A kínai csoda

Cina, China, China! = Internationale Politik, Jg. 2005. 12. H. 6–80. p.

A Német Külpolitikai Társaság Berlinben megjelenő folyóirata a világgazdaság egésze számára kihívást jelentő, régóta tartó kínai fellendülés kérdéseinek szenteli különszámát – német, francia és amerikai szakértők, szakpolitikusok közreműködésével. Egyikük: a Pekingben dolgozó Frank Sieren nemrégiben „A Kína kód” címmel írt sikerkönyvet a témában, német nyelven. Az egy híján tíz tanulmány a növekedés jellegét, összetevőit, technológiai–infrastrukturális, valamint szociális hátterét, a globalizált világgazdasággal való összefonódását és elkerülhetetlen hatalmi-stratégiai következményeit elemzi különböző nézőpontokból.

Kína dinamikus gazdasági növekedése mintegy három évtizedes múltra tekint vissza, de csak az elmúlt tíz év eredményeivel került a figyelem középpontjába. Növekedési pályája mindinkább a világ élvonalába tör, és különböző értékelések szerint 25-30 év múlva a világ gazdaságilag vezető hatalmává válhat: gazdasága éveken belül nagyobb lesz, mint Németországé, 2015-re megelőzi Japánt, 2039-re pedig az Egyesült Államokat. A dinamika főbb jegyei: nagyívű, egy ideje már (akár a távközlésben is) csúcstechnológiai szintű modernizáció, évi 9 százalék körüli növekedés. A külkereskedelmi mérleg és minden fontosabb más mutató a lehető legmagasabban áll. Kína a maga 800 milliárd dollár devizatartalékával az USA mellett a második legnagyobb hitelező és befektető. Export-nyereségei révén a legnagyobb nyersanyag-felvásárló, aki neki tetsző mértékben felhajthatja az árakat. Ilyen mérvű fejlődésképességre egy egypártrendszerű, átideologizált diktatúra viszonyai között a megfigyelők és a partnerek egyáltalán nem számítottak. Mégiscsak lehetséges „szocialista piacgazdaság”? Egyértelmű vagy legalább is egyszerű magyarázat a jelenségre egyelőre nincs. Nyomós kérdések: hogyan lehetséges ez a növekedés, és hová vezet? Vannak-e határai? A kérdésekre körülbelül három irányú megközelítő válasz kínálkozik:

1. A Mao utáni Kína a pártállami diktatúra keretei között gazdasági pragmatizmusra tért át válságának leküzdése érdekében. Törekvésében mint „fejlődő ország” (s egyben mint az egykorú szovjet hatalmi törekvések ázsiai opponense) jelentős nemzetközi támogatásban részesült. Saját, sikeres modernizációs programja mellett a meginduló globalizációs folyamat során hatalmas befogadóképességű terjeszkedési övezetül kínálkozott a nyugati termelés számára, az olcsó munkaerő határtalan szélességével. Kína ezzel lényegében a globalizálódás legfőbb haszonélvezőjévé vált. Gyarapodását sokszorozta az, hogy az állami befolyás alá vont külföldi vállalatok tevékenységének a technológiai hasznát is igyekezett lefölözni – a licencek egyszerű, önkényes kisajátításával.

2. Kína gazdasága a piaci „szocializmus” irányába fejlődött, ahol a pártállami ellenőrzés az olcsó munkaerő tartós fennmaradásának, az esetleges engedetlenség fékentartásának fő biztosítéka. A politika „pragmatizmusa”, amivel keresztülnéz az emberi jogokon általában, és az ellenszegülést kíméletlenül megtorolja, a munka világában sem jeleskedik az érdekvédelem garanciáinak megteremtésével. Pártállami „kapitalizmusa” a legrosszabb vadkapitalizmus talaján áll. A 10-15 százalékarányú munkanélküliség (ami az ország népességi nagyságrendjének megfelelően 150 millió főt jelent, akikről átfogó szociális háló nem gondoskodik) a viszonyok „természetes” velejárója. A politikai vezetés a tömegek lojalitását a gazdasági és adminisztratív kényszerítés mellett a „hazafias” elkötelezettség ideológiájával (és ezt megalapozó neveléspolitikával) is igyekszik biztosítani. Az új hazafias ideológia: egyfajta „pragmatista” nacionalizmus – a többezer éves államiság megőrzésének becsvágyával, ami az állampolgári közösség mindennapi helytállását igényli. A történelmi folytonosság vonalában a Mao-éra nincs sem kiemelve, sem kirekesztve. A kínai „büszkeség” nem irányul senki ellen, de könnyű megsérteni. A japán részről elkövetett bűnök megbocsáthatatlanok a szemében.

3. Kína a Föld egyhatodát kitevő területe óriási kiterjedésű gazdasági tér, máig kihasználatlan területekkel, 1,3 milliárd lakosával mérhetetlenül nagy munkaerőtartalék birtokában van. A méretekben rejlő, még kiaknázatlan lehetőségek még hosszú távon kedvezők a fejlődés és növekedés további fenntartása szempontjából.

*

A kínai fejlődés, már csak az ország méreteiben rejlő lehetőségeivel is, nemcsak haszonélvezője az eddigiekben a globalizálódásnak, hanem belátható időn belül annak motorjává is válhat. Küszöbön áll, hogy Kína szerte a világban immár befektető is legyen. Mindez alapvető kihatással lenne a világ gazdasági (és folyományaként: politikai) egyensúlyeloszlására, és akár az is bekövetkezhetne, hogy a régi szállóigét igazolva „a világ közepe” szerepét valóságosan betölti. Esetlegesen kialakuló ilyen helyzetében a megtermelt javak viszonylagos bőségéből jutna annyi a dolgozó millióknak is, amivel az „igazságosabb” elosztás esélyét globális átlagban javítaná. A kínai lakosság még oly elmaradásban lévő munkajövedelme a három évtizedes növekedés nyomán már eddig is a négyszeresére nőtt. A kínai növekedés folytatódása esetén a középtávú kihatások egyébként szintén három irányban határozhatók meg:

1. A világ súlypontja kétezer év elteltével Európáról és Amerikáról újra Ázsiára tolódik vissza. A folyamat Kína mellett Japán, India és Malaysia ugyancsak szembetűnő növekedésével is megerősítve visszafordíthatatlannak látszik, azzal együtt is, hogy az iszlám-fundamentalista reakció tespedése és részben a rombolása visszahúzó erőként jelentkezik. India egyébként Kína nyomában jár. Versengésük talán majd tervszerű munkamegosztásba fordul át.

2. A súlypont-eltolódással egyelőre Európa kényszerülne a legtöbbet veszíteni. A kontinensen megvalósuló integrációs program ellenére politikai és gazdasági ereje Ázsiáénak csak a töredéke, ráadásul széttagolt, Ázsia azt is kiszívja belőle. Mint azt Kína már most praktizálja, például az európai fejlesztések és licencek kisajátításával. Annak, hogy a brit érdekeltség szabályosan lejárt szerződése végén Hongkong virágzó gazdagsága könnyedén az anyaország ölébe hullt, önmagában szimbolikus jelentősége volt. Kína a hála dolgában feledékeny, s ezt még csak felróni sem érdemes neki. Célszerűbb lett volna (és lenne legalább ezután) kissé visszafogni a mohó befektetési kedvet, ami végül kiszolgáltatottsághoz vezet. Ellenállni a csábításnak! Tanuljunk meg védekezni (valamilyen összefogással?) a kínai állam a császárság idejéből átörökített „ágyasházi” (konkubinátus) politikája ellen, amivel egymás ellen kijátssza a külföldi befektetőket, majd licenceiket is birtokba veszi, ők meg nézhetnek új piac után. Egyes szerzők már  szemük előtt látják egy posztindusztriális, meglehetősen elnéptelenedett, Ázsia számára üdülő-paradicsomként szolgáló táji Európa mint „alvó” kontinens (önmagában egészen üdítő) képét.

3. Kína és a tágabb Ázsia az USA gazdaságát nem gyűrné maga alá olyan könnyedén, mint az európait, jó ideig fej-fej mellett haladna vele. Mindenesetre hadászatilag is kiépítené vele szemben a maga szuperhatalmi ellensúlyát. Ehhez az atomhatalmi státusszal már egy ideje rendelkezik. Kína már ma is figyelmesen mérlegeli a maga erőpozícióit. Az USA-val érdekösszeütközése egyelőre nincs, csupán nézeteltérés forog fenn Tajvan ügyében, melyet a szárazföldi Kína – Amerika minden fenntartása mellett – bármikor bekebelezhet. És mindenképp éberségre inti Amerika iraki, afganisztáni mesterkedése. Rajta tartja a szemét a földkerekség ásványi vagyonán. Kína a maga irányában szentnek tartja a szuverenitást és a területi sérthetetlenséget, elutasítja a hegemonista törekvések és az imperializmus minden formáját, egyelőre ő senkit sem fenyeget. Különleges jelentőséget tulajdonít a kölcsönös előnyökön alapuló békés egymás mellett élésnek, ezzel úgyis eleve ő nyer többet. Ekként rövid és középtávon megszorítás nélkül a béke és a stabilitás letéteményesének nevezhető.

*

     Megválaszolandó végül a kérdés: fenntartható-e a kínai növekedés, vagy pedig vannak határai? A megközelítés itt is háromoldalú:

1. A szisztéma oldaláról mégis csak kérdéses: meddig tartható fenn működőképesen a gazdaság állami szektora? A kínai magánszektor – kis- és középvállalkozások szintjén, főként a szolgáltatási körben – a termelési érték töredékrészét adja. Lehetetlen, hogy az állam a végletekig rajta üljön a nagyvállalatokon és a bankokon (részesedést kikötve még a külföldi vállalatok tulajdonából is). A legutóbbi pénzügyi reformlépéseket (mint például a dollárhoz eddig mesterségesen hozzákötött nemzeti valuta liberalizálása) követniük kell továbbiaknak, és ezek el kell, hogy vezessenek a szuverén magánkezdeményezéshez, a  privatizáláshoz. Ki fog derülni, milyen zökkenőkkel, esetleg válsággal jár majd a feltételezhető átalakulás. Láttuk, hogy Japán hasonló lendületű, jóllehet eredendően tőkés alapokon végbement felívelése mintegy két évtized múltán megállt.

2. A további növekedést megállítani nem, de szükségképpen lassítja majd az életminőséget érezhetőbben javító szociális, munka- és érdekvédelmi intézkedések sora, melyeket már tervbe vettek, illetve ígértek, és aminek az árát nem tudják visszaforgatni a gazdaságba.

3. Hasonlóan fékező hatással kell számolni az évtizedeken át figyelmen kívül maradt, legújabban azonban már szóhoz engedett környezetvédelmi tényezővel kapcsolatban. Az átállás a környezetbarát eszközökre és technológiákra mára a kínaiaknak is a körmére égett, sőt, már készek arra, hogy nemzetközi színtéren akár kezdeményezően lépjenek fel. Ez, tekintve itt is a kínai terület nagyságrendjét és gazdasági súlyát, a környezetpusztítás elleni globális küzdelem számára kedvező elmozdulás. Ebben a vonatkozásban nem is sajnáljuk annyira, ha Kína használja a technológiánkat. De a feladat mindenesetre rengeteg pénzét emészti fel.

*

A Kína jelenével és jövőjével kapcsolatban felvetődő kérdésekre adható válaszok nem mindig egybehangzóak. Sok a képzelődés és találgatás. Az ismertetett tanulmánycsokor beállításai élesebbnek tűnnek az átlagosnál. A világtörténelemben példátlan méretű s már eddig is meglepően kitartó növekedés ténye letagadhatatlan. Számos kérdésére egyezményes hitelű válasz egyelőre nincs.

Komáromi Sándor