Fried István: Emigráció és labirintus

(Kelet-közép-európai létformák és tudatok)

Emigration and labyrinth

In today’s world literature those authors can expect the peoples interest and approval who build on the experience of co-existence of different cultures and language traditions. The emigrant authors in Middle- and Eastern European region became aware of the universality of this experience, namely that mutual understanding can help bridge over the gap between the own and other peoples culture.

Talán még mindig nem tudatosodott eléggé, hogy Jan Amos Komenský élete és munkássága mily mértékben reprezentálja a kelet-közép-európainak, közép-európainak (egy bizonyos történelmi periódusban jó okkal: köztes-európainak) nevezett régió tudatát, helyzetértelmezését, sorsát. Nemcsak az a tény beszédes, hogy a kelet-közép-európai, közép-európai térség három "központi" országában fejtette ki tevékenységének jelentős hányadát, tehát Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban, hanem az is, hogy hatástörténete meghatározó része a régió művelődéstörténetének. Méghozzá elsősorban azért, mert életében és műveinek tanúsága szerint nem pusztán átélte az emigráns létformáját, hanem munkássága, helyzettudata szerves részévé is tette, valamint azért, mivel máig ható érvénnyel látta át a régió labirintusos jellegét, és fogalmazta meg ennek a labirintusnak lényegét Labyrint sveta a Ráj srdce (A világ labirintusa és a szív Paradicsoma) című barokk regényében. A történelme folyamán többnemzetiségű birodalmak kényszerű részeként egzisztáló régióról – mint azt Komenský a harmincéves háborút lezáró békeszerződés hírének hallatán fájdalmasan tapasztalta – megfeledkeztek az Európa sorsát intéző hatalmak, vagy ha éppen ellenkezőleg, új rend kialakítására törekedtek, új viszályoknak, ellentéteknek hintették el magvait; befolyási övezetekben gondolkodva, nemigen foglalkoztak a közép-európai népek, nemzetek valódi érdekeivel, az Európába való integrálás célszerű módozataival. Komenskýt európai tekintélye sem menthette meg attól, hogy – mintegy barokk regénye allegorikus vándorának allegorikus sorsában osztozva – megtapasztalja azt, amit majd a következő századok hitelesítenek: az exodusok (elsősorban politikaiak, de a XIX. század végétől kezdve gazdaságiak is) a nemzeti történelmek szerves, megkerülhetetlen részeivé válnak, s a világnak labirintusként való "megélése" ugyan elsősorban az irodalomban tematizálódik, ám ez az irodalom olyan értelemben jelzés-értékű, hogy egyszerre személyesíti meg a XX. századnak elidegenedett és (nem utolsósorban) az emigrációs létet elszenvedni kényszerülő személyiségeinek személytelenedését. Komenský hatástörténete nem csupán a cseh, valamint a szlovák irodalomban mondható jelentősnek; már 1738-ban elkészült regényének első német fordítása 1805-ben a magyar, amelynek alkotója, Rimány István református lelkészként a II. József türelmi rendeletét követő szabadabb légkörben Csehországban működött; munkássága a cseh–magyar művelődéstörténet kutatóit egyaránt érdekli. A XVIII. század közepén egy Gömör megyében tevékenykedő szerző, Bodó Mátyás írt egy azóta elveszett művet Poutnik (Vándor) címmel, nagyot ugorva az időben, angliai emigrációjában pedig Oskar Kokoschka, az osztrák-német expresszionizmus festő-írója (1934–1938 között Prágában emigráns) foglalta drámába Komenský alakját. A Közép-Európa-diskurzus egyik első megfogalmazója, Milan Kundera több ízben kitér (nem pusztán az emigráns-sors értelmezésére, hanem) részint a közép-európai meghatározottságokra, részint régió-létét igazoló párhuzamokra is (az irodalomban és a zenében). A regény művészetében (L’art du roman) Kafka, Hašek, Musil, Broch, Gombrowicz (tehát prágai német-zsidó, cseh, osztrák, lengyel) összefüggésekre hívja föl a figyelmet, amelyekből a közép-európaiság megkülönböztető vonásai olvashatók ki, címszó-összeállításában pedig a modern megnyilatkozását olyan labirintusban véli fölfedezni, amelyben az ember eltéved. Hogy itt Kafka regényeinek értelmezése milyen szerepet játszik, bővebb fejtegetést igényelne; annyi elmondható, hogy a kafkai regényvilág olyan labirintust tételez fel, amelynek középpontjáig nem lehet eljutni, hiszen még az is bizonytalan, létezik-e ez a középpont. Kundera másik gyűjteményes kötetében: Les testaments trahis (Elárult testamentumok) cseh–magyar–osztrák zenei párhuzamokat, megfeleléseket emleget (Janácek–Bartók–Berg), és külön fejezetet közöl az emigráns számtanáról (időszámításáról), s megállapítja: "egy regényíró, zeneszerző számára törést jelenthet, ha elkerül arról a helyről, amelyhez képzelete, obszessziói, tehát alaptémái kapcsolódnak". A kutatás földerítette, hogy emigráns szerzők kényszerűségükben kedvelt műfaja lesz a napló, az emlékirat, az önéletrajz, a gyermekkor megidézése, visszavágyódás – Komenskýt idézve – a szív Paradicsomába. Példákat bőven találunk; a szerb szerző, David Albahari, aki egyébként a (balkáni) szefárd zsidó hagyományokat is őrzi, Mamac (Csalétek) című regényében anyjának magnóra fölvett szövegét játssza bele az elbeszélésbe, korábban Miloš Crnjanski egy emigráns orosz tiszt végnapjait illeszti Roman o Londonu (Londoni regény) című művébe, s a szintén emigráns író Márai Sándor a nyugatiaknak érthetetlen közép-európai emigráns magatartást teszi meg San Gennaro vére című regényének témájává, a helyesírás és a névalakok személyiséget jelképező, önazonosságot rejtő lényegét mutatva be, egyben azt is, hogy ebbe a kelet-közép-európai, közép-európai írásba a nyugatiak az emigráns-lét labirintusát, a fel- és kiismerhetetlenséget láthatják bele. A névalakok átírása megfosztódás az autonóm személyiségtől, hiszen az ékezetek és mellékjelek látható módon tanúsítják az egyediséget, a külön létet.

"Ezek az emberek, akik mostanában a vasfüggöny mögül jönnek, mind ragaszkodnak az ékezethez. Bagnoliban, a hivatalokban, ahol kiállítják az okmányokat, kiabálni kezdenek, hogy adják vissza az ékezetet. Úgy látszik, ezekben az országokban az ékezet fontos. Mindenféle jel és ékezet van a nevükön, az irataikban, a magánhangzókon, sőt a mássalhangzókon is van ékezet. Vagy olyasféle jel, mint az ékezet. Külön ékezetük van a magyaroknak, a cseheknek és a lengyeleknek. Ehhez ragaszkodnak. (…) Úgy látszik, már nincsen semmijük, s egy napon feleszmélnek, hogy ékezet nélkül nem egészen azok a világban, mint voltak régebben, amikor még ékezetük volt. (…)

Lehet. (…) Az ékezet a személyiségüket jelenti."

Ezen a ponton kapcsolhatunk vissza Franz Kafkához, elsősorban A kastély című regényéhez. Futólag szeretnék arra figyelmeztetni, hogy a kutatók egy része a Komenský-mű Fortuna kastélya és Kafka falujának kastélya között közvetlen kapcsolatot tételezett, amihez azt szeretném hozzátenni, hogy a regény főszereplőjében, K.-ban, a földmérőben akár gazdasági emigránst is fölfedezhetünk. Ez a "vándor" a teokrácia helyébe lépett bürokrácia labirintusában tévelyeg, átvitt értelemben is, szó szerint is (hiszen a fogadó "labirintusában" eltéved, nem ahhoz a tisztviselőhöz jut el, aki hívatta), ugyanakkor választott hazájában mindvégig idegen marad, célját, a beilleszkedést nem érheti el, talán majd csak halála pillanatában fogják alkalmazni (a regény befejezése nem készült el, egy tervezet árulkodik erről).

Régiónk irodalmaiból (ezt talán az eddigi példák is igazolták) vaskos antológia állítható össze "emigráns irodalom" címmel, olyannyira, hogy például a magyar, de a cseh vagy a lengyel is külön "címszóként" szerepel a nemzeti irodalomtörténetekben. Ennek többféle oka és következménye lehetett. A nyilvánvaló politikai-cenzurális okokról aligha szükséges bővebben értekezni, legföljebb oly mértékben, amennyire kihat a szorosabb értelemben vett irodalmi-esztétikaiakra. S bár a cseh–magyar–lengyel "irodalmi" emigráció a "rendszerváltozások" miatt következett be, ezzel összefüggésbe hozható az irodalom funkciójára, létére vonatkozó nézetekben mutatkozó különbség is. Rövidre zárva: diktatúrák és megszálló hatalmak kevéssé kedvelik a kísérletező, az ún. "elkötelezetlen" vagy a másnak elkötelezett művészeteket, minek következtében a hazai és az emigráns művészeti "kánon" szerkezetében, hierarchiájában számottevő eltérések fedezhetők föl. Az egykori hivatalosság irodalomértelmezésében az emigráció irodalma inkább csak marginális jelentőségű volt, ha éppen nem hallgattak róla a hivatalos kritikusok. Ugyanakkor az emigráció szerzői számára nemcsak a kísérletezés szabadsága adatik meg, hanem helyzetük kendőzetlen átvilágítása is, adott esetben a XX. századi labirintusi egzisztencia meg az emigráns-lét egymásra játszatásának lehetősége is. Ugyanez részben elmondható például a XX. században igen jelentős spanyol emigrációs irodalomról, jórészt a német-osztrákokról is, csakhogy ott talán kevésbé fontos kérdés a nyelvbe emigrálás. A spanyolországi olvasók elvesztése ugyanis nem jelentette a latin-amerikai olvasókét is, míg a német-osztrákok számára nemcsak Svájcban, hanem másutt is, több tere nyílt a publikálásnak. Igen jellemző, hogy az emigráns szerző nyelvi tudatáról az a Joseph Roth elmélkedik, aki Galíciából hozta magával Bécsbe az eltűnt (közös) haza emlékét, továbbá az az Elias Canetti, akinek a tűnt Éden ruszcsuki gyermekkora, egy olyan többnyelvű közösségé, amelyben a legszűkebb család és az ennél tágabb környezet "nyelve" egymáshoz képest komplementárisnak bizonyult. Márai Sándor még Magyarországon tudatosította, hogy az anyanyelv az igazi haza, az emigrációs nyelvvesztés a létrontódásba csaphat át, mivel a száműzetésbe kényszerültek nem lesznek képesek arra az autentikus beszédre, amely az értésnek-megértésnek nélkülözhetetlen előfeltétele (erre utal Heidegger és Ortega y Gasset is). Márai regényének diagnózisa szerint: "Ezek az emberek folyton készülnek a világra. Mint egy nyelvleckére, úgy készülnek a világra. Mikor már nincsen ékezetük, nincs anyanyelvük sem, s ezért összevissza beszélnek, és olvasnak mindenféle nyelven".

Az emigrációt veszteségként élte meg Stefan Zweig és Musil, hasonlóképpen a Bánátból (Románia) az NSzK-ba (BRD) áttelepült Richard Wagner író-újságíró. Stefan Zweig a tegnap világát idézte föl emlékiratában, a jól elrendezettség és a polgári béke időszakát, ennek véglegesnek tetsző elmúltát állapította meg, minthogy nemcsak a szűkebb haza veszett el, az Európa-haza is széttört (Márai Európa elrablása című, 1947-ben megjelent útirajzában jut erre a következtetésre), Musil az emigrációs műfajokról töprengvén gondolja el, miként lehet a dokumentumszerűt az esztétikai szférájába áthajlítani, miként kompenzálható az elszigetelődés és a gyökértelenedés. R. Wagner kettős veszteségről beszél egy 1994-es nyilatkozatában. Egyrészt azt hangsúlyozza, hogy Kelet-Közép-Európa lényege és kulturális alapelve a sokféleség volt, a több nép együttélése, amelyből e régió értékei fakadtak. Így Kelet-Közép-Európát beláthatatlan kár érte a kényszerű kitelepülésekkel, kitelepítésekkel (tegyük hozzá: a messze nem önkéntes lakosságcserével). Másrészt az érintett személyiség szintén kárvallottja ennek a népek életébe történt mesterséges beavatkozásnak; Wagner identitásvesztésről emlékezik meg, mind a személy, mind a személy képviselte kisebbség identitásvesztéséről. Néhány generáció, és már senki (és semmi) nem emlékeztet a sokféleségre, a kulturális értékekre, a nyelvi, tájnyelvi sokszínűségre, gazdagságra. A kitelepülő-kitelepített még őrzi múltját, azonban unokái sem nyelvét nem beszélik, sem emlékeit nem értik. Amikor R. Wagnert megkérdezték, mit olvas szívesen, osztrák, szerb, lengyel, cseh és magyar olvasmányairól számolt be. Azokról a szerzőkről, akik a közép-európai gondolatot regényformába öntötték: Joseph Rothról, Danilo Kišről, Andrzej Kusniewiczről, Milan Kunderáról és Dalos Györgyről. E névsor természetszerűleg vegyes, Közép-Európa-, sőt: labirintus-fogalmuk is erősen eltér egymástól, közös azonban bennük a közép-európaiságnak – mint pluralitásnak – mint egymást értelmező kulturális szövegeknek tételezése. Joseph Roth a Monarchia szétbomlásában a középpontját vesztett világ széthullását problematizálta, Kusniewicz nem akarta feléleszteni a halott nyelvvé lett Monarchia-beszédet, csupán figyelmeztetni arra, miféle értékek hulltak szinte a semmibe, Danilo Kiš a nyelvek egymásba szövődésében a történet elbeszélhetőségének alapfeltételét jelölte meg, nem egy művének hőse a kelet-közép-európai történelmi labirintusban (el)vesző figura. Milan Kundera mintha kitalált volna a labirintusból, nyelvet váltott, sikeres francia íróvá lett, emlegetett két könyve azonban azt sugallja, hogy kulturális gyökereitől nem tud és nem is akar elszakadni (talán Janácek és Bartók műve ezért foglalkoztatja annyira, s ezért fordul oly gyakran vissza Kafkához). S hogy a már említett Hašek–Kafka-párhuzam nem csupán a cseh irodalmi-mentalitástörténeti szemléletből eredeztethető, ideírom az egykori prágai egyetemi hallgató, lapszerkesztő, emlékirat-író Willy Haas egy megjegyzését: "Švejk, a katona teljesen átláthatatlan individuum: senki nem tudja, senki nem tudhatja, vajon milyen mértékben színleli a hülyeséget, vagy valóban hülye, ez valami lebegő, mint az élet maga, rejtély, mint a "bűn" Franz Kafka A perében (Der Prozess)." Kitérőképpen idézem Haas Monarchia-felfogását, amelyben (természetesen nem nála először) fölbukkan Ferenc József alakja, szimbolikus figuraként, a tegnap világa megszemélyesüléseként: Ferenc József "tartotta össze a Monarchiát, amíg élt, mivel egyszerűen ő maga volt a Monarchia. Nemcsak alakját gyászoltuk, hanem a gondolkodás és kutatás relatív szabadságát is a századforduló Ausztriájában".

A kelet-közép-európai, közép-európai történelem már jóval korábban megépítette a maga útvesztőit. Komenský csupán nevet adott annak a kényszerpályának, amelyre a XVII. század cseh írástudója (a megannyi exuláns) kényszerült. A XVIII. században a magyar irodalom két kiemelkedő képviselője volt kénytelen irodalmi tevékenységét emigrációs életében létrehozni, a fejedelem II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen, a Törökországi levelek szerzője. A XVIII. század végétől aztán több hullámban távoztak Lengyelország írástudói, levert felkelések után, amelyeket az európai közvélemény részvéte kísért. Az 1848/49-es forradalmi események újabb kivándorlási-menekülési áradattal jelezték országok életének és irodalmának átrendeződését. A XX. század világháborúi, békeszerződései, győztes és levert forradalmai szintén a világba kergették ki – többek között – a művészek, a gondolkodók jelentős hányadát. Minek következtében több centrumú nemzeti kultúrák jöttek létre, melyeket a politika elvágott egymástól, majdnem lehetetlenné téve közöttük a dialógust. S amikor ledőltek a válaszfalak, tetszett ki: az emigrációs irodalom az esetek számot tévő részében differenciáltabbá, korszerűbbé tette a nemzeti irodalmat, élénk párbeszédet folytatott részint a nemzeti kultúra múltjának elhallgatott szegmenseivel, részint a korszerű irodalmi gondolkodással. A lengyel romantika drámaírása, köztük például két oly fontos mű, mint Juliusz Slowacki Kordianja (1834) és Zygmunt Krasinski Nie-Boska Komediája (1835: Istentelen színjáték) nemigen reménykedhetett egyhamar sorra kerülő színpadi előadásában. A reménytelen helyzet felszabadította a szerzőket, nem kellett törődniük a nézők ideológiai és művészi "elvárásaival", függetleníthették magukat az akkor még nem oly fejlett színpadtechnikától, és létrehozhatták a színműnek, Krasinski esetében a drámai költeménynek azt az alakzatát, amely nem a hazai kánonba illeszkedett, hanem átírta, az európai (irodalmi) tapasztalatokat figyelembe véve. Egy másik példa: amikor az avantgárd és neoavantgárd irodalma/művészete Magyarországon lényegében nem jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, az európai neoavantgárd törekvésekkel dialogizáló magyar emigráns szerzők továbbgondolták a magyar avantgárd hagyományt, és mintegy kiegészítették a magyar irodalmi rendszert.

Az emigráns irodalmi-kulturális centrumok létrejötte történelmi tragédiák következménye, ugyanakkor a policentrikus irodalmi rendszer révén megteremtődött annak lehetősége, hogy a hazai irodalom bezártságával és (politikai-hatalmi szempontú) kiszolgáltatottságával szemben a szűkös keretek ellenére ne szenvedjen törést az anyanyelvű irodalom. Ebben az értelemben akár "küldetéses"-nek is volna nevezhető az emigráció kulturális igyekezete. Egyfelől ott a cél: a folytonosság képviselete, ám másfelől ott az új helyzet tényezője, az egyes ember (nemcsak az író) életének megszakítottsága. A világ talán ezért tűnik-tűnt labirintusosnak, de legalábbis az író joggal érezhette úgy, hogy sorsát eldöntő keresztútra érkezett, amelyen rejtvényfejtésre kényszerül(het). Sokszorosan gondolhatja át az elidegenedettség változatait, részint olyan személyiségként, aki eltávolodott a nyelvi-kulturális háttértől, és részint olyan személyiségként, aki a kultúra civilizációba merevedésének közvetlen szemtanúja; bár életforma-váltása egybeesik a "fejlettebb" világban bekövetkező váltással, az aszinkronitás mégis megmarad, hiszen egyfelől kívülről érkezett az új formák közé, másfelől más nyelvi kultúrák alapozták meg önazonosságát. Gombrowicz Naplója éppen úgy mutatja ezt az olykor rejtett, máskor hirtelen föltáruló személyiségválságot, a személyiség sehová nem tartozásában artikulálódó szabadságot, mint Márai Sándornak emigrációs életműve, önéletrajzának 1949-ben írt folytatása (Föld, föld!…), valamint élete végéig vezetett Naplói. Ismét a San Gennaro véréből idézek, újból egy olasz szereplő beszámolójából, aki a feltehetőleg öngyilkossá lett idegen (emigráns) után nyomozva az emigráns lélektanig hatol előre, miközben meglepő beleérzéssel rekonstruálja az óhazától való távolodás és oda visszagondolás között hányódó száműzött helyzettudatát:

"Azok az idegenek, akiknek már nincs hazájuk, igazában csak a pillanatokban élnek életük régi feszültségével: a pillanatokban, amikor várják a reggeli postát. Ilyenkor mindig reménykednek. Már tudják, hogy nincs hazájuk, – egy hazát csak feltétlenül és véglegesen lehet elveszteni, s történelmi fordulatok legtöbbször csak ötletszerű, elsietett hazatérésekre adnak módot, de hazát újra nem adnak, – és mégis várják a postát. Tudják, hogy a haza nemcsak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit, vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot, vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül. Az idegenek tudják ezt. És mégis várják a postát".

Márai Sándor első emigrációs éveinek tapasztalatát regénycselekménybe rejti, olyan autotematizációs műbe, amely fikcionáltságával kapcsolja ki a személyességet (megtartván az objektivált személyiséget), olyan alakzatot kísérletezve ki, amely az emigráns életformaváltást a megszokott regényforma váltásával segít érzékeltetni. A jól felismerhető, az 1945–1957-es évek naplójegyzeteiben található személyes mozzanatok, ellenőrizhető események létbölcseleti szintre emelése, a szerző és az olvasó közé iktatott több narrátor azonban eltávolít az "egyszeri"-től, az esettanulmánytól, s az emigráns sors általános léthelyzetté dimenzionálását teszi lehetővé. Josef Škvorecký emigrációs hármas könyvének (amely valójában a még otthon, Csehszlovákiában kiadott regénnyel vált négyeskönyvvé) értelmezése szintén felkínálja az önéletrajzi olvasat vagy a kulcsregényként olvasás lehetőségét. A kritika a főszereplőben a szerző vonásaira vélt ráismerni. Valójában a személyes cseh történelem jelenik meg, jelenkori és visszaemlékező történések váltják egymást, mint ahogy szerzője merészen él a regiszterváltás és -keverés technikájával, kitágítja az időt és a földrajzi teret. Ennek segítségével távolodik és távolít el az önéletrajz linearitásától, a szórakoztató regény álcájában dolgozva föl az emigrációban (szintén létbölcseletté érett) tapasztalatokat.

A számos példa után ideje visszatérni a dolgozatot megalapozó tézisekhez, amely szerint Kelet-Közép-Európa (és részint Közép-Európa) irodalmi léthelyzetében meghatározó "élmény" az emigráció, valamint az a fölismerés, hogy a világ: labirintus. Sőt: e két tétel igen szorosan összefügg egymással, közöttük kölcsönviszony áll fenn. Két kérdés tehető föl hirtelenében: 1. Vajon csupán ennek a régiónak leljük meg följebb körvonalazott kettős jellegzetességét, vagy esetleg más kultúrákban (például a korábban említett spanyolban) szintén találkozunk efféle összefüggésekkel? 2. Miképpen értelmezhető vagy miképpen értelmeződik az írói életműben az egyik típusú sokféleségből a másikba átlépés, miféle nyelvi következményei vannak (és vannak-e), esetleg irodalmi hozadékai lehetnek annak, hogy a hazai kettős kulturáltság fölcserélődik az emigráció kényszerű két- vagy többnyelvűségével, többkulturáltságával?

Az első kérdésre lényegesen könnyebb a felelet. Jóllehet a XIX–XX. századi spanyol (irodalmi) emigráció, mondjuk a romantikus Esproncedától Unamunoig, szintén átélte az emigrációs léthelyzet antinómiáit, és a francia romantikától a francia XX. századi irodalomig találkozott kortársi áramlatokkal, nem lépett ki a spanyol hagyománytörténésből, Espronceda szuverén Byron-recepciója éppen úgy tanúsítja ezt, mint a Don Quijote-képzetet újra/átformáló Unamuno tevékenysége. A kelet-közép-európai irodalmi emigráció – ha tudatosította, ha nem – a sokféleség, a többkulturáltság régiójából érkezett, egy "hagyományos" nemzeti-nemzetiségi megosztottságból (emlékeztetnék Márai idézett mondataira az egyes ékezetek és mellékjelek "nemzeti" sajátosságairól) került át más típusú dichotómiákba, egy úgynevezett "kis" nép nyelvéből egy "világnyelvi" környezetbe. S ez mindenképpen arra vall, hogy a kelet-közép-európai szerző emigránsként a száműzöttség egyedi, e régió érvényes képviselője. A másik kérdésre nehezebbnek tűnik a felelet. Hiszen az emigráns szerzők jórészt érett alkotóként jutottak ki (még ha fiatalon is), és legfeljebb új környezetük nyelvi megosztottságáról adtak számot műveikben (mint Škvorecký említett művében élt a kanadai angol és cseh keveréséből adódó nyelvi lehetőségekkel). Az úgynevezett "nemzeti ébredés" korszakában az anyanyelv grammatikailag helytelen használata, nem anyanyelvi szavak-fordulatok belekeverése a beszédbe komikus hatás keltését szolgálta, az emigráns szerző azonban szembenéz a nyelvvesztés, nyelvromlás tényével, és elmozdul a nemzeti ébredés korában kialakult (többnyire romantikus) örökségtől. Más kérdés, hogy például Mickiewicznek élete folyamán több kétnyelvűséggel kellett számolnia. Oroszországi kényszertartózkodása a puskini életművel ismertette meg többek között (így a "Dél" egzotikumával), majd németországi száműzetése során Goethét kereste föl, hogy Párizsban a Collége de France előadójaként a szláv irodalmakkal ismertesse meg hallgatóságát. A magyar romantikus regényíró, Jósika Miklós a császári hadseregben szolgált ifjúként, földbirtokosként Erdélyben élt, majd száműzöttként Brüsszelben. Regényeinek, emlékiratának tematikájából kiolvasható fordulatokban gazdag életútja. Megvolt az esélye arra, hogy német (osztrák) drámaíró legyen. Raimundnak mutatta be első próbálkozásait e téren, s csak miután az osztrák író lebeszélte a (német nyelvű?) drámaírásról, hagyott föl e kísérleteivel. Művei között román és szász tárgyúak is akadnak, hatástörténete az erdélyi szász történeti regény változatai között is érzékelhetők, írásai az egykorú erdélyi német nyelvű sajtóban is föl-fölbukkannak. Irodalmi pályája azonban a magyar romantikus regényírás első periódusa érdeklődési körén belül marad (Walter Scott, Eugéne Sue), még akkor is, ha futólag reagál Balzac műveire. A magyar nemzeti mozgalom elkötelezettjeként nyelvi ismereteit magánéletében kamatoztatta (magyar főúrként), hogy aztán a brüsszeli emigráció aktív kétnyelvűségre kényszerítse anélkül, hogy a német vagy a francia nyelvű irodalmak újabb irányaival kapcsolatot keresett és talált volna. S általában elmondható ez az 1848/49-es események miatt emigrált magyar szerzőkről. Megmaradtak a hazai kultúra, a hazai irodalom alakulástörténetén belül, jóllehet kénytelenek voltak nem anyanyelven beszélni, írni, publikálni. Pulszky Ferenc szépirodalmi munkássága (például angol nyelvű regénye a magyar jakobinusokról) nemcsak azért tartozik a magyar irodalomba, mert később magyar nyelven is megjelent, hanem azért, mert idegen nyelven a feltételezett (vagy remélt) magyar olvasókhoz szólt. Kossuth Lajos angol nyelvű beszédei ugyan angol ajkú (angol és amerikai) hallgatóságot céloztak meg, de a magyar retorikai örökség szerint fogalmazódtak, nem pedig az angol szónoki beszéd szokásvilága szerint épültek föl. Csak azok a szerzők (és még azok közül sem mindegyik) lesznek részei a befogadó irodalomnak, akik nemcsak nyelvet váltanak, hanem gondolkodásformát és "beszédmódot" is. Cioran ugyan egy levelében Hermannstadt (Nagyszeben, Sibiu) iránti vágyódásáról panaszkodik, "filozófiájá"-val azonban a modern francia gondolkodástörténetbe illeszkedik, mint ahogy Ionesco "abszurd"-ja szintén a francia színház hatásrendszerében találta meg helyét, nem pedig a román kezdetekre való visszautalásban. Ugyanakkor Milan Kundera "franciaságá"-t erősen megkérdőjelezi egyfelől az elrablott Közép-Európa visszaperlésének és kulturális entitása "rekonstruálás"-ának irodalmi cselekvéssé vonatkoztatása, másfelől a jelenkori francia irodalom "fő"-irányaitól viszonylag távoli szituáltsága. Kis túlzással azt lehetne mondani: Kundera cseh regényeket ír francia nyelven, és talán magyar befogadásának fejleményei is nagyjában-egészében itt kereshetők. Kundera különállása (akárcsak az emigrációs léthelyzetében írói magatartását újragondoló Márai Sándoré) a köztesség tudatának vonzáskörében formálódik; s bár Gombrowiczról értekezik, mintha önmagára vonatkoztatható fejtegetéseket olvasnánk (megváltoztatva a megváltoztatandót): "1939-ben, harmincöt éves korában emigrál hazájából. Művészi személyi igazolványként egyetlen könyvet visz magával, a Ferdydurké-t, mely zseniális regény ugyan, de Lengyelországban alig ismerik, másutt pedig egyáltalán nem. Európától messze száll partra. Elképzelhetetlenül magányos. A nagy argentin írók sohasem fogadják be. Az antikommunista lengyel emigrációt nem érdekli a művészete…" "Helyzetét a visszautasítás három kulcsszavával határolja körül: visszautasítása annak, hogy alávesse magát a lengyel emigráció politikai elkötelezettségének (nem azért, mintha rokonszenvezne a kommunistákkal, hanem mert irtózik az elkötelezett művészet elvétől); visszautasítása a lengyel hagyománynak (nézete szerint csak az tehet valami érvényeset Lengyelországért, aki szembefordul a Ťlengyelséggelť, aki lerázza magáról annak nyomasztó romantikus örökségét); végül pedig visszautasítása a hatvanas évek nyugati modernizmusának, ennek a steril, Ťa valósággal szemben illojálisť modernizmusnak, mely a regényművészetben semmire sem képes, akadémikus, sznob, kimerül önelméletiségében (nem mintha Gombrowicz kevésbé volna modern, de az ő modernsége más)." Annyiban vélhető ez Kundera ön-értelmezésének, amennyiben a maga részére átírja a (cseh) hagyományt, de legalább oly mértékben újragondolja az emigrációs anti-kommunista "elkötelezettséget" is, és aligha sorolható be a neoavantgárdba, az újregény művelői közé stb. Márai Sándor emigrációs tevékenységére talán még inkább ráilleszthető a kunderai jellemzés (függetlenül attól, hogy Gombrowicz értékelésében, Kundera és Márai ön-értékelésében mennyire leljük meg egy továbbfűzhető értelmezés lehetőségeit); Márai emigrációja első két esztendejében talán még elképzelte az emigráció szellemi összefogását, mint a közös cselekvés esélyét, később elhatárolódott mindenféle akciótól, egyenlő távolságot tartva politikai és irodalmi/művészeti csoportoktól, intézményektől. Antikommunizmusa ugyan kérlelhetetlennek bizonyult, mégsem szegődött napi politikai érdekek szolgálatába, és 1956–1957-es Szabad Európa rádiós szerepléseiben is a XX. század tragikus történései krónikásaként tevékenykedett. Nem utolsósorban szembe fordult saját ifjúságának avantgárdjával is, nem is szólva a számára kiüresedett kortársi-neoavantgárd törekvésekről; még az emigrációs magyar neoavantgárd alkotóiról is lesújtó véleményt mondott. Ez a köztesség a modernség egy kései fázisának regényi tudatosulása, amely egyfelől szuverén anyanyelvi és világirodalmi hagyományértékelésben artikulálódik, másfelől a műfaji innováció megvalósításában (Kundera regényművészeti elképzeléseit interjúkban is kifejti, Gombrowicz és Márai a naplók személyességét és "privatizálását" egy helyzettudat jelzésévé képes avatni). Természetesen emellett jelentkezik egy olyan törekvés is, amelyet visszafelé irányuló utópiaként (rückwärtsgewandte Utopie) szokás emlegetni, egy virtuális közép-európai világ jelképszerű fölidézésében mutatva meg a tűnt Édent. Márai Sándor számára ilyen a kassai és a kolozsvári ideálpolgárság, Cioran számára pedig említett városa. Egy leveléből idézek, melyet 1971. április 1-jén küldött el Wolf von Aichelburgnak:

"Ich habe Heimweh nach der Provinz, und Hermannstadt enthält all dies. Wie verführerisch schön muss es vor dem Krieg 1914 gewesen sein! Das sind vielleicht Übertreibungen eines Verwöhnten. Aber in einer Metropole, wo man Mitgegenwart von Millionen Menschen ertragen muss, erhält alle provinzielle Nichtigkeit den Glanz des Paradieses."

(Honvágyam van a provincia, a "vidék" után, és Nagyszeben mindebben részesít. Mily csábítóan szépnek kellett lennie az 1914-es háború előtt! Ez talán egy elkapatott ember túlzása. De egy oly metropolisban, ahol milliónyi ember jelenlétét kell elviselnem, minden provinciális – vidéki – semmiség a Paradicsom fényességével rendelkezik.)

Ami visszatérít Komenský barokk regényéhez, nem csupán az életút veszélyekkel teli vándorlásának tematizálódása az emigráns szerzők műveiben, hanem annak (nemcsak utólag rálátott) labirintus-jellege is. Jóllehet viszonylag kevés szerző nevezi néven a labirintust mint a XX. századra módosult "locus terribilis"-t, valójában a posztmodern irodalom(elmélet) írja le szinte egzakt pontossággal jellegzetességeit. Szemben az ókor labirintusával, amelynek van középpontja, s amely középpontról tudható, miféle csapdát állít a betévedő részére, itt teljes bizonytalanságban, körvonalazatlanságban bolyong a világvándora. Nemcsak életének "középpontja" szűnt meg, hanem annak reménye is, hogy valaha eljuthat a középponthoz. Az emigráció – ebben a fölfogásban – akkor is labirintus, akkor is szüntelen tévelygés, ha a hétköznapok lehetővé teszik is a letelepedést. Két világ között zajlik a létezés, az egyik az elhagyott hazai, amely egyre távolabb, és amelybe való igazi visszatérés egyre lehetetlenebbé válik (egy hazatérni akaró Márai-regényfigurának veti oda egy másik szereplő: "megtudod majd, hogy két évszak van, két haza és két világ, s örökké vándorolni kell (…) Néha azt hiszem, tíz éve nem csomagoltad ki egészen ezeket a bőröndöket. Mindig vártál valamire. De otthon sem csomagolsz ki majd teljesen. Soha többé nem csomagolsz ki teljesen."); a másik az új "haza", amelyből az igaziba vágyódnak (vissza). Ismét Márait idézem, ezúttal egy 1933-as újságcikkét:

"Az idő emigráltjai nem tartoznak egy népközösséghez, s a terror, amely elől menekülnek, nem lokális (…) Helyben járva menekülnek, és visszakoznak az idő mélyebb, órával és korszakokkal nem mérhető rétegeibe… (…) Az idő emigránsai nem várnak semmit. A haza, amelybe visszavágynak, elsüllyed az időben".

S amikor az immár nem-létezőbe, a félreérthetetlenül elmúltba rejtőznek, akkor tetszhet ki: a gondolatban megtett visszaút valójában eltévelyedés, letérés az útról, nem-út, körben járás. Ezen a ponton magasodik föl Kafka Kastélya, amely nem is kastély, megközelíthetetlen a racionális gondolkodás számára. Legalább oly mértékben (egyes felfogások szerint) vágykép, amelynek teljesülése szüntelen felfüggesztődik, illuzórikussá válik, hiszen a jelentésadás, azaz a megnevezés elhalasztódik. És éppen ezáltal töltheti be mindenféle börtönszerkezetnél szemléletesebben a fogház és a labirintus funkcióját. Kafka regényében semminek sincs valódi jelentése, mivel mindennek számos, egymással ellentétes, egymást kizáró jelentése lehet anélkül, hogy bármelyikük "igazsága" bizonyítható vagy akárcsak elfogadható lenne. E jelentések szövevényében kísérli meg az otthonából kivándorló, a faluba bevándorolni, ott letelepülni kívánó K., a földmérő (persze, az sem egészen bizonyos, hogy valóban földmérő-e) a világot, világát, környezetét meghatározni. E meghatározási kényszer eleve lehetetlenné teszi számára a jelentésadást, épp annyira reménytelen helyzetének, státusának átvilágítása, föl- és ráismerései tisztázó szembesítése az állandóan új alakját mutató "valósággal". A kastély így megközelíthetetlen, leírása csak a zavart növeli; s amit K. hall a kastély belső kiképzéséről, joggal keltheti benne a labirintus képzetét: "Irodákba kerül (ti. Barnabás), de ezek csak részei az egésznek; aztán korlátok következnek, és azokon túl egyéb irodák. (…) Amellett ezeket a korlátokat nem szabad holmi megszabott határnak képzelned, (…) Korlátok vannak az irodákban is (…) vannak tehát korlátok, melyeken átmegy, s ezek éppen olyanok, mint azok, melyeken még sosem lépett át, épp azért nem is kell eleve föltenni, hogy az utóbbi korlátokon túl lényegesen másfajta irodák lennének. Éppen csak azokban a rossz órákban gondolja az ember. S a kétely aztán terjed tovább, és lehetetlen védekezni ellene. "Ismételten emlékeztetnék arra, hogy a Kundera megrajzolta közép-európai kontextusnak Kafka kulcsszereplője, azt csak mellékesen említem meg, hogy Márai Sándor Kafka első magyar fordítója, meg azt is, hogy Kafka művei és azok értelmezései a Liblicében rendezett tudományos konferenciát követőleg szinte formálói lettek a cseh történelemnek, gondolkodástörténetnek.

A Monarchia-szöveg egyik legfontosabb "munkása", a lengyel Bruno Schulz nemcsak Kafka fordítójaként szőtte tovább a kelet-közép-európai szőttest, hanem lényeges szálakkal fűzte még tarkábbra. Az ő történeteiben – nemegyszer – maga az írás, sőt: az Írás válik útvesztővé, az értelmezés csupán a megértés esélyeivel kecsegtethet, korántsem annak bizonyosságával. Ennek a világnak lényeges eleme az átváltozás, amely az egyik nézőpontból alakváltás, egy másik nézőpontból viszont tévedés, netán a szemlélet elmozdulása. Kafka közvetítésével a Komenský-szöveg hatástörténete új irány(ok)ba térhet, részint visszajut a cseh irodalomba, részint (emigráció és labirintus egymásra vetíthetősége révén) a Monarchia-koiné szótárának fontos részeként funkcionál.

A közép-európai diszkurzus (akár az alrégió szöveguniverzumaként felfogott kelet-közép-európai) megkerülve a magabiztos jelentésadás/tulajdonítás veszélyeit, kijelölte azokat a meghatározó szegmentumokat, amelyek mellőzhetetlenek értelmezésekor. Nyitott alakzatról van szó, meghatározás-kísérletek soráról, amelyek szöveg és szövegtér kölcsönhatásának föltárulásában mutatkoznak érdekelteknek, irodalmi mű és (nyelvi, kultúratörténeti stb.) kontextusa összejátszása elhanyagolhatatlan tényező, ekképpen válhat (mint Komenský esetében, de másnál is) a személyes történelem a kultúra, az irodalom, szövegek (olykor műfajok) emlékezetévé. A Kafka-életmű egyik nagy ráismerése a jelentések állandó elhalasztódása, azaz a rögzített jelentések eltörlődése. Ugyanakkor a Kafka-életmű kontextusában a Komenský-életmű is föllelhető, hatástörténetébe pedig a régió szinte valamennyi irodalmából hozhatók számottévő erejű példák. Egyáltalában nem paradox módon: mintha a Komenskýtől Kafkáig, Bruno Schulzig, Márai Sándorig, Milan Kunderáig ívelő fölismerésekből tételeződne az a Közép-Európa-diszkurzus, amelynek szószólói kijelölik azokat az előfeltételeket, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az írók-költők tanulmányozásából elvont, közösnek minősített jellemzők aztán mintha visszahatnának a számba vehető alkotók régióbeli jellegzetességeinek kutatásakor. A Közép-Európáról gondolkodás jelenkori tartalmát és formáig írástudók körvonalazták, általuk lett kulturális közösség, ha úgy tetszik, közös szöveg. Méghozzá olyképpen, hogy a szövegek összjátéka nem fedi el az egyes szerzőket, akik viszont "jelentéstöbblethez" jutnak részvételükkel az összjátékban. Ily módon lehet az emigráció olyan (kelet-)közép-európai létforma, amely egymásra utaló műfajokat hoz létre, a labirintus pedig olyan "jelkép", amely által részint továbbíródik egy "világirodalmi" motívumsor, részint segít megjeleníteni a jelentéseknek azt a fajta szövevényét, amely egyszerre emigráns és XX. századi (ám a barokktól és a manierizmustól örökölt); olykor gondolati, máskor biográfiai vonatkozásaival szemléletessé és értelmezhetővé teszi a létrontódás változatait. A közép-európai régió szüntelen vita tárgya, meghatározások sokféleségében tévelyeg az, aki eligazodni szeretne. Talán éppen azért, mert a közép-európai koiné is többféle beszédmódból, "szociolektusból" tevődik össze, mintegy jelezve, hogy a zavarba ejtő sokféleség miképpen változtatható át a kultúra "előny"-évé. S ha az anyanyelvi irodalmi rendszerből való kiszakadás/kilépés egyfelől nyelvvesztéshez vezethet, másfelől részint nyelvi felértékelődéshez (a nyelv szakralizálódásához), részint a nyelvi szabályozottságtól való függetlenedéshez. Miként a középpont nélküli labirintusban bolyongó személyiség átláthatja önnön léte abszurditását, és ezáltal a kortárs történelem aktánsává válhat.

Napjaink világirodalmában egyre inkább azoknak a szerzőknek szava számíthat érdeklődésre, akik kultúrák, eltérő nyelvű hagyományok, szövegegyüttesek találkozásainak tapasztalataiból építkeznek. Régiónk emigráns alkotóinak java rádöbbent ennek a tapasztalatnak egyetemessé válására, személyes és világszerű együttes fölmutatásának jelentőségére abban a folyamatban, amelyben a saját és az idegen a kölcsönös megértés révén egymáshoz közelíthető. A szudétanémet történészek Csehország-történetének cseh nyelvű fordítása és prágai megjelentetése lehetne az egyik beszédes esettanulmány, az emigrációban vezetett naplók önmegértési stratégiája egy másik; mindkét esetben egymásra reagáló, egymással dialógus-szituációra törekvő "beszédhelyzetek" alakulását kísérhetjük figyelemmel. A közép-európai régió irodalmai – mint érintőlegesen volt róla szó – policentrikusak. Azaz több középpontjuk van, még mainapság is, jóllehet a (politikai) változások következtében megszűntek azok az okok, amelyek kikényszerítették az emigrációt. Ugyanakkor a labirintusi egzisztencia regénybe írása továbbra sem veszítette el időszerűségét, s a Komenský- és Kafka-befogadás folyamata sem apadt el. Sem régiónkban, sem a világban általában.

Felhasznált és hivatkozott szakirodalom

Wolf von Aichelburg: "Ich bin meinen Ursprung verraten". Emil Cioran und das metaphysische Unbehagen des rumänischen Intellektuellen. Halb-Asien 4, 1994. 1: 19–23.

Umberto Eco: A rózsa neve (Il nome della rosa). Ford. Barna Imre. Budapest 1988. (Széljegyzetek A rózsa nevéhez: 583–617.)

Fried István: Ostmitteleuropäische Studien. Budapest 1994.

Fried István: Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában. Budapest 1999.

Willy Haas: Die literarische Welt. Erinnerungen. München 1960.

Franz Kafka: A kastély (Das Schloss). Ford. Rónay György. Budapest 1964.

František Kautman: Franz Kafka in den Werken der modernen tschechischen Prosa. Germanoslavica 1 (6) 1994, 1–2: 145–154.

Susanna Kleinert: Das Schloss als mentaler Raum (Gracq-Fuentes-Saramago). In: Sehnsuchtsorte. Festschrift zum 60. Geburtstag von Titus Heydenreich. Hg. von Thomas Bremer und Jochen Heynmann. Tübingen 1999. 325–342.

Zvonko Kovác: Slavenske medjuknjiževne zajadnice--južnoslavenske literarni konteksti. Književna smotra 2í, 2000, 117 /3/: 31–42.

Milan Kundera: A regény művészete (L’art du roman). Ford. Réz Pál. Budapest 2000.

Milan Kundera: Elárult testamentumok (Les testaments trahis). Ford. Réz Pál. Budapest 2001.

Márai Sándor: Emigránsok. Ujság 1933. június 22.

Márai Sándor: A féltékenyek I–II. Budapest 1937.

Márai Sándor: San Gennaro vére. New York 1965.

Antonín Meštan: Geschichte der tschechischen Literatur im 19. und 20. Jahrhundert. Köln–Wien 1984.

"Plötzlich war die Welt offen". Richard Wagner im Gespräch mit Herbert Stauffer. Halb-Asien 4, 1994, 1–2: 38–43.

Joze Pogacnik: Möglichkeiten und Grenzen der komparativen Jugoslawistik. In: Ugyanő: Differenzen und Interferenzen. Studien zum literaturhistorischen Komparativistik bei den Südslawen. München 1989. 8–27.

Richard Prazák: Mad’arská reformovaná inteligence v ceském obrození. Praha 1962.

R. Várkonyi Ágnes: Comenius éjszakái. In: Ugyanő: A tűzvész tanúi. Budapest 1995. 119–132.

Tisíc let cesko–nemeckých vztahu. Data, jména a fakta k politéckému a cirkernímu vývoji v ceských zemích. Praha 1991.

Klaus Weissenberger: Zur Bilanz unfreiwilliger Erfahrungen-literarische Autobiographie im Exil. In: Ein Leben für Dichtung und Freiheit, Festschrift zum 70. Geburtstag von Joseph P. Strelka. Hg. von Karlheinz Auckenthaler, Hans H. Rudnick, Klaus Weissenberger. Tübingen 1997. 409–432.

Carmen Wurm: "[…] los del paraíso perdido" - Spaniensehnsucht in María Teresa Leóns Memória de la melancolia: In: Sehnsuchtsorte…249–263.

FÜGGELÉK

1. A dolgozatban a régió-szubrégió hol Közép-Európaként, hol Kelet-Közép-Európaként emlegettetik. Ennek oka, hogy egyfelől a tárgyalásba bevontam a prágai német nyelvű, illetőleg az osztrák irodalmat, másfelől említem azokat a szerb írókat, akik emigránsként a balkáni örökség és a "nyugati" hagyomány határán alkottak, másképpen szólva: a "jugoszláviai" vagy szerb nyelvi-kulturális emlékezetet a nyugati és közép-európai irodalmi/kulturális nézőpont elsajátításával együtt tették meg irodalommá.

2. Milan Kundera státusa, cseh, illetőleg francia írói besorolhatósága viták tárgya. Nyelvileg a csehből a franciára váltott; akad olyan regénye, amelyet más fordított franciáról csehre, nem ő. Ugyanakkor a nyelvváltás nem feltétlenül jár együtt a kulturális közösségből való teljes kiszakadással. Feltehetőleg további értelmezésekre lesz szükség egy határozottabb állásfoglaláshoz, s a jövő francia és cseh irodalma, kritikája fogja majd a magáénak elfogadni vagy nem elfogadni Kundera életművének francia nyelvű darabjait.

Vissza