Doncsev Toso

Fejezetek a magyarországi bolgár ortodoxia történetéből

Makszim pátriárka Esztergomban

Enyhe köd szállt le a Duna felől. Esteledett. Egy perccel hat óra előtt gördültünk a prímási palota bejáratához. Az épület előtti kicsiny, kerek tér kihaltan kongott. Egy teremtett lélek se látszott. A kapu zárva volt, és az ablakok mint sötét szemüregek meredtek ránk. Kivert a hideg verejték. Mindez annyira valószínűtlennek és döbbenetesnek tűnt. Máskor, ha vidéki útjaikon magas rangú bolgár küldöttségeket kísértem, már a megyehatáron rendőrautó várt ránk, és az előttünk közlekedőket az  útról leterelve sebesen vezetett minket a vendéglátók elé, akik mind ott toporogtak és fecserésztek a bejáratnál leterített vörös szőnyegen szívélyes kézszorításra várva. „Nem, ez nem lehet igaz, valamilyen végzetes félreértés történhetett, hogy senki sem vár ránk, – mormoltam magamban – hiszen telefonon én beszéltem személyesen az eminenciás úrral, és a beszélgetés végén még meg is ismételtem: tehát 15-én, hétfőn hatkor a prímási palotában”.

            1984 októberében villámgyorsan kapaszkodtam fölfelé a külképviseleti szamárlétrán, persze nem rangban, csupán a feladatok felelősségi szintjén. Kiderült, hogy én vagyok az a rangidős személy, aki egyedül alkalmas az esztergomi érseki hivatallal folytatandó egyeztetésre. Meglepetésemre Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek nem áttételeken keresztül, hanem közvetlenül maga tisztázta a részleteket. Körültekintően érdeklődött, és higgadtan pontosított. Öblös, nyugodt hangja még a fülemben csengett.  Most éreztem csak igazán a vállamra nehezedő felelősség súlyát. Remegő lábbal szálltam ki a kocsiból, és vártam, hogy megnyíljon alattam a föld.

            Boncso Mitev nagykövet a maga gyakorlatias észjárásával úgy viszonyult a felsőbbséghez és kiváltképp a párt aktuális irányvonalához, ahogy az egyszerű hívők isten kifürkészhetetlen szándékaihoz. Nem keresett bennük logikát, nem zavarták a korábbi dogmáknak ellentmondó parancsolatok, nem zúgolódott, és az okokat sem firtatta. Tudta, hogy a politikában mindig vannak megmagyarázhatatlan, magasabb szempontok, amelyeket a maguk valójában csak egy nagyon szűk kör ismerhet. A hierarchiában lévők kötelessége az utasítások pontos végrehajtása és nem az okvetetlenkedés, de hosszú évek tapasztalatából arra is rájött, hogy a párt irányváltásainál ajánlatos vigyázni, mert megégetheti magát, rajtaveszthet az ember. Ezért, amikor a bolgár ortodox egyház vezetőjét és kíséretének tagjait hétfőn a parlamentben fogadta Sarlós István, a minisztertanács elnökhelyettese, ott feszített ő is, de a pécsi bolgárok meglátogatására és az esztergomi találkozóra már nem tudott kocsit biztosítani. Különben is a konzul, a belügyminisztérium vezérőrnagya minden lépését acsarkodva, árgus szemmel ügyelte. Ő nyíltan hangoztatta értetlenségét és nemtetszését a „csuhás” küldöttség láttán. Úgy vélte, hogy partizán múltjára való tekintettel szabad  folyást engedhet dühös gyűlöletének, és harcolnia kell a kommunista múlt meggyalázása ellen. A beosztott diplomaták meg úgy kerülték az egyházi személyeket, mint ördög a tömjénfüstöt. Mitev elvtárs az állam és az egyház szétválasztására hivatkozott, amikor rám, a pártonkívülire, a nagykövetség tolmácsára osztotta a közvetítői szerepkört. Személyemben így testesítettem meg az alkotmányt.

            És míg ez a félholt alkotmányos rendelkezés a járdán botladozott, az óriási ódon tölgyfakapu hangtalanul kitárult.  A palota minden ablakában kigyúltak a lámpák, az egész épület fényárban úszott. A kapualjban végigfutó vörös szőnyeg mellett néma sorban, fekete reverendában tisztelgő főhajtással álltak a káptalan tagjai. A prímás a lépcsőn lefelé jött elénk. Különös, szinte koreografált mozdulatsor következett. A bíboros meghajlással juttatta kifejezésre a vendéget megillető tiszteletet, ám alacsony termete ellenére még így is a bolgár egyházfő feje fölé magasodott, mert két lépcsővel feljebb állt. Őszentsége, Makszim pátriárka kegyesen hárította az udvarias mozdulatot, közben mindez jelképes, kölcsönös átkarolássá alakult, hogy immár egymás mellett meghitten és méltóságteljesen lépdelve egyszerre érjenek fel az emeleti szintre.

            Az asztali áldást az érsek kérésére a pátriárka mondta. A halkan suhanó apácák kitűnő vacsorát és nagyszerű vörösbort szolgáltak fel. A Tv -híradó kezdetére már a desszertnél tartottunk, és így a katolikus főpap figyelmességének köszönhetően mindannyian láthattuk az aznapi parlamenti fogadás képeit. A vacsora végén a szent szinódus kórusa teli tüdőből elénekelte a Mnogaja letá-t. A bolgár basszusokba beleremegtek a prímási palota ablakai. Az ajándékok cseréjének jött el az ideje. Egyetlen világi résztvevőként püspöknek kijáró ajándékot kaptam Esztergom érsekétől elismerő szavakkal: „A jóistennek és a tolmács úrnak hála mindenben szót értettünk.” A humorral fűszerezett magasztalás egy pillanatra mennyei magaslatokba emelt, de tudatában voltam, hogy az eminenciás úr lényegében ezzel az udvarias gesztussal értékelte azt a tolmácsi teljesítményt, amit a vasárnapi ökumenikus istentiszteleten, az azt követő  közös ebéden és a vacsora alatt folytatott elmélyült és szerteágazó párbeszéd során nyújtottam.

****

Atanasz Dalcsev, a kiváló költő és műfordító „Töredékek” c. gondolatait, aforizmáit tartalmazó kötetében azt vallja, hogy „a fordítás a leglassúbb és legelmélyültebb olvasás.” Ennek részben fordítottja igaz a tolmácsolásra, amely – mondhatni – a leggyorsabb és legelmélyültebb gondolatolvasás. Ez a megállapítás főként a szinkrontolmácsolásra áll, hiszen a folyamatosan beszélő szónok gondolatait azonnal és hibátlanul eltérő felépítésű és sorrendű nyelvtani szerkezetekbe kell átültetni. A tolmácsnak szinte előre kell sejtenie a gondolat irányát, a kifejezési mód lehetséges fordulatait, elágazásait. Hivatásos tolmácsoknak sohasem okozhatott nehézséget egy pártfunkcionárius beszédének vagy fejtegetéseinek lefordítása. Alacsonyan képzett, műveletlen és szegényes szókincsű emberek könnyen behatárolható témakörben folyó társalgása nem jelenthetett próbatételt. Igazi szakmai kihívást az alatt a néhány nap alatt éreztem, amikor nagyműveltségű, széles látókörű tárgyaló partnerek pontos és összetett, egyszersmind részletekre is ügyelő megfogalmazásait volt szerencsém közvetíteni. A magyar egyházak vezető személyiségeivel folytatott tárgyalásokat irodalmi szintű szakmai megbeszélésekként jellemezhetném. A hitbéli helyzet, a hitvallások és a közös célok, az egyházak küldetésének megfogalmazása mellett az eltérések finom, de határozott számbavétele a vallási, az általános emberi és külpolitikai szempontok értő elemzése minősítette a felek párbeszédeit. Minden szónak, kifejezésnek súlya volt.

            1984. március 29-én a magyarországi egyházak és vallásfelekezetek képviselői Budapesten az Országházban tartott tanácskozásukon „Felelősséggel a hazáért és az emberiségért” címmel békefelhívást fogadtak el. Szimeon metropolita, a Bolgár Ortodox Egyház Nyugat- és Közép-Európai egyházmegyéjének Budapesten székelő vezetője diplomáciai tehetségét dicséri, hogy ehhez kapcsolódva a bolgár egyházfő magyarországi látogatását sikerült tető alá hoznia. A  híradások szerint Makszim pátriárka azért érkezett a magyar fővárosba, hogy csatlakozzék ehhez a felhíváshoz, és részt vegyen a magyarországi bolgár közösség Szent  Cirillről és Metódról elnevezett  temploma  félévszázados fennállása alkalmából szervezett jubileumi ünnepségen.

            A több évszázados, sőt évezredes magyar–bolgár együttélés a Kárpát-medencében a XIX–XX. század fordulóján új lendületet kapott. Az ötszáz éves török rabság alól felszabadult Bulgáriából kirajzó kertészek száma csúcspontját 1914-ben érte el, a statisztikai adatok tanúsága szerint ekkor az Osztrák–Magyar Monarchiában több mint ötezren dolgoztak. A hosszabb ideig Magyarországon tartózkodó kertészek és kereskedők 1914 nyarán létrehozták érdekvédelmi szervezetüket, a Magyarországi Bolgárok Egyesületét, amely – az azt követően létrejött többi bolgár intézményhez hasonlóan – mindmostanáig jogfolytonosan működik. 1916-ban a magyarországi bolgár közösség hitbéli szükségleteikből és az emberi életfordulókból – házasságkötés, születés, halál – fakadó igényeik etnikailag is megfelelő kielégítésére megteremtették egyházközségüket, egy magánlakásban rögvest kápolnát rendeztek be, majd a gyerekek anyanyelvű oktatása érdekében 1918-ra biztosították a bolgár elemi iskola működését Budapesten. Később Miskolcon és Pécsett is megalakult a helyi bolgár egyházközség és elemi iskola, 1931-ben  pedig a pesti lóvásártér mellett, a Vágóhíd utcában a főváros által adományozott mintegy hatszáz négyszögöles telken   lerakták a bolgár templom alapkövét, és rá egy évre, május 24-én a templom védőszentjei ünnepén a  70 ezer  pengőre rúgó közadakozásból felépült templomban Sztefan Nicsev lelkész bemutatta az első szent liturgiát.

            A budapesti bolgár ortodox templom figyelemre méltó egyházi és kulturális műemlék, amely a maga nemében egyedülálló, hiszen az egyetlen neobizánci építészeti stílusban készült fővárosi épület. A neves magyar építész és templomtervező, Árkay Aladár utolsó munkája kereszt alakú bizánci kupolás bazilikát jelenít meg. A kupolát magas, kerek kupoladob tartja, az oltárapszis félkör alakú, a harangtorony a nyitott boltíves narthex fölött helyezkedik el. Az ortodox egyház liturgiai követelményein túlmenően hangsúlyozódik  benne a bolgár jelleg: nem nehéz párhuzamokat találni Preszlav és Neszebar keresztkupolás templomaival, illetve a Bacskovói kolostor központi templomával avagy  a szófiai Szent Alekszandar Nevszki székesegyház  kupolájával. A templom jellegzetessége a sok és tágas ablak, amely a pravoszláv templomoktól eltérően, bő, természetes megvilágítást nyújt. A templomra az arányosság, viszonylag kis méretei ellenére a tágasság jellemző. A templom puritán fehér falai máig tartó programot kínálnak a híveknek, hisz anyagi források híján ez idáig freskókkal nem díszítették. Az ikonfal a Lónyai utcai kápolnából került a templomba, a faragások és a képek ismeretlen kortárs mester munkái.

****

Miután elkészült a templomépület, a környező kerttel és a parókiával ez a hely vált a Budapesten és az agglomerációban élő bolgárok integráló központjává. Az egyházi szertartásokon és az ünnepeken, az esküvőkön, a keresztelőkön és a temetéseken való megjelenés az egyház életében való tevőleges részvétel mellett egyidejűleg a közösség tagjai számára gyakori és rendszeres kapcsolatot, anyanyelvi kommunikációt tett lehetővé. Egyházi és egyben közösségi kohéziót előmozdító szerepe is volt a templom felépítésének is. A háború után a negyvenes-ötvenes évek fordulóján az istentisztelet, illetve a templomba járás sajátos jelleget öltött. A politikai változások következtében az egyház elvesztette a társadalmi életben korábban betöltött szerepét. Ezek a változások tükröződtek a magyarországi bolgár egyházközség mikrovilágában is. Az isten házának látogatása már nem olyan norma és kötelezettség volt, amelyet a helyi közvélemény és a bolgár állam hivatalos képviselőinek személyes jelenléte befolyásolt, hiszen a követség új tisztségviselői már nem jelentek meg az istentiszteleteken, mivel az számukra tiltott volt.  A protokolláris személyiségek hiányában az istentiszteletek elvesztették korábbi külsőséges jegyeiket, és egyben erősödött az emberek közötti közvetlen kapcsolat. A templomban a légkör meghitté és fesztelenné vált. Tulajdonképpen a művelődési ház felépítéséig – azaz 1957-ig – főleg a templom és a parókiaépület szolgált a bolgár kolónia rendszeres összejöveteleinek céljaira. Bármennyire is különös, ezekben az években a korszellem ellenére a családok tömegesen jártak templomba. Vasárnaponként és egyházi ünnepeken  ünneplő ruhába öltözötten, kisebb csoportokban érkeztek. Én még olyannak ismertem meg az idős, istenfélő bolgár kereskedőket, amilyennek Márai Sándor festette le őket egyik riportjában: „Tagbaszakadt, erős és kövér emberek. Jó vastag posztóba öltöznek valamennyien, a barátságosan domborodó hasukon a legtöbbjének arany lánc. A kezükön, a rövid, vastag parasztujjakon feltűnően vastag karikagyűrű. Nyugodt és komoly emberek a bolgárok, arcuk, mint minden balkán arc, egyívű, kissé mord, de férfias, apró bedagadt szemük van, nagy harcsabajuszúak. Valamennyin érzik a szolid polgári jólét.”

            Az ajtónál lévő pultnál a sekrestyéstől az elevenekért és a holtakért gyertyákat vettek, aztán a hívek annak rendje és módja szerint megcsókolták a középen és a kétoldalt lévő ikonokat, meggyújtották a gyertyákat, elhelyezték a gyertyatartókban, azután a férfiak jobboldalt a férfiak közé, az asszonyok pedig baloldalt a nők közé álltak és néhány percnyi illendőségből betartott hallgatás után folytatták a korábban elkezdett beszélgetést, vagy megszólították a régen nem látott ismerősöket. Folyt a szó a kertről, a piacról, azokról a témákról, amelyek foglalkoztatták őket. A nők meg női dolgokról fecsegtek. Joan Nedelcsev tiszteletes atya meg végezte a szertartást. Mindez általános zsongássá, zsivajjá olvadt, időről időre a kántor éles tenor hangja vált ki az általános zsibongásból. Olykor a pap a szent liturgiát celebrálva felemelte a hangját, hogy arra emlékeztesse híveit, isten házában tartózkodnak, és nem a szomszédos piacon. A gyerekek alig várták, hogy az atya eltűnjön az ikonosztáz mögött, és kiosontak a templomból. Az épületet körülvevő kertben bújócskáztak, fogócskáztak, vagy más játékokkal múlatták az időt. Ha túlságosan hangoskodtak, mindig akadt egy nagymama vagy egy öregasszony, aki megszidta őket. A liturgia végén a barátok meg az ismerősök megvárták egymást, hogy hazafelé menet a közeli sörözők egyikében együtt igyanak meg egy-két korsó sört. A heti nehéz munka után mindez pihenést, kikapcsolódást, megkönnyebbülést és a honfitársakkal való kellemes együttlétet jelentett.

****

Makszim pátriárka 1984. október 14-én a Vágóhíd utcai templomban tartott szent liturgián, melyen a katolikus egyház részéről jelen volt Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek, Kacziba József püspök, Keresztes Szilárd görög katolikus segédpüspök és Bíró Imre kanonok, hivatalosan is kinyilvánította a bolgár egyház csatlakozását a békefelhíváshoz. De a lényeg nem ez volt, még csak nem is az az egyedülálló történelmi tény, hogy bolgár egyházfő első ízben lépett magyar földre, hanem az, hogy a bolgár főpapi látogatás a katolikus és az ortodox keresztény egyházak közeledésének nagy folyamatába illeszkedett, hívő emberek százmillióinak szemléletét és cselekedeteit befolyásoló eseménysor része lett. A közvélemény nem érzékelhette az évtizedekkel, évszázadokkal mérhető változások világunkat alakító súlyát. A sajtóban mindez elsikkadt. Az újságok Kádár János párizsi útjáról, Tarik Azisz iraki miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter moszkvai látogatásáról tudósítottak, meg arról, hogy október 18-ra összehívták az országgyűlés őszi ülésszakát, amelynek napirendjén mindössze három téma szerepelt. Ennél még a bolgár–magyar kapcsolatok is jóval mozgalmasabbnak tűntek, hiszen azon a héten Budapestre látogatott a központi pártlap, a Rabotnicseszko delo főszerkesztője, a bolgár legfőbb ügyész, bolgár–magyar belkereskedelmi megállapodást írtak alá, és hazaérkezett Szófiából a SZOT főtitkára. Érthető hát, hogy a budapesti külképviselet diplomatái a napi politikára ügyeltek. Közben  az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa és az európai ortodox és protestáns egyházakat tömörítő Európai Egyházak Konferenciája októberben Olaszországban a Garda-tó melletti Rivában tartotta a III. Európai Ökumenikus Találkozót, október 29-én pedig II. János Pál pápa az apostoli palota Szent Matild kápolnájában együtt misézett Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsekkel.

****

Húsz évvel korábban, 1964-ben VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka Jeruzsálemben találkozott. Egy évre rá a két egyházfő kölcsönösen feloldotta az 1054-ben az egyházszakadáskor egymás egyházára kimondott ezeréves átkot, majd 1967-ben ellátogattak egymás székhelyére. A felújított párbeszéd már negyven éve tart. Makszim pátriárka, az ortodoxia követeként, az ortodox egyházfők közül elsőként járt magyar földön, 16 év múltán a megváltó születésének 2000. és a kereszténység felvételének ezeréves évfordulója kapcsán a konstantinápolyi pátriárka, I. Bertalan (I. Bartholomaiosz) Budapesten ünnepélyesen jelentette be, hogy államalapító királyunkat, I. Szent Istvánt az ortodoxia által tisztelt szentek közé sorolták. Mindezek fontos állomásokat jeleztek a néhány évtizede újrakezdett és eredményeket ígérő  keresztény közeledésben, amelyben a magyarországi bolgár ortodox közösség  szerény  lehetőségeihez mérten maga is részt vállalt.

Felhasznált irodalom

Atanasz Dalcsev: Töredékek. Budapest, 1979.

Doncsev Toso: Új idők bolgárai. Budapest, 2001.

Doncsev Toso: Kelet és  Nyugat közeledése Esztergomban. Haemus, 2003/1.

A keleti kereszténység Magyarországon. Szerk. Doncsev Toso. Budapest, 2007. május 14.

Lenkei Balázs: Bolgár templom Európa szívében. Budapest, 1996.

Márai Sándor: Pesti bolgárok. Magyarország, 1918. október 6.

Petar Petrov: A budapesti Szent Cirill és Szent Metód bolgár pravoszláv templom. Haemus, 2003/1.

Nagy Márta: Ortodox ikonosztázionok Magyarországon. Debrecen, 1994.