Lanstyák István

A nyelvhelyesség mint nyelvi probléma [2]

Bevezetés

Dolgozatomban a létező magyar nyelvművelés által nyelvhelyességinek nevezett kérdésekkel mint megoldandó nyelvi problémával foglalkozom. A „nyelvi probléma” fogalmának értelmezésében a nyelvalakítás egyik, nálunk jelenleg még kevésbé ismert irányzatának, az ún. nyelvmenedzselés-elméletnek a felfogásából indulok ki. [3] Munkám egyik elágazása azoknak a vizsgálódásoknak, amelyeket Kolláth Annával közösen folytatunk, s melyeknek fő célja, hogy képet kapjunk arról, hogy a magyarországi és a határon túli magyarok – hétköznapi beszélők, nem nyelvészek – milyen nyelvi problémákkal küszködnek, és ezeket hogyan próbálják megoldani, illetve milyen jellegű segítségre számítanak a nyelvművelők vagy a nyelvészek részéről.

A kutatás első szakaszában egy kísérleti jellegű kérdőív segítségével gyűjtöttünk adatokat 2006 decemberében néhány magyar anyanyelvű magyar szakos egyetemi, illetve főiskolai hallgatótól, akik három gyökeresen eltérő nyelvi helyzetben élnek: 18 adatközlőnk többségi helyzetű magyarországi magyar (Berzsenyi Dániel Főiskola, Szombathely); 7 adatközlőnk (viszonylag) stabil kétnyelvűségi helyzetű szlovákiai magyar (Comenius Egyetem, Pozsony); 8 adatközlőnk nyelv­csere­hely­zetben élő szlovén állampolgár (Maribori Egyetem). (A vizsgálat néhány részletére l. Kolláth–Lanstyák, megjelenés alatt.)

Ezt az anyagot 2007 májusában kiegészítettem a pozsonyi Comenius Egyetem 14 hallgatójának a 2006–2007. tanév folyamán vezetett nyelvi naplójából vett adatokkal. A nyelvi naplót a hallgatók a kétnyelvűség és kontaktológia (1. félév), valamint a szocio­ling­visz­tika (2. félév) speciálkollégiumra készítették, s olyan nyelvi vonatkozású eseményeket rögzítettek benne, melyeknek az adott félév szorgalmi időszakának folyamán közvetlen részesei voltak, illetve néhány esetben olyan eseményeket is, melyekről mások elbeszélése alapján szereztek tudomást ebben az időszakban. Eseményleíráson kívül a hallgatók észrevételeiket is megfogalmazhatták az általuk valami miatt érdekesnek, figyelemre méltónak tartott nyelvi eseményekkel, jelenségekkel kapcsolatban. A napló értékelésében nem játszott lényeges szerepet a bejegyzések száma, így föltehető, hogy a hallgatók valóban hiteles eseményeket és észrevételeket rögzítettek.

A dolgozatomban közölt nyelvi példák részben ebből a két forrásból (a kérdőívekből és a naplókból), részben pedig a Nyelvművelő kéziszótár új kiadásából (NymKsz.² 2005) valók.

Nyelvi probléma

A nyelvmenedzselés-elmélet egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy annak eldöntését, mi nyelvi probléma, és mi nem, a hétköznapi beszélőre bízza. Szemben a nyelvműveléssel, melynek középpontjában az absztrakt „nyelv” érdekei állnak, és szemben a nyelvtervezéssel, amely hite szerint a „nemzet” érdekeit tartja szem előtt, a nyelvmenedzselésben a hús-vér emberek, ezen belül is mindenekelőtt a „laikus beszélők” érdekei kerülnek előtérbe. A nyelvmenedzselés szakemberei az egy-egy közösségben meglévő nyelvi problémák feltérképezésében a hétköznapi beszélők szokványos nyelvi diskurzusaiból indulnak ki, s az ezekben található nyelvi problémákból kiindulva döntik el, hogy a szervezett nyelvalakításnak mely problémákkal kell foglalkoznia.

A nyelvmenedzselés-elmélet a nyelvi problémát az adott helyzetben érvényesülő normától való, negatívan értékelt eltérésként értelmezi (l. pl. Nekvapil 2006: 97). Mivel ez a felfogás több, itt nem részletezhető problémát fölvet, jómagam a nyelvi problémát inkább a következményei felől közelítem most itt meg, s olyan problémaként definiálom, amely a beszédtevékenység során vagy ahhoz kapcsolódóan jelentkezik, a beszélőknek kellemetlen érzést okoz, a kommunikációban  fennakadást, zavart, nehézséget, hátráltatást idéz elő, vagy akár meg is hiúsítja a kommunikációt az érintett nyelven vagy nyelvváltozaton. [4] Amint arra maga a probléma szó is utal, a nyelvi probléma olyan „ügy”, amely megoldásra vár.

A kérdőívekben és a nyelvi naplókban rögzített nyelvi problémák jellegük szerint több csoportba sorolhatók; a terjedelmi korlátok miatt ezeket csak felsorolom és röviden értelmezem: 1. stílus (mik­ro­szinten nem megfelelő stílusértékű nyelvi forma [5] használata, makroszinten nem megfelelő nyelvváltozat vagy nyelv használata); 2. nyelvhelyesség (a nyelvművelők által helytelennek minősített elem használata); 3. nyelvi hiány (mikroszinten a szükséges nyelvi forma nem ismerete vagy felidézésének nehézsége; makroszinten egy nyelvváltozat vagy nyelv nem ismerete); 4. nyelvbeli hiány (mikroszinten a nyelvi rendszerben eredendően meglévő tökéletlenség, többértelműség, bizonytalanság; makroszinten a beszélők számára szükséges regiszterek hiánya [6] ); 5. akadályoztatás (mikroszinten egy nyelvi forma használatának korlátozása vagy tiltása, pl. tabuisztikus okokból; makroszinten egy nyelvváltozat vagy nyelv használatának korlátozása tiltása, pl. politikai okokból); 6. tévesztés (különféle típusú nyelvbotlások, ill. agrammatikus szerkezetek, mondatok stb. véletlenszerű használata); 7. helyesírás (helyesírási hibák, ill. bizonytalanságok) [7] ; 8. nyelvi készségekkel kapcsolatos hiányok (nem megfelelő olvasási vagy fogalmazási készség valamely nyelven); 9. patologikus jelenségek (beszédhibák, valamint a betegségek és az öregedés nyelvi következményei) [8] .

Ebben az írásomban a kilenc problémacsomagból csupán a sajátos módon összefüggő elsőt és másodikat veszem szemügyre, s a fölvetődő kérdésekkel csak mikroszinten foglalkozom. Meg kell jegyezni, hogy – meglepő módon – a kérdőívekben és a nyelvi naplókban alig néhány példa található olyan jelenségekre, amelyeket stíluskérdésnek szoktunk tekinteni (s még a meglévő néhány sem egyértelműen az). Annak az oka, hogy mégis külön problémacsoportként különböztetem meg a stílust, az, hogy számos nyelvhelyességi kérdés valójában közvetlenül vagy közvetve stíluskérdés, így ez a csoport nagyobb, mint amilyennek látszik, ezenkívül az ide tartozó jelenségek nagyon fontosak.

Stílus és nyelvhelyesség

A stílus és a nyelvhelyesség egymással ellentétes, paradox módon mégis szorosan összefüggő két jelenség. A stílus lényege, amint tudjuk, a beszélő rendelkezésére álló nyelvi eszközök (pl. a nyelvi változók egyes változatai) közötti választás a beszédhelyzet követelményeinek és a beszélő egyéniségének megfelelően, a nyelvhelyesség viszont olyan formák használatát jelenti, amelyeket a nyelvművelők – többnyire strukturalista megfontolások és logikai okoskodások alapján – eredendően, a használat kontextusától függetlenül jobbnak tartanak más nyelvi formáknál (Lanstyák 2003). Mivel azonban a nyelvhelyességi intelmek száma követhetetlenül magas, a szabályok pedig sokszor a laikus beszélők számára megjegyezhetetlenül bonyolultak, az ilyen előírások számottevő része írott malaszt maradt, a maradék pedig eltérő mértékben lett részévé az eltérő társadalmi rétegek által használt nyelvváltozatoknak, ezáltal pedig stíluskérdéssé vált. [9] A stílus és a nyelvhelyesség kérdései a másik oldalról, a stílus oldaláról is összetalálkoztak, ugyanis a nyelvközösség – pontosabban a műveltségi elit – eleve meglévő értékítéletével sok esetben a nyelvművelők azonosultak, s az érintett nyelvi formát mintegy másodlagosan tették nyelvhelyességi kérdéssé, különféle nyelvészeti álérvekkel racionalizálva az elit által nem használt formák „nyelvi helytelenségét”.

Mindkét útra példa az ún. suksükölés [10] megbélyegzéstörténete, de az előbb vázolthoz képest fordított sorrendben. Amint Sinkovics Balázs (2006) kutatásaiból tudjuk, annak ellenére, hogy a jelenség nyelvjárási szinten a nyelvterület jelentős részén él, az ó-, ill. középmagyar nyelvemlékekből csak két kétségtelen példánk van rá; ez arra utal, hogy a műveltségi elit a suksüköt soha nem fogadta el az írott nyelvben. Ez az elutasítás azonban aligha jelentett erős megbélyegzést, hiszen az 1940-es évek végéig még az egyéb kérdésekben meglehetősen szigorú hivatásos nyelvművelők egy része is – a nyelvművelés fő árama – csupán „népies pongyolaságnak” tartotta. Valószínű, hogy a nyelvművelés ekkor még csak egyszerűen azonosult a műveltségi elit értékítéletével, a jelenséget nem nyelvi jellege, hanem tényleges stílusértéke miatt helytelenítette, főként az írott nyelvben. A fordulat a szélsőséges nyelvművelők körében a harmincas évek folyamán, a mérsékeltebb nyelvművelésben pedig a negyvenes évek végén következett be: létrejöttek a máig hangoztatott – de közismerten hamis – nyelvi és kommunikációs érvek (két igemód összekeverése, a közlés pontosságának veszélyeztetése), melyek alapot szolgáltattak a jelenség erőteljes megbélyegzéséhez. Ez be is következett, a suksük „népies pongyolaságból” meglepő gyorsasággal lényegült át „rút helytelenséggé”, s a nyelvművelésnek ezt az új álláspontját hamarosan a műveltségi elit is magáévá tette. Mivel társalgás közben nehéz „megállanunk s azon törnünk a fejünket, hogyan kell helyesen mondanunk az igealakot” (Juhász Jenőt 1937. évi cikkéből idézi Sinkovics, i. m. 301), nem csoda, hogy a nyelvjárási hátterű beszélők közül csak a műveltségi elitbe törekvők voltak képesek átállni a „helyes” ragozásra. Közben az áttérni képtelen suksükölő tömegek jelentős része a nagy társadalmi átrendeződés folytán városlakóvá vált, ami szintén hozzájárulhatott ahhoz, hogy a suksük immár ne csupán „népies pongyolaság” legyen, hanem az iskolázatlan tömegekre jellemző „rút” és „helytelen” beszédmód. [11]

Az ezt és más nyelvi változókat érintő, föntebb vázolt folyamatok eredményeképpen a mai helyzet az, hogy a nyelvhelyességi szempontból kifogásolt változatok rendkívüli mértékben eltérnek egymástól a tekintetben, hogy a nyelvőrök értékítéletét mennyire osztja a nyelvközösség, ill. annak különféle részlegei, a kisebb-nagyobb beszélőközösségek, s ennek egy másik aspektusaként nagy különbség van abban is, hogy az iskolázott beszélők nyelvi gyakorlata mennyire követi a nyelvőrök ajánlásait. Vannak nyelvi formák, melyeknek a nyelvművelői megítélése összhangban van az iskolázott hétköznapi beszélők megítélésével, de vannak olyan esetek is – ez utóbbiak száma valószínűleg jóval nagyobb –, amikor a beszélőknek egyáltalán nincs tudomásuk arról, hogy az általuk formális beszédhelyzetekben is bátran használt formákat a nyelvművelők kárhoztatják.

A problémamegoldás szempontjából föltétlenül különbséget kell tenni a két eset közt, még akkor is, ha megkülönböztetésük nem mindig egyszerű. [12] Az elsőnek említett csoportba tartozó jelenségeket stíluskérdésként célszerű értelmezni, mivel ezek nyelvművelői megítélése mintegy belevetül a stílusértékükbe, illetőleg stílusértékük meghatározza a nyelvművelők megítélését. Adatközlőink szinte csak ilyen „nyelvhelyességi stílusproblémákat” említettek a kérdőívekben, ill. a nyelvi naplókban, nyilván azért, mert csak ezek okoznak nekik és más embereknek problémát. Ennek alapján, valamint eddigi tapasztalataink alapján is a többi nyelvhelyességi kérdést „nyelvhelyességi látszatproblémának” nevezhetjük, mivel ezek a beszélőknek többnyire nem, csupán a nyelvművelőknek okoznak gondot, nekik is csak olyan értelemben, hogy nem mindig képesek követni a saját maguk, ill. társaik által kiagyalt nyelvhelyességi szabályokat (erre l. Lanstyák 2003–2004 I: 95–96, 2006a). Az a vélekedés, hogy a nyelvközösségben az iskolázott beszélők által is széleskörűen elfogadott nyelvi formák hibásak volnának, nem más, mint nyelvi mítosz, amely nyelvművelői babonák sokaságában ölt testet (l. Lanstyák 2006a, 2006b).

1. A fentiekből következően a nyelvhelyességi stílusproblémák jellegadó sajátossága az, hogy az ide tartozó jelenségek nyelvművelői megítélése többé-kevésbé összhangban van a beszélőközösség megítélésével, s ennek megnyilvánulásaként az érintett változók nagyobb és kisebb presztízsű, ill. megbélyegzett változatainak előfordulási gyakorisága bizonyos beszédhelyzetekben következetes, rendszerszerű eltéréseket mutat (erre l. pl. Lanstyák–Szabómihály 1997, Kontra szerk. 2003). [13]

1.1. A kérdőívekben és a nyelvi naplókban említett nyelvhelyességi stíluskérdések egy része súlyos problémának tekinthető: azokról a jelenségekről van szó, amelyeket mind a nyelvművelők, mind az iskolázott beszélők erősen megbélyegeznek. Emiatt azok a beszélők, akik ezeket a formákat anyanyelvváltozatuk részeként sajátították el, gyakran kerülhetnek hátrányos helyzetbe, s válhatnak lingvicizmus, azaz nyelvi alapú diszkrimináció áldozataivá.

A belső nyelvhelyességi kérdések [14] közül biztosan ebbe a csoportba tartozik két „súlyos nyelvhelyességi hiba”, a föntebb már említett suksükölés (pl. izgassa ’izgatja’ jelentésben, kijelentő módú alakként) és a nákozás (pl. én várnák ’én várnék’). [15] A külső nyelvhelyességi kérdések körében e két jelenséghez hasonló erősségű mind a nyelvművelők, mind az iskolázott beszélők részéről a határon túli közösségekben használt államnyelvi kölcsön- és vendégszavak, szókapcsolatok [16] megbélyegzése (nemcsak a magyarországi beszélők viszonyulnak hozzájuk általában negatívan, hanem maguk a határon túliak is). Ezek közül néhányat a hallgatók meg is neveztek a kérdőívekben és a nyelvi naplókban, pl. Fv pohotovoszty ’orvosi ügyelet’, Fv obcsánszki ’személyi igazolvány’, Fv urologický čaj ’vízhajtó tea’, Fv celozrnný chlieb ’teljes kiőrlésű kenyér’, Fv jemne perlivá ’enyhén szénsavas (ásványvíz)’; Mv gúzsva ’tolongás, tömeg’, Mv fotokopiroz ’fénymásol’, Mv opcsina ’községháza’, Mv upam ’remélem, bízom benne’, Mv festa ’buli’. [17]

1.2. Számos további, a belső nyelvhelyesség szempontjából kifogásolt jelenség él elevenen legalábbis az iskolázott beszélők tudatában, ezek azonban nem okoznak a beszélőknek az előzőekhez hasonlóan súlyos problémát, mivel megbélyegzettségük jóval enyhébb, ha egyáltalán beszélhetünk többük esetében megbélyegzésről. Enyhébb megítélésüknek az az oka, hogy ezek jelentős részét az iskolázott beszélők is használják, legalábbis informális helyzetekben, sőt vannak köztük olyanok is, amelyek egyenesen a formális stílusban „érzik jól magukat”. Nem csoda hát, hogy az ilyen nyelvi formák nemegyszer még a formális stílusú beszélt nyelvi diskurzusokban is észrevétlenek maradnak.

A belső nyelvhelyesség körébe tartozó jelenségek közül a hallgatók válaszaiban [18] a következők fordultak elő: magánhangzó-rövidülések a gondozottnak szánt beszédben (pl. ovoda, utiköltség, kivánság); a garambol, a bicigli, az inekció és sok más fonolexikai változat; az iktelen igeragok használata ikesek helyett kijelentő mód, egyes szám első személyben (pl. én eszek, játszok, emlékszek, lakok); a -ba/-be határozórag használata -ban/-ben „helyett” (pl. a táncterembe vagyok); a szokok, szoksz stb. valamit tenni és ehhez hasonló formák használata a jelenben szokásosan ismétlődő cselekvés jelölésére a standard szoktam, szoktál stb. „helyett”; a nyelvművelők által „terpeszkedő kifejezéseknek” bélyegzett funkcióigés szerkezetek használata (pl. megrendezésre kerül, változtatásokat eszközöl); határozott névelő használata személynevek előtt (pl. az Éva, a Pólya); a páros testrészek és a hozzájuk tartozó ruhadarabok nevének többes számú használata (pl. fájnak a lábai, nagyok a kesztyűi) stb.

Ami a külső nyelvhelyesség körébe tartozó jelenségeket illeti, a közmagyar idegen szavak – közvetlen kölcsönszavak, ill. a magyar szókincsbe tartozónak nem is tekinthető vendégszavak [19] – jelentős része szintén nyelvhelyességi stíluskérdésnek minősíthető, de ezek nagy részének beszélők általi megítélése jóval enyhébb, mint a határon túli kölcsönszavaké. Úgy tűnik, hogy a nyelvhelyességi stílusproblémák közé viszonylag kevés közvetett kölcsönszó, ill. nyelvtani kontaktusjelenség tartozik. Eddigi megfigyeléseink és vizsgálataink (l. Lanstyák és mtsai 1998) arra engednek következtetni, hogy a közvetett kölcsönszavak és a nyelvtani kontaktusjelenségek többsége idegen eredetük miatt valószínűleg ritkán válik stíluskérdéssé, legnagyobb részük jól beilleszkedik a magyar nyelv szókincsébe, ill. nyelvtani rendszerébe, s így a beszélők többnyire nincsenek tudatában idegen eredetüknek és az emiatti kárhoztató nyelvművelői megítélésnek (vö. Lanstyák–Szabómihály 1997, Szabómihály 2006). Egyes közmagyar szavak sajátos határon túli jelentései mégis feltűnést kelthetnek; pl. az egyik szlovákiai hallgató nyelvi naplójába bejegyezte, hogy egy 23 éves egyetemista fiú a kanális főnevet ’tv-csatorna’ értelemben használta (a szónak több határon túli régióban van egyébként ilyen jelentése).

Sajátos paradoxon, hogy a kisebbségi adatközlők – különösen a szlovákiaiak – a nyelvi problémák közt alig említettek belső nyelvhelyességi stílusjelenséget, holott az ide tartozó, helytelennek tartott nyelvi formák használata mind a tapasztalatok, mind a vizsgálatok szerint (l. pl. Beregszászi–Csernicskó 2004; Göncz 1999, 2004; Lanstyák–Szabómihály 1997, 2002; Kolláth 2005, Kontra 2006 stb., stb.) valójában sokkal kiterjedtebb a kisebbségi közösségekben, mint Magyarországon: egyrészt többféle beszédhelyzetben jelennek meg, másrészt szélesebb társadalmi rétegek használják őket. [20] Ennek legalább három oka lehet. Az egyik az, hogy a határon túli magyarok annyi valóságos, súlyos nyelvi problémával szembesülnek rendszeresen, hogy ezek mellett a nyelvhelyességi problémák eltörpülnek. A másik az, hogy a határon túli közösségekben épp a nyelvhelyességi „hibák” nagyobb elterjedtsége miatt a velük szembeni türelem is nagyobb, így nem is okoznak a beszélőknek akkora problémát, mint Magyarországon. A harmadik ok pedig a magyar szakos hallgatók képzésének eltérő sajátságaiban keresendő; az egyes felsőoktatási intézményekben a nyelvművelő szemlélet továbbélése valószínűleg eltérő mértékű.

2. A nyelvművelés reprezentatív kiadványaiban, a Nyelvművelő kézikönyvben és a Nyelvművelő kéziszótár két kiadásában található nyelvhelyességi kérdések számottevő része nyelvhelyességi látszatprobléma: az érintett nyelvi formák használatát a nyelvművelők ugyan helytelenítik, erről azonban valószínűleg még az iskolázott emberek többségének sincs tudomása. [21] A Nyelvművelő kéziszótár új kiadása szerint (NymKsz. 2005) például az alább felsorolt nyelvi formák kisebb-nagyobb mértékben helytelennek minősülnek, s az olvasókat a szerzők más nyelvi formák használatára akarják rávenni, vagy általában, vagy a standard nyelvváltozat vonatkozásában.

A belső nyelvhelyesség körébe tartozó jelenségek: az ad szóval mint funkcióigével alkotott számos kifejezés, pl. hangot ad a véleményének, hitelt ad valaminek, lendületet/lökést ad vminek, (vmilyen) magyarázatot ad vmire, pofont ad vkinek, útbaigazítást/útmutatást ad vkinek, igenlő/tagadó/kitérő stb. választ ad vmire; az aláhúz ige átvitt értelmű használata (pl. aláhúzza valaminek a fontosságát; beszédében a miniszterelnök aláhúzta, hogy…); az alátámaszt ige átvitt értelmű használata (pl. vmit érvekkel támaszt alá; nézetét hatásos példákkal támasztotta alá); az alkot szó az olyan kifejezésekben, mint pl. a hegység anyagát vulkáni kőzet alkotja; az amelyik használata amely helyett, pl. eltört a hamutartó, amelyikhez annyi kedves emlék fűződött; az amennyiben feltételes kötőszóként való használata, pl. amennyiben a felszólításnak 8 napon belül nem tesz eleget; az anyag szó többes számú használata sok esetben, pl. tananyagok, a vita anyagai; a szembeállító azonban használata tagmondat élén, pl. az esték már hűvösek, azonban a nappalok még kellemesen melegek; a bevett gyakorlat/szokás/dolog kifejezésekben a bevett jelző; a bonyolít ige ’ügyintézést végez’ jelentésben, ill. a bonyolító ’ügyintéző’ főnév; a lármát/zajt/mulatságot csap kifejezés; a bölcsőde szó [bölcsöde] ejtése; a sportnyelvi bunda ’titkos megegyezés, összejátszás vmiben’ jelentése; stb., stb., stb.

A külső nyelvhelyesség körébe tartozó jelenségek: az olyan alá- igekötős igék, mint pl. alábecsül, aláereszkedik, alászáll, alázuhan; az alapjában véve kifejezés; az alapvető, alapvetően szavak; az alárendelt szerep(et játszik) szókapcsolat; a felesége hatása alatt kifejezés; a kéz alatt vesz/vásárol/elad kifejezések; az alul- igekötős igék (pl. alulfejlett, alultáplált, alulfizet, alulszámláz); az ami kötőszó a főmondat egészére vonatkozóan, pl. Mindennap felhív telefonon, ami eleinte jólesett, de most már idegesít; az  anélkül, hogy szerkezet, pl. tűzbe vetette az üzenetet, anélkül hogy elolvasta vol­na; az átmegy ige átvitt értelemben (pl. a tiltakozás nyílt lázadásba ment át); az átütő melléknév (pl. átütő siker); az átveszi a leckét/tananyagot kifejezés; a bebeszél vkinek vmit ige; a behatárol ige; a behoz ige átvitt értelmű használata, pl. behozza a lemaradást/hátrányt/veszteséget; a benyomás főnév átvitt értelemben, pl. vmi mély benyomást gyakorolt rá; a betart ige az ilyen kifejezésekben: betartja a szavát/ígéretét, betartják az egyezséget/szokást; az új rendszert/módszert/eljárást/szabályt vezet be kifejezések; a birtokában ragos névszó az olyan kifejezésekben, mint pl. a szükséges adatok birtokában megindítottuk a hagyatéki eljárást; a céloz tárgyas igeként való használata, pl. ez a javaslat azt célozza, hogy…; stb., stb. stb.

A nyelvhelyességi problémák megoldása

Mivel a nyelvhelyességi stílusproblémák és a nyelvhelyességi látszatproblémák igen lényegesen különböznek egymástól, világos, hogy megoldásuk sem lehet egyforma. Ebből következik egy nagyon fontos feladat, melynek elvégzése a tulajdonképpeni problémamegoldó tevékenység feltétele: szét kell választani őket, a meglévő nyelvészeti szakirodalom felhasználásával, valamint új empirikus kutatások segítségével.

A nyelvhelyességi stílusproblémákat keletkezésük módjától függetlenül kulturális kérdésként célszerű kezelni. Ahogy a különféle típusú és színű lábbelik viselése a tűsarkú cipőtől a sportcipőn keresztül a bakancsig nem elsősorban ortopédiai, hanem kulturális kérdés, úgy ma például a suksükölés sem elsősorban nyelvészeti kérdés, hanem kulturális. Az, hogy a suksükölő nyelvi formák nyelvileg ugyanolyan kifogástalanok, közömbös abból a szempontból, hogy bizonyos helyzetekben a suksükölés társadalmilag nem elfogadott beszédmód. Éppen ezért a jelenség korrekt nyelvi elemzése szükséges ugyan, és játszhat is szerepet a megbélyegzés enyhítésében, de ez önmagában aligha képes megváltoztatni tömegméretekben a suksük megítélését, és így nemigen várhatjuk tőle, hogy a suksükölő beszélők megbélyegzése és hátrányos megkülönböztetése megszűnik. [22]

Egy egész nyelvközösség nyelvi attitűdjeinek megváltoztatása nagyon nehéz, bár nem lehetetlen feladat, melynek számos összetevője van. Az egyik részterülettel, a laikus beszélők nyelvről alkotott nézeteinek hátterében álló nyelvi ideológiákkal és mítoszokkal más írásaimban foglalkoztam, ill. foglalkozom (Lanstyák 2006a, 2006b, 2007). Ezek feltárása, alapos elemzése, a nyelvtudatos beszélők felvilágosítása kétségtelenül fontos elemei ennek a folyamatnak. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a nyelvi mítoszokat és a nyelvi ideológiákat különféle társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális stb. tényezők befolyásolják; ezek megváltoztatása viszont messze túlmutat a nyelvtudomány határain.

A radikális problémamegoldás mellett, azzal párhuzamosan helye van a „konformista” megoldásnak is, annak ti., hogy a nyelvhelyességi stílusproblémával szembesülő beszélők elsajátítják és bizonyos beszédhelyzetben használják is a társadalmilag elvárt nyelvi formákat. Ha egy tehetséges (mondjuk határon túli) fiatal, aki mellesleg suksüköl, állásinterjúra készül, és nem akar hátrányba kerülni egy esetleg kevésbé tehetséges, de a standard nyelvváltozat normáját nagyobb mértékben követő vetélytársával szemben, nem tehet mást, mint hogy megpróbálja begyakorolni az elvárt beszédmódot. Az nem megoldás számára, hogy elhalasztja az álláskeresést arra az időre, amikorra majd a közvélemény másképp fog viszonyulni ezekhez a „nyelvhelyességi hibákhoz”.

A fent említett nyelvi jelenségek egyik csoportja, a határon túli kölcsön- és vendégszavak esetében a megoldást nehezíti, hogy ezek használata sokszor közösségi méretű nyelvi hiány következménye, ennek pótlása pedig nem is mindig oldható meg egyéni szinten. Ezt felismerve jöttek létre a határon túli régiókban az MTA segítségével azok a kutatóállomások és kutatóhelyek, melyeknek egyik legfontosabb feladata a határon túli magyar közösségekben jelentkező nyelvi problémák megoldása, különös tekintettel a nyelvi hiány enyhítésére, ill. megszüntetésére.

Paradoxonnak látszik, de a radikális megoldásokat óvatosan kell alkalmazni, épp az érintett nyelvi jelenségek kulturális beágyazottsága miatt. A nyelvi mítoszok nyílt rombolása, a nyelvi értékítéletek megváltoztatása érdekében tett erélyes lépések bizonyos jelenségek esetében a beszélők szemében egyenlőek lehetnek a kultúrarombolással, és erős ellenállást válthatnak ki nemcsak a társadalmi elitből, hanem akár még azokból is, akiknek segíteni akarunk. A problémával szembesülő beszélő az esetek egy részében ugyanis azonosul azokkal a nyelvművelői attitűdökkel, amelyek a nyelvi problémáját okozzák (pl. elfogadja a nyelvhelyességi intelmeket, vagy egyetért azzal, hogy bizonyos helyzetben valamilyen nyelvváltozatot vagy nyelvet nem kellene használnia).

Szemben a nyelvhelyességi stíluskérdésekkel a nyelvhelyességi látszatproblémák kezelésében nincs szükség ilyen óvatosságra: az e csoportba tartozó nyelvhelyességi szabályokat bátran fölül lehet bírálni a tényleges nyelvhasználatnak megfelelően. A „tényleges nyelvhasználat” persze beszélőközösségenként változhat (és sok tekintetben feltárásra vár): ezért szükség lehet a kodifikációba bevett változatok számának ésszerű növelésére, különös tekintettel a határon túli magyar nyelvváltozatokra. A tényleges nyelvhasználaton alapuló spontán közösségi norma és a kodifikáció egymáshoz közelítése emberek nagy tömegeit szolgáló nyelvalakító feladat lenne, nagyszámú nyelvi probléma megoldásának legemberibb módja.

A kodifikált norma követésének csak viszonylag kevés nyelvhasználati színtéren van gyakorlati jelentősége: minden más helyen és helyzetben bátorítani kellene a beszélők igényeinek legmegfelelőbb, természetes nyelvhasználatot. Ha a határon túli magyar lakosságú települések hivatalaiban az ügyintézés nem omlik össze attól, hogy nemcsak az ügyfelek, hanem a hivatalnokok is sok esetben nyelvjárást beszélnek,  s beszédüket ráadásul számos kontaktusjelenséggel tarkítják, ha a kórházakban nemcsak a beteg beszél sokszor nyelvjárásban, hanem az orvos is, s ez semmiben nem veszélyezteti a gyógyítás sikerességét, ugyan miért is kellene Magyarországon minden nemstandard beszélőnek erőfeszítéseket tennie egy olyan nyelvváltozat használatára, amely nem vagy alig javítja a kommunikáció minőségét? Jelenleg ezt sokan mégis megteszik, mert ha a nemstandard elemek használata a kommunikáció minőségét nem rontja is, rontja a róluk alkotott képet, ez pedig hátrányosan befolyásolhatja céljaik megvalósítását.

Azt a folyamatot, amely oda vezethet, hogy a beszélők vernakuláris nyelvváltozata, tényleges „édes anyanyelve” olyan színtereken is megjelenhet, amelyekről korábban száműzetett, merjük annak nevezni, ami, és aminek más országokban már nevezik, s a posztmodern kor fontos sajátosságának tartják: destandardizációnak. A jelenlegi történelmi korszakban a nyelvi egységesítést elsőrendű értéknek tekintő nyelvi nacionalista ideológia további erőteljes érvényesítése nem szolgálja az emberek érdekeit. A posztmodern korra a kisközösségek identitásának megerősödése, ezzel együtt sajátos nyelvi identitásának mind erőteljesebb kifejeződése a jellemző számos országban (vö. Neustupný 2006: 2217–2221). Az a felfogás pedig, hogy a nyelvi sokféleség (akár egy nyelven belül, akár nyelvközi viszonylatban) ártalmas lenne az államok számára, nyelvi mítosz, és a történelem szemétdombjára való.

Hivatkozások

Beregszászi Anikó–Csernicskó István 2004. A nyelvjárások és a kárpátaljai magyar iskola. Nyelvjárási jelenségek szociolingvisztikai vizsgálata. … itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. Ungvár: PoliPrint.

Domonkosi Ágnes 2006. Az értékelés és a minősítés a nyelvművelésben. Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó szerk., Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Budapest–Du­na­szer­da­hely: Tinta Könyvkiadó–Gramma Nyelvi Iroda.

Göncz Lajos 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék: Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Göncz Lajos 2004. Nyelvi változók a vajdasági magyarság nyelvhasználatában. A vajdasági magyarság kétnyelvűsége. Nyelvpszichológiai vonatkozások, 85–144. Szabadka: MTT.

Jernudd, Björn H. 1993. Language planning from a management perspective: An interpretation of findings. Jahr, Ernst Hĺkon ed., Language conflict and language planning, 133–142. Berlin: Mouton de Gruyter.

Jernudd, Björn H. – Neustupný, Jiří V. 1987. Language planning: for whom? In: Proceedings of the International Colloquium on Language Planning. Ed. by L. Laforge. Québec 1987, 71–84.

J. Soltész Katalin 1967. Az idegen szavak helye a mai magyar nyelv rend­sze­ré­ben. Szathmári István–Imre Samu szerk., A magyar nyelv története és rendszere, 300–304. Bu­dapest: Akadémiai Kiadó. (Nyelvtudományi Értekezések 58.)

Kolláth Anna 2005. Nyelvművelés és nyelvi tervezés kisebbségben. Muravidéki nyelvhasználati jelenségek és megítélésük. Magyarul a Muravidéken, 84–97. Maribor: Zora 39.

Kontra Miklós szerk. 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest: Osiris Kiadó.

Kontra Miklós 2006. A határon túli magyar nyelvváltozatok. Kiefer Ferenc főszerk., Magyar nyelv, 549–576. Budapest: Akadémiai Kiadó. (Akadémiai kézikönyvek.)

Kovalovszky Miklós 1977. Nyelvfejlődés – nyelvhelyesség. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Lanstyák István 2003. A magyar értelmező kéziszótár a nyelvhelyesség fogságában. Magyar Nyelvőr 127/4, 370–388.

Lanstyák István 2003–2004. Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag tárházából. Fórum Társadalomtudományi Szemle 5/4, 69–98; 6/1, 51–76.

Lanstyák István 2006a. A nyelvi tévhitekről. Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó szerk., Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Budapest–Dunaszerda­hely: Tinta Könyvkiadó–Gramma Nyelvi Iroda.

Lanstyák István 2006b. Általános nyelvi mítoszok. Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó szerk., Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Budapest–Du­na­szer­da­hely: Tinta Könyvkiadó–Gramma Nyelvi Iroda.

Lanstyák István 2007. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Kézirat.

Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – két­nyel­vű­ség. (Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában.) Pozsony: Kalligram Könyv­kiadó.

Lanstyák István–Simon Szabolcs–Szabómihály Gizella 1998. A magyar standard szlovákiai változatának szókincséről. Lanstyák István–Szabómihály Gizella szerk., Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében, különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó–A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete. 67–77.

Myhill, John 2004. A parameterized view of the concept of „correctness”. Multilingua 23, 389–416.

Nekvapil, Jiří 2006. From Language Planning to Language Management. Ammon, Ulrich–Mattheier, Klaus J.–Neled, Peter H. szerk., Sociolinguistica 20, 92–104. Tübingen: Max Niemeyer Verlag.

Neustupný, Jiří 2006. Sociolinguistic Aspects of Social Modernization. Ammon, Ulrich és mtsai szerk., Sociolinguistics. An International Handbook of the Science of Language and Society. 3. kötet, 2209–2223. Berlin–New York: Walter de Gruyter.

Neustupný, Jiří V.–Nekvapil, Jiří 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning 4, 181–366. [Reprinted in Baldauf, R.B./Kaplan, R., B. (eds), Language Planning and Policy in Europe, Vol. 2. Clevedon etc.: Multilingual Matters, 2006, pp. 16–201.]

NymKsz. 2005.² Grétsy László–Kemény Gábor szerk., Nyelvművelő kéziszótár. Budapest: Tinta Könyvkiadó. (Második, javított és bővített kiadás.)

Sinkovics Balázs 2006. Állítsátok meg a suksükölést! – Egy nyelvhelyességi ítélet kialakulása. Benő Attila–Szilágyi N. Sándor szerk., Nyelvi közösségek – nyelvi jogok, 298–311. Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége.

Szabómihály Gizella 2005. Nyelvművelés – nyelvtervezés – nyelvi menedzselés. Fórum Társadalomtudományi Szemle 7/4, 67–75.

Szabómihály Gizella 2006. A nyelvi menedzselés lehetséges szerepe a magyar nyelvalakí­tás­ban. Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó szerk., Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Budapest–Du­na­szer­da­hely: Tinta Könyvkiadó–Gramma Nyelvi Iroda.