes országok esetében. Az UNICEF is sarokkövének tette meg a gyermekek emberi jogainak elismerését.

Kakasy Judit

Local election in Serbia, 2000. = Yugoslav Survey, 2001. 1. no. 15–24. p.

2000. szeptember 24-én tartották meg Jugoszláviában a helyi önkormányzati választásokat és a vajdasági parlamenti választások első fordulóját. Ez volt a negyedik többpárti választás, de az első, amelynél alkalmazták az 1996-os helyi önkormányzatokkal foglalkozó törvényt. Eszerint a választás egyfordulós, győztese az, aki a szavazatok többségét megszerzi, nem szükséges 50%-ot elérnie. 161 helyi önkormányzatot választottak meg szeptember 24-én, Koszovóban azonban nem tartottak szavazást.

A választás eredményeként 7 018 helyi önkormányzati képviselő került be a képviselőtestületekbe. A bekerültek 45%-a (3130 fő) Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS), 39%-a (2766 fő) Szerb Szocialista Párt – Jugoszláv Baloldal (SPS-JUL) támogatásával jutott be, a maradék 1122 pedig 46 különböző párt és társadalmi szervezet segítségével. A Szerbiai Demokratikus Ellenzék 65 önkormányzatban került többségbe (40%), a Szerb Szocialista Párt – Jugoszláv Baloldal pedig 59-ben (36%).

Belgrádban a helyi önkormányzati testületben a Szerbiai Demokratikus Ellenzék elsöprő győzelmet aratott, a megszerezhető 110 képviselői helyből 105 lett az övék. Niš városában ugyanez volt a helyzet, ott a megszerezhető 95-ből 85 lett a Szerbiai Demokratikus Ellenzéké.

A 161 helyi önkormányzatra 9 114 szavazókörben összesen regisztrált 6,3 millió választópolgár 75%-a adta le szavazatát. Legnagyobb arányban Kolubara és Pirot körzetben szavaztak (84%-ban), 70% alatti részvételi arányt csak Pcinja (68%) és Branicevo (69%) körzetéből jelentettek. A települések tekintetében Mionica városban szavaztak a legnagyobb arányban, itt a választópolgárok 90%-a adta le voksát. A legkisebb részvételi arányt azokon a területeken regisztrálták, ahol albán többség él: Bujanovac (45%), Medveda (51,5%) és Preševo (52,2%). 141 szavazókörben érvénytelenítették a választást, köztük 24 belgrádiban.

A képviselőjelölteket 98 politikai párt, koalíció és társadalmi szervezet delegálta. A 7 025 képviselői helyre négyszeres volt a túljelentkezés, összesen 26 340-en pályáztak.

A legtöbb képviselőjelölt közül a dél-bánáti választókerület és Belgrád lakói választhattak, a legkevesebb közül pedig Pirot, Bor és Moravica választópolgárai.

A lehetséges 7 025 képviselőből, mint láttuk, 7 018-at választottak meg, hét hely üresen maradt (négy Bujanovacban, kettő Medvedaban, egy pedig Svrljigben).

A megválasztott képviselők 6,5%-a volt nő, a 460 közül 130-at a Vajdaságban választottak meg, itt arányuk magasabb az országos átlagnál, 7,4%. Foglalkozás tekintetében a megoszlás a következő: 18%-uk az iparban, a kereskedelemben és a szolgáltatásban dolgozott, 14%-uk orvos és művész, 12%-uk pedig hivatalnok és egyházi ember.

Belgrádban a regisztrált 1 351 812 választópolgár 70%-a, Nišben pedig a 213 236 polgár 80%-a járult az urnákhoz. Belgrádban a Szerbiai Demokratikus Ellenzék 105 képviselői helyet kapott, a Szerb Szocialista Párt – Jugoszláv Baloldal négyet, a Szerb Radikális Párt pedig egyet. Nišben 85-öt szerzett a Szerbiai Demokratikus Ellenzék a 95-ből, a Szerb Szocialista Párt – Jugoszláv Baloldal hatot, a Szerb Megújulási Mozgalom pedig négyet. Niš választói 12 nőt juttattak képviselői helyhez, a belgrádiak pedig 11-et. A képviselők legtöbbje egyetemet végzett (Belgrádban 70, Nišben 61 ember).

A vajdasági parlamenti választásokon 1925 szavazókörben az 1 610 947 regisztrált választópolgár 75%-a adta le voksát (1 207 245 fő) szeptember 24-én. Összesen 63 626 érvénytelen szavazatot adtak le. 630 ember pályázott a 120 képviselői helyre, az első fordulóban 17-en nyerték el. A második fordulóban 1 709 szavazókörben 660 040 szavazatot adtak le, ez a választópolgárok 48,7%-át jelenti. Itt 16 448 volt az érvénytelen szavazatok száma. Ekkor már csak 310-en voltak versenyben a 107 képviselői helyért. A választáson 86 helyet szerzett a Vajdasági Magyar Szövetség, 15-öt a Szerbiai Egyesült Ellenzék, kettőt pedig a Szerb Szocialista Párt – Jugoszláv Baloldal.

Biczó Krisztina

Kabuzan, Vladimir Maksimovic: Estestvennyj prirost, migraciâ i rost naseleniâ Evropy i Rossijskoj imperii v XVIII – nacale XX veka. = Otecestvennaâ istoriâ, 2001. 5. no. 155–160. p.

A 18. század óta az európai államokban mind tökéletesebb módszerek és eljárások alakultak ki a népesség statisztikai nyilvántartására, úgyhogy – a kisebb-nagyobb hiányosságoktól és pontatlanságoktól eltekintve – reális adatokkal lehet szolgálni a földrész demográfiai helyzetéről és változásairól.

Külön szerencse, hogy voltak olyan tudósok, akik ezeket az adatokat összeszedték, csoportosították, elemezték és közzé is tették. Közülük a német O. Hübner (Geographisch-statistische Tabellen aller Länder der Erde. 1–73. Ausg. Wien, 1880–1939), a szovjet B. C. Urlanis (Rost naseleniâ v Evrope. /Opyt iscisleniâ./ Moskva, 1941) és az angol C. McEverdy és R. Jones (Atlas of World Population History. London, 1978.) szerzett különös érdemeket.

Szerzőnk az így rendelkezésre álló "adattenger" 1700 és 1920 közötti részét csoportosítja különféle szempontokból. Mindenekelőtt a 11 legfontosabb európai állam népességének szaporulatát mutatja be. E táblázatból, melynek csupán néhány átfogóbb, bennünket jobban érdeklő adatát emeljük itt ki, kitűnik, hogy Európa népessége, beleértve Oroszország ázsiai területeinek népességét is, az 1700. évi 124 millióról 1800-ig 192, 1920-ig pedig 487 millióra növekedett, ami annyit tesz, hogy a táblázat "első és második félidejében" együttesen négyszer, "második félidejében" pedig 2,5-szer lett nagyobb.

Ausztria–Magyarország lakossága 1700-ban 15,5 millió volt (Európa lakosságának 12,5%-a), 1800-ban 24,3 millió (12,7%), széthullásakor pedig 50,1 millió (10,3%). Az Orosz Birodalom 1700-ban 27,1 millió (21,9%), 1800-ban 46,6 millió (24,3%), 1920-ban 140,7 millió (28,9%) lakossal rendelkezett, azaz 1920-ig 1700-hoz képest meghatszorozódott, 1800-hoz képest pedig megháromszorozódott.

Oroszország mai területére számítva 1700-ban a lakosság száma 14 millió (11,3%), 1800-ban 26 millió (13,5%), 1920-ban pedig 88,8 millió (18,2%) volt, ami 1700 és 1920 között egyenlő a meghatszorozódással, 1800 és 1920 között a "háromegésznégytizedszereződéssel".

A népesség természetes szaporulata, bár egyes országokban, mindenekelőtt Franciaországban igen alacsony volt, a vizsgált időszak lakossági többszöröződéseit alapvetően határozta meg. A földrész szaporodási ezrelékei a következőképpen alakultak: 1801–1820: 6,4; 1821–1830: 9,6; 1831–1840: 7,4; 1841–1850: 6,9; 1851–1860: 7,3; 1861–1870: 8,9; 1871–1880: 9,3; 1881–1890: 10,6; 1891–1900: 11,1; 1901–1910: 12,3; 1911–1920: nincs adat.

Európa népességének növekedése, illetve az európai népesség bemutatott megtöbbszöröződései annak ellenére következtek be, hogy intenzív volt a kivándorlás. 1800-tól összesen 57 635 000-re rúgott az új hazát keresők száma. Majdnem 30%-ukat Anglia "adta", Oroszország részesedése 17,6%, Olaszországé 15,3%, Németországé 10,2%, Ausztria–Magyarországé 8,1%, Spanyolországé 7,6%, a többi európai országé 11% volt ebből a hatalmas tömegből. Az angolok volt gyarmatbirodalmuk benépesítéséről "gondoskodtak" főleg, a többi ország kivándorlóinak legfőbb célországa az USA volt.

Érdekesek a szláv és a németül beszélő népek szám- és részesedési adatai a világ népességéhez viszonyítva. A szláv népeknél az adatsor a következő: 1800 – 51,7 millió (5,7%); 1850– 79,3 millió (6,6%); 1900– 126,8 millió (7,7%); 1920– 164,3 millió (9,1%); 1980-as évek – 287,4 (6,2%). A németül beszélőké pedig így: 1800– 29,8 millió (3,1%); 1850– 50,4 millió (4,0%); 1900– 75,3 millió (4,4%); 1920– 87,3 millió (4,8%); 1980-as évek – 98,7 millió (2,1%).

Ha csak az oroszokat és az NSZK-beli németek számát és a világ népességén belüli százalékarányát vesszük, a következő adatok birtokába jutunk:

Az oroszok 1800-ban 20,1 milliónyian (2,2%), 1850-ben 34,8 milliónyian (2,9%), 1900-ban 55,7 milliónyian (3,4%), 1920-ban 76,4 milliónyian (4,2%), az 1980-as években 141,8 milliónyian (3,0%) voltak.

A németországi németek adatai a következők: 1800-ban 21,9 millió (2,4%), 1850-ben 34,5 millió (2,9%), 1900-ban 51,7 millió (3,2%), 1920-ban 61,3 millió (3,4%), az 1980-as években 74,5 millió (1,6%). A kezdeti német többségből az 1980-as évekre majdnem dupla annyi orosz lett, miközben mindkét nemzet részesedése a világ népességéből lecsökkent.

Az ehelyütt "közszemlére" referált adatok – ismételjük – csak töredékét teszik ki a szerző közleményében található adathalmazoknak. Ezek regionális és időbeli metszetekben felettébb sokféle elemzésre adnak lehetőséget. Közülük sokfélét szerzőnk el is végzett.

Futala Tibor

Patschovszky, Alexander: Revolucnost husitské revoluce. = Ceský casopis historický, 99. roc. 2001. 2. no. 231–252. p.

A közbeszéd gyakorta forradalomnak nevezi a huszitizmust, holott a történészek többsége azon a véleményen van, hogy az ókorban és a középkorban nem lehet forradalmakról beszélni, hanem csak lázadásokról, felkelésekről, hatalomváltásokról, polgárháborúkról stb. A forradalom az újkor "signum"-a.

Azonban a történészek között is akadnak olyanok, akik a közbeszédben szereplő megnevezés védelmében lépnek fel, és meg is indokolják tudományosan, hogy miért. A baj csak az, hogy indoklásuk egyoldalú: csak egy-egy, legtöbbször nem is a legfontosabb ismérv kiemelésével próbálják szándékukat sikerre vinni. Egyedül František Šmahel főként négy kötetes alapművében, a Husitská revoluce (Huszita forradalom) című munkában érzékeli a "forradalommá minősítés" korántsem egyszerű folyamatát.

Patschovsky is azok közé tartozik, akik forradalomnak tartják a huszitizmust, ám Šmahellel megegyezően, ő is amellett kardoskodik, hogy ezt csak komplex módon szabad megtenni. "Introitus"-ként Reinhart Kosseleck (a Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. Stuttgart, 1984. című műben található) szócikkéből a "forradalommá minősíthetés" négy kritériumát idézi. Ezek az alábbiak:

1. Az erőszak, mégpedig a szinte korlátozatlan erőszak alkalmazása, amely semmi és senki előtt nem áll le.

2. Az erőszak mint hosszú ideje tartó folyamatok eredménye, időbelileg meghatározott, lényegi és mélységbe ható dimenziókkal.

3. A társadalom életének valamennyi területét bevonni akaró tendencia.

4. Strukturális (átfogó és részletekbe menő) hasonlóság azokkal a forradalmakkal, amelyek forradalomként való megítéléséhez kétség sem fér.

Ha a fenti ismérveknek az eseményekbe történő "behasonlítása" megtörténik, a szerző oda fog konkludálni,

1. hogy a tradicionálisan értelmezett középkorban csupán egyetlen forradalom zajlott le, és ez éppen a huszita mozgalom volt,

2. hogy a huszita forradalom lefolyását illetően messzemenő hasonlóságot mutat a francia forradalommal, illetve hogy forradalmi jellegét éppen ebben a tényben kell keresni.

Ezt követően a szerző a huszita forradalom eseménytörténetét adja elő. Ennek egyik – részben előkészítő – mozzanatában megjelenik a nemzetiségi motívum is. A továbbiakban az eseménytörténetből csak ezt kívánjuk referálni. A következőkről van szó: a szerző megállapítja, hogy a prágai egyetem a huszitizmus szellemi bölcsője lett, amit legláthatóbban maga Hus bizonyít, aki a betlehemi kápolnában tartott prédikációi során a korábbi moralisták hagyományait folytatta, s az a felszólítása, hogy az egyházat meg kell újítani össztársadalmi méretekben, itt laikus publikumra talált. Ez a publikum kész volt az erkölcsök megváltoztatására és a prágai egyetemet országos vitafórummá változtatta. Mindehhez hatalmi és nemzetpolitikai törekvések társultak. IV. Károly 1348-ban ugyanis négy nemzet számára alapította az egyetemet, s valamennyi nemzet képviselőinek azonos jogokat biztosított a tanácsban. A legerősebb "cseh nemzet" (mellesleg csehül és németül beszélő csehekből állt) ezzel egy idő után nem volt megelégedve, s a német, a lengyel (gyakorlatilag sziléziai, többségben népi német) és a morva képviselethez képest több jogot kívánt magának. Ez az etnikai-hatalmi kérdés transzformálódott azután a hitbéli megújulás kérdésévé. (A király 1409. évi Kutná Hora-i dekrétumával aztán garantálta is a csehek "többlethatalmát", aminek következtében a németek kivonultak a prágai egyetemről, majd Lipcsében alapítottak új univerzitást. A prágai egyetem emiatt elvesztette nemzetközi jellegét az egyházi reform vonatkozásában.)

A szerző végül hat tézisben határozza meg a huszitizmus forradalmi jellegét:

1. A huszitizmus által felszabadított erőszakfeszültség óriási erejűnek bizonyult. Először a huszitákat gyilkolták az autodafék keretében, majd a husziták irtották a papokat, szerzeteseket és apácákat, amennyiben nem tagadták meg katolikus hitüket. A kolduló rendeknek sem kegyelmeztek. Égtek a kolostorok, képromboló harcosok pusztították a templomokat, a liturgiát szolgáló edényzetet, oltárokat és szentképeket gyaláztak. Mindez a francia és az orosz forradalom előjátéka volt.

2. Vagy három évszázadon át hol nyíltabb, hol burkoltabb formában, de egyre erőteljesebben jelentkezett mint követelés az elvilágiasodott klérus elmozdítása, a hatalmi intézményként működő egyház megszüntetése, a bűn kizárása a mindennapi élet menetéből. És persze: az egyházi vagyon felosztása sem hiányzott a kívánságlistáról. A husziták, valamint a terror jakobinus és a dialektikus materializmus bolsevik hirdetői között nincs semmi különbség.

3. A középkor Hus fellépése előtt a világi és az egyházi hatalom munkamegosztásában egyféle "corpus mixtum" volt. Az egyházi hegemónia előbb "egyenhatalommá" szelídült, majd egy időre ki is veszett a cseh politikai színpadról. Győzött a nemesség. Az egyházi birtokokat és uradalmakat szekularizálták, az állam nemesi köztársasággá fejlődött, élén a reprezentatív jogosítványú királlyal. A francia forradalom is ezt a változást hozta azzal a különbséggel, hogy ott a polgárság, itt pedig a nemesség lett a kedvezményezett.

4. A huszita forradalom is beépült és hatást fejtett ki az élet valamennyi szektorában. Így a katonai területen a katonáskodás kötelezettsége minden társadalmi csoportra kiterjedt, a Zizka-féle szekérvár pedig alkalmas volt a lovasrohamok elhárítására.

Szociális területen a protagonisták nézeteinek fejlődése figyelhető meg. Ezek a vallásos-morális nézetek hangoztatásától kezdve elvezettek a diktatórikus elvek érvényesítéséhez is, a "forradalom elpusztítja gyermekeit" mondás beigazolódásáig. A végkifejlet dokumentálja a huszitizmus radikálisan forradalmi jellegét.

5. A huszita forradalom és a francia forradalom időbeli és ideológiai fejlődése tele van analógiákkal. Ezek egy része teljesen nyilvánvaló, más része rejtett. Ezek felderítése még hátravan.

6. Ez a tézis egy kérdés: mi maradt meg a huszita forradalomból? Sok minden. Az ugyan tény, hogy Csehországban nem jött létre a chiliasztikus paradicsom, s ellentétben a francia forradalommal, nem vált a többi európai nemzet számára orientációs központtá, minthogy a földrész perifériájára szorult. Ám alapvetően megváltoztatta az állami és az egyházi rendszert, miközben biztosította a három felekezet együttélését. A kor szelleme – mondaná Hegel, a huszitizmusban a középkori világrend elpusztítójára talált rá. Még ha ez csak részlegesen sikerült is neki, még ha olykor történelmi zsákutcákba is betévedt (vö. a taboriták chiliazmusával).

Futala Tibor

Boeckh, Katrin: Rumänisierung und Repression. Zur Kirchenpolitik im Raum Odessa/Transnistrien 1941–1944. = Geschichte Osteuropas, 1997. 1. H. 64–84. p.

A tanulmány Odessza vallási, egyházi viszonyait vizsgálja az 1941-es román és német megszállás idején, annak összefüggésében. A területi politika két koncepcióját: a birodalmi német berendezkedést és a román hatalmat hasonlítja össze, egyházpolitikájuk tükrében. A térségben az ortodox, a római katolikus és a lutheránus egyház játszott szerepet.

Transnistria elfoglalása a románok és a németek által

1939-ben az odesszai terület (oblast) lakossága 1 642 779 fő volt, ebből az ukrán többség 964 011; oroszok: 265 930, zsidók 233 155, németek 91 462, moldovánok 26 730, bolgárok 24 455, lengyelek 11 441, fehéroroszok 19 434 fővel képviselték a lakosságot.

1941. június 22-én a Wehrmacht megkezdi keleti hadműveleteit, augusztus 19-én Antonescu kinevezi Gheorghe Alexianut Odessza tartomány kormányzójává. A transnistriai román kormányzat nem volt olyan keményen szervezett, mint a német uralom a szomszédos megszállt területeken. A vallás, az egyház támogatta a román öntudat erősítését a térségben. Az iskolákban bevezették a román nyelv tanítását mint kötelező idegen nyelvét; román nyelvű utcanévtáblákat helyeztek el, romániai telepesek bevándorlását szorgalmazták. Az ortodox egyháznak az evangéliumon keresztül a román megszállók eszméit kellett hirdetnie.

Transnistria egyházi, vallási központja maga a főváros, Odessza lett, ahol ortodox, katolikus és protestáns misszió kezdte meg működését. Bukarestből, a kultuszminisztériumból ellenőrizték az egyházakat. A megüresedő egyházi álláshelyeket ezután mindenhol románokkal töltötték be. A moszkvai patriarchátussal egyesült ukrán ortodox egyház működését a románok ellehetetlenítették. Ez az ukrán lakosság tiltakozását és ellenállását eredményezte.

A román állam finanszírozta az egyházat, hogy politikai céljait elérje. Odessza polgármestere, Gherman Pântea 5000 márkát utalt át egy további székesegyház és egy kisebb templom céljaira, s így rendbehozataluk költségeit 11 000 márkára módosította. Az ortodox karácsonyt 1942. január 6-án újra megünnepelték. Az "Odesskaja Gazeta" egyik cikkében hangsúlyozta, hogy az újra bevezetett karácsonyi ünnep, meg a hosszan tartó templomlátogatási tilalom feloldása csak a német és a román hadsereg áldozatainak köszönhető.

1942 márciusában a sajtó arról tudósított elégedetten, hogy Odesszában a hitélet visszatért a régi, normális kerékvágásba. A városban és az Odesszai kerületben 45 ortodox pap, 3 diakónus és 11 templomi énekes működött. A román uralom alatt a szerzetesség is új életre kelt.

Az istentiszteletek kétnyelvűsége

A román papok nem tudtak oroszul, prédikációikat lefordították oroszra. (Az ukrán nyelvet a mai napig nem szívesen használják Odesszában, akkor sem részesítették előnyben.) Az ortodox papok gondoskodtak az intézmények, a hivatalos épületek felszenteléséről.

Katolikus és lutheránus misszió tevékenykedett az Odessza környéki német településeken: ebben a térségben a 18. század végétől német népesség is megtelepedett; hitéletét, vallásgyakorlatát a szovjet rendszer erőszakosan elnyomta. Az egyházi anyakönyveket megsemmisítette, ezzel a német népcsoportnak nem csupán identitását veszélyeztette, hanem vandalizmusuk nyomán a németek története is nehezen követhető nyomon.

A német települések a szovjet kivonulás után folytatták vallásos tevékenységüket. Transnistriában 76 870 katolikus német és 75 000 katolikus lengyel élt. 1941-ben renoválás után Odesszában újra megnyílik a Mária mennybemenetele templom. A lutheránus németek jogfolytonosságáról az Evangélikus–Lutheránus Misszió gondoskodott.

Vallás és propaganda a sajtóban

A román és a német egyházpolitika különböző célkitűzései nehezen követhetők nyomon a 2. világháború alatti odesszai sajtóban. A német megszállóknak nem volt érdekük a vallásos propaganda terjedése, ezt nem használták fel céljaik elérésében. Egyházról, hitéletről még karácsonykor sem lehetett olvasni, pedig a karácsony úgy is, mint német hagyományos ünnep, az embereknek szilárd lelki támaszt adott. A húsvétot is megfosztották vallási jelentőségétől. A "Moldva" és az "Odesskaja Gazeta" rövid híreket közölt a hitélet eseményeiről, de a sajtó tulajdonképpen teljes egészében a háborús propagandát szolgálta.

A zsidóüldözés Odesszában

Közvetlenül a megszállás után, 1941. október 17-én a román hatóságok elrendelték a zsidó lakosság összeírását, és 3–4 ezer embert agyonlőttek. 1942 februárjára Odesszát "zsidómentessé" nyilvánították. Még 1941-ben kezdődött a deportálás a koncentrációs táborokba.

Odesszában az egyházi vezetők tudtak a zsidók helyzetének komolyságáról. Egyetlen lehetőség kínálkozott a zsidóság menekülésére, az életmentésre: a kereszténység felvétele. Azokat, akik ezt megtették, a megsemmisítőtábor helyett családjukkal együtt a Bugon túlra telepítették. Még itt is fenyegetett a munkatáborba zárás veszélye. A katolizált zsidóknak egy ideig az országban kellett maradniuk.

A helyi sajtóban alig lehetett olvasni az odesszai zsidóüldözésről. Az újságírók a lapok hasábjain ilyen zsidóellenes kijelentéseket tettek, hogy pl. a zsidók az "anarchia ügynökei", "az ördög eszközei", "a Szovjetunió ellenségei", s ezt nemcsak a háború alatt művelték, hanem kezdettől fogva, mióta a zsidók "uralkodnak". Ezek az antiszemita propagandát szolgálták, a zsidókat menekülésre késztették.

Összehasonlítva a három keresztény missziót, feltűnik, hogy a román ortodox függése volt a legerősebb a politikai hatalomtól. A lutheránusok, akiknek missziója Erdélyből érkezett, és Bukarest erős ellenőrzése alatt állt, mégsem válik a romanizációs szándék eszközévé.

A román "laissez-faire" politika lehetővé tette a vallás kibontakozását, szemben a német politikával, mely semmi teret nem hagyott a vallás, a hitélet gyakorlására.

A szovjet csapatok előrenyomulása véget vetett a transnistriai román megszállásnak. Dél-Ukrajnát 1944-ben, a tavaszi offenzíva során elfoglalták a szovjetek, márciustól a németek is megkezdték a visszavonulást nyugat felé.

Tarján Miklós

Agicic, Damir: Hrvatski studenti na ceskom sveucilištu u Pragu 1882–1918. godine. = Casopis za suvremenu povijest, 30. god. 1998. 2. no. 291–315. p.

1882 (ebben az esztendőben vált szét cseh és német nyelvű egyetemmé az addig egységes prágai felsőoktatási intézmény) és 1918 között összesen 444 horvát nemzetiségű hallgató iratkozott be a cseh tannyelvű változatba. Közülük 206-an származtak Horvátországból, 203-an Dalmáciából és 35-en Isztriából. Vallásilag túlnyomórészt (86,5%) a római katolikus egyházhoz tartoztak. Soraikban 53 pravoszláv, 4 régi katolikus, 2 evangélikus és egy zsidó vallású hallgató fordult elő.

Legtöbben (290-en) a jogi karra iratkoztak be. Rajtuk kívül 91 bölcsész és 63 orvostanhallgató látogatta a prágai cseh egyetemet. Noha ők tették ki a legszámosabb horvát hallgatói csoportot, meg kell jegyezni, hogy Prágában a német egyetemen, a műszaki és művészeti főiskolákon is előfordultak horvátok. Ők ugyan kimaradtak a megadott számlálásból, ám szükségszerűen és szívesen igazodtak a cseh egyetemre járókhoz.

A prágai cseh egyetemet látogató hallgatóság 1895-ben és 1896-ban tett szert politikai arculatra. 1895 őszén ugyanis amikor a király meglátogatta Zágrábot, az ottani egyetem hallgatóinak egy csoportja letépte, majd meggyújtotta a magyar lobogót. Akik ebben az akcióban részt vettek, ugyan erősek és szervezettek voltak, de nem voltak sokan: nincs semmi alapja annak, hogy egyes szerzők "felfújják" számukat.

A csoportot mindenesetre kizárták az egyetemről. Tagjainak megsegítésére hazafiúi gyűjtés indult. A kizártak egy hat fős csoportja – vezetőjük, az éppen hat hónapos börtönbüntetését töltő Stjepan Radic tanácsára – már 1895 végén megjelent a prágai cseh egyetemen, majd 1896-ban kétszer annyian követték őket.

A zágrábi kizártaknak általában tetszettek a prágai viszonyok: részint "Paris en miniature" epitetonnal illették Prágát, részint a prágai egyetemet a Monarchia szláv hallgatóinak központjául kiáltották ki. Ennek ellenére látták az itteni élet árnyoldalait is. Valaki közülük azt írta Radicnak, hogy "korántsem minden olyan rózsaszín, mint ahogyan beszélni szoktak róla".

Egy időben a horvát hallgatókat a cseh közélet neves szereplője, František Hlavácek (1878–1974) teljes odaadással karolta fel. Cseh nyelvleckéket adott nekik, gyakran beszélgetett, konzultált velük. Szervezőkészségét annak a két horvát folyóiratnak a "megalapításában" is kamatoztatta, amelyet Zágrábban terveztek meg, de Prágában adtak ki. Az egyik címe Hrvatska misao (Horvát Gondolat) volt, a másiké pedig Novo doba (Új Kor, amely címével Masarýk Naše doba – Korunk című orgánumának címére emlékeztetett).

A Hrvatska misao 1897 tavaszán indult, majd ugyanazon év decemberétől Novo doba-ként folytatódott. Ez is kérész életűnek bizonyult, mindössze tíz szám jelent meg belőle, miközben három dupla száma látott napvilágot.

A két folyóirat közötti különbségek: a Hrvatska misao apolitikusabb, "szépirodalmibb" orgánum volt, a Novo doba – mondhatni – harcosabb és "pánszlávabb". A horvátországi vezető sajtó mind kevesebb megértést tanúsított e hallgatói sajtópróbálkozások iránt, melyekre rendkívüli hatással voltak T. G. Masarýk eszméi és útmutatásai.

Az egyetemi, sőt a középiskolai ifjúság körében annál népszerűbb volt a két orgánum. Nem utolsósorban nekik köszönhető, hogy mind többen iratkoztak be a prágai cseh egyetemre közülük. (Különösen sokan jelentek meg Prágában 1908-ban és 1909-ben. Ennek az volt az oka, hogy nyugdíjba helyezték Dj. Šurmin professzort, a népszerű jogászt.)

Az említett orgánumok körül a horvát politika jövendő képviselőinek egy csoportja (S. Radic, M. Heimerl, I. Lorkovic, S. Pribicevic stb.) tevékenykedett.

A dolgozat szerzője kívánatosnak tartja, hogy tovább folytatódjék a többi prágai egyetem és főiskola, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia többi felsőoktatási intézménye vonatkozásában a hallgatói populációk feltárása. A horvát nemzet kultúrtörténete válnék ismertebbé az újonnan feltárt tényeknek, adatoknak köszönhetően.

Futala Tibor

A korszerű lengyel nemzettudat a 19. század folyamán – kénytelen-kelletlen három államalakulatban – porosz, orosz és osztrák uralom alatt fejlődött.

A hajdani Nagy-Lengyelország porosz megszállás alatt, poznani tartományként létezett. A tartomány vezetői, ismerve a lengyelség szabadságszeretetét és kurázsiját, teljesen nyugodtan sohasem aludhattak. Mindazonáltal – tekintettel a külpolitikai bonyodalmak lehetőségeire – csínján bántak a közbeavatkozásokkal, s szerették, ha a "gesztenyét kikaparni a tűzből" nem hatóságilag kellett. E tekintetben a lengyel katolikus egyház felhasználása volt – lett volna – a legkívánatosabb, mégpedig korántsem csak tekintélyének köszönhetően, hanem azért is, mert rendszerint köze volt az egyáltalán nem hatalombarát szerveződésekhez, cselekményekhez.

A tartomány két vezetője, előbb (1858-ban) Eugen von Puttkammer, majd (1861-től kezdve) Gustav von Bonin, pontosan érzékelte az "Isten, ki Lengyelhont" kezdetű és több más hasonló egyházi-hazafias ének tudatébresztő és lelkesítő hatását a tartományban élő lengyelség körében. Ezért mindketten azt követelték Leon Przyluskitól, a poznani-gnieznói érsektől, hogy hatalmánál fogva tiltsa meg a szóban forgó, "politikailag tendenciózus" egyházi dalok éneklését a templomokban és a búcsújárásokon.

Különösen az öt versszakból álló (és esetenként "apokrif" versszakokkal is megtoldott) "Isten, ki Lengyelhont" kezdetű – mondhatni – "templomi himnuszt" nehezményezték, azon belül is annak a refrénjét, amely szó szerinti fordításban így hangzik: "Oltárod előtt könyörgünk, / Szülőföldünket, Urunk, kegyeskedj megóvni."

A hatalom és az érsekség közötti levélváltásokban a refrén más és más értelmezése szerepelt. A hatalom szerint a "szülőföld" nem más, mint utalás a szabad Lengyelországra. Az érsekség szerint a "szülőföld" nem politikai fogalom, nincs semmiféle porosz államellenes éle. S különben is: I. Miklós cár lengyel királlyá koronázására született, ami még inkább kizárja bármiféle elmarasztalásának lehetőségét. Az érsekségi válaszlevelek konklúziója ezért: nincs ok, hogy az egyház betiltsa a szóban forgó éneket.

Az érsekség – természetesen – jól tudta: érvelése egyszerűen kifogás, ugyanis minden valamirevaló lengyel érzelmileg a szabad Lengyelországért könyörgött az inkriminált énekekkel – különösen ezzel a refrénnel. (Egy régi magyar fordítás is tanúskodik a refrén valódi mondanivalójáról, minthogy így szól: "Szent oltárodnál térdre hullva kérünk, / hogy szabad hazánkat, ó, add vissza nékünk." Eltekintve attól, hogy az iménti szöveg érzelgősebb az eredetinél, de nyíltan kimondja azt, amit a lengyel eredeti kényszerűségből némileg elleplez. – A referáló megjegyzése.)

A hatalom nem volt hajlandó akceptálni az érsekség érvelését, s ezért újra és újra előáll a követeléssel. Az érsek hiába ajánl később kompromisszumot, hogy ti. hajlandó megtiltani az ének 4–5., nyíltan hazafias versszakának éneklését, egy következő levélben az "apokrif" versszakok éneklését is, ám a refrénről semmiképpen sem mond le. Mindhiába. A hatalom "fejébe vette", hogy rendet csinál.

Ez 1863. június 16-i porosz kultuszminiszteri levélben történt meg, amihez a bátorságot az a tény is növelte, hogy időközben az oroszok uralta Lengyel Királyságban elbukott az ún. januári felkelés. Az 1864. évi úrnapi istentiszteleteken és körmeneteken – mondja egy rendőrségi jelentés, mindenesetre nem lehetett hallani sem az "Isten, ki Lengyelhont" kezdetű éneket, sem más hasonlókat.

A legfeljebb kompromisszumokat ajánló Przyludski bíboros utóda Mieczyslaw Halka-Ledóchowski lett, aki diametrálisan változtatta meg az egyházi álláspontot, s belement a kifogásolt énekek egyházi használatának megtiltásába. Ennek ellenére nem mindenütt és nem mindig hallgattak rá a lengyel hívők, bár kétségtelen, átmenetileg nagy lett az óvatoskodás. A későbbi események ismeretében Ledóchowski ténykedése – a lengyelség maximális elnyomását célzó törekvés – véglegesen nem tudott soha érvényre jutni.

A porosz cenzúra által kezdeményezett és véghezvitt éneküldözési akció – érdekes módon – az 1851. évi, a korábbinál sokkal liberálisabb sajtótörvény égisze alatt ment végbe, míg az addig érvényben lévő, drasztikusan szigorú jogszabály ügyet sem vetett a most inkriminált énekekre, sőt kinyomtatásukat is engedélyezte. Ennek nyilvánvaló oka a "lengyel dolgok" fejlődésében található meg. Ám ez csak a porosz állam felől magyarázza a "kitüntetett érdeklődést". Az érsekség hazafias kiállásának pedig az volt az oka, hogy tartott attól: a hívek, ha engedékenynek mutatkozik, elhidegülnek tőle.

Akárhogy is: a porosz állam, bármint szerette volna elkerülni, hogy protestáns létére "katolikusellenesnek" tűnjék, az énekek üldözésével csak azt érte el, hogy a "lengyel" és a "katolikus" ugyanazon fogalomnak szinonimája lett egy folyton-folyvást erősödő nemzeti megújulási folyamat keretében.

Futala Tibor

Potulnyckyj, Volodymyr: Das ukrainische historische Denken im 19. und 20. Jahrhundert: Konzeptionen und Periodisierung. = Geschichte Osteuropas, 1997. 1. H. 2–30. p.

A kis népek történelmét és annak periodizációját mindig egy nagy nemzet történelmébe integrálva foglalták össze. Az ukrán történelmi folyamatnak létezik orosz, lengyel és német értelmezése, sajátossága pedig, hogy nem jött eddig számításba Kelet-Európa történetének szövegkörnyezetében. Az ukrán történettudomány sokáig nem alkotta meg hiteles verzióját Ukrajna mint nemzetállam történetével kapcsolatban. A legfontosabb feladat volt egy ukrán nemzeti perspektívát keresni és találni; s így alakult ki, fejlődött a 19. és 20. század folyamán az ukrán történelmi gondolkodás.

A 19–20. század ukrán történelme a nemzeti mozgalmak története. A nemzeti gondolat fejlődése és a periodizáció szorosan összefüggnek. Az ukrán történészek korszakolására vonatkozó kutatásai nélkül Ukrajna és az ukrán nemzeti mozgalom történetét nem érthetnénk meg.

Mychajlo Hruševskyj történetkoncepciója

1. A terület kérdése: Ez egy elkülönült ukrán terület kialakulásának folyamata; korábban, a 19. században Ukrajna különböző történelmi, földrajzi, etnikai régiók konglomerátuma volt, külön-külön regionális történelmi tudattal. A 17–18. század a kozák hetmanok (katonai kormányzók) uralma. Az ukrán kozákok 1648-ban, kiváltságaik védelmében, Hmelnyickij vezetésével felkeltek a lengyelek ellen, ami Ukrajna Oroszországhoz való csatlakozását eredményezte. A cári kormány a 18. századtól fokozatosan felszámolta autonómiájukat. Vezető elemeikből földbirtokos tiszti réteg alakult, többségük állandó katonai szolgálatot teljesített, vagy jobbágysorba süllyedt. A 19. században az általános hadkötelezettség bevezetésével végleg elveszítették kiváltságaikat.

"Jugo-Zapadnyij Kraj" (Délnyugati régió)

Az orosz és a lengyel Ukrajna között egzisztált a 18. század végéig Dél-Ukrajna, mely a 16. századtól 1775-ig a Zaporozsjei köztársaság és török–tatár birtokok között a Fekete-tengertől északra szerveződött.

"Novorossija" (Új Oroszország), "Novorossijskij Kraj" (Új orosz régió)

1917-ben az erősen megnövekedett Orosz Birodalom része lett. A nyugat-ukrajnai területek, Bukovina, Galícia, Kárpátukrajna a 20. század közepéig nem tartoztak Oroszországhoz. Ezen régiók területi-etnikai egységesítése, azaz egy ukrán nemzeti állam létrehozása a 19–20. századi ukrán történelem legfontosabb folyamata.

2. A politikai kérdés: Az ukrán területek az Orosz Birodalomhoz, majd a Szovjetunióhoz tartoztak, ez sokban akadályozta a nemzeti állam kialakulását. Ukrajna "Délnyugati Régió" volt, az orosz kormányzat "Kisoroszországnak" tekintette a területet. Nem nézett jó szemmel semmilyen nemzeti törekvést, az ukrán nyelvet sem volt szabad használni, az orosz volt a hivatalos nyelv.

3. A koncepció kérdése: Ukrajna politikai életével kapcsolatban kétféle elképzelés érvényesült: az egyik a konzervatív felfogást képviselte, és orosz vezetés alatt kívánta tudni az országot. A másik a populista ukrán koncepció, mely ukrán irányítást óhajtott, s először használta a területen az "Ukrajna" nevet. Tarasz Sevcsenko művei, az ukrán hazafias irodalom hatottak erre a koncepcióra, illetve fogalmazták meg, s magáévá tette az ukrán arisztokrácia is. E koncepció a nemzetállam megalakítását tűzte ki célul.

4. A metodológia kérdése: A kis népek életében a nemzeti függetlenség kivívása érdekében elengedhetetlen a nemzeti történetszemlélet továbbfejlesztése.

Mychajlo Maksymovyc (1804–1873)

1. A kijevi állam (864–1240)

2. A kijevi hercegség a tatár fennhatóság alatt (1240–1320)

3. A kijevi és perejaslavi hercegség a Litván nagyhercegség keretében (1320–1569)

4. A lublini unió eredményeként a Litván nagyhercegség ukrajnai területei Lengyelország részei lettek.

5. Kijev és Perejaslav visszatérnek az orosz világba, de autonómiát nyernek (1654–1764)

6. 1764-től a kisorosz hetmanátus felbomlása

Mychajlo Drahomanov (1841–1895)

1. Hercegi-városi periódus

2. Feudális-litván periódus

3. Lengyel uralom periódusa

4. Kozák korszak

5. Orosz cári korszak

Drahomanov az ukrán történelem lengyel periódusáról írva a lengyelek túlzott befolyását hangsúlyozta. Nagy hiba volt Fehéroroszország, Ukrajna területének egyesítése Lengyelországgal. A lengyelek "Drang nach Osten" törekvése, valamint a török és tatár nyomás veszélyezteti Ukrajnát. Drahomanov szerint az orosz uralom korszaka "elveszett idő" az ukrán kultúra számára.

Mychajlo Hruševskyj (1866–1934): Ukrajna történetét össz-európai történelmi összefüggésben vizsgálja, "Az orosz történelem gyakorlati sémája és a keleti szlávok története racionális struktúrájának keresése" című, Szentpéterváron 1904-ben megjelent művében. A lengyel befolyás, lengyel államiság elemzését a lengyel történetírás végezte el.

Vjaceslav Lypynskij (1881–1931) nem alkotott más periodizációt Ukrajna történetéhez; munkái elemzésekor az ember megállapíthatja, hogy az ukrán történelem biztos periodizációján az elit és politikai kultúrájának összefüggéseit értette.

Ivan Rudnytskij (1919–1984)

a) Az arisztokrácia kora (19. század 40-es éveiig, a "Szt. Kirill és Metód társaság" fellépéséig

b) A populizmus kora (1840–1880) – romantikus korszak, pozitivista korszak

c) A modernizmus kora – a 19. század 90-es éveitől az 1. világháború kezdetéig – a pártok és a szocialista eszmék kifejlődése.

A nemzettudat erősödését, a "kis népek" önállóságáért vívott harcot szolgálta 1818-ban az ukrán nyelvtan megjelenése, 1876–1882 között a "Hromada" (az első ukrán politikai folyóirat) kiadása, a Sevcsenko Tudományos Társaság alapítása Lembergben (Lvov).

A dekabrista felkelés (1861) utáni orosz kormányzás

II. Sándor cár idején Ukrajnában nincs területi autonómia. Az ukránok anyanyelvüket akarják használni az iskolákban, a templomokban, a bíróság előtt. Az orosz kormány e követeléseket megtagadja, attól félve, hogy teljesítésük újabb követeléseket gerjeszt. Az orosz közösségben az elnyomás ellenére is létezik az ukrán nemzeti öntudat, a kultúra területén nyilvánul meg: 1803-ban, majd 1834-ben megnyitja kapuit a nyugati stílusú harkovi, illetve kijevi egyetem.

A 19. század 90-es évei. Az első világháború

Terjed az ukrán nemzeti eszme a Rutén Történelmi Könyvtár és a Sevcsenko-társaság tevékenysége által. Fellendül a könyvkiadás, bár Ukrajna történetéről szintézis nem jelenik meg, több részmű születik. Mychajlo Hruševskyj művében Ukrajna ukrán és lengyel lakosságának egyensúlyát kívánta bemutatni. Vjaceslav Lypynskij írásba foglalja kisorosz koncepcióját: a schlachta különleges szerepét, a területiség kérdését, a hetmanság szerepét stb. Továbbfejlesztette a területi elvet, mint az ukrán nemzet alapvető tényezőjét.

1914-től a 20. század harmincas éveiig tart a történetírás "ukrán" korszaka. Az Ukrán Akadémia történelmi, politológiai, illetve gazdasági osztályai fontos tanulmányokat jelentetnek meg a hetmanátus, a területiség, az elit szerepéről, a görög katolikus egyházról, Galícia hagyományos elitjéről. Elmélyült a szakadék az ukrán és a hivatalos szovjet történettudomány és történetfelfogás között: az ukrán nemzeti öntudat és a szovjet proletár internacionalizmus között. Az 50-es években Nyugat-Ukrajnában a bolsevik katonai hatalom fegyveres támadására ellenállás volt a válasz. Politikai síkon, az emigrációban az ellenállás egyik letéteményesének éppen a történettudomány bizonyult.

Tarján Miklós

Vissza